Az iskola az egyik társadalmi alapintézmény. Ez nem volt mindig így. A földművelő társadalmakban az alapvető tudást a család és a helyi közösség adta át, az iskola csak kiegészítés volt. Ma az emberek többsége napi, lakóhelyén kívüli elfoglaltsággal járó bérmunkából él, és az iskola a gyerekek nem nélkülözhető életterévé vált. Bár mindenki, különböző hangsúllyal, csak az oktatás és nevelés szempontjairól beszél, az iskola felügyeleti, gyermekjóléti és egészségkezelő – csak általa nyújtott – közfunkciókat is kapott. A kialakult életforma részévé vált, hogy az iskola – idejük egy részében, családjukon kívül – ellátja a gyerekeket. Az ehhez szükséges infrastruktúrába a társadalom jelentős erőforrásokat fektetett. A gyerekek számára az „iskola” olyan hely lett, ahol idejük jó részét töltve élnek, ahol otthon kell érezniük magukat. A távoktatás nem jelentheti azt, hogy az iskolának, mint élettérnek szerepe csökkenthető. Abban segíthet, hogy a tanulás helyére kerüljön, és az iskola az életre magára koncentrálhasson. Az „iskola” ugyanis nem majd elkövetkező életre nevel, hanem magának a „nagybetűs életnek” része. Ma már az is világosan látható, hogy nem csak a gyermekkorban.

Ez egy évszázados mondat, amit a világ változása tesz újravizsgálandóvá. A hír a valóság tényeinek lehető legtorzításmentesebb, legobjektívebb tükrözése, rögzítése valamilyen formában, abból a célból, hogy másokkal megosztható legyen. Itt a szöveges formáról lesz szó. A hírekre azért van szükség, mert a világ történéseiből több dolog érdekli az embereket, mint amit képesek személyesen megtapasztalni. A hír azzal több, mint az egyszerű adat, hogy története van. A hír alapvető kérdésekre válaszoló információhalmaz: kivel vagy mivel, hol, mikor, mi történt, történik vagy fog történni, olykor kiegészítve a miérttel, illetve a hogyannal is. Nem a hír, hanem a tájékozódás lehetősége „szent” jog. A hír leírva, önálló létezőként, már profán, véleményeknek kitett. A vélemény szubjektív reflexió a befogadót ért hatásokra, élményekre, adatokra és hírekre. Véleménye mindenkinek van, annak is, aki nem osztja meg. A véleménymódosítás a megértés alapja. Az, hogy valaki, mások hatására, mennyire tudja módosítani a véleményét, az egyik legfontosabb szociális képesség. Nem a vélemény „szabad”, hanem a véleménymondás. A hírek és vélemények megkülönböztetése és a feleslegesek elvetni tudása az, ami elvezethet a „szent és szabad” tényekhez.

Vírusos időben lehet arra hivatkozni, hogy a papírpénz és az érmék fertőznek. Kérdés, mennyivel jobban teszik ezt, mint az áru, amit értük kapunk. Az is, mitől „olcsóbb” a készpénz „fertőtlenítése”, mint a „pénzügyi rendszer” fenntartása. A Lehman Brothers csődjére gondolva az sem hangzik hihetőnek, hogy az „elektronikusan teremtett pénz” biztonságosabb, mint a készpénz. Az új pénzügyi szolgáltatások jórésze a korábbi szolgáltatások elektronizálását, vagy az állam fokozódó központi kontroll igényének kielégítését szolgálja. Nagyon kevés köze van az ügyfelek igényeihez. Megjegyzendő, hogy minden szükséges fizetési művelet megvalósítható készpénzzel. Ez alól talán a könyvelési műveletekkel fedezett – sokak szerint valódi fedezet nélküli – bankszámlapénz-teremtés kivétel. Gyakran elhangzik, milyen jó, hogy okostelefonnal lehet fizetni. Az ritkábban, hogyan miből lesz költeni való? Arról is keveset beszélnek, hogy minden kézpénzkímélő műveletnek díja van. Ha ma valaki készpénzt tesz a bankba, a „feldolgozás” után kevesebbet fog tudni felhasználni, mint amit betett. Tényleg sohasem volt ilyen fontos a készpénzmentes fizetés a pénzügyi szolgáltatóknak és magának az államnak, mert ők már főleg abból élnek.

Ez a mondat már korántsem friss. Így már van elég távlat, hogy megítélhető legyen tartalma, a valósághoz való viszonya. Az mindenképpen megállapítható, hogy nagyon győzni meglehetősen kifizetődő. Mégis érdemes megvizsgálni ezt a kijelentést. A győzelem döntően emberi viszony. Bár vannak, akik más tényezőkkel – például a természettel – kapcsolatban is értelmezik. A győzelem előnyös helyzet, amelyet valamiféle küzdelemben lehet megszerezni. Alapvető különbség, hogy a másik fél ellenség vagy ellenfél-e. Ellenség az, akit legyőzni élet-halál kérdése. Mindenáron győzni csak ellenséggel szembeni, elkerülhetetlen harcban kívánatos. Az ellenfélnek, az élet különféle játékaiban, mindig jár a visszavágó lehetősége. A harc, aminek lényege a győzni akarás, mindig veszteseket is teremt. A játék önmagában is lehet cél, ahol a nyerés csak egy a tényezők közül. Ha a nagyon győzés a további küzdelem lehetőségének megszüntetését célozza meg, a legyőzöttből mindenképpen ellenséget teremt. A vesztes megsemmisítésének kísérlete nem hosszú békét eredményez, hanem egy újabb háború magját veti el. Belátható, hogy az életet fenntartó evolúció folyamatos küzdelem, de az is, hogy nagyon nyerni nem csak értelmetlen, hanem lehetetlen is.

Mielőtt belekezdenék, jelzem, én nem akarok egyetlen „mi”-nek sem része lenni, aki „jön”. És azt rendkívüli módon rühellem, ha más akar. Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy „menni” sem akarok, bárhogyan alakulnak a dolgok. Itt vagyok otthon, és ezt senki nem kérdőjelezheti meg, mert ez polgári létem sarokköve. Erre az indulatos bevezetésre szükség volt, hogy bele tudjak fogni a racionális értelmezésbe. A „mi” fogalma egyrészt mozgósító, másrészt elidegenítő, mert szükségszerűen teremti meg az „ők”-et. Az „ők” minden külsődleges identitás alapfeltétele, hiszen sokkal könnyebb megfogalmazni és hangoztatni, kik nem vagyunk, mint azt, kik vagyunk. A választék hatalmas, mert annyi mindenki nem voltunk még. És milyen kevesek voltunk. Azért kell, hogy „jöjjünk”, mert ők vannak ott, ahol mi szeretnénk lenni. Vágyni valamire egyszerűbb, mint valóra váltani. Mást okolni könnyebb, mint próbálkozni. Valódi megmérettetés akkor történik, ha tényleg mi következünk, ha megnyílik előttünk a lehetőség. Azon múlik minden, hogy viselkedünk azokkal, akik előttünk voltak, hogy kirekesztjük-e vagy éppen ellenkezőleg, megtartjuk őket is. Jó lenne, ha mindenki megértené, nem jönni és menni kell, hanem folyamatosan itt lenni és látszani. Ez az igazi jelenlét.

Elveszett, megsemmisült, elpusztult, csoportból hátra maradt még meglevő résznek lenni nem jó. A maradvány túl van a saját idején. Teljessége letűnt, nagy valószínűséggel eredeti voltának immár csak csökevénye. Nem lehet csodálkozni azon, ha a jelen teljességében élők nem tudnak mit kezdeni valami olyasmi romjaival, ami már nem létezik. A kortársban nem becsülhető csak a múltja. Az együttéléshez itt és most gyakorolható minőségek kellenek. Az olyan identitás, ami múlt-orientált, nem lehet a jelenben megdönthetetlen erejű. A sztyeppe egyike az ókorban gyökerező civilizációs régióknak, amely az akkori egy-kétszáz milliós világnépesség organikus élettéreként jól működött, de sohasem volt egységes élettér, sem nyelvileg homogén. Lakói iráni, török, finnugor és sok egyéb nyelvet beszéltek, változó összetételben és megoszlásban. Ahogy a sztyeppei nyelv alkalmazkodott a változó világhoz, a kultúra is hozzá-átalakult a létrejött környezethez. Ahogy a nomádok mai utódai, jelen élőhelyükön, a változó klímában, nem fátlan pusztában való vándorlásra vágynak, úgy van szüksége a virágozni kívánó, sztyeppei kultúrának – a kultikus romok mellett – lakható otthonokra, kifejező nyelvre és élhető kultúrára.

Azt talán mindenki tudja, hogy az ingatlanok jelentős része lakóhely. A lakóingatlan telekkönyvben nyilvántartott, mindennapi életre alkalmas épület. A lakás egy életfunkció. A lakhatás sok helyen „polgárjog”, de mindenhol – többnyire jövedelemből – finanszírozandó létfeltétel. „Közgazdaságilag” nem haszonforrás, hanem a munkaerő előállítás egyik költsége. De az ingatlan lehet üzleti kellék, tőke is, amelynek legfontosabb tulajdonsága a profittermelő képesség. A saját ingatlan, amiben valaki lakik – az otthon –, nem befektetés. Világosan el kell tudni választani a funkciókat. Ez az elválasztás a piacgazdaságban történelmileg megoldatlan. Ha a nemi szervek hasznosítását tekintjük analógiának, azok alapvető funkciója a szaporodás, de ugyanakkor jövedelemszerzésre is használhatók. Ez esetben sincs valódi korlátozás, de az anyát mindenki meg tudja különböztetni a kurvától. Nem széleskörűen tolerált, ha valaki mindkettő akar lenni egyszerre. De térjünk ki az értékre gyakorolt pozitív hatásra is. Ez az áremelkedés eufemisztikus körülírása. Utalás arra, hogy többet fog érni az ingatlan. De kinek jó, ha drágábbak lesznek az ingatlanok, mint eszközök? Annak, aki csak lakni akar bennük, biztosan nem.

illusztráció: Pixabay

A koronavírus-járvány miatt, bizonyos adósok esetén, hitelmoratórium lépett életbe. Azoknak, akik elfogadták, a mostani szabályok szerint kétezerhúsz december végéig nem kell törleszteniük. Utána azonban folytatni kell a hitel visszafizetését. Senki semennyit nem törleszt helyettük, sem a tőkéből, sem a kamatból. A kockázatosabb helyzetben lévő, változó kamatozásra hitelt felvevők tartozásai adják a hitelállomány közel felét. Számukra a moratórium lejártával meglehetősen kritikus időszak következik, hiszen a jövőben változhat a törlesztőrészletük. Nyilván nem csökkenni fog, mert a bankok továbbra is ragaszkodni fognak betervezett jövedelmükhöz. Kiszámíthatóbb hatás vár a több évre rögzített kamattal – és ezáltal törlesztőrészlettel – rendelkezőkre, de közülük is csak azok sorsa megnyugtató, akik a futamidő végéig fix kamatozást, törlesztést választottak. Teljesen fizetőképtelenné tenni a hiteleseket a bankoknak nem érdeke, de megmentésről beszélni, ismerve a bankok – pontosabban a tulajdonosaik és menedzsereik – nyereségéhségét, erős költői túlzás. Aki egy kéjenctől – mint szakértőtől – vár segítséget a nemi erőszak ellen, az – nagy valószínűséggel – tévedés áldozata.

illusztráció: Pixabay

Nem tudok betelni a nyelv rugalmasságával, és még mindig képes vagyok meglepődni a kommunikátorok ügyességén. Azért azt most is megjegyzem, mert nem lehet elég sokszor elmondani, hogy egy nyelvi közlés – ha úgy tetszik, egy mondat – célja az, hogy kommunikáljon, hogy nem-tudást szüntessen meg az érintett felek között. Manapság, amikor mindenki a mesterséges intelligenciáról beszél – többnyire anélkül, hogy tudná, mit is ért alatta – nagyon emberi a természetesség. Vannak, akik szerint az intelligencia azt a kreatív képességet jelenti, amit váratlan helyzetekben használunk. Olyankor az ember – látszólag előzmény nélkül – újat talál ki. A természetességet a ráhibázás adja. A felelősség ugyanakkor kitartó, elszánt törekvés, közös idea, egy cél elérésére, akár a külső hatások ellenében is. Akarat, hogy közreműködőként részt vegyünk a kívánt hatás okozásában. Jelenlét egy közösségi helyen, annak normái szerint. A felelősséget a gyakorlatban többnyire valamilyen társadalmi norma megsértése veti fel. Ezért egy működő társadalomban a felelősség nem bármilyen intelligencián, hanem közösen kialakított, elfogadott, elsajátított és alkalmazott értékeken, törvényeken alapul.

illusztráció: Pixabay

A munka nem dolog, hanem az Ember képessége az alkotásra. A munkaerőpiac szereplői az úgynevezett “közgazdaságtan” szerint a munkaerő: a munkát keresők (emberek), és a munkaadók: munkaerőt keresők (nem emberek: cégek és az állam). A munkavégzés, a kapitalizmusban, a korábbi fizikai vagy törvényi béklyóból, megélhetési kényszerré vált. Alapvető szempont, hogy a „munka” nem választható el az embertől. A piac – elméletileg – olyan hely, ahol egyenjogú szereplők, áruként viselkedő, egyenlő értékű dolgokat cserélnek egymással. Az árak – mértékként –, a kereslet, a vevők megjelenése, és a kínálat, az áruk felkínálása, függvényében változnak. A munkaerőpiacon munkaadók és a munkáltatók nem egyenrangúak. Pedig a felügyelő állam a polgáraié, nem a cégeké. Nem a régi állami eszközök rekonstruálására, hanem újak kialakítására van szükség. A politikusoknak fontos érteniük, hogy az emberek – akiket képviselnek – nem dolgozni, hanem megélni és hasznosan cselekedni szeretnének. A koronavírus az emberekre van pusztító hatással, a munkaerőpiacot nem ez a kór, hanem a mai gazdaság és politika félreműködése pusztítja. Jogai az embereknek vannak, nem a „munkaadóknak”.