“A magas intelligencia nem véd meg minket a rossz pénzügyi döntésekkel szemben, ellenkezőleg, még hátráltathatnak is bennünket.”

(mondatértelmezés)

Azt is olvasom, hogy “sokszor azok a döntések, amelyek a hétköznapokban jól működnek, nem lesznek megfelelőek a befektetések esetében.” A cikk, amiből a mondatot kiemeltem, arról szól, hogy a normális emberi psziché nem alkalmas befektetésre, ezért módosítani kell. De ha így van, akkor ki hajt szemben a forgalommal? A “befektetés” abnormális vagy az emberek? A befektetés “értelme” azon a vélekedésen alapul, hogy a jövőbeli jövedelmünk nem lesz elég szükségleteink fedezésére. Ha elég lenne, nem mondanánk le “önként” aktuális bevételünk egy részéről. Vagy nem végeznénk több “munkát”, mint ami fedezi szükségletünket, hiszen már tudjuk, hogy azzal többlet erőforrást vonunk el a természettől és önmagunktól. A megtakarítás tulajdonképpen egy olyan felesleg, amire az adott pillanatban valójában nincs szükség. Az pedig, hogy a jövőben egyáltalán felhasználható lesz-e, nem a megtakarítótól függ. A megtakarítás tipikus hamis tudat. Ha az elvont többlet jövedelem természetbeni járadékká lesz, biztonságot ad, ha puszta “pénz”, marad kamat haszon üzemanyag. A mondat egyébként egy nyugdíjmegtakarítást propagáló fizetett “szakcikkből” való.

kiemelt kép: pixabay.com

Csodák és egyéb hétköznapi dolgok könyvbemutató, amikor én lettem az egyik helyes válasz

December 20-án, a könyvtár rendezvénytermében az IRKA kilencedik könyvének bemutatójára gyűltünk össze nagy-nagy lelkesedéssel és megelégedéssel, hogy az idén is sikerült új kötetet létrehoznunk.

Az adventi hangulatot fokozta Karsai Gizella pszichedelikus zenéje, melyet egy különleges, handpan elnevezésű hangszeren adott elő. A handpan egy acélból készült ütőhangszobor. Ámulva hallgattam Gizi varázslatos dallamait, és az egyre kellemesebb meditatív állapotban szinte már el is felejtettem hol vagyok, amikor Istók Anna, az IRKA vezetője köszöntötte a közönséget. Heltai Zsófia moderátor egy szomorú eseménnyel kezdte a beszélgetést. Miért ajánlottuk a kötetet a nemrég, tragikus hirtelenséggel elhunyt kabai lóránt költő emlékének?

Lóri, 2013-tól öt évig volt az IRKA mentora. Kurzusaival, a nyári táborainkkal és egyéb rendezvényekkel felejthetetlen pillanatokat éltünk át vele, aki szerteágazó tárgyi tudásával, fanyar humorával és kitűnő pedagógiai érzékkel egyengette írói, költői ambícióinkat. Én konkrétan neki köszönhetem, hogy verseket írok. Az előszóban igyekeztünk méltóképpen megemlékezni a lórival eltöltött pillanatokról, versben, levélben, vagy csak szavakban.

Zsófi témaválasztás kérdésére Mersdorf Ilona elmesélte, hogy most az előző kötetekhez képest könnyedén megegyeztünk a csodában, ami nagyon szerteágazó, bármit jelenthet. Lehetőséget kaptak a hétköznapi dolgok és egyéb írások is. Az írókör költőitől pedig a semmi minden lírai fejezetben olvashatunk. Panni szerint ez utóbbi lett most hangsúlyosabb. Teljesen véletlenül a versek ívet alkotnak, a megszületéstől, gyermekkoron, kamasz-szerelmen, felnőttkoron át az elmúlásig. Szinvai Dániel grafikus, a kötet illusztrátora nagyon személyesnek érezte a műveket, érdekes, hogy zömében E/1-ben íródtak, emiatt választott hozzájuk portrékat. A borítón szereplő gyufaskatulya a kötet méretére is utal, kicsi, de annál csodásabb.

A kvízhez mobiltelefon applikáció kellett, így csatlakozni a mai világban már gyerekjáték. A közönség többségének sikerült is. Sose gondoltam volna, hogy egyszer én leszek az egyik helyes válasz, miszerint nekem van a legtöbb művem a kötetben.

A fogadás csemegéivel mint már eddig is, most is kitettünk magunkért. Rengeteg zakuszkás és májas szendvics, krumplis pampuska, pisztáciás süti, a tipikus Bordeaux-i canelé és egyebek kínálták magukat kóstolásra.

Az estet a Könyvtári Angyalok kórusának karácsonyi koncertje zárta, megkoronázva az adventi hangulatot a kivilágított, kályhákkal fűtött udvarban. Még sok ilyen kellemes hangulatú könyvbemutatót kívánok magunknak! Jövőre veletek ugyanitt!

“… a totális szabadság … valójában jóval kevesebb választási lehetőséget hagy meg az egyénnek, mint egy fékek és ellensúlyok által ellenőrzött, erősebb állami kontrollal irányított piac és társadalom működése.”

(mondatértelmezés)

illusztráció: pixabay.com

A piacgazdaságot legitimáló fő állítás, “ha az egyén a saját érdekei érvényesítésére törekszik, azzal mindenki jól jár”, beláthatóan nem érvényes. Mégis ez az elv legitimálja olyan “spekulánsok” működését, akik tisztában vannak vele, hogy az ő hasznuk valaki más kára. “Ilyen a világ, ezt kell szeretni.” Az individuális érdekek és értékek fontosak, mert azok hozzák létre a lehetőségek választékát, de az olyan komplex technológiai és szociális rendszerek, amelyek ma működtetik a világot, csak fokozódó együttműködésre való törekvéssel, egyre erősebb társadalmi kohézióval és megemelt biztonságú szociális védőháló mellett tarthatók fent. A mindenkire kiterjedő közjó csak úgy biztosítható, ha közben a társadalom tagjai bizonyos dolgokról képesek lemondani, cserében azért, hogy ők maguk is részesülnek abból, amihez hozzájárultak. Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdász úgy fogalmaz: “A szabadság eléréséhez némi kényszert kell alkalmazni – az a láthatatlan kéz pedig, ami a szabad piac önszabályozásáról gondoskodna, azért láthatatlan, mert nem is létezik.”

“Jean szerezzen örömet a macskának. Hogyan Uram? Fogja be a farkát a satuba aztán eressze el.” (mondatértelmezés)

Illusztráció: Pixabay

Ez egy szakállas vicc, ma úgy mondják, búmer szöveg. Pedig a módszer ma is mindennapi a politikában. Alkalmazói az újabb generációkhoz (x, y, z stb.) tartoznak és azt hiszik, baromi innovatívak. A pitiáner ügyeskedés akkor sem lesz államférfiúi tett, ha azt “think-tank”-nek nevezett csapatok teszik, többnyire mást nem csinálva, mint felfedezve a csőtésztában a lyukat. Egy agytrösztnek, ha valóban az, ami, nem a sötét ösztönökre “illik” támaszkodnia, hanem az agyakra és az azokban lakozó tudatosságra. Valakit átverni, becsapni, félrevezetni, kihasználni, benne irigységet, félelmet, dühöt, agressziót kelteni akkor sem erény, ha ez a tevékenység jól mérhető haszonnal jár, ha a hatást “tudományosan”, az ember létező gyengeségeit használva, nagyon hatékonyan és eredményesen váltják ki. Aki fokozza és nem csillapítja az ösztönösséget, gyakran lesz maga is az áldozata. Satu is mindig lesz. De van egy másik ok is, ami az efféle működés ellen szól, mégpedig az, hogy akinek a “farka” már volt satuban, és rájön ki fogta be, nehezen felejt. És ha tudatosan moderálja is magát, számonkérés után jöhet csak megbocsátás, az is csak akkor, ha elég őszinte lesz a bocsánatkérés.

“… sérülékeny azoknak a lapoknak, tévéknek, rádióknak a helyzete, amelyeket politikai vagy anyagi haszonszerzésből tartanak fenn.” (mondatértelmezés)

Illusztráció: Pixabay

Látni kell, hogy a “piacgazdaságot” döntően a haszonszerzés vágya működteti. A legfőbb mozgatóerő a “profitkényszer”, ami lehetővé teszi a “növekedést”. Ami nem növekszik, az ellehetetlenül. Hiába nyilvánvaló, hogy bármilyen versenyben csak egy győztes lehet – a többiek vesztesek -, aki indul győzni akar, vagyis kielégületlen marad, mert mindenki nem végez(het) az élen. “Kattintásban” éppúgy egyértelmű az elsőség, mint a megszerzett “pénzben”. Ez a médiumoknál – a print és elektronikus sajtótermékek esetében, ha piaci (sic!) vállalkozások – sincs másképpen, mint bármilyen egyéb “befektetésnél”. Ne feledjük: a haszon a befektetés feletti bevétel. Itt ma ugyanúgy elválik az igény: információ, vélemény nyújtás/kapás és a működés: befektetésből profit szerzés, mint bárhol máshol a kapitalizmusban. Ami áru lett, az nem tud nem áruként viselkedni. Egy bármilyen médiumot – “piac” mentesen – csak a közlés és/vagy a befogadás önmagáért valósága működtethet, vagyis a közlők és befogadók ellenszolgáltatást nem igénylő – nem “munka” – tevékenységévé kell válnia, csak a szükséges erőforrások bevonásával, akkor is, ha ez ma még „álom”.

Ujj Béla: lefelé a Maslow piramison

Illusztráció: Pixabay

itt a vég
elegem van mindenből
nem érdekel semmi
már csak azt élvezem
ha tele hasam
magamat is megeszem
bolyongok
degeszre tömött beleimben
mikor a kijárathoz érek
kinézek
jó-e odaki?
kimegyek
és mélán
feltekeredek

(2022 IRKA tábori feladat: Írj egy gyász-vagy veszteségverset, amit Peer Krisztián „42” kötete inspirált)

“A válságüzemmódnak most már az általános tudatosság részévé kell válnia, meg kell tanulnunk, hogy a válságjelenségek hozzátartoznak a mindennapi életünkhöz.”(100-ik mondatértelmezés!)

Illusztráció: Pixabay

A válság szó egyre gyakrabban hangzik el, leginkább a gazdasággal kapcsolatban merül fel. Ott többnyire negatív változást, bonyolódást, nehézséget, romlást és instabilitást jelez. Ha bővítjük az értelmezést, a válság olyan helyzet, ahol az aktuális működés ellehetetlenül, változásra, változtatásra van szükség. Vagyis, ha nincs válság, nincs fejlődés. Annak, aki elfogadja és érti az evolúció működését, nyilvánvaló, hogy a nehézség generálja a továbblépést, amiből létrejön az új, életképesebb “létforma”. Mondhatná valaki, hogy a haladás nem is olyan fontos, jól megvagyunk úgy, ahogy most élünk. Ez utóbbi nézetet azonban, ha bárki belegondol aktuális létezése körülményeibe, nehezen tudja elfogadni. Szinte mindenkinek van javítani valója az életén. Most hagyjuk azt a tapasztalatot, hogy ez a másokéval van főképpen így. Ha csak saját létezésünk minőségének alakulására koncentrálunk, akkor is sok válságunkat tudjuk azonosítani. Köztük olyanokat is, amelyeknek – minden igyekezetünk ellenére – nem találjuk külső okát. Akkor vagyunk tudatosak, ha képesek vagyunk válságainkra lehetőségként tekinteni.

(Szerkesztő megjegyzése: Jubilálunk! Elérkeztünk a századik Talált mondathoz. Gratulálunk a szerzőnek!)

Sztavridisz Alexandra: Kákaporsos utak

Apám falujában mindig olyan csuszbogósak voltak az utak, hogy reggelente, amikor musványlott és kelt fel a nap a látóhatáron, néztük a kákaporsos úton csuszbogó teherautókat.  A rakományuk ide-oda csuszbogott, és ha még szelehalló szél is fújt, az autók hátsó franyudlija egymásnak koccant. Most is szeretem a kákaporsos út szagát , a pokol bűzére emlékeztet.

A 9. Irka tábor feladata volt: a megadott halandzsa szavakból kellett olyan rövid szöveget írni, melyből kiderül a jelentésük: csuszbogó, franyúdli, musványlik, szelehalló, kákapors.

Istók Anna: Nagyon alanyi vers (Peer Krisztián után szabadon)

Illusztráció: Pixabay

hajnalban kelni hogy tied legyen
az első fél óra
lesütött szemmel várni a napot
a reggel egyedül hozzád tartozik
öltözni kimenni elindulni
mindkét kézben lóbálni valamit
szatyrot pórázt cigarettát
semmitmondó szavakat tanulni
tennivalót keresni ha nincs is
társalogni és társsal élni
ne érjen hozzád senki

(2022 IRKA tábori feladat: Írj egy gyász-vagy veszteségverset, amit Peer Krisztián „42” kötete inspirált)

Ujj Béla: A franyudlis csuszbogó dicsérete

A csupasz csuszbogó lehangol. A franyudli nem a teremtés tévedése, hanem szükséges kellék. A bodros franyudli fokozza a kákaporcsomat. Azért, ha néha a szelehallómon akad egy franyudli szál, öklendezek. De olyankor egy korty ital lemossa az irritáló franyudli szálat. A franyudli a csuszbogón afrodiziákum, de a levesben undorító. A kákaporcs örök, ám a férfiérő mulandó.

A 9. Irka tábor feladata volt: a megadott halandzsa szavakból kellett olyan rövid szöveget írni, melyből kiderül a jelentésük: csuszbogó, franyúdli, musványlik, szelehalló, kákapors.

Karsai Gizella: Landolat

Illusztráció: Pixabay

Döglött gyík, élettelen madár, halott vakond,
Egyik itt csonka, másik ott.
Lelkem darabjai szerteszét.
Karom, szívem, agyam, mind-mind külön hullák,
külön személyek.

Beléd pusztulok naponta. Anyámmal vagyok viselős.
Hamvaid fölött építek élettereket
vidámságnak, játéknak, evésnek-ivásnak.
A lelkiismeretem pókhálójába gabalyodva,
hisztérikusan tépem a hajam gubancait,
megoldatlan ellentmondásaimat.

Holtan is élni akarnék még?
Élve kilépni, fölébe kerülni mindennek,
elsüvíteni, elpárologni…

…aztán kicsapódni egy nevetésben,
mosolyban, ölelésben.

(2022 IRKA tábori feladat: Írj egy gyász-vagy veszteségverset, amit Peer Krisztián „42” kötete inspirált)

“… hajnali fél ötre hívtam össze a felső vezetőimet.” (mondatértelmezés)

Illusztráció: Pixabay

Ez egy tulajdonos csúcsvezető kijelentése, amiben az a legborzasztóbb, hogy láthatóan büszke volt rá. Sajnálatos, hogy egy ilyen “szellemű” embernek lehetősége van emberekkel rendelkezni. Most hagyjuk a nyelvi elemet, hogy a hierarchiában alacsonyabb fokon lévőket valaki sajátjának tekinti. Azt lehet mondani, hogy a kertem, de azt nem, hogy a kertészem. Egy ember, még ha valaki pénzéért dolgozik is, nem lesz a “bérfizetőé”. Nehéz annak bármit is elmagyarázni, aki ezt nem érti. Egy munkavállaló nem a személyét és szuverenitását, hanem a munkaképességét viszi a “munkaerőpiacra” (sic!). Ebből következik, hogy képességei használatának korlátai vannak. Egy jogállamban a munkaidő, a munkaidő beosztás, a rendelkezésre állás, az elvégzendő feladatok és sok más kapcsolódó feltétel korlátozottak és szabályozottak. Egy önfoglalkoztató, jog szerint, akár észszerűtlenül is rendelkezhet saját magával, de ez még azzal az ürüggyel sem lehet így egy alkalmazott esetében, hogy az “beleegyezett”. Reggel négy óra harminc perc nem lehet indokolható értekezlet időpont egy olyan átlagos szolgáltató vállalkozásnál, amilyenről szó van. Ennél a mondatnál semmi sem indokolja jobban, hogy miért van szükség munkavállalói érdekképviseletre.

Filep-Pintér Eszter: A szelehalló és a Szörheteg

– Csuszbogonak jelentem, ma két franyudli nem jött iskolába. Az egyik betegség miatt musványlik, a másik a mai dolgozat miatt musványlik. – Erre a franyudlik közül néhányan nevetni kezdtek.  
– Köszönöm, üljetek le! – A két franyudli leült a helyére, csuszbogo pedig apró hatásszünetet tartva folytatta: 
– Most pedig kérem mindenki vegye elő a kákaporsát! 
– Kákaporsot mondott csuszbogo? – kérdezte egy franyudli. 
– Igen, jól hallottad! 
– A kákaporsot? – kérdezték többen. 
– Igen azt. Mindenki jól nézze meg magát benne! Aki szelehallónak látja magát, az beírhat a mai dolgozatra egy ötöst! 
– Egy ötöst? – kérdezték a meglepődött franyudlik. 
– Igen, egy ötöst. 
– S aki nem? – szólalt meg egésze halkan egy franyudli a leghátsó sorból. 
– Az addig nézze magát, amíg szelehallónak nem látja magát!
– De hát én nem vagyok szelehalló. 
– Mutasd csak a kákaporsod! Add csak ide! – csuszbogo odalépett a franyudlihoz, lehajolt mellé, belenézett a kákaporsba. 
– Odaadom az enyémet, az én kákaporsomban szelehallónak fogod látni magad, hidd el! – azzal csuszbogó odahozta a saját kákaporsát. 
– Nézzünk bele együtt! Ugye te is látod, milyen szelehalló vagy! Én annak látlak! Írd be nyugodtan az ötöst!

A 9. Irka tábor feladata volt: a megadott halandzsa szavakból kellett olyan rövid szöveget írni, melyből kiderül a jelentésük: csuszbogó, franyúdli, musványlik, szelehalló, kákapors.

Szabados Bettina: Gyászvers (cím nélkül)

Illusztráció: Pixabay

Hirtelen öregszem, mint az állat,

amely végét érezve,

elválik a többitől.

Úgy vonultam én is

e bánatból szőtt magányba.

A festék barnája megkopott,

fekete helyett őszbe öltözöm.

Hogy sirassam el azt, aki csak bennem élt?

(2022 IRKA tábori feladat: Írj egy gyász-vagy veszteségverset, amit Peer Krisztián „42” kötete inspirált)

Musványló franyudlik a kilencedik Irka táborban

Tényleg nem viccelünk, jövőre a tizedik lesz, és mivel már pár éve csak egynapos Irka tábort tudtunk szervezni, biztosra ígérjük, hogy 2023-ban legalább 2, de inkább 3 napos jubileumi eseményre készüljetek!

Na de előtte még ejtsünk szót az ideiről is, melyet hosszas vívódás után, hétköznap tartottunk Béla hangulatos kertjében, és nem is tudott mindenki eljönni, úgyhogy elsősorban nekik küldjük az élménybeszámolót, aztán majd folyamatosan érkeznek a blogra a tábori írások is.

Egyszóval, a szokásos Well, come! Drink! programpont teljesítése után Béla betartotta a hívogatóban írtakat: hűvös árnyék várt bennünket a diófa alatti nyárikonyha előtetője alatt, és a rotyogó 16+-os zöldségleves. (A 16+ itt nem korhatárt jelent, hanem a levesben fövő zöldségek számát).

Ezután némileg késve kezdődött a szakmai program Bettivel és Peer Krisztiánnal. Főként a 42 című kötettel foglalkoztunk, melynek lapjait – kicsit közhelyesen, állapítottuk meg közösen – fel kell szakítani, akárcsak a régi sebeket. A bevallottan alkoholista Peer munkássága némileg megosztó volt, akárcsak néhány verse. A feladat ez volt: írjunk egy erős hangú alanyi lírai verset. Mielőtt elvonultunk volna az udvar szegleteibe alkotni, parázs vita alakult ki arról, vajon a mai (vagy mindenkori?) lírában miért a letaglózóan sötét hang a domináns, igényli-e, elviseli-e ezt az olvasó. Divat-e ez vagy belső késztetés? A felolvasott saját szövegek aztán meg is válaszolták a függőben maradt kérdést: megírni való traumája mindenkinek akadt.

Ennyi (Mersdorf Ilona)

Ne legyen muszáj emlékezni –

akkor inkább a semmi.

Búcsúznak, visszasírom –

ragozom a halált, de hiába,

nem lehet egyes szám

második személybe tenni.

 (A többi szöveget később közöljük a blogon!)

A ránk telepedett szomorúságot egy játékos feladattal oldottuk fel: halandzsa szöveget kellett írni öt megadott szó felhasználásával: csuszbogó, franyúdli, musványlik, szelehalló, kákapors. Már a szavakat leírni is kihívás és élvezet volt, a színes megoldásokon aztán nagyokat nevettünk. Hogy mi mindent bele lehet néhány szóba vetíteni?! Igazából ezek a szövegek mind remekművek lettek, ezért ezek közlése egyesével várható a blogon a nyár folyamán! Addig is lehet gondolkozni, kinek mit jelentenek ezek a szavak 😊

Harmadik témánkról Béla beszélt. Friss könyvélményét, Nádas Péter Rémtörténetét boncolgatta, közben kifejtve, hogy ez az igazi próza: nem kell a történet, a mozaikszerű jelenetekből, párbeszédekből, a szereplők egymáshoz való viszonyából összeáll egy sajátos világ. Ezen természetesen megint hosszasan elvitatkoztunk, de mindig akadt köztünk time-keeper, (köszi Szandra!) aki visszaterelt bennünket a feladatainkhoz.

Ezen a ponton már néhányan passzoltunk, mert a hőség, az elfogyasztott ételek, és nem utolsó sorban a román konyakok beható ismertetése (Béla ebben is szakértőnek bizonyult) némileg lefárasztotta az agyunkat. Így néhányan csak házi feladat keretében vállaltuk a feladatmegoldást, bár Béla nagylelkűen két lehetőséget is felajánlott: találjunk ki egy történetet a komódon kiállított installációról (háttérben zöld tájkép, előtte két „szobor”: egy falloszánál alig nagyobb hímnemű lény és egy magát kellető nő), vagy írjunk le egy hétköznapi párbeszédet – akár a jelenlevőkről –, és a szereplők mögöttes belső monológjait. Bettina frappáns megoldásán könnyesre kacagtuk magunkat.

Akasztják a hóhért (Szabados Bettina)

A levegő megült a műanyag tető alatt, kövér legyek kergetőztek. Röptüket néha egy-egy hessentő mozdulat zavarta csak meg. Nádas ismertetője egyre bonyolódott:

„Hiába a szex, a gyilkosság és még Kierkegaard is, ezeket nem lehet feltüzelni!” – dohogott magában Béla. – „Hogyan lehetne elérni a metafizikait, átadni ezt az abszolút élvezetet, amit Nádas olvasása okozott?”

Béla elbizonytalanodott, tekintete segélykérőn kereste Panniét.

„Talán, ha alternatívaként felajánlom egy fallosz műleírását, megmenthetem a helyzetet!” – villant fel agyában a gondolat.

Negyedik, egyben utolsó témánkról, Krusovszky Dénes költészetéről Panni beszélt. (A szerzővel személyesen is megismerkedhettünk az elmúlt évben a gödöllői könyvtárban). A feladat ismét választható volt, a felolvasott versekhez kapcsolódott. Mi kit vinnénk magunkkal Noé bárkáján? Folytassuk Krusovszky felsorolását a Te partod felé című vers alapján. Vagy írjunk verset a Beszédzavarról, a kommunikáció ellehetetlenüléséről, Krusovszky kedvenc verstémájáról.

A hidak középen nem találkoznak (Karsai Gizella)

Már nem beszélek.
Némán tátog a szám.
Hanghullámoktól lobog, csapkod a hajam,
indulatoktól rongyos, szakadt a lelkem.
Már nem beszélek.
Szavaim kifordított szennyes ruhák.
Hazugság áradat mossa el,
amit igaznak éltem meg.
Már nem beszélek.
Értelmetlen zagyvasággá ütik-verik
tiszta, egyenes gondolataimat,
lopott, hatásvadász, silány szónoklatok.
Már nem beszélek.
Kérdésre választ úgysem kapok.
Tőlem nem kérdez senki sem.
Nem a szavaim fontosak. Nem is én.
Már nem beszélek.
De némán ordítanak mozdulataim,
üvöltenek és dübörögve robbannak sejtjeim,
hömpölyögnek a hídon át, feléd…
…s te észre sem veszed.

A felolvasott alkotások utáni szomorkás-töprengő hangulatnak az vetett véget, hogy játszani kezdtünk. Sajnos a felhalmozott játékok közül csak egy került sorra, mert kilenc óra volt már, többen távoztak is, köztük Hadnagy, a kutya, aki addig mindent értő szemekkel ült közöttünk. Az Imagine társasjáték, aminek rejtelmeibe Eszter vezetett be bennünket, ráébresztett, hogy maradt bennünk még kreativitás a hosszú forró nap után is és az utolsó musványló franyudlik kitartottak egészen fél 11-ig.

Azt hiszem, mindannyiunk nevében mondhatjuk, hogy egy igazán jól sikerült tábort zártunk idén is, és jövőre most már ha törik, ha szelehallik, 3 napos lesz!

Istók Panni és Mersdorf Ilona

“… az első babát volt hajlandó saját maga megszülni, a másodikat béranyával hozták a
világra… “(mondatértelmezés)

Illustráció: Pixabay

Olyan világban élünk, ahol harc folyik annak meghatározására, mikortól kezdődik az élet. A lehetséges origin egyre közelebb került a biológiai fogamzáshoz. Egy túlnépesedett világban az abortuszellenesek elvi alapon növelnék a megtermékenyítés hatékonyságát. Hasznosuljon mindenki kilőtt sperma, virágozzék minden eltalált pete. A való világban a helyzet ezzel szemben az, hogy aki megteheti, már most kiszervezi magától az anyaságot, mással hordatja ki gyermekét. Már a műméh sem fantazmagória. Egy öregedni képtelen, de technológiában lehetetlent nem ismerő világban a fiatal, szülőképes gazdag nők és a nemzőképes gazdag férfiak teljesen uralni tudják reprodukciójukat. A nem kívánt magzat megszülése csak azoknak lesz életre szóló teher, akik nem engedhetik meg maguknak nemzésük folyamatának felügyeletét. Az abszolutizált magzatvédelemmel a szabadon megélhető szexualitás, mint a szaporodást örömforrássá tévő ösztöncselekvés, kizárólag azok privilégiumává fog válni, akik számára elérhető szaporodásuk totális irányíthatósága. Nincs megállás, ha a megtermékenyített petesejt mindenáron védendő lesz, az abortuszellenesek szabályozni akarják majd a szexuális életet is.

Borítótervező pályázat

És végre! Idén megjelenik harmadik regényem, úgyhogy ha van kedvetek, segítsetek nekem, hogy ismét olyan szuper borítója legyen, mint az előzőknek!

Egy kis segítség a tervezéshez:

SZERZŐ, CÍM: Istók Anna: Elejétől a végéig – da capo al fine

RÖVID TÖRTÉNET spoiler nélkül, amolyan fülszöveg féle:

Lilla és Eszter két ellentétes személyiség, a gimnáziumi évek alatt barátkoznak össze. Egyikük sorsa sem könnyű, mindkettejük életét meghatározza egy bántalmazó kapcsolat, vagy család, a barátságuk jelenti számukra a menekülést. Mindaddig, míg mind a ketten egyszerre bele nem szeretnek Olivérbe, a nehéz sorsú zenészbe. Innentől árulások, titkok övezik hármuk kapcsolatát, melynek végkifejlete csak tragédia lehet.

Évek múltán Eszter lesz az, aki felvállalja, hogy végigmegy még egyszer azon az úton, amit közösen tettek meg, hátha meg lehet még egymásnak bocsátani és újrakezdeni. A dolog azonban nem talál viszonzásra, Lilla hallgat, Olivér pedig halott. Az egyetlen, ami az igazsághoz elvezet, ha Lilla és Eszter mindketten hazamennek és végiglépkednek az ismerős utakon, minden akkordon, minden utcán, minden apró kis kövön. Ahogy a zenében is felcsendül újra meg újra a refrén, ahogy a darab végére érve, az elejétől meg kell ismételni a végéig a zeneművet (da capo al fine), úgy kell az olvasónak is újra meg újra végigmennie a történteken, hogy meglássa az igazságot. A másik ember igazságát, mely mindegyik szereplő nézőpontjában másként hangzik.

Vajon milyen új titkokra, árulásokra derül fény az utazás alatt?

Hogyan lesznek az árulókból elárultak, és vajon meg lehet-e állítani a (tragédiák sorát) zenét, és befejezni a végénél a (történetét) dalt, vagy az egész folytatódni fog, ismétlődni újra és újra?

ÉRINTETT TÉMÁK:

családon belüli erőszak

bántalmazó kapcsolat

barátság

szerelmi háromszög

árulás, megbocsátás

hazatérés, szembenézés az igazsággal

FONTOS SZIMBÓLUMOK a regényben:

– a zene, és azon belül is az ismétlődés (pl. refrén, vagy a da capo al fine)

– az idő és a dolgok végtelensége, ismétlődése, pl. Möbiusz-szalag

– az utazás, pontosabban a hazatérés, mely egyszerre belső és fizikai utazást is jelent.

HELYSZÍN:

A történet Magyarországon játszódik a jelenben, a helyszínnek nincs konkrét jelentősége, csak magának az utazásnak

SZEREPLŐK KÜLSEJE:

Lilla: szőke, dekoratív, impulzív, nagyon csinos nő

Eszter: sötét göndör hajú, légies nő, művészlélek

Olivér: nagyon magas, inkább érdekes, mint szép arcú férfi, zenész

A regény több főszereplős, összességében egyikük sem hangsúlyos, hármójuk kapcsolata a fontos, tehát ha megjelennek a borítón, akkor egyszerre mind legyen ott. A könyvben egyébként még számos mellékszereplő felbukkan, akiknek a személyes sorsa szintén hangsúlyos.

A regény a Könyvmolyképző Kiadó Arany Pöttyös sorozatában jelenik meg.

Egy pályázó több tervet is beadhat, de fontos, hogy ezek valóban különbözzenek egymástól, szóval ha egy képhez többféle betűtípussal terveztek borítót, küldjétek azt, ami nektek a legjobban tetszik.

A NYEREMÉNY:

Idén is választani fogok a pályázati tervek közül több olyat, amit Katona Ildikó kiadóvezető figyelmébe ajánlok, és egyet, ami számomra a legkifejezőbb. Ennek készítője dedikált példányt kap tőlem a könyvből.

A végleges borítóról minden esetben a Könyvmolyképző Kiadó vezetője dönt.

Kérlek, nagyon figyeljetek arra, hogy jogtiszta fotót használjatok. Vagy saját munkával dolgozzatok, vagy a következő két oldal valamelyikén nézelődjetek: https://www.dreamstime.com/

https://hu.123rf.com/

HATÁRIDŐ ÉS LEADÁS:

– a tervek leadási határideje 2022. augusztus 21. (vasárnap) éjfél

– a leadás módja: küldd el a képet üzenetben a Facebook oldalamra!

Jó munkát!

Nádašpétër: Tél végi kép

az égen mint foszlott rongyok

komor fellegek úsznak tova

föl és fölharsanó böjti

szelek szárnyán méltósággal

a Nap izzó kohójában

lángolva amíg dombjaink

meredélyén rohamozó

vad szeleken holló hadak

gyakorlatoznak csapongva

pördülve forogva olykor

bukfencekkel színesítve

vonzó gyakorlataikat

dombtetőn hatalmas fenyők

bókolva tűrik a vihart

míg sötét röpművészeink

időnként szélárnyékukban

pihennek kicsit hogy aztán

újra fergeteges táncba

fogjanak a tű levelek

sziszegő suhogó zúgó

zenéjének hangjaira

2023. II. 2. Nádašpétër

(„dum graves Cyclopum Volcanus

ardens urit officinas” — Vergilius)

Jó lenne, ha mindenkinek jó lenne, de akkor mi lesz az inflációval meg az államháztartási hiánnyal.”

(mondatértelmezés)

Az állam működése a polgárok számára alapvetően zéró összegű “játék”. Nulla összegűnek azokat a közös működéseket nevezzük, amelyekben a résztvevők egymás rovására növelhetik a rendelkezésre álló javakból a nekik jutó részt. A társadalmi termelés nem zéró összegű játszma, hiszen a termelők nemcsak egymástól elvéve, hanem egymással együttműködve is teremthetnek javakat, és a természetből is meríthetnek. A döntő mértékben állam vezérelte társadalmi elosztás egyértelműen nulla összegű. Amit a központosított “jövedelemből” (ami a nemzeti termelés közel ötven százaléka) megkap “valaki”, az nem lesz a többieké. A zéró összegű játszmák szükségszerű feszültsége empátiával, a többi fél fejével való gondolkodással, a többiek preferenciáinak megismerésével oldható. (Ez a politika valódi tartalma). Három szempontot érdemes vizsgálni. Ténylegesen korlátosak-e az érintett, elosztandó javak? Indokolt-e a versengés, vagy többre lehet jutni az együttműködéssel? Milyen hasonlóságok, eltérések vannak az igénylők preferenciáiban, amelyekben egyezkedni lehet? Nyilvánvaló tapasztalat, hogy verseny helyett sokszor együttműködéssel lehet a kívánatos nyer-nyer állapot elérni.

kiemelt kép: pixabay.com

Kristóf Kamilla: Vadászidény

Életemben nem futottam még ilyen gyorsan. A lábam alig érintette a göröngyös talajt, ágak, gyökerek, bokrok nyúltak utánam, de ügyesen kikerültem őket. Szemem végig rajta tartottam, ő is gyors volt, ide-oda szökkenve próbált eltűnni, annyi idő óta még most sem érti, nem áll szándékomban bántani. Meseszép volt, ahogy puha teste el-el tűnt az ágak között, hatalmasokat ugrott, hogy megmássza a nagy köveket. Menekülése felfoghatatlan, hát miért nem érti meg, ő mindazt megtestesíti, amire én vágyom?  Másra sem tudok gondolni, csak rá, gyönyörű kerek formáitól azonnal éledezni kezd a farkam. Ő mégis minden egyes alkalommal, amikor meglát, kilő, mint egy puskagolyó, el, minél messzebb tőlem. Kész lennék meghalni érte, ő mégis menekül. Gyönge teste nem bírja sokáig ezt a kegyetlen iramot. Hamar fáradni kezd, lassul, majd mozgása szétesik, és nekicsapódik az ágaknak. Hangosan nyekken egyet, én pedig felnyüszítek. Egyre közelebb érek hozzá, már látom a fehér pöttyöket rajta, érzem az ízét a számban. Már csak lépésekre vagyok tőle, amikor minden erejét bevetve elrugaszkodik egy kőről, megpördül a levegőben, és halkan suhogva beesik egy babérbokorba. Elnémul az erdő, a színek eltűnnek. Fejjel előre ugrok utána, lábam alatt ropognak a gallyak. Ide-oda forogva kutatok utána, de nemhogy nem látom, már édes otthont jelentő illatát sem érzem többé. Megszégyenülve mászok ki a bokorból, és leülök elé. Vége. Elveszett, hiába volt annyi verejték, annyi mérföld, amit érte futottam.

– Apollón!

– Gazdi! –  Felkapom a fejem, ő biztos tudja, mi történt, ő mindig mindent tud. Hangos csörtetéssel érkezik meg mellém, és hatalmas kezével simogatni kezd, a világ pedig újra reményteli hellyé változik.

– Na, hol van a labda? Csak nem elnyelte a föld? – megszégyenülten hasalok le a földre, orromat a földbe túrom, onnan nézek fel rá szomorúan. Gazdi leguggol hozzám, és megpaskolja a fejem.

– Semmi baj, Apollón, majd veszünk másikat, gyere! – feláll, és máris elindul. Az új reménytől megkönnyebbülve még utoljára odalépek babérrá változott szerelmemhez, leharapok belőle egy ágat, majd a Gazdám után futok.

Kristóf Kamilla, törvény szerint 18 éves, de ha a szükség úgy kívánja lélekben 6 és 80 év között bármilyen korosztályba besorolható. Mindenevő, a fantasy könyvektől a thrillereken keresztül, a szerelmes ponyvaregényekig mindent szívesen elfogyaszt, bár az utóbbit inkább csak köretnek, a másik kettő a főfogás.

Szabó Lili: Tánc

Szorongva léptem be a fényes és hangos bálterembe. A falak krémszínűek voltak, cirádás díszítések szaladtak rajtuk körbe-körbe. A padló tükörsima, akár a márvány, a csillár gyertyái olyan fénnyel árasztották el a termet, mintha a nap ontotta volna magából a meleget. Úgy éreztem, jó lenne nekem ott, egynek a sok közül, egyenlőként. Az egyik sarokban ismerős hölgytársaság állt, selymesen koppanó léptekkel indultam feléjük. A kötelező udvariassággal társalogtunk egymással, habár a kis csoport minden tánc előtt megfogyatkozott, majd ismét bővült, olyannak tűnt ez, mint a tenger, egyszer még a lábaidat nyaldossák a hullámok, később pedig messze elmaradnak az előzőek mellett. Számomra veszélyes volt a partról szemlélni a víz játékát. Minden tánc egy apály és dagály gyors egymásutánban, minden alkalommal egyre nagyobbodott a gombóc a torkomban. Két újabb kihagyott keringő után, mialatt ismét a tenger felé nyúltak gondolataim, immár viharfelhők tájékán jártam. Ekkor állt meg előttem egy bársony inget viselő, kék szemű és vörös hajú férfi, bőre tejfehér, arca szeplős, akárcsak az enyém. Ragyogó mosolyt villantott rám, ösztönösen saját göndör tincseimhez nyúltam. Felkért táncolni, én pedig megkönnyebbülve sétáltam utána a táncparkettre. Kezem a kezében tartottam, érintése puha volt, mégis tekintély áradt belőle. A zene megindult, ő pedig vezetett engem lágyan, de magabiztosan. Belevesztem az égszínkék szempárba. Forogtunk, a világ elhalványult. Aztán a varázs hirtelen megszakadt.

Egy idősödő, tagbaszakadt úr lépett oda hozzánk, ritkuló ősz haja diszkréten tapadt a fejére. Megkocogtatta partnerem vállát, megtorpantunk, társam keze lecsúszott a derekamról, az oldala mellett lógott. Az úr súgott neki valamit, ő pedig még jobban elfordult tőlem. A torkomba gyűlt a keserűség, ahogy bocsánatot kért, mély, meleg hangon. Aztán ott hagyott, egyedül a táncoló párok között, és eltűnt a teremből. Ott álltam, a boldog nők és határozott férfiak között, és úgy éreztem magam, mint egy magányos szikla az óceánban, örökké csak a partot és a hullámokat lesve, egyedüli kívülállóként, aki tudja, hogy sohasem lesz olyan, mint a víz, a homok, a fák, ő egyedül fog állni a többiek sűrű sorfalában, különcként. A világ elszürkült körülöttem, ahogy a szégyen erőt vett rajtam, és mintha csak az én szoknyámat átölelve világítottak volna a gyertyák az éjszakában, felhívva az összes bálozó figyelmét csalódásomra. Az ablakon túli táj fokozatosan skarlátvörösbe fordult, ahogy lelkemben növekedett a harag, majd végül a megaláztatástól piros arccal én is elhagytam a termet, és közben arra gondoltam, a rókavörös hajú idegen nevét azért megkérdezhettem volna.

Szabó Lili vagyok, 14 éves. Időmet főként olvasással, röplabdázással töltöm és tagja vagyok az iskolaújság csapatának, főszerkesztőként.

Pasi Ilmari Jääskeläinen: Dombvárosi rejtekjáratok

Régen lepett már meg könyv ennyire, mint a finn Pasi Ilmari Jääskeläinen mágikus realizmusba oltott turisztikai forgatókönyv jellegű lmbtq fejlődésregénye, mely cinematikus stílusban kétféle befejezést is kínál. De kezdjük az elejéről: adott egy kellemes skandináv szépirodalmi stílusban csordogáló regény, melynek helyszíne Jyväskylä, finn egyetemi város, és hamar kiderül, hogy a város J részecskéket sugárzó helyszínei nem egyszerű helyszínek, de inkább a történet fontos alakítói. Ha nem tudod, mi az a J részecske, ne aggódj, a regény ugyanis tartalmaz egy másik könyvet is, a könyv a könyvben egy filmes kalauz az élethez, melyből kiderülnek a részecskék tulajdonságai is.

Úgy érzem Pasi Ilmari Jääskeläinen egy nagy troll lehet, ezzel a filmes kalauzzal ugyanis kiosztott egy szép kis fricskát minden manapság divatos mindfullness és hogyanéljünkteljeséletet típusú életmódsegítő könyvnek, akik remek pénzekért magyarázzák el neked a tutit. Ő pedig kiválaszt egy olyan témát, ami elsőre meghökkentőnek tűnik, aztán a végére elhiszed, hogy komolyan is gondolja a tanácsokat: ha boldog akarsz lenni, éld úgy az életedet, hogy a legfontosabb pillanatok filmbe illően tökéletesek legyenek: tökéletes csókjelenet, tökéletes párbeszéd, tökéletes betegeskedés, tökéletes bosszú és persze tökéletes halál. A filmes esztétikum olyannyira szépen simul a könyv cselekményébe, hogy észre sem veszed, az író igazából csak szórakozik rajtad.

Na de, mindemellett van ám még más is ebben a könyvben, és főként ez keltette fel az érdeklődésemet. Ez pedig az álom és valóság keveredése, melyre a cím is utal. Sőt, az ajánlás is Morpheusznak szól, aki ugye a görög mitológiában az álmok istene, és hamar kiderül, hogy a J részecskéket koncentráltan rejtő nyílások a város alatt valójában az álmok metafórája. Az álmok vagy rejtekjáratok olyan helyek, ahol a tér és idő fogalmai megszűnnek, összekeveredik valóság és fikció, ahol minden megtörténhet, (és ebbe a mindenbe simán beleférnek az alakváltások is, de csitt, ez itt már spoiler) és felébredve (felbukkanva) belőlük, nem sok mindenre fogsz emlékezni, de mégis átalakítják az életedet. Ahogy a főhős, Olli életét is az álmok alakítják, szívszorító olvasni azt, hogyan lesz szerelmes az álombeli körteruhás lányba, aztán ez az álom hogyan alakul át lassan egy tökéletes forgatókönyvű filmmé, végül a valósággá, vagy inkább a közösségi oldal virtuális valóságává? Álom, valóság, virtualitás, film, Jääskeläinen úgy gyúrta ezeket egybe, hogy egy pillanatig sem unatkozik az olvasó, és remegve várja a végkifejletet, ami el is jön, de, és itt spoiler jön: akárcsak a hermafrodita főszereplőnek, magának a regénynek is hermafrodita vége van, egy férfi és egy női vége: egy szomorú és egy nagyon szomorú.

Hú, hát azt hiszem, nálam ez volt az év olvasmánya, bár még csak február van 😊

“Habár mindenhonnan szárazföld vesz minket körül, szigetország vagyunk.”

(mondatértelmezés)

“A sziget olyan szárazföld, amit víz vesz körül.” A nyelv elképzelhetetlenül rugalmas eszköz. A kommunikáción kívül, ami az alapfunkciója, sok mindenre jó. Egyaránt alkalmas a valóság és a nem valóság (álom, képzelet, lehetőség stb.) objektumainak rögzítésére, amelyek egyaránt lehetnek igazak és nem igazak (hamisak, tévesek, hazugok stb.). Az ember egy faj, a nyelvi különbözőség csak “időszakos probléma”, amit a technikai fejlődés idővel, fordítógép alkalmazásával, meg fog oldani, megszabadítva az egyéneket a nyelvtanulástól. Ám a nyelvi konstrukciók valósághoz való viszonya mindig megmarad. Attól, hogy valamit kimondunk, leírunk nem lesz valósággá, legfeljebb valamilyen mértékű tükrözése lesz a világnak. A valóságot csak a tettek alakítják, amelyek forrása persze lehet valamely létező szöveg. A szómágia lehetséges “bűbáj”, de eredménye nem teremtés, hanem butítás, ferdítés, félrevezetés. Lehet szigetországnak nevezni egy hegyek övezte medencét, de azt nem lehet nem tudomásul venni, hogy oda befelé is folynak a vizek, nem csak kifelé. Azt is le lehet írni, el lehet mondani, hogy megbűnhődte már (valaki) a jövendőt, de azt gondolni, hogy ezt valóban meg is lehet tenni, önveszélyes.

kiemelt kép: pixabay.com

Tóth Emese: Műfordítás

Sirokai Mátyás: Lomboldal
/részlet/
Ahalo hatitta, tevola rekla. Évla utaldon, bolongi boló enyissze udd. Lehem é telvia ilvi, ető futtam sutári. Domoll fúa. Uzza utaldan, bolongi szisztri fojanda, szisz halda. É szojjo, szojja nído madaé, up eriddi, üppe erdi.
Séa. É séati. Arindá uc arajgó imbó, uc badro. Bolongi boló, sze néa tulpa, sze tulilpa. Ető futtam sutári, mitysí fúa, lolc fúaé, jup aé. Szisztri fojda, szit halanda, bolongi boló.



Fordítás: Tóth Emese
Ahogy ott hajlítja, teszi és rakja, évről-évre untalan bolognai spagettit eszünk mi mindannyian. Lehelem tele szájjal, ettől jobbat soha már. Tekerem közbe benne a villát, húzom untalan, bolognai szerelmem, fogadj el, s szeress újra. Közben szóljon szája, vidám tánca, ugorj, pörögj, ropjad drága.
Járjad így, járjad úgy, ó te drága kéj úr. Bolognai spagetti ízed néha felvidul, színed néha elpirul. Ettől jobbat soha már. Leteszem a villát, de még annyit kérek: Szerelmem fogadj, s szeress újra, ó bolognai spagetti.

Tóth Emese, 16 éves könyvmoly vagyok. Imádom a természetet, legszívesebben minden este a csillagokat nézve aludnék el, zene nélkül nincs életem.

Istók Anna: Elejétől a végéig

(Fotó: Kovács Ibolya)

Nemrég tudtam meg, hogy az izlandiak különös szerelemmel tekintenek az irodalomra. A karácsonyi készülődés legfontosabb eleme a jó könyv vásárlása: a fodrásznál nem arról beszélnek, mit főznek karácsonykor, hanem hogy mit olvasnak az ünnepek alatt. A könyvtárlátogatók között is bizonyára sokan vannak így: vajon mit olvassak karácsonykor. Végre van idő a forraltboros, narancs– és fenyőillatú, villódzó karácsonyfa mellett elmélyülni egy könyvben, vagy legalább elolvasni az elejétől a végéig.

Elkezdtem hát, és be is fejeztem Istók Anna Elejétől a végéig című könyvét, ami a Könyvmolyképző Kiadónál jelent meg. Különös élmény egy könyv születését nyomon követni, az előolvasástól, a borítóválasztáson át a dedikációig. Ha Panninak könyve jelenik meg, azt Irka tagként minimum kötelezően ajánlott olvasmánynak tekinthetjük.

A Prológust egyébként a végére hagytam. Elolvastam az első oldalt, és úgy éreztem, hogy a regény végén szeretnék visszatérni az elejére. In medias res, kezdjünk bele…

A fejezetek hol Eszter, hol Lilla szemszögéből mutatják be a történetet. Közben megjelennek más mellékszereplők, akik ugyanolyan jól kidolgozottak, mint a főszereplők, s talán szerethetőbbek is, mint a lányok. Olvasás közben jöttem rá, mennyire kinőttem már a kamaszkor szenvedéseiből: néha bizony megráztam volna a lányokat, beszóltam volna nekik, hogy hagyják már abba a szenvelgést, és kezdjenek el végre élni. De hát nem ez teszi éppen olyan szerethetően keserűvé a kamaszkort? Szeretni, csalódni, barátkozni, csalódni, lelkesedni, csalódni, bízni, csalódni. A felnőttekkel már kevésbé vagyunk elnézőek olvasás közben. Ha jól belegondolok, kevés a pozitív minta a könyvben. Lehet, hogy előttünk is.

Szerettem itt is – mint az előző könyvben–,  a tájleírásokat, az ismerős piacos élményeket, a magyar valóság leírását. De a könyv jó érzékkel túllép a mindentszeressünkamimagyar nézőponton, és a kellemesen ismerős és szerethető unikumok mellett megjelenik a közép európai levertség,  értékvesztettség, transzgenerációs feszültségek,  amit pont a fiatalok tudnának újraírni.

A szerelmi háromszög itt is megjelenik, de ez a könyv kerete inkább. A lányok és a férfi főszereplő döntéseiben óhatatlanul benne van a feldolgozatlan múltjuk, ami miatt a legtöbbször rosszul döntenek.

Ez a könyv is arról szól, hogy szembe kell néznünk a saját fájdalmainkkal, hogy az új csatáinkat már felkészültebben vívjuk meg és az új örömeinknek valóban örülni tudjunk.

Az Elejétől a végéig gyorsan olvasható könyv, könnyedebb és komolyabb részekkel, önmagunkkal való szembenézéssel, észrevétlenül kezdődő barátsággal, sok zenével és egy „utolsó kitartott hanggal”.

Filep-Pintér Eszter – Gyógypedagógusból lett édesanya, anyafából faragott írótanonc. Utazáskor megismeri önmaga kevéssé ismert szegleteit. Új színeket, hangokat, illatokat gyűjt, de mind mögött keresi az örök emberit.

Nádašpétër: Nagymama

A múló idő szele hullámokat hajt a vízen. Túlpartról indult kis fodrok erősödnek hintáztató hullámokká. Ahány hullám, annyi forma, fodor, tajték és csillogás. Átfutnak a tavon és az itteni homok padon utolsót csobbanva simulnak el. Emlékük mint csekély habcsík marad a part szegélyén. Nemzedékeink is hasonlón követik egymást. 

        Nagymama kemény, határozott egyéniség volt. Jelleme már zsenge lány korában megmutatkozott. Ha valamely kérdésben dönteni kellett, édesanyja, dédink ráhagyta: – Fruzsina majd megmondja! Így is lett. Fiatalasszonyként sem változott. Első gyermekük születése után menesztette férjét mondván, hogy ő nem azért ment hozzá, mert hiányzott valaki, aki parancsolgasson neki. Kisfiát a nagypapára bízta és elment ápolónőnek.

        Ebben viszont kiválónak bizonyult. Hamarosan a főorvos mellé került, aki végig ragaszkodott hozzá, mint pontos, fáradhatatlan és megbízható asszisztenshez. Az unokák már nyugdíjasként ismerték meg. Önállón lakott a sziget egyetlen utcájának egyik ódon házában, vén platánokkal szegett út fele hosszán is túl. Nappal a hajóforgalom duruzsolása, éjszakánként baglyok huhogása tördelte a csöndet.

A város partjait összekötő hídról leágazás vezetett a szigetre. Onnan járt naponta egyszem fia apró gyerekeihez. Igazíthatta volna kijárásait buszhoz is, de kemény jártú, apró lépteinek nem jelentett gondot a kétszer háromezer lépés, hozzá még a togyogós gyerekekkel óvodába, majd vissza. Ugyanígy a tóhoz, erődhöz kirándulások hétvégeken.

Változott a helyzet. Előbb a bősz pártember házigazda  lakoltatta ki a fia családját. Ők a szigethez félútra, nagymamához közelebb találtak lakást. Aztán a háború veszedelme távoli menedékbe űzte őket, míg a nagymama a viszonylag nyugodt szigeten zárkózott be. Néhány hónap múltán, a zivatar higgadásával visszarendeződés jöhetett.

Otthon – az elvonult hadak nyomán – nagy rendetlenség fogadta őket. Nagymama most sem menekült a munka elöl. Fáradhatatlanul bontogatta az udvar nagyon vegyes összetételű szemetét. Naponta jó korán kezdte.  Egyik gyerek – reggel, az udvarra kijőve – megkérdezte:

– Mit csinálsz, nagymama?

– Magyarán megmondva szart takarítok – hangzott a tömör válasz. Nagymama általában magyarán megmondta. Kivéve a gyerekek előtt titkolnivaló dolgokat. Nicht vor der Kinder!

Apuka egyszer a villás ágú meggyfa egyik karján mind kijjebb kúszott a gyümölcs után. A fa egyszer csak megsokallotta: reccs! …leszakadt. Apuka az ággal együtt talpra huppant. A lehasadt ág fölött terpeszben, mint győztes a harcképtelen ellenfél felett, pár pillanatra megállt. Nagymama – föl se pillantva dolgából – ennyit kérdezett:

– Mi az, fiam? Lejöttél? A válasz kurtán csak ennyi volt:

– Le, anyám.

A változó élet távolra sodorta a családot. Nemsokára sikerült nagymamát is oda költöztetni, aki az új otthon melléképületében lelt lakást. A létszámban és korban gyarapodó gyerekek közelről lehettek részesei nagymama újabb viselt dolgainak, melyet az agyi erek elhatalmasodó beszűkülése árnyékolt be. Testi ereje azonban mindvégig megmaradt. Így élt meg végül kilencvenhárom évet.

Ujj Béla: Katartikus zombi (fel)támadás – Káli holtak a Katona Kamrában

Már jó ideje hallom sokaktól, olyanoktól is, akiknek véleményére adok, hogy “a Káli holtakat meg kell nézni”, “a Káli holtakat látni kell”. Most, hogy végre sikerült, már én is biztatom barátaimat.

A zombi-lét már nem csak divatos téma, mindannyian zombisodunk. Már csak az tud igazán ijeszteni, ha ez feltámadó halottakkal történik, hiszen egyre többen érzik úgy, hogy már nekik, itt élőknek sincs elég hely és tér. A helyiek már azt is egyre nehezebben viselik, ha jönnek máshonnan a nem ide/oda valósiak, a bebírók, gyüttmentek, a migráncsok.

Térey János azonos című regényét nem olvastam. Halála után sem ez volt az, amit kezembe vettem művei közül. De Dömötör András és Bíró Bence színpadra állítására ki voltam hegyezve, ezért már egy éve terveztem, hogy megnézem az előadást. A jegypénztárban második lettem a napi szabad helyre várakozók listáján, amikor délután bejutási lehetőség iránt érdeklődtem. Végül, amikor kezdés előtt visszatértem, érkezett egy hölgy, akinek volt két felesleges jegye. Az egyik nekem jutott. Nagyon jó helyre szólt.

Az előadott sztori közhelyes, igazi, mai (fő)városi (liberális) értelmiségi lelki hányás. Minden van benne: feldolgozatlan és megoldatlan társadalmi és nemzedéki problémák, gazdasági anomáliák, megélhetési/meggazdagodási útkeresés, vidék-főváros ellentét, családi válság, gagyi TV tömegkultúra, sznob elit színház, gyors sikervágy, korai kiégés, szerelem- és szeretet igény és képtelenség, értelmetlen rohanás stb. Sok a “markolás”, és eleve lehetetlen vállalkozás a “megfogás”. Igazi csoda, hogy az előadás ennek ellenére rendkívüli élményt adott. Ez alapvetően a színpadi adaptálás módjának és a játszó társulat kivételes színészi teljesítményének köszönhető. Megjegyzendő, hogy a “színház a színházban” (Hamlet, Haramiák), mint eszköz is jelentősen hozzájárul a hatáshoz.

A főszereplő Csáky Alex “fiatal sztárszínész” alakját Tasnádi Bence “fiatal színész ígéret” olyan kivételes hitelességgel alakítja, mintha saját magát formálná meg. Ez az egyszerre kívül és belül lét páratlanul hatott rám. Néha már saját fiamként láttam magam előtt a Kamra nyújtotta közelségből. Élete tényleg megelevenedett. Problémái tulajdonképpen (ha lehántjuk róla a konkrét díszleteket és jelmezeket) mindennapjainkból ismerősek. Amit látunk egyszerre paródia és tragédia. A néző nem a szövegre koncentrál, hiszen az olyan extremitások, mint a Kolozsváron játszódó „trianoni Hamlet”, fantáziátlan ötletecskék a “valódi” napi hírekhez képest, hanem a játszók gesztusaira. Például arra, ahogyan Rujder Vivien képes egyedül megjeleníteni Alex mindhárom fiatal nő kapcsolatát. Anya, vérmes szerető és vágyott, tiszta nőideál, ha kell. Mindhárom alakban (plusz a Hamletben és a Haramiákban) – bár nagyon különbözően – őrületesen szexi és kívánatos Nő. Fullajtár Andrea önazonos színész(nő). Anyasága, korosodó de ellenállhatatlan dívasága, Jászai Marisága színes lényének bölcs természetességén átszűrve bámulatos. Bán János nem eljátssza az “adódó” apa figurákat, hanem ő maga a kortól és kultúrától független apa- archetípus. A rákbetegség, vagy éppen túlvilági szellemség megjelenítése csak ujjgyakorlat számára. Puszta jelenléte is jól érezhető. Elek Ferenc ihletett jellemábrázolóként úgy lubickolt a színházi figurák (igazgató, rendező, színész) bőrében, mint delfin a vízben. Takátsy Péter fényevő, semmire (színészre, nézőre, világra) fittyet hányó, “öntörvényű művész” főrendezőként olyat alakít, hogy a jövőben a típussal találkozva ő fogja kísérteni a nézőt. Anélkül tipizál, hogy ítélkezne. Mészáros Béla idegesítő kolléga, tenyérbe mászó arcú, önkritikátlan, ostoba médiaszereplő, színikritikus, röhejes diszkós. Mindet remekül csinálja. Vizi Dávid brillírozik a nem szabványos (nem macsó), szorongó, helyét kereső, mai férfi figurákban. Dankó István zavarba ejtően hozza a jelenbe ágyazott, megfelelni tudó, időben érkező és a kellő helyen eleget nyújtó figurákat. Török Marcell, Kovács Bálint és segítői operatőri munkája illeszkedik a játékba, képeik “laterna magica” szerű hatásokkal egészítik ki az élő színházat. Minden szereplő láthatóan egymásra is rácsodálkozó élvezettel volt jelen szinte folyamatosan.

Az előadás fontos kelléke maga a Kamra, mint fizikai tér, aminek szinte teljes használata sokat ad hozzá az élményhez. Az egész előadás alatt látható terepasztal, mint bevont színhely nagyon találóan ábrázolja mai, nagyrészt a médián keresztül megélt világunk – a valósággal sokszor köszönő viszonyban sem lévő – virtualitását.

A közönség láthatóan jól “szórakozott”, amit a darab végén kitartó, hálás tapssal is jelzett. De (ahogy én láttam) a többség felfogta, hogy amit látott nem színházi-értelmiségi-szórakoztatóipari belügy, hanem az életünk. Kifelé tartva már “tudom”, a “zombik” minden fronton támadnak, de csapataink harcban állnak. Talán még nem lett mindenki zombi. Azzal a reménnyel jöttem fel az előadás végén a Kamra pincéből, hogy nem is lesz az. A lépcsőn a mellettem elviharzó Rujder Viviennek megköszöntem az előadást. (Rám vissza mosolyogva is ragyogó volt!). Egy biztos, ez az előadás úgy volt katartikus, hogy nem a tartalmával hatott.

Most úgy alakult, hogy nem autóval jöttem. Nagyon régen utaztam utoljára késő este HÉV-en. (Az előadás majdnem négy órás volt.) Kiderült, hogy van igazi Zombi apokalipszis. Egy gyűrött arcú, kopott, koszos ruhás, középkorú cigány férfi valamilyen szer(ek) hatása alatt agresszíven hangoskodni kezdett. A kocsi nagyon hirtelen kiürült, csak én maradtam. Odajött hozzám és elmondta, hogy most tényleg nem lopott a Sparban, és az sem igaz, amit az a “drogos kurva” állít róla, hogy dugott a saját húgával. Mire mondandója végére ért már könnyezve sírt. Azt mondta, látja, hogy én “tudom mi van”. Nem tudtam, de meghallgattam kéretlen gyónását, és próbáltam együtt érezni vele. (Nem igazán sikerült). Mielőtt leszállt, elfogadtam a kinyújtott kezét. Hazaérve azonnal gondosan kezet mostam (mint a koronavírus járvány óta mindig).

Elalvás előtt egy meglehetősen túlhasznált Shakespeare idézet villódzott halványuló tudatom kivetítőjén:

“Színház az egész világ,

És színész benne minden férfi és nő:

Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár Életében.”

Én a HÉV-en – talán a színház hatása miatt – jóembert próbáltam (el)játszani. Úgy aludtam el, hogy saját alakításommal nem igazán voltam elégedett.

“Vörös farok” (szándékos)

Ha Térey János érzékeny (dráma)íróként minden estéjét a HÉV-ven vagy vonaton töltötte volna (nem különböző színházi zsöllyékben), biztosan nem „színházmérgezést” kapott volna. De ezt egy halotton már csak feltámadáskor (ha lesz) lehet “számonkérni”.

kiemelt kép: a színház honlapjáról

Az IRKA blogja. Gödöllő és irodalom.