Kemény volt-e a Kemény est?

Ritkán olvasunk verset. Talán azért, mert a túlmagyarázott iskolai verselemzések jutnak a versekről eszünkbe. Talán azért, mert úgy érezzük, nem fér bele a hétköznapi kis életünkbe a líra emelkedettsége. Vagy, mert nem értjük a kötelezően modern művészeteket, valahol lemaradtunk.

Belelapozva Kemény István legutóbb megjelent Nílus című verseskötetébe, mindezek a kibúvók semmivé lesznek. Ezek a versek se nem életidegenek, se magyarázatra nem szorulnak. Olyanok, mint egy jó, őszinte beszélgetés, valakivel, aki érti a problémáinkat. Szó van bennük elmagányosodásról, gyerekek és eszmék elengedéséről, a Nílusként áradó, vagy csak tovafolyó életről, „pár csepp cinizmus és lórúgásnyi öniróniá”-val. Kemény volt-e a Kemény est? bővebben…

Ujj Béla: Bekezdések a rendszerváltásomról – 21. Ellenzéki Kerekasztal, 22. Demokráciafeltételek

Almási Lajos alkotása

 

21. Ellenzéki Kerekasztal. Miközben a helyi értelmiség pártokat grundolt a terepen, a fővárosi jogászok létrehozták az Ellenzéki Kerekasztalt. Miközben az alakuló új mozgalmak, pártok az uralkodó pártot legitimációs hiányosságait hangsúlyozva támadták, a Kerekasztal, formálisan felhatalmazatlan, ad hoc, nehezen átlátható személyi összetételben állt fel. A helyi ellenzéki szervezetek minimális információval rendelkeztek a részletekről, és nem befolyásolhatták a tartalmakat. A “demokráciába való átmenetre” koncentrálás szükségszerűen vezetett a nyilvánosságot kizáró jogi voluntarizmushoz. A Kerekasztal az MSZMP-re és a személyi kérdésekre koncentrált, és nem a helyzetre és az emberekre. A még ki sem alakult többpártrendszeri politika nem a közügyintézés, az intézményekben gondolkodás, hanem a személyes mutyi felé indult el. Az azóta nyilvánosságra került részletek és a politika tényei nyilvánvalóvá tették, hogy a társadalom valódi gazdasági és társadalmi problémái, a helyi szervezetek igényei nem játszottak szerepet az EKA tárgyalásaiban. Semmilyen közös alternatív társadalmi jövőkép nem került felvázolásra, az alkudozás kizárólag a hatalomról szólt. A világpolitika nyújtotta változási lehetőséget a résztvevők többsége elsődlegesen személyes ambíciói kielégítésére használta, ez az akkori vitában is felsejlik, de igazán az azóta befutott pályájuk igazolja.

22. Demokráciafeltételek. „… a társadalom politikai kultúrájának fejlesztése csak az emberi személyiség önállóságának, tiszteletének, szabadságának és jogainak jegyében képzelhető el. Itt az előttünk álló legnagyobb feladat, az emberi jogok eddigi filozófiai értelmezésének megváltoztatása. Ennek olyan magatartás felel meg, mely szerint nem az embereknek kell az államot, a társadalom intézményeit szolgálnia, hanem fordítva! A szociális-társadalmi apátia felszámolásának ez a szemlélet az alapvető feltétele. Az emberi személyiség abszolút érték, az álammal és intézményeivel szemben. A szabadság a természetes állapot a korlátozással szemben. Az állam szerepe az emberek közötti kapcsolatok szabályozása, oly módon, hogy lehető legkevésbé korlátozzák egymás jogait és szabadságait. Az Emberi Jogok-nak az ember nembeli tartását kell biztosítania. Erre az embereket nevelni kell! A nevelés természetes kereteinek, így pl. a tömegkommunikációnak, az iskolának, a közművelődésnek, a társadalmi szervezeteknek, a gazdasági egységeknek, civil szerveződéseknek stb. elsődleges feladata a jogok tudatosítása. Csak a jogaikban otthonos, tudatos állampolgárok lehetnek a demokrácia alanyai és egyben biztosítékai, csak ők állhatnak ellen mindennemű monopolisztikus és így emberi jogokat szükségszerűen csorbító nyomásnak, teljesíthetik ki a társadalom szabadságát.” (Gödöllői Mindenes, 1989/2 szám, Ujj Béla: A személyiség és a törvény – az Ember és Jogai)

Kenéz Árpád: Home Fogg Laló kalandjai

Avagy tornácóra magyar módra. Hogyan támadtatik meg rossz népek által egy szerény magyar dalia.

Home Fogg Laló vitéz nyargalt lován zordan

Nyálkahártyája már fuldokolt a porban.

Feltűnt egy fogadó, hol jó muzsika szólt,

Kint egy frank egy hun nőt hun itt, hun ott faszolt.

A kidobó egy nagy se ki se besenyő,

De neki is jutott egy merkit beste nő.

Főhősünk elszántan lépett be az ajtón,

Bemutatkozom hát, a nevem nem Ajtony,

Hanem Laló, kinek nemzetsége magyar.

Erre felkurjantott egy félrészeg kabar,

Ám bolgár pukkasztás nyomta el halk szavát,

Na meg a zenebona, mit lantolt egy szavárd.

Furulyán kíséri egy barna szaracén,

De gé dúrban játszik, mert nagyon szar a cén.

A dalt énekelte egy rövid longobárd,

A ritmus szekciót adta egy bongós szárd.

A sarokban csendes, öregember, székely,

Szag alapján olyan, mint, aki beszékelt.

Egy ittas szláv éppen egy avart égetett,

De, egy füles után birkaként bégetett.

Hogy ezzel, vagy mással indult a haddelhadd,

Nem tudni, nem írja Ibn Dúl Hadd El Hadd.

Úgy mentek a népek a lovas vitézre,

Mint egy csapat moa egy nagy polinézre.

Először egy szkíta nézte ki e harcost,

Könyökkel kapott is egy irdatlan arcost.

Hiába küldött rá egy bazi nagy pártust,

Figuránk ennek is bevitt vagy kétpár tust.

Majd a már említett barátunk az avar,

Hadonászott egy sort, nem sok vizet zavart,

Úgy látszik, nem másén, hanem saját baján

Tanulja a mórest e nagyképű kagán.

Egy-két füles után egy víg dákó román,

bekómázva csücsült egy fadákó romján.

Támadásra lendült a kantinpult mögül,

Majd szablya által halt az aljas kultvogul.

Alánok, alánok, alánok angyalok,

Ettől függetlenül kaptak egy nagy balost.

Egy asztalnál ez állt: doni roxolánok,

Dárda szállt közéjük, egy se volt jó látnok.

Fülesért állt sorba a mazo cool varég,

Mivel nem verte el senki sem kurva rég.

A legnagyobbat tán a kis jázig kapta,

Pedig ő lett volna DJ házigazda.

Egy cigány fogai szanaszét hevertek,

Egy rőt skót homlokán a púpok McKeltek.

Olyan rúgást kapott a bátor teuton,

Hogy Göncöl szekérrel zötyög a tejúton.

Meghallotta Laló, hogy egy észt és osztják,

Okoskodik nagyon, épp a lettet osztják.

Nem hallgathatta ezt, rögtön odaugrott,

És ketté fejelte a mocskos finnugrot.

Ha már ott volt kéznél, olyat vert a kvádba,

Hogy az holtan rogyott bele egy fakádba.

Nem okoznak több bajt a bajszos kipcsákok,

Lovagló korbácstól pirult ki picsájok.

Az egyetlen ütést egy sovány kopt adta,

Ám torkát nemsoká késpenge koptatta.

Tiszta fejjel támadt a drogos markomán,

De félúton mégis kidőlt a narkomán.

Laló többet várt most az izmos vandáltól,

Simán kirántotta a juhbőr szandálból.

Lándzsával támadott egy szőrös vizigót,

Patarúgás törte ketté e víziót.

Besegített hát a magyarunk hű lova,

Meghajolt ez előtt egy migráns kajova.

Akkor még nem gondolt senki sem Viktorra,

Ne fussunk előre, most tört egy pikt orra.

Vitézünknek íja fél automata,

Átlőtt nyakkal hörgött egy szauromata.

Hadd mondjak néhány szót a gengszter örményről,

Pajzs éle kapta le mind a tíz körméről.

Az egyetlen élő egy beszari pun volt,

Bevégezte ő is, hasztalanul puncsolt.

Így fogyasztotta hát a népet barátunk,

Ily mészárlást talán csak moziban látunk.

Lalónak, ki beszól, azonnal szörnyet hal,

Itt ér véget ez a Tarantinódi dal.

 

 

Gödöllő, 2018. október, Kenéz Árpád ©

 

 

 

 

 

Bojár Cassino: Lajos

A Lajos apám régi társaságából való behemót termetű, igen csendes, visszahúzódó ember volt. Mondanám, hogy a baráti köréből, de ebben nem vagyok biztos. Apám korán meghalt, hét éves se voltam, alig-alig emlékszem rá. Azért sem, mert előtte, ha éppen nem hívták be a seregbe, gyakran feküdt szanatóriumban a tüdejével. Szóval jobbára csak fényképekről ismertem, amiket sok évvel később megtaláltam. Anyám nem sokat beszélt róla, rövid ismeretség és még rövidebb házasság volt. Épp csak összehoztak engem, talán hogy majd anyám ne maradjon egészen egyedül. Kellettem neki, jó nagy púpnak a hátára. Háború volt, a férfiak jó része odaveszett, ő pedig tizenkilenc évesen már dajkálhatott. És persze valamiből meg kellett élnie, munkába is eljárt, gyakran két műszakot vállalva. De mázlija volt, mert ’49-ben talált egy fickót magának (életem megkeserítőjét), aki aztán kitartott mellette haláláig. Nekem ez volt az egyetlen jó benne. De az egy másik történet. Nos, ez a Lajos az ötvenes évek elejétől néha meglátogatott minket. Gyanítom, korábban gyengéd reményeket táplált (mint a brancsból való régi ismerős), és fájlalta, hogy anyám özvegysége után máshoz ment férjhez. Bojár Cassino: Lajos bővebben…

Ujj Béla: Bekezdések a rendszerváltásomról – 19. Újratemetés, 20. Kultúraértelmezés

Rigó József alkotása

19. Újratemetés. Egy normális világban a történések a maguk természetességében zajlanak. A dolgoknak nem a szimbolikus, hanem a valódi jelentése érvényesül. Születés és halál, mint kezdet és vég, természetes részei az életnek. A születés főképpen a megérkezőé, neki mindenképpen lehetőség, de a temetés már nem a meghalt eseménye, hanem a túlélőké. Újratemetni impotens pótcselekvés. Elhunytat tisztelni nem sírjánál, vagy máshol elmondott szép szavakkal lehet, hanem ügyei továbbvitelével. Valakinek a nagysága nem az újratemető tömeg számosságával, még csak nem is a panteonja méretével mérhető, hanem azzal, hogyan hat életműve az utódok gyakorlatára. A megkérdőjelezés ugyanolyan hasznos lehet, mint az elfogadás, ha hozzájárul a mindennapok kezeléséhez. Valakinek a nagysága nem emlegetésével, hanem műve hasznosításával száll követőire. Soha nem értettem, miért kell valaki halálának évfordulóját ünnepelni. Miért halálévfordulókon kell megemlékezni a már nem élő életéről, művéről? Halottakat ürügynek használni kegyeletsértő és tisztességtelen. Az 1989-ben újratemetettek ideáiból, gondolataiból, tetteiből nem csak hogy szinte semmi nem hasznosult, hanem a napi tudás részévé sem váltak, pedig lenne mit megszívlelni, vagy éppen vitatni belőlük. Én nem jártam, nem járok, és nem fogok újratemetésekre járni.

20. Kultúraértelmezés. A képességek jelentősége egy közösségben minden időben nyilvánvaló. Ami különbözik az, hogy éppen melyek a kívánatosak. A létező szocializmusban kívánatos volt a műveltség. Ez akkor is igaz, ha a kultúra mibenlétét a hatalom meg akarta határozni. Voltak támogatott, tűrt és tiltott tartalmak, de a népesség önművelését sokféleképpen elősegítette a rendszer. Az ingyenes oktatás, a hozzáférhető kulturális javak: könyvek, színház, mozi, akkor is fejlesztették az embereket, ha nem terjedtek ki mindenre és mindenkire. Gödöllőn is, mint sokfelé az országban a kulturális intézmények voltak azok, amelyek helyet adtak a gondolatok pluralitásának. Azok a személyek, akik a megváltozó nemzetközi feltételek következtében, maguk számára is váratlanul, cselekvőképes ellenzéki pozícióban találták magukat, túlnyomó részben, ennek a kulturális pezsgésnek köszönhették rendszerváltó helyzetüket. A formálisan politizálók késéssel, a tisztán érdekvezérelt szereplők pedig csak jóval később, a már nyilvánvalóan megváltozott helyzetben jelentek meg a helyi közéletben. Nálunk nem volt Szolidaritás mozgalom, mint a lengyeleknél, és hétköznapi otthoni polgári lét sem, mint a cseheknél. Az ellenzékiségben a “mit nem akarás” dominált a “mi mást és hogyan” felett, helyett.

 

Sütő Fanni: Az igazi kincs

illusztráció: pixabay.com

Az aranyló búza közé ezüst szálakat sző a tekergő köd, lassan őszül a határ. Beletúrok a lábamnál tornyosuló kincshalomba, az aranyérmék hűvösen dörgölőznek a kezemhez, aztán kacagva elgurulnak, de a rubin szinte éget, a gyémánt pedig túl éles, elvágja az ujjam. Vér serken, de észre sem veszem. Vágyakozón nézek ki az ablak nehéz ólomüvegén túlra, a fák rezesen rezgő levelei táncolnak a szélben, alattuk sárga alma villan. Soha sem leszek olyan gazdag, mint a természet.

Volt egyszer egy király, aki olyan nagy országon uralkodott, hogy még a dunalépő cipőt viselve is napokig tartott volna a birodalom egyik végéből a másikba érni. Gazdagságáról messze földön is legendák keringtek, de még többet beszéltek három lánya szépségéről. Ragyogóbbak voltak, mint a nap, a hold és az esthajnalcsillag. Hiába volt sok udvarlójuk, apjuk mindet elhajtotta, nem akart gyermekei szépségén osztozni senkivel. Amikor a király harmadjára látta a Halált a bástya oromzatán sétálni, megijedt, hogy érte jött, így magához hívatta a lányait, hogy eldöntse, melyikük örökli a trónt. Sütő Fanni: Az igazi kincs bővebben…

Ujj Béla: Bekezdések a rendszerváltásomról – 17. Értelmiségiség, 18. Hatalomgyakorlás

Rigó József alkotása

17. Értelmiségiség. Rühes gebéből táltos paripa, parasztfiúból királyfi csak a mesékben lesz egycsapásra. Kevesen gondoltak a rendszerváltás hevében arra, hogy az önálló döntésről a viszonylagos biztonságért lemondott, lemondatott nemzedék nem vállal önként, könnyen felelősséget. Azok többsége, akik radikális fordulatot követeltek, az újraelosztók közé tartozott, nem igazán értették meg a termelők szempontjait. Ez nem azt jelentette, jelenti, hogy az értelmiségnek nincs szerepe, hanem azt, hogy az értelmiség nem független tényező. Nem az volt problémás, hogy történészek változtatták a gazdaságot, hanem az, hogy nem értették meg az őket felszínre dobó összefüggéseket, azt, hogy nem a történelemből következik a jelen, hanem a jelenből lesz történelem. Vitathatatlan, hogy a mindennapi élet egy folyam, ami a múlt hordalékát szállítja. Az is kétségtelen, hogy a valamilyen okból változást akarók csak abból dolgozhatnak, ami van. De a lehet, a lesz – ma nincs, és nem teljesen determinált. Elvesztett biztonságot csak megnyíló lehetőségek pótolnak, múlt állapotok restaurálásának ígérete nem eléggé inspiráló. A szabadság nem lehet cél. Az értelmiségiség nem státusz, hanem hozzáállás, ami napi feladatot jelent. A politizálás, mint civil tevékenység, fenntartása az igazi értelmiségi feladat, nem a hatalom megszerzése. Mert a hatalom nem cél, csak szükséges eszköz.

18. Hatalomgyakorlás. Vannak korok, melyek nem hagynak teret a bennük élőknek. És vannak olyanok, amiket lakói valamennyire sajátjuknak éreznek. Változások idején többnyire kegyelmi állapot uralkodik. A dolog valószínűleg összefügg a hatalom gyakorlásának módjával. A hétköznapokban az embereket legjobban frusztráló dolog az, amikor tudják, hogy nincs elég hatalmuk saját sorsuk irányítása felett. Az irritáció nem függ a felmerülő tartalom fontosságától. A tehetetlenség érzése önmagában nehezen elviselhető. Ha ismétlődően megszégyenítéssel párosul, sokszor válik betegítővé. Egy ép személyiségű ember egy ideig képes tolerálni a kívülről diktált, alternatíva nélküli kényszereket. De a már sérültek és a túlterheltek könnyen váltanak agresszióra. Az indulat iránya lehet visszaható, vagy éppen semleges, másra irányuló, de nagy valószínűséggel bekövetkezik a pillanat, amikor az ellehetetlenítő hatalom ellen fordul. Amikor a regnálók elvesztik belátó képességüket, vagy elfogynak befolyásolásra használható forrásaik, sebezhetővé válnak. Én magam soha nem akartam mások feletti hatalmat. Amikor változott a rendszer, arra vágytam, hogy forrása legyek egy hatalomnak, ami figyelembe vesz engem, ami személytelen, aminek nincsenek saját céljai.

A slam(p)os író. Bojár Cassino könyvbemutatója

Az Országos Könyvtári Napok keretében Bojár Cassino: Vakri című könyvének bemutatójára gyűltünk össze október 4-én az olvasóteremben.

– Honnan a címválasztás? – kezdte a beszélgetést Istók Anna, és mindenkit arra buzdított, hogy a könyv ismerete nélkül próbáljuk kitalálni. A megfejtés mindjárt a kötet elején található:

„Volt egy ismerős családnak két lánya meg egy fia, akik már a gimnáziumot nyűtték, amikor született egy kishúguk. Arra utalva, hogy öregecske szüleik őt már a maradékból kapargatták össze, el is nevezték vakarcsnak. Kedves, cserfes, szép kislány volt és nem haragudott, ha vakrinak becézték. Ő jutott eszembe, amikor könyvem címén töprengtem. Én is úgy gondolom ez lesz a harmadik, és egyben utolsó könyvbe szedett írásaim gyűjteménye, ezért összekapartam-vakartam, amim még maradt a ládafia alján.”

János a Vakri első fejezetét önmagának gyűjtötte össze, s mindjárt a beszélgetés elején leszögezte, hogy ő nem tud, és nem is akar divatosan írni. „Az én történeteimben nem találsz szado-mazót, gyilkos szektákat, vagy zöld kis emberkéket. Ezért az én történeteim békések, túlnyomó részt megtörténtek, vagy megtörténhettek volna.”

A 2. fejezet is a saját életéből merítődött: IV.B. Mindhalálig. A gimis évekről szól, az 56-os érettségivel, az évfordulókon elhangzott beszédekről, és a gimis barát bugaci tanyáján rendezett emlékezetes találkozókról.

– Hogyan kerültél az írókörbe? – adódott a kérdés, a 3. fejezet – IRKA – kapcsán.

Jó pár évvel ezelőtt János meglátta az Irka írói kurzus felhívását, és gondolkodás nélkül elsőnek jelentkezett. Szerinte az írás lehetőség a kiteljesedésre, amihez társakra, barátokra van szüksége.

Sokoldalúságát bizonyítja, hogy a próza mellett a lírában is remekel. A 4. fejezetben versei olvashatóak, a gimis évektől napjainkig. Közülük kiemelendő a „Slam poetry” pályázatra készült mű, amit János most is előadott. Halad a korral, mutatta tetovált alkarját, s így kérte a hallgatóságot, hogy „ha nem érted, ne bánkódjál, de ha tetszett majd lájkoljál.”

(János humorát ismerve, bíztam benne, hogy a tetoválás nem valódi.) Köszönjük Ilona padlizsánkrémes falatkáit, a könyvtár vendégváró pogácsáit és süteményeit, a vodkát és borokat.

Gratulálunk a Vakrihoz, és bízunk benne, hogy maradt még egy negyedik kötetre való vakarék abban a ládafiában

Eddig megjelent könyvei:

 

 

Ujj Béla: Bekezdések a rendszerváltásomról – 15. Átalakulás, 16. Kísértő múlt

Rigó József alkotása

15. Átalakulás. Sorra jöttek létre a helyi pártok, többségükben ugyanazok a figurák tűntek fel alapítóként. Mindenki kereste a “helyét”. Egy kisvárosban a közéletben aktív emberek akkoriban ismerték egymást. Nem voltak nagy meglepetések. A született helyzetkihasználók később jelentek meg, mikor már megtörténtek a változások. Amikor a fővárosban lezajlottak a nemzeti kerekasztal tárgyalások – amelyeken a résztvevők összetétele és a témák súlyozása a mai napig nem mondható egyértelműen érthetőnek –, felgyorsultak az események. 1989. október elején az addigi állampárt önszántából, belső harcok következtében „megszüntette magát”, de az ezt megszavazó küldöttek rögtön létrehoztak magukból egy új pártot, ami a demokratikus szocializmus és a versengő többpártrendszer hívének deklarálta magát. Én, miután aktívan képviseltem a reformok igényét a megszűntben, tagja lettem az új pártnak. A régi párt tagjainak túlnyomó többsége felszívódott. Az új helyi szervezetben nagyon kevés régi elvtárs, még kevesebb régi vezető maradt, és jöttek néhányan olyanok, akik addig nem voltak párttagok. Nem voltak illúzióim, de abban azért reménykedtem, most senki sem érdekből csatlakozik.

16. Kísértő múlt. Az akkoriban gyakori ellenzéki gyűlések egyikére az akkor még Gödöllői Agrártudományi Egyetem aulájában került sor. A mindenkori meghívott vendégek és a helyi aktivisták lelkesedéstől fűtötten beszéltek a fennálló rendszer anomáliáiról, főleg arról, ami nem tűrhető, amin mindenképpen változtatni kell. Én is a felszólalók között voltam. A zsúfolt sorok mellett elhaladva két idős hölgy beszélgetésére lettem figyelmes. A társadalmi helyzetüket – akkor már szabadon kifejezhető módon – jelezni kívánó, elegánsan öltözött idős dámák észrevehetően engem néztek. Akkor értem hallótávolságra, amikor az egyik azt kérdezte a másiktól, “ez (így!) nem annak a cselédlánynak a fia?”, mire a másik azt válaszolta, “de, azé.” Az elcsípett párbeszéd-foszlány megdöbbentett. Harmincharmadik évemben jártam akkor, több diplomásként egyetemi doktori címmel rendelkeztem. Negyven év szocializmus után, egy “demokrata” politikai rendezvényen, valaki azt tartotta rólam fontosnak megjegyezni, hogy cselédlány volt az anyám. A tény maga igaz, a Horthy-rendszerben megárvult anyám cseléd lett, de a beszélgetés idején, már harminc év gyári munkás múlttal, nyugdíjas volt.

 

Az IRKA blogja. Gödöllő és irodalom.