Filep-Pintér Eszter: Kifogások

Mikor láttalak fáradt voltál és sápadt,
mint a roppanós élet kérgétől megfosztott
kovásztalan kenyér.
Hoztam neked kuszkuszt, szárzellert,
lemosott céklát bélelt kosárban.
Madártej lötyögött legalul:
otthoni párája az édes vasárnapnak.
Tiszta konyharuhába csavartam az elvesztegetett időt,
hogy ne lásd árnyékát a mentegetőzésnek.
Többször átöblítettem
a befőttesüvegben dunsztolt kifogásokat,
amiért nem látogattalak:
gyerek, munka, háztartás, programok.
Miért akkor jövök,
amikor már nincs mit mondanod?
Állok a meggyűrt paplan mellett,
alatta szádból kihullt emlékek.
Kinézek az ablakon,
nem volt, aki összegereblyézze.
Miért hagytam abba az imádságot érted
cserélve tűnőre a szüntelent?
Kifogások helyett megfogom elárvult kezed:
halálodban is halványan mosolyogsz rám.
Taníts úgy számlálni napjaim, hogy
halomba hordjam lehullott emlékeid.
Taníts úgy számlálni napjaim, hogy
kezem lankadatlan utánad nyúljon,
akkor is, ha elfedi a paplan,
a mély, fekete paplan.

 

Filep-Pintér Eszter – Gyógypedagógusból lett édesanya, anyafából faragott írótanonc. Utazáskor megismeri önmaga kevéssé ismert szegleteit. Új színeket, hangokat, illatokat gyűjt, de mind mögött keresi az örök emberit.

“Ha … sor kerülne erre a változtatásra … még inkább állóképességi sportág lenne az öttusa. … elveszne az a szépség, ami jellemzi ezt a sportágat.” (mondatértelmezés)

A változásra – úgy tűnik – sor kerül. Nem valószínű, hogy bármi, ami a huszadik század elején alakult ki, máig lényegileg ugyanaz maradhat. A változás ellen tiltakozók méltánytalannak tartják, hogy kárba vész a most öttusából élő profi sportolók lovaglásba fektetett munkája. Az öttusa katonai sportból alakult “amatőr”, olimpiai sporttá. Azon ágak közé tartozik, amelyek csak jelentős ráfordítással működtethetők. Kevés országban terjedt el úgy, mint valóban kedvtelésből folytatott tevékenység. A versenyszámok egyenként tovább művelhetők. Ha ma kellene öt olyan – sportnak is tekinthető – tevékenységet kiválasztani, melyeken „összemérhetők” a mindennapokban szükséges emberi képességek, egészen biztosan nem a mostani ötre esne a választás. Olyan „sportokat” kellene csokorba fogni, amelyek a világon mindenhol, sok ember számára, egyszerűen elérhetők. Egy javaslat. Az úszáshoz és futáshoz jöhetne a gördeszka, a tollaslabda és go játék. Az élsport szórakoztatóipari foglalkozás, nincs köze a testedzéshez. Aki csak kedvtelésből – nem fizetésért – akar öttusázni, azt ezután sem akadályozza meg senki, hogy lovagoljon.

 

 

Mersdorf Ilona: Kávészertartás

Az anyja a kerti fotelben ült. Jobb keze lelógott, a nehéz cappuccinós üvegpohár lehúzta a földig. Az utcáról, a kerítésléceken át csak ezt látta, a nádfotel magas támláját és az ernyedten csüngő kezet.

Nem volt kulcsa a kapuhoz, a kerítésen meg nem akart átmászni szoknyában. Mindig beszéltek róla, hogy kellene kapjon egy kulcsot, de aztán mindig elmaradt. Az utóbbi két évben keveset járt haza, a munkája estig lefoglalta, hétvégén meg örült, ha elmehetett moziba vagy bringázni egyet. Ha legalább lett volna bicikliút a környéken, talán gyakrabban jött volna ki a faluba.

Nem kötődött ehhez a helyhez, neki ez sohasem volt az otthona. A szülők nyugdíjas korukban költöztek ki a városból, az anyja hirtelen fejébe vette, hogy rózsakertet akar. Az apja nem volt elragadtatva az ötlettől, de úgyis mindig az lett, amit az anyja akart. Ők is a húgával forgatták a szemüket a szülők háta mögött, hogy ki fogja ennek a legújabb hóbortnak a levét meginni?! Az anyjuk majd heverészik a napozóágyon, az apjuk meg gürcöl. Nekik közelebb volt a város, ahol iskolába jártak, így, hogy eladták a szülők a régi lakásukat, ez a kötődés is tovább lazult.

Végül meglepően jól sült el a dolog. Apa imádta a kertet, kora tavasztól késő őszig kint szöszmötölt. Lett paradicsom, eper, elvitelre is, kerti padok meg rózsalugas. Apa ásott, kapált és permetezett, pedig könyvből tanulta, iparoscsaládból származott.

Apa szüleit alig ismerték, korán meghaltak. Volt deportálás meg internálás is a családban, néhány elejtett szóból rakták össze a történetet. Anya szüleivel együtt laktak kicsi korukban, de előbb ők költöztek folyton, aztán az öregek el, végleg.

Összemosódtak lassan az öregség határai, anya és apa is hetvenes lett, ő meg már lassan ötven, ha nem is látszik rajta. Úgy érezte, most kezdődik csak az igazi élete.

Minden nyáron meghívta a barátnőit piknikezni ide, a szülei házába. Ámuldoztak a lányok a kúszó-csüngő virágokon, itták a bodzaszörpös limonádét a frissen szedett citromfűvel és mentával, a házi fügebort. Ő nem akart meghatódni, mindig elsütötte a poént, hogy apja az anyja elől emigrált ebbe a kertbe.

Gyerekkorában sohasem hallotta veszekedni a szüleit, de mióta össze voltak zárva egész nap, folyton vitáztak. Az anyja nem tudott leállni, azt folytatta, amit egész életében csinált, hajtotta magát és másokat. Az apja egyre lassult, amúgy sem volt az a pörgős típus. Amikor apa meghalt, akkor jöttek rá, ő és a húga, hogy mekkora terhet vett le róluk az apjuk azzal, hogy levezette anya energiáit. Az utóbbi években rájuk zúdult az aggályoskodás, gondoskodás áradata, a másképp kéne csinálni, belefogni valami újba, átalakítani-változtatni valamit.

Anya mindennel elégedetlen volt, a barátai is sorra elmaradtak mellőle, bár az is lehet, hogy ők is meghaltak. Az apjukat sem emlegette soha, sőt, mintha neheztelt volna rá a cserbenhagyásért. Siralmas más nőkkel táncolni, mondta, amikor kimaradt a nyugdíjas tánccsoportból. Lassan kikopott a klub színházlátogatásaiból és kirándulásaiból is. A családi nyaralásokon is folyton morgott meg duzzogott, végül ilyen-olyan kifogásokkal már azokból is kiszállt.

Nem igazán tudta, mivel töltötte anyja a napjait. A szövőrámáján két éve nem szaporodtak a sorok, és az emlékiratait sem akarta már neki mindenáron felolvasni. Mióta apa meghalt, kávét sem főzött magának, azt mondta, csak a közös szertartás volt a lényeg. Most mégis ott ült anya a kertben, kezében a cappuccinós pohárral.

Az a szomszéd hozott egy létrát, aki rátelefonált, hogy jöjjön ki, mert az anyja reggel óta nem mozdul. Ahogy kinyitotta a kertkaput, már látta, hogy ott a kisasztalon apa miniatűr kávéscsészéje is. Anya feje a nádfotel támlájának támasztva, kezében a földig lecsüngő üres pohár.

 

Mersdorf Ilona – Gyerekkorában a holdra is eljutott Verne Gyulával, majd húszévnyi kényszerű bezártság után ismét útra kelhetett – igaz, szerényebb úticélok felé. Iránytűje mindig a nagy vizek és az ókori kultúrák felé viszi. Ha nyerne a lottón, venne egy nagyobbacska hajót, amin az egész család elfér, és körbeutazná velük a Földet.

“A mérgek … anyagok, amelyek kis mennyiségben a szervezetbe behatolva … hatásaikkal a szervezet életfolyamatait befolyásolják, és ezzel az egészségi állapotot időlegesen vagy tartósan megzavarják, illetve halált okoznak.” (mondatértelmezés)

A mondat aktuális, mert a covid bizonyos értelemben méreg. Így – méregként – veszélyes anyaggá nyilvánításával beterelhetnénk a gondolkodást egy jól kidolgozott keretbe. Különösen hasznos lehet ez akkor, amikor az adott problémára orientált járványügy működése nyomokban sem felfedezhető. A mérgekkel sokkal egyszerűbb. Aki megmérgeződik, az beteg lesz vagy meghal. Ebből következően a mérgezést el kell kerülni, vagy ha már megtörtént – és van rá mód -, kezelni kell a mérgezettet. Ez utóbbi csak vész-megoldás. Ahhoz, hogy elkerüljük, a mérget azonosítani kell. Csak az kiszűrhető, amit képesek vagyunk észlelni. A távoltartáshoz folyamatos figyelés kell. Bármilyen ártó hatás elkerüléséhez fel kell ismerni a jelenlétét, vagyis esetünkben tesztelni kell. És ha már jelen van, meg kell akadályozni, hogy a szervezetbe jusson, vagyis maszk használat, távolságtartás és fertőtlenítés kell. Attól, hogy van ellenszer a kígyóméregre, nem tekinthetünk el a marás elkerülésétől. Fontos tudni, hogy amit az immunrendszerünk magától kiszűr, az nem méreg.

 

 

 

 

„Hogy megragadják a figyelmünket, a platformok könyörtelenül kihasználják a gyengeségeinket. Megismernek minket, megtanulják hogyan manipulálhatnak, hogy függővé tegyenek, és sóvárogjunk az újabb tartalmakra.” (mondatértelmezés)

illusztráció: pixabay.com

A marketing jelenléte egy “piacgazdaságban” természetes. Mára az internetes közösségi felületek is üzleti tereppé váltak. Igyekeznek megragadni a belépők figyelmét, majd minél hosszabb ideig lekötni azt. A figyelem megragadásának érdekében a szolgáltatók építenek ügyfeleik kiismert gyengeségeire. Adataik széleskörű elemzésével megtanulják, hogyan manipulálhatják, tehetik függővé felhasználóikat. Mindezt úgy, hogy a “személyre szabást” – mézesmadzagnak használva – ügyfélérdeknek tüntetik fel. Ez az “elfajulás” csak akkor kerülhető el, ha az emberek agyuk használt kapacitásához igazítják, vagyis lassítják az információbefogadást. Szükség van arra is, hogy a szolgáltatók felelősséget vállaljanak a tartalmakért, azok jellegéért. Az sem odázható el, hogy az ügyfélkiismerés eszközeit használat előtt átláthatóvá és minősíthetővé tegyék. Tucatnyi éve nem nézek tévét. Nem tudtam tolerálni a kényszertartalmakat. Sajnálatos, hogy az internet-közeg szinte teljesen – sőt hatékonyabban – reprodukálta ugyanazt az információ tukmálást, ami elöl elmenekültem.

Kolozs Kitti Anna: Az első hó

Már gyerekorom óta szeretném, hogy a születésnapomon, ami november végén van, leessen az első hó. Talán azért, mert olyan lenne, mintha a természet is velem ünnepelne. Így aztán a szülinapom reggelén mindig úgy kelek fel, hogy az ablakhoz rohanok, reménykedve kinézek rajta, és belebámulok saját csalódott tükörképembe.

Az egyik alkalommal, úgy hétéves lehettem, a nagymamám a vállamra tette a kezét és megkérdezte, hogy mit várok? Egy kis csodát magamnak – feleltem.

Ő volt az egyetlen személy, akinek elárultam szomorúságom okát. Tartottam tőle, hogy mások kinevetnek, hogy nem fognak megérteni, még a saját családom sem. Ha még magamnak sem vagyok képes rendesen megfogalmazni, nem tudom megragadni, csak sejteni vagyok képes, hogy miért szeretném ezt, akkor másoknak fogalmam sincs, hogyan magyarázhatnám el. A nagymamámnak ez nem kellett, csak rám mosolygot és azt mondta. – Ne félj, egy nap eljut a kívánságod Holle anyóhoz!

Nem értettem, hogy mire gondol, de furcsa érzésem támadt tőle. Egyfajta szorongás lett úrrá rajtam.  Az évek teltek, és volt úgy, hogy az első hó egy nappal előtte, vagy utána esett le. A fenti hölgy csak azért sem volt hajlandó megrázni az “én napomon” a dunyháját. Később aztán még inkább letettem arról, hogy egy hófedte tájra ébredjek, mert lassan már a fehér karácsonyt is elfelejthettük, helyette barnát ünneplünk már elég rég. Ritkán, de amikor szokott lenni, már a szürke köd látványa is ünnepi hangulattal tölt el. A mamám, komolyan véve a rossz kedvem az időjárást illetően, a tizennyolcadik szülinapomon egy befőttesüveget adott. Az volt ráírva, hogy tavalyi hó. Az üvegbe vattát, egy kis fenyődobozt, három piros bogyót és egy kisebb fenyőágat tett. Meghatott. Boldogságban fürödtem, ahogy néztem a kreatív meglepetésem. Az volt az egyik legszebb ajándék, amit valaha kaptam.

A huszonötödik születésnapomon arra gondoltam, hogy mégis minek rohanjak az ablakhoz, semmi értelme nincs, úgyis tudtam, hogy mi fog fogadni, a fagyott, zúzmarás föld. Aztán mégis, csak a hagyomány tiszteletéért odasétáltam és mit láttam? Valaki műhóval fújta be a párkányt. Azonnal tudtam, ki volt. Belenyúltam, éreztem a hideget, olyan volt, mintha tejszínhabot tapogatnék. Hógolyót nem tudtam belőle gyúrni, de ennek ellenére csodaszép látványt nyújtott. Addig nem mostam le az ablakot, ameddig szürke nem lett a műhó, és utána is fájó szívvel tettem meg.

Aztán mindig kaptam egy kis csodát a nagymamámtól, ameddig képes volt ezt megtenni. A harmincadik születésnapom előtt elhunyt, aznap eltört a befőttesüveg, ugyanúgy szétesett, mint én. Az üvegdarabokat összeszedtem, de engem senki sem tudott összekaparni. Azon a születésnapomon nem akartam kikelni reggel az ágyból, hiszen úgysem vár semmi kézzel készített ajándék. Aztán mégsem voltam képes az ágyban maradni, mert valami vakító fény szűrődött be a redőny résein át. Felkeltem és megszegve a magamnak tett ígéretem, kinéztem a réseken. Olyan gyorsan rohantam ki az udvarra, hogy még arra sem vettem a fáradságot, hogy rendesen felöltözzek. Kinyújtottam a kezem, hogy felfogjak pár hulló pelyhet. Bokáig süllyedtem a hóban, de izgatottságomban nem éreztem a hideget. Azt már igen, hogy fájt az arcom. Megérintettem a bőröm és csak akkor vettem észre, hogy sírok. A fagyos levegőn könnyeimet metsző késként érzékelték az idegszálaim. De ez sem érdekkelt, mert tudtam, hogy a nagymamám átadta Holle anyónak az üzenetem, és így végre a harmincadik születésnapomon leesett az első hó.

Kolozs Kitti Anna: Perverz humorát a nagy szája tudja csak felülmúlni. A kreativitása nem csak az írásaiban, de a borítóterveiben is meglátszik. Egy ideje már a Pusztító írókörhöz tartozik.

Feketéné Bencsik Julianna: Gyökértelenül

Vannak fogalmak, melyeknek jelentése állandó, de vannak olyanok is, amelyek változnak… A ” ki vagyok én, és hol van a hazám” kérdésre több évtizeddel ezelőtt még egyértelmű volt a válasz… Akkoriban még érvényes volt Euripidész megállapítása, mely szerint “nagyobb kín nincs, mint ha az ember elveszti hazája földjét.”

Ma, a XXI. században hazánkban szinte nincs olyan család, ahonnan valaki útra ne kelt volna. Más-más országban élnek, ott próbálnak érvényesülni, gyermekei már onnan házasodnak, ezért idővel elhal a hazájukból kiszakított gyökérzetük is.

Feketéné Bencsik Julianna ötödik kötete elgondolkodtató regény  egy kétségekkel teli nőről, aki hazájától távol próbál meg boldogulni. Talán még soha nem volt aktuálisabb erről a témáról írni: vajon mi lesz az ára a szabadságnak egy globalizált világban, hogyan lehet gyökértelenül élni, mit lehet a leszármazottaknak egy idegen haza emlékeiből átadni?

A gödöllői szerző könyve megvásárolható a bookline áruházban, a regény bemutatója a gödöllői városi könyvtárban 2022 tavaszán lesz.

Feketéné Bencsik Julianna – Gimnazista korában megjósolták neki: sokat fog utazni, több földrészre is eljut. Az öregasszonynak igaza lett!  Nem csak Európát utazta be, de Kubában is eltöltött négy évet. Jön-megy a világban, sőt fia is követte útját, aki több éve külföldön él.

“A politika lényege nem a tényszerűség vagy a tudomány. A politika vallásként működik…” (mondatértelmezés)

Galló Kovács Zsuzsanna fotója

Volt idő – nem is olyan régen -, amikor a kialakuló politikai marketing egy vezető hazai képviselője még kendőzetlen őszinteséggel nyilatkozta, hogy a politikát – vagyis a politikusokat – ugyanúgy kell eladni a “piacon”, mint a mosóport. Abban igaza volt, hogy igazoltan működőképes az a módszer, ha egy reklám, bármekkorát tódítva, a sulykolni kívánt “üzenetét” újra és újra, minden lehetséges helyen elismétli. A “befogadók”, főként a már a közlő “hívei”, cseppet sem törődnek az objektivitással. A bármit – nyereségvágyból – eladni kívánók meggyőződése, hogy az „igazság” mint termék az a közlés, amelyik kellőképpen elterjed, amelyik tematizálja a mindennapi beszédet. Vallják, ha unalomig ismételnek valamit, az automatikusan „igazsággá” válik. A politikai marketinget az is jellemzi, hogy – sikeressége esetén – az eredményét azok is “élvezik”, akik nem a célközönsége. A címbeli kijelentést egyébként Adolf Hitler írta meg több megfogalmazásban – hogy jobban hasson -, korai, szándékait feltáró művében, a Mein Kampfban, amelyben a fő “tanulság” az, hogy a “politika arról szól, hogyan lehet hitet (el)adni az embereknek”. Én egészen biztos vagyok benne, hogy a politika nem ez.

Az IRKA blogja. Gödöllő és irodalom.