Bojár Cassino: Jeruzsálem (Lorand Gaspar francia költő versének fordítása)

Illusztráció: Pinterest

 

 

 

 

 

 

 

 

Keresd bár újra meg újra,
ne fordulj meg, ne nézz a múltba,
mert előtted áll a végtelen,
melynek kezdete nem volt soha.
Mint szürkés-rózsaszín tüdő
ha ujjaid között sikamlik,
tapintani vágyod a semmit.
Talán egy este, vagy tétova hajnalon
a lét titkos bimbója felfakad,
átjárja illatával az életfa koronáját,
tündöklő jázmincseppeket hullatva alá.
Itt egy füge meztelen kérge felreped,
s ott mandula rügyek vágynak születni,
téli álmuk szűk ketrecéből.
Itt gyors szárnyakon repülnek álmatlan éjek.
Balra a fenyők alatt, egy üres vályú mellett
verebek versengnek, keresve morzsát
a szikkadt trágya alján.
Amott varjúk lesik az álmos kőfalat,
hol nem messze innen
magányos macska mereng magában.
Vágyna az elmúlt fénylő messzeségbe,
hajnalig csevegni régi cimborákkal,
újra látni a szikkadt, szomorú földek nászát,
és harmatos hajnalokon hallani ismét
suhanó szárnyak szívverését,
a végtelenség harmóniáját.

Pap-Klára Márta: Ráírás – ráolvasás

(Palimpszeszt Jónás Tamás Önkéntes vak című versére)

nem beszél, nem beszél
minden dolga elvetél
szeretne tán hogyha bírna
minden napját összesírja
útra viszi bánatát
bírja még tovább?

élni kell, élni kell
nagyon élni és állni fel
hitet keres és hallgató
ne fogadd őt be néma tó
legyen lelke szép lakás
nyissa ajtaját

Fotó: Által Anikó – A képen Szentiványi-Székely Enikő: Meg van varrva feketén-fehérrel c. alkotása látható.

 

A vers megjelent: GÖMB – IRKA ARTJÁRÁS – Egy kiállítás lenyomatai c. kötetben. Gödöllő, 2019

Pap-Klára Márta- Nyugdíjas pedagógus. Látószögének középpontjában az ember áll. Utazásai során is az emberekre fókuszál. Apró gesztusokat, beszélgetéseket megfigyelve írja rövid történeteit.

“… hatalmon vagyunk.” (mondatértelmezés)

Ez a félmondat árulkodó tévhit egy választásokon szerzett győzelem után, amiből sok minden következik. A megválasztottság nem hatalom, hanem – a “megszavazó” választók szolgálataként – megbízás a törvény kezelésre és az állam irányítására. Egy demokráciában a szuverén a választó nép, aki a szuverenitásról két választás között sem mondhat le. A hatalmon levés érzése alapvető erkölcsi alkalmatlanságot jelez. Az adófizető választópolgároknak azt kell érteniük, hogy nem engedhetik ki a kezükből a politikai hatalmat. Csak a végrehajtás feladatát delegálhatják, folyamatos felügyeletét nem. A ma sokat idézett Carl Schmitt a politikai döntés képességet összekapcsolta a szuverenitás kérdésével. A rá hivatkozók lényegi félreértésben vannak, egy választáson képviselettel megbízott politikus semmiképpen nem lehet “szuverén”, mert ő közfeladat ellátással megbízott közszolga. A demokrácia ismert Winston Churchill megfogalmazta “tökéletlensége” ebből ered, de máig sincs jobb eszköz a diktatúra – akár háborúig vezető – önkényének elkerülésére. Ha még érvényes a “szocialista” irónia: “munkáshatalom az, hogy munkások választott képviselőik útján fogyasztanak francia konyakot” (személyesen csak kisüsti pálinkát), akkor valami nagyon nem jól van.

Kiemelt kép: Almási Lajos rajza

Filep-Pintér Eszter: Türkiz vagy lila?

Illusztráció: Pinterest

 

 

 

 

 

 

 

 

A körömdarabok úgy szállingózták a délelőtti napsütésben, mint a gránátkő csillogó pora. Könnyedén suhant az olcsó reszelő a géllakkos felületen. Egy kis pihenést ő is megérdemel – gondolta Dzsenifer – míg pár percre lehunyt szemmel, a napsugarakat magába gyűjtve, a sírkő szélén üldögélt. Mostanában állandóan csörög a telefon. Annyi a rendelés, hogy nem győzik teljesíteni. Néha vissza is mondanak egyet-kettőt, mert nem bírják szusszal.
Most legalább van egy szabad félórája, amikor végre kifestheti a körmeit. A főnök az okmányirodában gubbaszt: egyhamar nem várható. Otthagyta hát Dzsenifer a bódét – ahol a rendeléseket veszi fel telefonon –, és ráhelyezte narancsbőrős fenekét a minta sírkőre. Nem tudta eldönteni, hogy az ametiszt lila, vagy a türkiz legyen a befutó. Csillag mintákat ragasszon rá vagy cicákat? Nehéz döntés, mert hát, egész héten ezt kell majd bámulnia. A kliensek sem tudják könnyen eldönteni, hogy márványból vagy gránitból készüljön a sírkő. Fekete vagy inkább szürke legyen a színe, ovális vagy négyzetes a formája. Dzseni végül a lilát választja, de az egyik körmöt megcifrázza egy csík türkizzel.
Az első héten, mikor betanuló volt, azt mondta a Béla, hogy ezt a munkát nem szabad hazavinni. Felejtse el a könnyes arcokat, meg a szipogó hangokat: tárgyilagosnak kell maradnia! Semmi érzelem. Ez nem az a meló, ami széparcúaknak való. Éppen ezért választotta éppen őt.
Aztán mikor először hívta fel magához – a felesége persze nem volt otthon –, megmutatta a saját koporsóját a padláson: díszes bársonyhuzattal. A kopaszodó főnök arra bíztatta, hogy nyugodtan feküdjön mellé:
– Mindenkinek jár egy kis szórakozás a hosszú nap végén – mondta, majd hozzátette: – Hidd el, pár perc alatt a menyországba juttatlak!
– Oda eljuttat egy frontális ütközés is, Béla bá – válaszolta akkor.
Nem hiányzott neki az a szalonna szagú, izzadt mennyország, amit Béla igért. Megtanulta már leszerelni ezeket a fonnyadt bőrű sápadtakat.
Bezzeg a nevelőapját sosem tudta leszerelni, naponta többször rámászott. Aztán egy nap beütött a szerencse. Keresztbe állt a torkán egy méretes halszálka. Ha igaz a mondás, hogy az ember úgy hal meg, ahogy él, akkor nem a torkát kellett volna átfúrnia a szálkának, hanem a farkát. Na, annak a görénynek nem lett gránit sírköve. Nem volt arra se pénz, se akarat.
Dzseninek néhány szép hete volt, mielőtt kilakoltatták őket, aztán csak járta a falut, munka után. A sírköves volt a sokadik próbálkozása. Maga sem gondolta volna, hogy az üzlet így beindul. Neki csak a telefonokat kellett felvennie, meg leírni néhány fontos dolgot. A kliensekkel Béla vagy az asszonya beszélt.
Nem tudja még, mi lesz vele, ha véget ér a korona, s kevesebb lesz a meló. Sebaj, a nap süt. Chipsre, kólára, lakkra, néhány használt göncre még mindig futotta. Az az álma, hogy műkörmös legyen. Sok jó ötlete van, például a temetési körmökhöz.
– Műkörmös – rebegte szem lehunyva a sírkövön, miközben várta, hogy a türkiz és a lila megszáradjon. Csak azután következhet rá vékonyan a fekete szegély.

 

“A hirdetések teszik lehetővé, hogy nap mint nap a legfrissebb hírekkel, interjúkkal és elemzésekkel tegyünk tájékozottabbá. Jelenleg minden szolgáltatásunk elérhető ingyenesen. Ha szeretnéd, hogy ez továbbra is így maradjon, kérjük kapcsold ki a hirdetésblokkolót!” (mondatértelmezés)

Főleg azért tértem át az internet – mint kommunikációs közeg – használatára, mert elegem lett a hirdetésekből. Az internetért folyamatosan fizetek. Mióta az elektronikus térben is megjelentek a reklámok, hirdetés blokkolót használok. Amikor a nyomtatott sajtó esetében az újságosbódéban megvettem egy lapot, az üzlet, amit a tartalom előállítóval kötöttem, egyszerű volt: én tartalmat kaptam, ő készpénzt az adott újság egy példányáért. Ma az internetes médiumok “komplex üzletek”. Vannak oldalak, amelyek részben/egészben fizetősek, de azok is ugyanúgy “üldözik” a blokkolót. Az internet-lapok tartalmának többsége utánközlés. Bármit teszek, nem tudom elkerülni, hogy elemezzenek. A kérdés az, meghaladja-e az elolvasott internetes tartalom értéke a “fogyasztói szokásaim” ismeretének marketing értékét. A nyomtatott lappal egyébként be lehetett gyújtani. Még ma is – a majd két évtizedig előfizetett – legnépszerűbb egykori napilap összegyűjtött példányaival gyújtok be vidéki házam cserépkályhájában.

Kiemelt kép: pixabay.com

Nádas Péter: A küngösi kisegér („Abban az évben…” – nagyapó emlékezik)

Illusztráció: Pinterest

 

 

 

 

 

 

 

 

Régen történt. Még évtized sem múlott el a nagy háború óta. Hanem a hadakozás mégis folyt tovább. Hidegen. Így is nevezték: hidegháború. A világ csoportokra különült: két szembenállóra és egy közöttire. Idehaza hivatalosan imperialisták, béketábor és harmadik országok volt a fölosztás.
Minket az úgynevezett béketáborba szorított a győztes nagyhatalmak egyezkedése. Az ellenfelek hidegvérrel, elszántan, de alattomosan küzdöttek egymás ellen. Az akkori propaganda szerint a kapitalista államok háború kirobbantására törekedtek. A „béketábor” – persze – a békére. A népi akasztófa-humor erre ezt mondta: mi háború árán is megvédjük a békét!
Abban az évben jött egy ellenséges repülőgép körülnézni hazánk légterében. Vadászrepülőink lekényszerítették Kecskemétre. Később besorolták a MALÉV utasszállító flottájába. Végül egy sétarepülés során lezuhant Zuglóban.
Abban az évben vitték át a Pajtás – akkori nevén Beloiannisz – hajót a Balatonra. Ez még nem lett volna baj. De befogadó képességét minden további nélkül jóval nagyobbnak nyilvánították. Utassal telve fedélzetén éppen egy vitorlásverseny idején futott ki a nagy vízre. Mindenki a látvány felé néző oldalára tömörült. A hajó vészesen dőlni kezdett. Erre a tömeg megriadt és átfutott a másik oldalra. Ez már túl sok volt. Átfordult s a kirándulásnak gyászos vége lett.
Abban az évben terjesztették el a „gaz imperialisták” a burgonyabogarat a „béketáborban”. De rajtunk nem fognak ki! Az amerikai hadseregtől itt hagyott kis dzsipeket – mostanság a japán Szamuráj terepjárók emlékeztetnek rájuk – öblös torkú porozó gépekkel szerelték föl, aztán neki az ellenségnek! Mármint a bogaraknak. Az azóta rég betiltott, mérgező DDT por hatalmas felhőivel borították a határt.
Abban az évben, nyári munkaként középiskolás csapatok csatár-láncai járták a Dunántúl burgonya tábláit, hogy leleplezzék a lombok közt alattomosan pusztító ellenséget. Egyik rokonunk akkor épp a megyei növényvédő állomáson dolgozott. E kapcsolaton át kerültem veszprémi diákok bogár-kutató csapatába.
Levonatoztam Csopakra. Onnan Küngösre irányítottak, ahol a csapat éppen állomásozott. Az állami gazdaságban – az előző napi nagy zápor után – javában folyt a behordás. A learatott, kévékbe kötött búzát hordották be pőre kocsikon a cséplés helyére, a szérűre. A pőre kocsi sima rakfelületű lovas kocsi, melynek oldalait levették, gerendákkal toldották, hogy bővebben rakhassák a kévéket föl rá, azután le a szérűn.
Délben érkeztem. Az aratók, fogatosok ebédre igyekeztek a központ étkezőjébe. Megéheztem, oda tartottam hát én is. A címben említett kisegér is. Valahová sürgős útja lehetett, mert nagy vidáman potyázott egy kétlovas pőre kocsi tetején. Bizonyára élvezte a kényelmes, macskáktól biztonságos magasságban utazást, a fáradozás-mentes gyors haladást. Ihaj, csuhaj, sose halunk meg! – mintha cincogta volna is.
Hamarosan a majorság bejárati útjához értünk. Én gyalog a járdán, a kocsihajtó a rakodóval, meg az egérkével a falu fő utcájának úttestjén. Gyeplő sem rezdült, nem volt rá szükség. A lovak tudták, hogy ebédidő van, ismerték is a járást. Elkezdték a befelé kanyarodást. A bohó potyautas ekkor döbbenhetett rá, hogy nem a tarlóra, az ő ebédlője felé mennek. Mielőtt a kocsi fara túljutott volna a földút peremén, gondolkodás, körültekintés, mérlegelés nélkül lehuppant a…
A tegnapi zápor emléke híg iszapként maradt meg az útszéli, leveses tálnyi mélyedésben. Ploccs!, az egér bele. Nem is került többé elő onnan. A barátságosan langymeleg sár magába ölelte és fogva tartotta. A híg sár felszíne pár pillanat múltán kisimult.
Hát ennyi történt. Bús, de példázatos. Mint néhány nappal korábban a meggondolatlan viselkedés a túlterhelt hajón. Tanulság? Mindig nézzünk, lássunk és gondolkodjunk előre! A járművezetés meg az életvezetés sokban hasonló. A biztonságos vezetés hármas szabálya: tilosat soha! Kötelezőt mindig! Megengedettet módjával, előrelátással, körültekintéssel! Így vezessünk gépkocsit! Életünket százszor inkább e hármas szabály szerint!

Sokat kell változtatni, hogy ne legyen így (úgy?)

Szubjektív kritika: PINTÉR BÉLA ÉS TÁRSULATA: VÉRVÖRÖS TÖRTFEHÉR MÉREGZÖLD c. előadásáról

(Szophoklész: Oidipusz király c. drámája nyomán írta: Pintér Béla)

Utoljára még jóval a pandémia előtt láttam Pintér Bélát színpadon. Most az Újpesti Rendezvénytér ad helyet társulatának. A neten csak távoli időpontokra volt jegy. Mivel én impulzív színházlátogató vagyok, nem előre tervező, jegy nélkül mentem el az egyik “előadás blokk” utolsó eladására. A pénztárnál azt mondták, nincs jegy, de hét órakor esetleg vehetek a megrendelt, de fel nem vett jegyekből, ha lesznek olyanok. Körülbelül tíz percig nézegettem az előtérben felhalmozott “hozz egyet, vigyél egyet” könyveket, majd visszamentem a pénztárhoz. A pult előtt, egy úriember állt.
Megszólított, jelezve, hogy neki van egy felesleges jegye. Amikor ki
akartam fizetni, azt mondta, hagyjam, örül, hogy nem vész kárba a jegye. Mellette ülve – a második sorból – néztem végig az előadást.

Még nem jártam az UP-ban.  Az épület piac részével nincs bajom, de
rendezvénytér steril üzleti jellege tőlem idegen. A multifunkciós konyhai robotgépeket is kerülöm. A kávédaráló daráljon kávét, vagy újra aktuálisan “a krumplileves legyen krumplileves”. Jobb lehetőség híján nyugtáztam: ez egy “játszóhely”, de nem színház.

A darab – általam látott – előadásra nem volt egyenletes színvonalú. Voltak benne meglehetősen laza (néha már-már széteső) és nagyon tömör (akárkatartikusnak is nevezhető) jelenetek. Nem tudom mennyire köszönhető ez a színháztalan környezetnek. A társulat eddigi teljesítménye és népes közönsége alapján megérdemelne egy saját állandó színházat.

Az előadás “egy Oidipusz-parafrázis”, amiben Oidipusz – vagyis Leonardó – akit Pintér Béla játszik, a fergeteges, abszolút történés központ. A többi szereplő “csak” hozzá viszonyul. Ez az értelmezés már maga is a napi aktualizálás része.

Az előadásmód korántsem “klasszikus görög tragédia”, hanem “mai magyar irónia”. A használt gúny nem bántó annak, aki követi a mindennapi valóságot. A megjelenített „uralkodó” és “udvar” ábrázolását egyaránt lehangolóan reális. Az eredeti szöveg elferdítése és a külsőségek eltúlzása egy létező tragikus helyzet megjelenítésének adekvát eszközeként működik. Az önkénnyé váló hatalom mindenkori sötét múltját – mint szükségszerű eredetet – ugyanúgy plasztikusan ábrázolja az előadás, mint a kicsinyes,
pitiáner ügyeskedést nagypolitikává hazudó manipulációs mechanizmusokat.
Láthatjuk ahogy a politikai entrópia törvénye mennyire akadálytalanul hat. Ahol bármit lehet, ott minden elsilányul és mindenki lealjasul. Akit elkap, annak nincs menekvés, semleges kívülállás nem létezik. Az utópikus történet roma többség dominálta környezetbe helyezése nem valamiféle duplafenekű rasszista csel, hanem éppen magának a rasszizmusnak kegyetlen görbe tükre.

Már a szereplők nevei is beszédesek. Az “uralkodó” Köteles Lábán Leonárd (Pintér Béla) ellentmondást nem tűrve alakítja az előadás ívét. Lábán Köteles Chiara (Roszik Hella) felesége, lányai anyja, Jónás János (Adorjáni Bálint) a túlmozgásos külügyérje, dr. Kalányos Anna (Fodor Annamária) a lojális, szolgálatkész fődoktora, dr. Slamovits Szilárd (Enyedi Éva) a mindenes, bennfentes zsidója, és a telhetetlen, kapzsi vallási vezetői Krasnyánszki Rafael (Jankovics Péter) és Mága Zinedin (Szabó Zoltán) készséges alázattal játszanak alá a főnöknek. A felejteni valóra emlékező “gond okozó” rendőr Terézi Asztrid (Takács Géza), természetesen a fehér kisebbségből való, ő a megtestesült bűnbak. A további szereplők: Sztojka
Szvetlana (Fodor Annamária) és Patrick Mistoklaides (Takács Géza)
megbízhatóan hozzák, ami rájuk van osztva.

A színpadi külsőségek lehetőségeit a hely adottsága korlátozta. Ez nem vonatkozik a remek jelmezekre (Benedek Mari) és a maszkokra (Gergely-Farnos Lilla). Az élő zenét játszó zenészek (Kéménczy Antal és Kerényi Róbert) színpadi jelenléte nagyban hozzájárul a kialakuló hatáshoz.

“Reméljük, a kétségbeesett kiáltásunk nem hal el, az akasztófahumort pedig senki sem veheti el tőlünk”, nyilatkozta Enyedi Éva, aki nem csak játszik az előadásban, hanem dramaturgként a darabot (át)író és rendező Pintér Béla
alkotótársa is.

Én nem tudom és nem is akarom megválaszolni a kérdést, hogy mi a színház (feladata). A kézenfekvő általános válaszok, mint a problémafelvetés, a valóság feltárása, a tükör tartás maguk is elégséges célok ahhoz, hogy a színháznak, mint intézménynek helye legyen a támogatott közszolgáltatások között. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy a szabadság egyik lehetséges megnyilvánulási formája is, akkor mindenképpen örülni kell élni akarásának,
olyan formában is, amellyel nem tudunk teljesen azonosulni.

Az előadás szünet nélkül játszott másfél órája lekötött. Jól szórakoztam. A közönség hasonló elégedettségét hosszú taps jelezte. A ruhatár nem igazán ennyi nézőre készült, de amíg vártam a kabátomra, megettem az utolsó pogácsát a még nyitva tartó büfében. A működtetők láthatóan profin kezelték a keresletet, semennyi nem maradt a “friss” készítményekből. Amikor ezt
megjegyeztem, a kiszolgálónő, mosolyogva megjegyezte, “kellett idő hozzá, de mára pontosan belőttük az igényeket”. Mire elmajszoltam a még ropogós pékárut, a sor is elfogyott a ruhatárban.

Bojár Cassino: Bátorságpróba (Alex történeteiből)

1944-ben Kolozsváron éltünk. Apám mérnök hadnagy volt és ahányszor áthelyezték mi mentünk utána. Alig nyolc évesen már több várost és iskolát megismertem, de arra kevés volt az idő, hogy barátokat is szerezzek. Én nem kerestem a bajt, nem voltam verekedős, de nem is szaladtam el, ha arra került a sor. Apám mindig azt mondta: történjen bármi, nem kell gatyába szarni. Ezt egy életre megjegyeztem. Félni is csak Estillától féltem. Egyrészt mert személyesen soha nem láttam (a magas kerítés eltakarta) másrészt mert rekedtes, borízű hangjától a hideg is kirázott. Ez az Estilla naponta rendre megjött úgy este öt óra tájban és már messziről kiabálta: jön az Estilla, itt az Estilla. Ilyenkor húgommal együtt rohantunk anyánkhoz, bújtunk mögé, mint a riadt malacok, ő pedig megnyugtatott minket, hogy nem kell félnünk, mert igaz hogy ez egy rettenetes boszorkány, de csak a rossz gyerekeket fogdossa össze, mert kell neki a pénz, amit a cirkuszos cigányoktól kap értük. Azok meg kötéltáncra, oroszlán idomításra fogják őket és száraz kenyéren tartják mindet. Mondhatom, a dolog teljesen bevált, ha nem fogadtunk szót anyánk csendesen megjegyezte, este behívja Estillát és megalkuszik vele a bőrünkre. Aztán már évekkel később egyszer elszólta magát és kiderült, hogy szegény Estilla csak egy rikkancs volt, aki így kínálta az Esti-lapot.Amint említettem apámat gyakran áthelyezték, így kerültünk Sopronba. Hanem a háború jött utánunk, szorított minket egyre nyugatabbra. Az Orsolya tér 4-ben volt szállásunk, amíg ki nem bombáztak minket. Időm sem volt megijedni, másnap a romok közül bányásztak ki minket. Apám ekkor a határon túl, Vöcklabruckban keresett nekünk új szállást és talált is a Braungasse 5 alatt, bizonyos Ridi asszonyságnál. A ház a Vöckla folyóhoz közel, egy vízimalom mellett állt. Két szoba, konyha, fürdőszoba jutott nekünk, ami a körülményekhez képest úri összkomfortnak számított. Ridi lencsefőzelékkel várt minket, de mindjárt tudtunkra is adta, hogy ez csak egyszer, a vendégszeretet jegyében történt, az ellátásról magunknak kell gondoskodnunk. A befogadásunk volt minden, amit értünk tehetett. Hiszen Anyánk tudott volna főzni, ha lett volna mit, de másnak sem volt. A tisztek családtagjai jegyeket kaptak, amit naponta kétszer lehetett beváltani a főtéri vendéglőben. A választék kenyérlevesből és kenyérgombócból állt, délben hús ízű, este paradicsommártással. Nehéz idők jöttek, apámnak minden leleményére szükség volt, hogy éhen ne vesszünk. Persze a háború is utolért minket, átrobogott felettünk, szerencsésen megmaradtunk. Bojár Cassino: Bátorságpróba (Alex történeteiből) bővebben…

“…ha a pofátlan vagy a töketlen közül kell választani…az előbbire voksol.” (mondatértelmezés)

Ez a megközelítés maga az “igazi politikai” probléma. Ha valaki szívműtétre a címbeli módon választ orvost, az nagy valószínűséggel meghal. A dolog lényege, hogy olyan valakit válasszunk – bármilyen feladatra – aki el tudja végezni azt, amivel megbízzuk. Ezt pedig akkor lehet megtenni, ha – legalább körvonalakban – tudjuk mi a feladat. A választásban a hatalomra jelentkezők azt akarják elérni, hogy a polgárok őket bízzák meg. Nem a polgárok keresnek maguknak képviseletet. Így kerül a középpontba a meggyőzés, amit egyesek tudományosan, mások ezoterikusan közelítenek meg, és azt értik alatta, miképpen érhetik el, hogy mások azt tegyék, amit ők – a győzködők – szeretnének. A választás tárgya nem a győzködés, hanem a megtalálás. Akkor van értelme, ha megszületik annak közös megoldása, hogy ki alakítsa és felügyelje a “játékot”, a társadalom – és benne az egyének – életét. Egy focimeccsen mindenkinek joga van akár pofátlannak, akár töketlennek, sőt mindkettőnek is lenni, egyedül a megválasztott bíró nem lehet az. Aki bíró lesz az nem rúghat gólt és nem is drukkolhat. A választás jó bírák keresése. Csak így lehet a kormányzás pofátlan/töketlen hatalomgyakorlásból felelős közfeladat.

Kiemelt kép: pixabay.com

Gyökértelenül – Ébred a város – könyvbemutató

Feketéné Bencsik Julianna szinte a kezdetektől tagja a gödöllői írókörnek, az Irkának. Most egy különleges könyvbemutatóra készülünk vele, ahol egyszerre két kötetét is megismerhetik az érdeklődők.
A Gyökértelenül egy több szálon futó családregény, melyben a korabeli és jelenkori szereplők más-más indítékból, de hasonló élethelyzetbe kerülnek: hazájuk elhagyására. Az otthontalanság, hazátlanság, kivándorlás és magyarság kérdéseit boncolgató regény aktualitása sajnos egyre nagyobb.
Az Ébred a város egy novellás és verseskötet, melyben az író eddigi kiadatlan munkái szerepelnek. Köztük jó pár írás az Irka műhelytalálkozóin született, így igazi Irkás könyvnek tekinthető.
Az íróval az Irka vezetője, Istók Anna beszélget.
Az est során a kötetek megvásárolhatók.
Minden érdeklődőt szeretettel várunk!
A program ingyenes.

Feketéné Bencsik Julianna – Gimnazista korában megjósolták neki: sokat fog utazni, több földrészre is eljut. Az öregasszonynak igaza lett!  Nem csak Európát utazta be, de Kubában is eltöltött négy évet. Jön-megy a világban, sőt fia is követte útját, aki több éve külföldön él.

Az IRKA blogja. Gödöllő és irodalom.