“… a totális szabadság … valójában jóval kevesebb választási lehetőséget hagy meg az egyénnek, mint egy fékek és ellensúlyok által ellenőrzött, erősebb állami kontrollal irányított piac és társadalom működése.”

(mondatértelmezés)

illusztráció: pixabay.com

A piacgazdaságot legitimáló fő állítás, “ha az egyén a saját érdekei érvényesítésére törekszik, azzal mindenki jól jár”, beláthatóan nem érvényes. Mégis ez az elv legitimálja olyan “spekulánsok” működését, akik tisztában vannak vele, hogy az ő hasznuk valaki más kára. “Ilyen a világ, ezt kell szeretni.” Az individuális érdekek és értékek fontosak, mert azok hozzák létre a lehetőségek választékát, de az olyan komplex technológiai és szociális rendszerek, amelyek ma működtetik a világot, csak fokozódó együttműködésre való törekvéssel, egyre erősebb társadalmi kohézióval és megemelt biztonságú szociális védőháló mellett tarthatók fent. A mindenkire kiterjedő közjó csak úgy biztosítható, ha közben a társadalom tagjai bizonyos dolgokról képesek lemondani, cserében azért, hogy ők maguk is részesülnek abból, amihez hozzájárultak. Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdász úgy fogalmaz: “A szabadság eléréséhez némi kényszert kell alkalmazni – az a láthatatlan kéz pedig, ami a szabad piac önszabályozásáról gondoskodna, azért láthatatlan, mert nem is létezik.”

“Jean szerezzen örömet a macskának. Hogyan Uram? Fogja be a farkát a satuba aztán eressze el.” (mondatértelmezés)

Illusztráció: Pixabay

Ez egy szakállas vicc, ma úgy mondják, búmer szöveg. Pedig a módszer ma is mindennapi a politikában. Alkalmazói az újabb generációkhoz (x, y, z stb.) tartoznak és azt hiszik, baromi innovatívak. A pitiáner ügyeskedés akkor sem lesz államférfiúi tett, ha azt “think-tank”-nek nevezett csapatok teszik, többnyire mást nem csinálva, mint felfedezve a csőtésztában a lyukat. Egy agytrösztnek, ha valóban az, ami, nem a sötét ösztönökre “illik” támaszkodnia, hanem az agyakra és az azokban lakozó tudatosságra. Valakit átverni, becsapni, félrevezetni, kihasználni, benne irigységet, félelmet, dühöt, agressziót kelteni akkor sem erény, ha ez a tevékenység jól mérhető haszonnal jár, ha a hatást “tudományosan”, az ember létező gyengeségeit használva, nagyon hatékonyan és eredményesen váltják ki. Aki fokozza és nem csillapítja az ösztönösséget, gyakran lesz maga is az áldozata. Satu is mindig lesz. De van egy másik ok is, ami az efféle működés ellen szól, mégpedig az, hogy akinek a “farka” már volt satuban, és rájön ki fogta be, nehezen felejt. És ha tudatosan moderálja is magát, számonkérés után jöhet csak megbocsátás, az is csak akkor, ha elég őszinte lesz a bocsánatkérés.

“… sérülékeny azoknak a lapoknak, tévéknek, rádióknak a helyzete, amelyeket politikai vagy anyagi haszonszerzésből tartanak fenn.” (mondatértelmezés)

Illusztráció: Pixabay

Látni kell, hogy a “piacgazdaságot” döntően a haszonszerzés vágya működteti. A legfőbb mozgatóerő a “profitkényszer”, ami lehetővé teszi a “növekedést”. Ami nem növekszik, az ellehetetlenül. Hiába nyilvánvaló, hogy bármilyen versenyben csak egy győztes lehet – a többiek vesztesek -, aki indul győzni akar, vagyis kielégületlen marad, mert mindenki nem végez(het) az élen. “Kattintásban” éppúgy egyértelmű az elsőség, mint a megszerzett “pénzben”. Ez a médiumoknál – a print és elektronikus sajtótermékek esetében, ha piaci (sic!) vállalkozások – sincs másképpen, mint bármilyen egyéb “befektetésnél”. Ne feledjük: a haszon a befektetés feletti bevétel. Itt ma ugyanúgy elválik az igény: információ, vélemény nyújtás/kapás és a működés: befektetésből profit szerzés, mint bárhol máshol a kapitalizmusban. Ami áru lett, az nem tud nem áruként viselkedni. Egy bármilyen médiumot – “piac” mentesen – csak a közlés és/vagy a befogadás önmagáért valósága működtethet, vagyis a közlők és befogadók ellenszolgáltatást nem igénylő – nem “munka” – tevékenységévé kell válnia, csak a szükséges erőforrások bevonásával, akkor is, ha ez ma még „álom”.

Ujj Béla: lefelé a Maslow piramison

Illusztráció: Pixabay

itt a vég
elegem van mindenből
nem érdekel semmi
már csak azt élvezem
ha tele hasam
magamat is megeszem
bolyongok
degeszre tömött beleimben
mikor a kijárathoz érek
kinézek
jó-e odaki?
kimegyek
és mélán
feltekeredek

(2022 IRKA tábori feladat: Írj egy gyász-vagy veszteségverset, amit Peer Krisztián „42” kötete inspirált)

“A válságüzemmódnak most már az általános tudatosság részévé kell válnia, meg kell tanulnunk, hogy a válságjelenségek hozzátartoznak a mindennapi életünkhöz.”(100-ik mondatértelmezés!)

Illusztráció: Pixabay

A válság szó egyre gyakrabban hangzik el, leginkább a gazdasággal kapcsolatban merül fel. Ott többnyire negatív változást, bonyolódást, nehézséget, romlást és instabilitást jelez. Ha bővítjük az értelmezést, a válság olyan helyzet, ahol az aktuális működés ellehetetlenül, változásra, változtatásra van szükség. Vagyis, ha nincs válság, nincs fejlődés. Annak, aki elfogadja és érti az evolúció működését, nyilvánvaló, hogy a nehézség generálja a továbblépést, amiből létrejön az új, életképesebb “létforma”. Mondhatná valaki, hogy a haladás nem is olyan fontos, jól megvagyunk úgy, ahogy most élünk. Ez utóbbi nézetet azonban, ha bárki belegondol aktuális létezése körülményeibe, nehezen tudja elfogadni. Szinte mindenkinek van javítani valója az életén. Most hagyjuk azt a tapasztalatot, hogy ez a másokéval van főképpen így. Ha csak saját létezésünk minőségének alakulására koncentrálunk, akkor is sok válságunkat tudjuk azonosítani. Köztük olyanokat is, amelyeknek – minden igyekezetünk ellenére – nem találjuk külső okát. Akkor vagyunk tudatosak, ha képesek vagyunk válságainkra lehetőségként tekinteni.

(Szerkesztő megjegyzése: Jubilálunk! Elérkeztünk a századik Talált mondathoz. Gratulálunk a szerzőnek!)

Sztavridisz Alexandra: Kákaporsos utak

Apám falujában mindig olyan csuszbogósak voltak az utak, hogy reggelente, amikor musványlott és kelt fel a nap a látóhatáron, néztük a kákaporsos úton csuszbogó teherautókat.  A rakományuk ide-oda csuszbogott, és ha még szelehalló szél is fújt, az autók hátsó franyudlija egymásnak koccant. Most is szeretem a kákaporsos út szagát , a pokol bűzére emlékeztet.

A 9. Irka tábor feladata volt: a megadott halandzsa szavakból kellett olyan rövid szöveget írni, melyből kiderül a jelentésük: csuszbogó, franyúdli, musványlik, szelehalló, kákapors.

Istók Anna: Nagyon alanyi vers (Peer Krisztián után szabadon)

Illusztráció: Pixabay

hajnalban kelni hogy tied legyen
az első fél óra
lesütött szemmel várni a napot
a reggel egyedül hozzád tartozik
öltözni kimenni elindulni
mindkét kézben lóbálni valamit
szatyrot pórázt cigarettát
semmitmondó szavakat tanulni
tennivalót keresni ha nincs is
társalogni és társsal élni
ne érjen hozzád senki

(2022 IRKA tábori feladat: Írj egy gyász-vagy veszteségverset, amit Peer Krisztián „42” kötete inspirált)

Ujj Béla: A franyudlis csuszbogó dicsérete

A csupasz csuszbogó lehangol. A franyudli nem a teremtés tévedése, hanem szükséges kellék. A bodros franyudli fokozza a kákaporcsomat. Azért, ha néha a szelehallómon akad egy franyudli szál, öklendezek. De olyankor egy korty ital lemossa az irritáló franyudli szálat. A franyudli a csuszbogón afrodiziákum, de a levesben undorító. A kákaporcs örök, ám a férfiérő mulandó.

A 9. Irka tábor feladata volt: a megadott halandzsa szavakból kellett olyan rövid szöveget írni, melyből kiderül a jelentésük: csuszbogó, franyúdli, musványlik, szelehalló, kákapors.

Karsai Gizella: Landolat

Illusztráció: Pixabay

Döglött gyík, élettelen madár, halott vakond,
Egyik itt csonka, másik ott.
Lelkem darabjai szerteszét.
Karom, szívem, agyam, mind-mind külön hullák,
külön személyek.

Beléd pusztulok naponta. Anyámmal vagyok viselős.
Hamvaid fölött építek élettereket
vidámságnak, játéknak, evésnek-ivásnak.
A lelkiismeretem pókhálójába gabalyodva,
hisztérikusan tépem a hajam gubancait,
megoldatlan ellentmondásaimat.

Holtan is élni akarnék még?
Élve kilépni, fölébe kerülni mindennek,
elsüvíteni, elpárologni…

…aztán kicsapódni egy nevetésben,
mosolyban, ölelésben.

(2022 IRKA tábori feladat: Írj egy gyász-vagy veszteségverset, amit Peer Krisztián „42” kötete inspirált)

“… hajnali fél ötre hívtam össze a felső vezetőimet.” (mondatértelmezés)

Illusztráció: Pixabay

Ez egy tulajdonos csúcsvezető kijelentése, amiben az a legborzasztóbb, hogy láthatóan büszke volt rá. Sajnálatos, hogy egy ilyen “szellemű” embernek lehetősége van emberekkel rendelkezni. Most hagyjuk a nyelvi elemet, hogy a hierarchiában alacsonyabb fokon lévőket valaki sajátjának tekinti. Azt lehet mondani, hogy a kertem, de azt nem, hogy a kertészem. Egy ember, még ha valaki pénzéért dolgozik is, nem lesz a “bérfizetőé”. Nehéz annak bármit is elmagyarázni, aki ezt nem érti. Egy munkavállaló nem a személyét és szuverenitását, hanem a munkaképességét viszi a “munkaerőpiacra” (sic!). Ebből következik, hogy képességei használatának korlátai vannak. Egy jogállamban a munkaidő, a munkaidő beosztás, a rendelkezésre állás, az elvégzendő feladatok és sok más kapcsolódó feltétel korlátozottak és szabályozottak. Egy önfoglalkoztató, jog szerint, akár észszerűtlenül is rendelkezhet saját magával, de ez még azzal az ürüggyel sem lehet így egy alkalmazott esetében, hogy az “beleegyezett”. Reggel négy óra harminc perc nem lehet indokolható értekezlet időpont egy olyan átlagos szolgáltató vállalkozásnál, amilyenről szó van. Ennél a mondatnál semmi sem indokolja jobban, hogy miért van szükség munkavállalói érdekképviseletre.

Filep-Pintér Eszter: A szelehalló és a Szörheteg

– Csuszbogonak jelentem, ma két franyudli nem jött iskolába. Az egyik betegség miatt musványlik, a másik a mai dolgozat miatt musványlik. – Erre a franyudlik közül néhányan nevetni kezdtek.  
– Köszönöm, üljetek le! – A két franyudli leült a helyére, csuszbogo pedig apró hatásszünetet tartva folytatta: 
– Most pedig kérem mindenki vegye elő a kákaporsát! 
– Kákaporsot mondott csuszbogo? – kérdezte egy franyudli. 
– Igen, jól hallottad! 
– A kákaporsot? – kérdezték többen. 
– Igen azt. Mindenki jól nézze meg magát benne! Aki szelehallónak látja magát, az beírhat a mai dolgozatra egy ötöst! 
– Egy ötöst? – kérdezték a meglepődött franyudlik. 
– Igen, egy ötöst. 
– S aki nem? – szólalt meg egésze halkan egy franyudli a leghátsó sorból. 
– Az addig nézze magát, amíg szelehallónak nem látja magát!
– De hát én nem vagyok szelehalló. 
– Mutasd csak a kákaporsod! Add csak ide! – csuszbogo odalépett a franyudlihoz, lehajolt mellé, belenézett a kákaporsba. 
– Odaadom az enyémet, az én kákaporsomban szelehallónak fogod látni magad, hidd el! – azzal csuszbogó odahozta a saját kákaporsát. 
– Nézzünk bele együtt! Ugye te is látod, milyen szelehalló vagy! Én annak látlak! Írd be nyugodtan az ötöst!

A 9. Irka tábor feladata volt: a megadott halandzsa szavakból kellett olyan rövid szöveget írni, melyből kiderül a jelentésük: csuszbogó, franyúdli, musványlik, szelehalló, kákapors.

Szabados Bettina: Gyászvers (cím nélkül)

Illusztráció: Pixabay

Hirtelen öregszem, mint az állat,

amely végét érezve,

elválik a többitől.

Úgy vonultam én is

e bánatból szőtt magányba.

A festék barnája megkopott,

fekete helyett őszbe öltözöm.

Hogy sirassam el azt, aki csak bennem élt?

(2022 IRKA tábori feladat: Írj egy gyász-vagy veszteségverset, amit Peer Krisztián „42” kötete inspirált)

Musványló franyudlik a kilencedik Irka táborban

Tényleg nem viccelünk, jövőre a tizedik lesz, és mivel már pár éve csak egynapos Irka tábort tudtunk szervezni, biztosra ígérjük, hogy 2023-ban legalább 2, de inkább 3 napos jubileumi eseményre készüljetek!

Na de előtte még ejtsünk szót az ideiről is, melyet hosszas vívódás után, hétköznap tartottunk Béla hangulatos kertjében, és nem is tudott mindenki eljönni, úgyhogy elsősorban nekik küldjük az élménybeszámolót, aztán majd folyamatosan érkeznek a blogra a tábori írások is.

Egyszóval, a szokásos Well, come! Drink! programpont teljesítése után Béla betartotta a hívogatóban írtakat: hűvös árnyék várt bennünket a diófa alatti nyárikonyha előtetője alatt, és a rotyogó 16+-os zöldségleves. (A 16+ itt nem korhatárt jelent, hanem a levesben fövő zöldségek számát).

Ezután némileg késve kezdődött a szakmai program Bettivel és Peer Krisztiánnal. Főként a 42 című kötettel foglalkoztunk, melynek lapjait – kicsit közhelyesen, állapítottuk meg közösen – fel kell szakítani, akárcsak a régi sebeket. A bevallottan alkoholista Peer munkássága némileg megosztó volt, akárcsak néhány verse. A feladat ez volt: írjunk egy erős hangú alanyi lírai verset. Mielőtt elvonultunk volna az udvar szegleteibe alkotni, parázs vita alakult ki arról, vajon a mai (vagy mindenkori?) lírában miért a letaglózóan sötét hang a domináns, igényli-e, elviseli-e ezt az olvasó. Divat-e ez vagy belső késztetés? A felolvasott saját szövegek aztán meg is válaszolták a függőben maradt kérdést: megírni való traumája mindenkinek akadt.

Ennyi (Mersdorf Ilona)

Ne legyen muszáj emlékezni –

akkor inkább a semmi.

Búcsúznak, visszasírom –

ragozom a halált, de hiába,

nem lehet egyes szám

második személybe tenni.

 (A többi szöveget később közöljük a blogon!)

A ránk telepedett szomorúságot egy játékos feladattal oldottuk fel: halandzsa szöveget kellett írni öt megadott szó felhasználásával: csuszbogó, franyúdli, musványlik, szelehalló, kákapors. Már a szavakat leírni is kihívás és élvezet volt, a színes megoldásokon aztán nagyokat nevettünk. Hogy mi mindent bele lehet néhány szóba vetíteni?! Igazából ezek a szövegek mind remekművek lettek, ezért ezek közlése egyesével várható a blogon a nyár folyamán! Addig is lehet gondolkozni, kinek mit jelentenek ezek a szavak 😊

Harmadik témánkról Béla beszélt. Friss könyvélményét, Nádas Péter Rémtörténetét boncolgatta, közben kifejtve, hogy ez az igazi próza: nem kell a történet, a mozaikszerű jelenetekből, párbeszédekből, a szereplők egymáshoz való viszonyából összeáll egy sajátos világ. Ezen természetesen megint hosszasan elvitatkoztunk, de mindig akadt köztünk time-keeper, (köszi Szandra!) aki visszaterelt bennünket a feladatainkhoz.

Ezen a ponton már néhányan passzoltunk, mert a hőség, az elfogyasztott ételek, és nem utolsó sorban a román konyakok beható ismertetése (Béla ebben is szakértőnek bizonyult) némileg lefárasztotta az agyunkat. Így néhányan csak házi feladat keretében vállaltuk a feladatmegoldást, bár Béla nagylelkűen két lehetőséget is felajánlott: találjunk ki egy történetet a komódon kiállított installációról (háttérben zöld tájkép, előtte két „szobor”: egy falloszánál alig nagyobb hímnemű lény és egy magát kellető nő), vagy írjunk le egy hétköznapi párbeszédet – akár a jelenlevőkről –, és a szereplők mögöttes belső monológjait. Bettina frappáns megoldásán könnyesre kacagtuk magunkat.

Akasztják a hóhért (Szabados Bettina)

A levegő megült a műanyag tető alatt, kövér legyek kergetőztek. Röptüket néha egy-egy hessentő mozdulat zavarta csak meg. Nádas ismertetője egyre bonyolódott:

„Hiába a szex, a gyilkosság és még Kierkegaard is, ezeket nem lehet feltüzelni!” – dohogott magában Béla. – „Hogyan lehetne elérni a metafizikait, átadni ezt az abszolút élvezetet, amit Nádas olvasása okozott?”

Béla elbizonytalanodott, tekintete segélykérőn kereste Panniét.

„Talán, ha alternatívaként felajánlom egy fallosz műleírását, megmenthetem a helyzetet!” – villant fel agyában a gondolat.

Negyedik, egyben utolsó témánkról, Krusovszky Dénes költészetéről Panni beszélt. (A szerzővel személyesen is megismerkedhettünk az elmúlt évben a gödöllői könyvtárban). A feladat ismét választható volt, a felolvasott versekhez kapcsolódott. Mi kit vinnénk magunkkal Noé bárkáján? Folytassuk Krusovszky felsorolását a Te partod felé című vers alapján. Vagy írjunk verset a Beszédzavarról, a kommunikáció ellehetetlenüléséről, Krusovszky kedvenc verstémájáról.

A hidak középen nem találkoznak (Karsai Gizella)

Már nem beszélek.
Némán tátog a szám.
Hanghullámoktól lobog, csapkod a hajam,
indulatoktól rongyos, szakadt a lelkem.
Már nem beszélek.
Szavaim kifordított szennyes ruhák.
Hazugság áradat mossa el,
amit igaznak éltem meg.
Már nem beszélek.
Értelmetlen zagyvasággá ütik-verik
tiszta, egyenes gondolataimat,
lopott, hatásvadász, silány szónoklatok.
Már nem beszélek.
Kérdésre választ úgysem kapok.
Tőlem nem kérdez senki sem.
Nem a szavaim fontosak. Nem is én.
Már nem beszélek.
De némán ordítanak mozdulataim,
üvöltenek és dübörögve robbannak sejtjeim,
hömpölyögnek a hídon át, feléd…
…s te észre sem veszed.

A felolvasott alkotások utáni szomorkás-töprengő hangulatnak az vetett véget, hogy játszani kezdtünk. Sajnos a felhalmozott játékok közül csak egy került sorra, mert kilenc óra volt már, többen távoztak is, köztük Hadnagy, a kutya, aki addig mindent értő szemekkel ült közöttünk. Az Imagine társasjáték, aminek rejtelmeibe Eszter vezetett be bennünket, ráébresztett, hogy maradt bennünk még kreativitás a hosszú forró nap után is és az utolsó musványló franyudlik kitartottak egészen fél 11-ig.

Azt hiszem, mindannyiunk nevében mondhatjuk, hogy egy igazán jól sikerült tábort zártunk idén is, és jövőre most már ha törik, ha szelehallik, 3 napos lesz!

Istók Panni és Mersdorf Ilona

“… az első babát volt hajlandó saját maga megszülni, a másodikat béranyával hozták a
világra… “(mondatértelmezés)

Illustráció: Pixabay

Olyan világban élünk, ahol harc folyik annak meghatározására, mikortól kezdődik az élet. A lehetséges origin egyre közelebb került a biológiai fogamzáshoz. Egy túlnépesedett világban az abortuszellenesek elvi alapon növelnék a megtermékenyítés hatékonyságát. Hasznosuljon mindenki kilőtt sperma, virágozzék minden eltalált pete. A való világban a helyzet ezzel szemben az, hogy aki megteheti, már most kiszervezi magától az anyaságot, mással hordatja ki gyermekét. Már a műméh sem fantazmagória. Egy öregedni képtelen, de technológiában lehetetlent nem ismerő világban a fiatal, szülőképes gazdag nők és a nemzőképes gazdag férfiak teljesen uralni tudják reprodukciójukat. A nem kívánt magzat megszülése csak azoknak lesz életre szóló teher, akik nem engedhetik meg maguknak nemzésük folyamatának felügyeletét. Az abszolutizált magzatvédelemmel a szabadon megélhető szexualitás, mint a szaporodást örömforrássá tévő ösztöncselekvés, kizárólag azok privilégiumává fog válni, akik számára elérhető szaporodásuk totális irányíthatósága. Nincs megállás, ha a megtermékenyített petesejt mindenáron védendő lesz, az abortuszellenesek szabályozni akarják majd a szexuális életet is.

Borítótervező pályázat

És végre! Idén megjelenik harmadik regényem, úgyhogy ha van kedvetek, segítsetek nekem, hogy ismét olyan szuper borítója legyen, mint az előzőknek!

Egy kis segítség a tervezéshez:

SZERZŐ, CÍM: Istók Anna: Elejétől a végéig – da capo al fine

RÖVID TÖRTÉNET spoiler nélkül, amolyan fülszöveg féle:

Lilla és Eszter két ellentétes személyiség, a gimnáziumi évek alatt barátkoznak össze. Egyikük sorsa sem könnyű, mindkettejük életét meghatározza egy bántalmazó kapcsolat, vagy család, a barátságuk jelenti számukra a menekülést. Mindaddig, míg mind a ketten egyszerre bele nem szeretnek Olivérbe, a nehéz sorsú zenészbe. Innentől árulások, titkok övezik hármuk kapcsolatát, melynek végkifejlete csak tragédia lehet.

Évek múltán Eszter lesz az, aki felvállalja, hogy végigmegy még egyszer azon az úton, amit közösen tettek meg, hátha meg lehet még egymásnak bocsátani és újrakezdeni. A dolog azonban nem talál viszonzásra, Lilla hallgat, Olivér pedig halott. Az egyetlen, ami az igazsághoz elvezet, ha Lilla és Eszter mindketten hazamennek és végiglépkednek az ismerős utakon, minden akkordon, minden utcán, minden apró kis kövön. Ahogy a zenében is felcsendül újra meg újra a refrén, ahogy a darab végére érve, az elejétől meg kell ismételni a végéig a zeneművet (da capo al fine), úgy kell az olvasónak is újra meg újra végigmennie a történteken, hogy meglássa az igazságot. A másik ember igazságát, mely mindegyik szereplő nézőpontjában másként hangzik.

Vajon milyen új titkokra, árulásokra derül fény az utazás alatt?

Hogyan lesznek az árulókból elárultak, és vajon meg lehet-e állítani a (tragédiák sorát) zenét, és befejezni a végénél a (történetét) dalt, vagy az egész folytatódni fog, ismétlődni újra és újra?

ÉRINTETT TÉMÁK:

családon belüli erőszak

bántalmazó kapcsolat

barátság

szerelmi háromszög

árulás, megbocsátás

hazatérés, szembenézés az igazsággal

FONTOS SZIMBÓLUMOK a regényben:

– a zene, és azon belül is az ismétlődés (pl. refrén, vagy a da capo al fine)

– az idő és a dolgok végtelensége, ismétlődése, pl. Möbiusz-szalag

– az utazás, pontosabban a hazatérés, mely egyszerre belső és fizikai utazást is jelent.

HELYSZÍN:

A történet Magyarországon játszódik a jelenben, a helyszínnek nincs konkrét jelentősége, csak magának az utazásnak

SZEREPLŐK KÜLSEJE:

Lilla: szőke, dekoratív, impulzív, nagyon csinos nő

Eszter: sötét göndör hajú, légies nő, művészlélek

Olivér: nagyon magas, inkább érdekes, mint szép arcú férfi, zenész

A regény több főszereplős, összességében egyikük sem hangsúlyos, hármójuk kapcsolata a fontos, tehát ha megjelennek a borítón, akkor egyszerre mind legyen ott. A könyvben egyébként még számos mellékszereplő felbukkan, akiknek a személyes sorsa szintén hangsúlyos.

A regény a Könyvmolyképző Kiadó Arany Pöttyös sorozatában jelenik meg.

Egy pályázó több tervet is beadhat, de fontos, hogy ezek valóban különbözzenek egymástól, szóval ha egy képhez többféle betűtípussal terveztek borítót, küldjétek azt, ami nektek a legjobban tetszik.

A NYEREMÉNY:

Idén is választani fogok a pályázati tervek közül több olyat, amit Katona Ildikó kiadóvezető figyelmébe ajánlok, és egyet, ami számomra a legkifejezőbb. Ennek készítője dedikált példányt kap tőlem a könyvből.

A végleges borítóról minden esetben a Könyvmolyképző Kiadó vezetője dönt.

Kérlek, nagyon figyeljetek arra, hogy jogtiszta fotót használjatok. Vagy saját munkával dolgozzatok, vagy a következő két oldal valamelyikén nézelődjetek: https://www.dreamstime.com/

https://hu.123rf.com/

HATÁRIDŐ ÉS LEADÁS:

– a tervek leadási határideje 2022. augusztus 21. (vasárnap) éjfél

– a leadás módja: küldd el a képet üzenetben a Facebook oldalamra!

Jó munkát!

“… először maguk terjesztik az álhíreket, majd azt állítják, minden hír álhír, végül pedig azt, hogy csak az ő cirkuszuk tekintendő valósnak.”

(mondatértelmezés)

Az emberek elvesztették uralmukat saját figyelmük felett. A kommunikációs technológia fejlődésével hozzáférhetővé vált információtömeg hagyományos “józan ésszel” feldolgozhatatlanná vált. Olyan közeg jött létre, ahol a mindennapok “valósága” már senkit sem vonz. A realitás elvesztette érdekességét, csak az tud figyelmet vonzani, ami “különleges”. Azért is mert a kattintással mérhető érdeklődés profitot hoz, elszabadult a “hírgyártás”. A hataloméhes populisták hamar meglátták ebben a helyzetben a lehetőséget. Felismerték, hogy egyszerűbb a véleményeket alakítani, mint a világot. Pedig az életvilág-formálás a politika igazi feladata. A kialakult atomizáló és buborék-formáló médiatérben az álhírek a lényegről terelik el a figyelmet. Majd a “minden álhír” sulykolás bizonytalanít el. Végül jól felmért “vágyakra” alapozott komplex hazugság-paraván maszkírozza el a valóságot. A hírfogyasztóvá tett polgár résztvevőből nézővé lesz, aki már nem alakítja, csak szemléli a “cirkuszt”. És amikor – ha a hatalom útjába kerül – ráeresztik a virtuális porondon a “vadállatokat”, a többiek csak szitkozódnak a komment térben.

kiemelt kép: pixabay.com

“… a kínai társadalom egy politikailag mobilizált társadalomból a gazdaságilag mobilizált társadalomba, egy termelési gazdaságból egy fogyasztási gazdaságba alakul át.”

(mondatértelmezés)

A fogyasztói társadalomnak – úgy tűnik – ma nincs alternatívája. A sokáig, sokak szemében kivételnek tűnő Kína sem tudja kivonni magát hatása alól. A tradicionális közösségen alapuló élet nem bírja a “versenyt” az egyéni igényeket generálva növekedés serkentő marketinggel. “A polgári forradalom nyugaton a szabadság, egyenlőség, testvériség és demokrácia alapértékeit hirdette, és ezen az alapon alakult ki az évszázadok során politikai kultúrája. Az ősi kínai alapértékek az uralkodó és az alattvaló, az apa és a fiú szerepén és kötelességein alapultak, és ebből hoztak létre saját politikai kultúrát. Kína jelenkori létében azonban már nincsenek fix alapértékek.” Azokat a hatalomnak – ez esetben a “kommunista pártnak” – kell kialakítania. Az előző és a címbéli idézet is Wang Huningnak, a mai Kína fő ideológusának megfogalmazásai. Nem csak ebből, de a kínai állam napi gyakorlatából is látszik, hogy a mai Kína nem “szocialisztikus” közösségi társadalomként működő alternatíva, hanem a létező kapitalizmus tekintélyelvű, centralizált kínai változata, ezért illúziók nélkül kell akként kezelni.

kiemelt kép: pixabay.com

Bojár Cassino: Sikeres küldetés

Reginával a Lövölde téren volt randim 1954 decemberében, egy havas, csikorgóan hideg délutánon. A Szív utcán indultunk és a Németh Lászlón megkerülve a háztömböt a Róza utcán értünk vissza. A Szív utca 57-ben lakott. A kapujuk előtt megálltunk, mintha el akart volna köszönni, de aztán tétován mégis tovább mentünk és magamban megfogadtam, ha ismét ideérünk, meg fogom csókolni. Harmadszorra sikerült. Rögtön beszaladt a kapun, én pedig a fagyos orromat törölgetve indultam hazafelé, és úgy éreztem, óriási kő gördült le a vállamról. Végre megtörtént, megcsókoltam, Imre is megnyugodhat. Érthetően magából a csókból semmit nem éreztem, szerintem ő sem, éppen csak összeértünk egy pillanatra. Tulajdonképpen ez volt a búcsú is, több randink nem volt. De ennek a történetnek előzményei voltak.

Az említett Imre padtársam volt a gimiben és valamiért kedvelt. Matek óra alatt színdarabot írtunk és Vili bácsi, az osztályfőnök nem nagyon zavart minket a képleteivel. Imre bizonyos kivételezett helyzetben volt, talán az ügyvéd apja miatt. Jó eszű, de nagyon laza, vagány fiú volt, szőke, kékszemű és minden lány szerelmes volt belé. Értett a nyelvükön, aminek néhányan tudtuk az okát is. Már óvodás kora óta mindent tudott a lányokról, volt egy húga, akivel folyton veszekedtek, néha meg is tépték egymást. Az apja egyedül nevelte őket:nem sok sikerrel. Elfoglalt, jó nevű ügyvéd volt, más megoldást talált,felhozott vidékről egy Imrénél pár évvel idősebb lányt, úgynevezett háztartási alkalmazottnakNem telt el sok idő és megtörtént Imre beavatása a női lelkek (és testek) rejtelmeibe. Mi, akik tudtunk róla, csorgó nyállal kérdeztük a részleteket, de erről soha nem beszélt. Tiszteletben tartotta a lány egyéniségét, talán az apja is megkérte rá.

Hanem egyszer majdnem vége lett a barátságunknak, nagyon megharagudtam rá. Persze lányról, nevezetesen az Ipacs Éváról volt szó. Csak egy évvel járt alattunk, és mi fiúk többször közmegegyeztünk abban, hogy ő az iskola legszebbje. De a sors kegyetlen rendező, ad is, vesz is. Csípőficamos volt, a bal lábát húzta. Ez persze nem akadályozta abban, hogy szerelmes legyen az Imibe. Nagyon szerelmes és nagyon reménytelenül. Magam is próbálkoztam a kis bice-bócával, persze épp olyan reménytelenül. A dolog már-már annyira nyilvános lett, hogy kezdték Imrét pocskondiázni, beképzelt úrficsúrnak csúfolni. Ekkor végre rászánta magát és randira hívta, talán hogy személyesen tisztázza a helyzetet. Ám a nagy rendező nem adta ilyen olcsón, Imre elkapott valami nyavalyát és fel sem kelhetett az ágyából egy hétig. Engem kért meg, mentsem ki Évánál. Nem kellett kétszer. A Hősök terén volt a megbeszélt randijuk és bár korábban mentem, Éva már ott volt. Amikor közelről megláttam, őszintén megijedtem. Sápadtan támaszkodott a Múzeum korlátjára, tűzben égett az egész teste, ömlött róla a verejték. Amikor elmondtam miért nem jött az Imre, el kellett kapnom, összerogyott. 40 fokos lázban, tüdő és mellhártyagyulladással jött a randira. Szerencsére a Dózsa György úton laktak, közel a tér sarkához, átnyaláboltam és vittem. Az anyja már a kapuban sírt, az orvosukat érte el, várták a mentőt. Szó nem jött ki a számon, de azt biztosra megfogadtam, hogy az Imrét megölöm.

Nos, ahogy tudjuk az idő kiváló orvos, Éva is, Imre is megmaradt, nem öltem meg. Később Éva, talán hálából, egy Gyöngyi nevű lányt kommendált nekem. Gyermekkori barátnője volt ez a Gyöngyi, de valahol Mátyásföldön laktak és ott járt iskolába is. Szerette az irodalmat, sok költőt ismert, talán maga is írogatott, ha csak az asztalfióknak is. Levelezni kezdtünk és romantikus, túlzó érzelmeket vizionáltunk egy csodás, soha nem volt, be nem teljesülő jövőről. Csillagocskának hívtam. Soha nem találkoztunk, fényképet sem cseréltünk soha. Ki-ki, olyannak képzelte a másikat, amilyennek csak álmában gondolta. Ebbe a mesés álomvilágba csapott bele a kegyetlen valóság, amikor megtudtam, hogy két hete eljegyzett menyasszony. Utólag arra jutottam, hogy persze az élet nem áll meg, a dolgok a maguk rendjük szerint történnek. Hanem amikor azt is megtudtam, hogy a vőlegény egy nála öt évvel idősebb szerszámlakatos srác, aki mindig szekálja, hogy tarthatna nagyobb rendet is maga körül és ideje lenne megtanulnia főzni, mert nem csak jambusokkal él az ember, valami elpattant bennem és a Gyöngyiből hullócsillag lett.

A nagy rendező másik, vigasztalásomra szánt története volt Regina. Őt Imre barátom szervezte be nekem, amikor már ismét szóba álltam vele. Ez úgy volt, hogy Imrééknél cserépkályha fűtés volt, amihez tojásbrikettet kellett felcipelni hetente kétszer a pincéből. Néhányszor segítettem neki. Egyik alkalommal két lány is jelen volt. Egy Mária nevezetű, Imre aktuális barátnőjeként, Regina pedig nekem konfirmálva. Mentünk le a pincébe négyen, vödrökkel és talán némi sejtelmes várakozással. A ház pincéje több fülkéből, szakaszból állt, a brikett valahol a végén, így Imre és Mária hamar eltűntek, én és Regina pedig magunkra hagyva zavartan vártuk, hogy majd csak előkerülnek. Hosszú, kínos percek teltek, Regina néha megkérdezte miért nem jönnek már, most mi van, mit csinálnak?

– Nem tudom – válaszoltam, de éreztem, ennél okosabbat várt. Jó negyedóra telt el, amire előkerültek, Regina már azon volt, hogy hazamegy. A kapuban el is köszönt a két lány. Azért felvittem egy vödör szenet, miközben Imi megkérdezte: na, mi volt? Sajnálkozva hallgatta a választ, de nem tett megjegyzést. Azt viszont megígérte, összehoz nekem még egy randit Reginával, a többit pedig rám bízza. Nos, az volt a már ismert Lövölde téri, és büszkén számoltam be Imrének másnap arról, hogy a küldetést sikerrel teljesítettem.

Bella István: Falevélen talált sanzon

Igen, és egyszer meghalok 
és nem leszek, csak puszta név, 
vagy az se, falevélvacok 
résekből egy szín visszanéz, 
nem lát meg ember, se madár, 
te sem, pedig súgom: „vagyok”, 
– bár torkom sincs, s hangom, akár 
az augusztusi csillagok, 
elég a lombbal, mielőtt 
szólhatnék… Fű, hamu dadog. 
Simítsd meg majd a levegőt 
testeddel, s tudd, hogy az vagyok.

Bella István (1940-2006) Kossuth és József Attila díjas költő, műfordító

“A regeneratív fejlődés arról szól, hogy egy tájban élő közösség emberi és nem emberi tagjai hogyan tudják a rendszerükben rejlő potenciált kiaknázni, és egyre jobb életfeltételeket teremtve együtt élni. A fenntarthatóság helyett tehát a „gyarapodhatóság” lenne tulajdonképpen az igazi cél, melyben az ember az ökoszisztéma aktív és felelős tagja.”

(mondatértelmezés)

illusztráció: pixabay.com

Egy bármilyen rendszerben rejlő potenciál kihasználására törekvés a haszonelvű hübrisz árulkodó jele. A valamilyen szempontú hatékonyságon alapuló gondolkodás nem eszköze az ember és környezete között kialakult krízis megoldásának, hanem az (egyik fő) oka. Érdekes tapasztalat, amikor a magukat zöldnek nevezőkről derül ki, hogy nem értik, mit jelent a fenntarthatóság. A gyarapodhatóság zöldített nyelven fogalmazza meg a növekedési vágyat, pedig a dolog veleje éppen az, hogy az anyagi burjánzás a probléma maga. Elfogadható lenne, ha valaki, aki a fejlődés szinonimájaként akarja használni a növekedés szót, arra törekedne, hogy a mennyiség szaporítása helyébe a minőség gyarapítása lépjen, oly módon, hogy a jobb, egész(séges)ebb, boldogabb létezést úgy igyekezne megvalósítani, hogy az nem járna több “természet” felhasználással, hanem a meglévő javak – sőt az eddig keletkezett szemét – újrahasznosítására koncentrálna.

In memoriam

egészen hétköznapi szombatnak indult.

felkeltem, kávét főztem, a fészbukon láttam, eltűntél,

keres a rendőrség, lóri, hol vagy, írták a barátok

óránként néztem a mobilom, elhinni vágytam

ez csak performansz tőled, fricska a világnak,

eljött a másnap, és hétfőn se találtak,

megérzek dolgokat, élni láttalak,

ez nem vers, vázlat, mondtad félszeg mosollyal

és kihúztad legjobb mondatomat.

te vagy a költő, sose tudtam dicsérsz vagy kritizálsz

írj bátran, terelgettél tovább,

kedd reggel már tudtam, nem vagyok boszorka,

élni láttalak, s nem vettem észre

te már lehúztál gyűrűt, órát, ruhákat, címeket,

köszönök mindent lóri. Isten veled!

(dőlt betűvel részletek kabai lóránt verseiből)

kiemelt kép: kabai lóránt

kABAI lÓRÁNT: egészen hétköznapi másnap

kABAI lÓRÁNT: egészen hétköznapi másnap

egészen hétköznapi másnapnak indult szégyenkezve pillantottam a telefonomra
vajon mit posztoltam tegnap a kocsma vécéjéből hajnal egykor 
két vodkasör között avas keserű íz a torkom mélyén #holakurvaistenben lehetek 
talán ismeretlen szobában ébredek idegen az ablakon is a minta 
a hullámzó fosbarna selyemszövet soha nem gondoltam volna
hogy anyagnak lehet rám ekkora hatása #minekiszikakinembírja csak úgy
a kijelzőn pontok jelennek meg és ferde vonalak szabályos sortöréssel
és megint mintha valaki a fejemben egy el sem kezdett szöveget recitálna  
tulajdonképpen lehetnének ezek a pontok és vonalak egy festmény
derékszögbe tört illúziói is vajon honnan ismerős ez a magányos kép
a mobilom rezeg most jött el az a nap amikor a 361 (192) darabszámú versem
összes elhagyott központozása vette magának a bátorságot
és mit sem törődve ázott szorongásommal
egyetlen hosszú afféle szabályos versbe tömörült ellenem 
így jár aki szélnek ereszti őket szorítsam számra pehelysúlyú kezem
vajon mindez tényleg megtörtént a valóságban vagy csak 
#mosthallottamakocsmában


(Írta Istók Anna kabai lóránt: Moaré (2021) című verseskötete alapján, elsősorban az egészen hétköznapi szombatnak kezdetű vers mintájára, a Bárka folyóirat paródia pályázatán).

Az IRKA tagsága búcsúzik mentorától.

Ujj Béla: Gondosan koreografált kísérlet a szorongás ábrázolására

Még nyers, de friss színházi recenzió a Víg’ Kastélyáról

Most sem vettem előre jegyet. A Vígszínház jegypénztárában, kezdés előtt fél órával, sorban állás nélkül, kiváló helyre, a földszinten középre kaptam jegyet, négy és fél sós perec áráért. Ezt azért említem, mert a darab szórólapján azt olvastam: "elkafkásodás egy részben álszünettel". Ebből az információból adódóan még a kezdés előtt megettem az elmaradhatatlan perecet a büfében. Finom volt. Jól esett.
Tele voltam megfogalmazatlan irányú várakozásokkal. Kafka sokkal inkább megkerülhetetlen, mint szerethető. A szorongó tömeg nem keresi a szorongás ábrázolását, de én már nem szorongok.

A mű "története" nem bonyolult. A Kastély melletti faluba megérkezik Josef K, aki azért jött, mert földmérőként kívánják alkalmazni. (Érdemes tudni, hogy privát leveleit Kafka egy K betűvel szignálta.) Az érkező azt tapasztalja, hogy bár ide hívták, akadályok sora tornyosul elé, meggátolva, hogy munkájába belekezdhessen. Nem nyugszik, küzd, hogy feljuthasson a Kastélyba a tényleges megbízásért. De hiába próbálkozik, helyzete folyamatosan bonyolódik és egyre reménytelenebbé válik. Nyilvánvalóvá lesz, hogy nincs esélye elérni célját, ami ittléte jogosságának igazolásával - folyamatosan éreztetett - idegensége felszámolása.

Számomra a legalapvetőbb kérdés az, lehet-e egyáltalán mindezt színre vinni. Egy biztos, sokan próbálkoztak már vele, most éppen Bodó Viktor tette. Kafkát nem kell aktualizálni, mert a művei (sajnos a mai napig) fájdalmasan aktuálisak. A dologról az jut eszembe, amikor a hegymászót megkérdezik, miért akar felmenni a csúcsra, azt feleli, mert ott van. Ez a magyarázat esetünkben is elégséges. A világba érkezés által keltett szorongás nagyon sokak mindennapi valósága. Ez elég alap arra, hogy az (újra)értelmezésére - akár színpadon is - bárki kísérletet tegyen. A Bodó féle "abszurd fantázia és groteszk humor" lehetséges eszközöknek tűnnek. A létrehozott előadás (térben mindenképpen) legalább háromdimenziós, ami a díszlettervező Schnábel Zitát dicséri. Tagadhatatlanul van mit bejátszani. Az előadás "forma kitöltő képessége" azonban (sajnos) elmaradt a kulisszák által biztosított lehetőségektől.
Kafkának nem erőssége a női figurák árnyalt megjelenítése. Ez nem teszi könnyűvé eljátszásukat. A nőiség megírt, korlátozott jellemzőit a megformálók: Radnay Csilla (Kocsmárosné, Bürgel), Bach Kata (Frida), Varga-Járó Sára (Pepi) és Kovács Patrícia (Mizzi, Olga) szerepeikben százszázalékosan alakítják. Többet is tudtak volna, ha lett volna mit.

Az árnyaltabbra sikerült férfi szerepek eljátszása már bonyolultabb feladat. Az jó hír, hogy senki játéka nem akadályozta a hatást. Az azonban már kevésbé jó, hogy több figura is mintha a megformáló saját értelmezésében jelent volna meg, függetlenül a (vélt) rendezői (fő)szándéktól. Ez az összecsiszolatlanság talán betudható annak, hogy az előadás még "friss", de lehet hogy az egyébként látványos "térbeli koreográfia" elsajátítása elvonta az "erőket" az egységes színészi játék kimódolásától. Ezzel együtt is Méhes László (Schwarzer, tanító, Oswald, Orosz Ákos (művezető, titkár), Bölkény Balázs (munkás, Barnabás, Momus), Zoltán Áron (Artúr), Karácsonyi Zoltán (Jeremiás) és végül, és nem utolsó sorban Borbiczki Ferenc (takarító, liftkezelő) játéka sem hagyott maga után kívánnivalót.

A fő tényező, ami miatt minden döcögés ellenére maradandó élményt adott a színházi este, Hegedűs D. Géza (elöljáró, irodavezető, Erlanger) "játéka" volt. Nem tudom - csak sejtem - hogy csinálja. Számtalan darabban láttam mostanában, de még az összhatásában gyengébb előadásokat is (inkább nem hozok példát) képes volt feldobni. Most különösen remekelt. Az említett sejtésem egyébként az, hogy csak testhez álló feladatokat vállal és azokban érvényesíti saját értelmezését, ami - talán a korosztályi azonosságunk miatt - közel áll az enyémhez. Tisztelettel (nincs jobb jelzőm) adózok a főszereplő K-t alakító ifj. Vidnyánszky Attila előtt is, aki már sokadik általam megtekintett előadásban dolgozott keményen, egyenletesen magas színvonalon. Erre csak nagyon kevesen képesek. Hegedűs D.-vel együtt megjelenve - például a kicsit túlrendezett zárójelenetben - (majdnem) remekelt.
A zene: Klaus von Heydenaber, a videók: Varga Vince, hangeffektusok: Keresztes Gábor és a fények: Csontos Balázs szervesen járultak hozzá ahhoz, hogy az előadás élményt nyújthasson. Mert az előadás (minden zökkenője ellenére) az volt.

Bár közhelyes a megállapítás, hogy "Kafka K. figurájában egy olyan embertípust mutat be, aki reménytelen helyzete ellenére sem alázkodik meg, és a végsőkig küzd még azért is, amit lehetetlen elérnie", fontos ezt felidézni. Mert igaz, hogy a (kis)ember és a hatalom viszonya olyan meghatározó tényezője a mai társadalmi létezésnek, amit nem lehet elégszer "emlegetni".

Összességében szeretem a "Vígszínházat", de nem csak ezért, hanem az átélt konkrét benyomások és hatások miatt is jó döntés volt, hogy a vasárnap estémet erre az előadásra szántam. Amit láttam, lekötött és egy pillanatig sem unatkoztam. De talán az sem véletlen, hogy hazafelé a kocsiban az átélt élmény summázata egy mondatban úgy fogalmazódott meg bennem, hogy "akinek van egy ifj. Vidnyánszky Attilája, annak minden akrobatikus mozgásszínház". A késő esti forgalomban magam választotta, nyugodt tempóban haladtam hazafelé. Arra a kérdésre azonban, hogy tényleg ilyen-e a mai "kastély világának" hiteles ábrázolása, nem volt és azóta sincs kész válaszom.

Filep-Pintér Eszter: Október 5.

Az ősz néhol epe színbe rejti az üdeséget
máshol bíborba borul a zsengezöld, 
lábam alatt sűrű homály az avar
ELÁRVULTUNK végképp. 
Napsugárredőn át lásd a fényt
az októberi színek ezernyi derűjét,
de lábad alatt ingoványos a föld
mocskos, áruló sárba dönt.  
ÁRVÁK lettünk, mi nemzetet nevelők. 
Sóhajunk fölfelé nem ér
talpunk a nemzetünk peremén
egyensúlyozunk, lélegzünk
de eltaszított, csúfolt béranyák lettünk. 
Csak téged vinnélek át, te drága gyermek
béranyád, aki az ölébe rejtett, 
taníts te minket, régiből teremts építő hitet
taníts te minket, te ezerszer leírt z nemzedék, 
taníts minket, hogy elnyomni a szívet, a józan észt
nem lehet, tanítsd te magad, ha már másképp nem lehet!

Az IRKA blogja. Gödöllő és irodalom.