Ujj Béla bejegyzései

Ujj Béla: Bekezdések a rendszerváltásomról – 47. Átalakulás tényei, 48. Dunagate

Almási Lajos alkotása

47. Átalakulás tényei. A lakosság a nyolcvanas években már megismerkedhetett az áremelkedéssel, de ha lassan és önkizsákmányolóan is, szinte mindenki gyarapodott. Ma már tudjuk, hogy ez részben adósságból történt, de azt is, hogy ez a világon mindenhol, még az Egyesült Államokban is hasonlóan működik. Az infláció elkezdett gyorsulni, a válság a korábban biztonságban és szolid jólétben élőket is elérte. A nyugdíjak vásárlóértéke különösen gyorsan csökkent. A változó rendszerben sokaknak kellett lemondaniuk olyan nehezen megszerzett jóléti elemekről, mint az autó, a hétvégi telek, ház, és a külföldi utazás. A rendszerváltás időszakában a lakosság felének romlott a jövedelmi helyzete. Két év alatt az akkori létminimum alatt élők száma a népesség kilenc százalékáról tizenöt százalékára nőtt. A korábban szerényen megélők jelentős részének kellett napi megélhetési gondokkal szembenéznie. Közben látványossá váltak az addig rejtett vagyoni egyenlőtlenségek. 1989-ben a bruttó átlagfizetés tizenháromezer forint volt, amit már jövedelemadó is terhelt. A pártállam elitjének – ami korántsem csak pártfunkcionáriusokból állt – érdeklődése a tulajdon és a magánszféra irányába mozdult. Sokan közülük fenntartások nélkül használták ki kapcsolati tőkéjüket és a privatizáció „lehetőségeit”. A párt- és állami vezetők közben látványosan lemondtak több korábbi kiváltságukról, például megszűnt a Kádárt Gödöllőn is „vadásztató” Egyetértés vadásztársaság. Az emberek aktivitásra képes része egyre többet kezdett dolgozni életszínvonalának legalább megőrzéséért, nem nagyon jutott ideje a változásokban való aktív részvételre.

48. Dunagate. A titokkezelés a politika állatorvosi lova. A „hatalom technológusai” szerint a titkosszolgálatok működése szükségszerű funkciója az államhatalomnak. Senki nem kérdőjelezi meg a legősibb mesterségek közé tartozó, rejtett információszerző tevékenység szükségességét. Ezért érdekes, hogy mennyien csodálkoznak rá, hogy valakik megkapják és használják a gyűjtött titkos tudást. 1989 decemberében a titkosszolgálat egy alkalmazottja tömegrendezvényen teremtett – regénybe illő módon – az ellenzékiekkel kapcsolatot. Ennek nyomán 1990 januárjában, a soknapos kalandos konspirációt követően, az SZDSZ és a Fidesz képviselői sajtótájékoztatót tartottak, és feljelentést tettek hivatali visszaélés és más bűncselekmények miatt. A vád az volt, hogy a szolgálatok, titkos eszközökkel és módszerekkel, a korábbi ellenkező értelmű megállapodás ellenére, továbbra is titkos nyomozást folytattak az ellenzéki pártokkal, szervezetekkel szemben, és iratmegsemmisítésbe kezdtek. Nyilvánosságra hoztak olyan dokumentumokat, amelyekből kiderült, kik kapták meg a jelentéseket. A címzettek, az átmeneti időszakban is, az országot irányító kormánytagok voltak, akik ekkorra már részben a régi hatalom reformszárnyának képviselőiből kerültek ki, akik maguk is indulni akartak a közelgő szabad választásokon. A botrány hatására lemondott a belügyminiszter. Vizsgálat indult, de semmi érdemleges nem került napvilágra. A szolgálatokat átszervezték, de feladatuk és működésük megmaradt. Az ügy kirobbantója, a Belső Biztonsági Csoportfőnökség nyugállományú őrnagya, húsz évvel később tettéért a Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét kapta. A besúgók azóta is az információk fontos forrásai

Ujj Béla: Bekezdések a rendszerváltásomról – 45. Kádár népe, 46. Tehetség

Almási Lajos alkotása

45. Kádár népe. Az emberek, zsigereiktől vezérelten, mint biológiai lények, mindig és mindenhol biztonságra vágynak. Ez, úgy tűnik, az „emberi természet” sajátossága, amit a technológiai és társadalmi környezet gyors változása nem hatástalanít. A nyelv, ami absztrakt konstrukció, lehetővé teszi olyan szövegek leírását, mint „biztonságos és szabad élet”. A rendszerváltáshoz az átlagemberben nem elvi/szellemi, hanem inkább tárgyi/anyagi elvárás társult, azzal a gondolattal, hogy ha ugyanolyan demokrácia leszünk, mint a nyugat, nálunk is beköszönt az ott meglenni vélt, irigyelt jólét. A demokráciához köthető értékek közül a magyarok döntő többsége igényli az egyenlőséget. Ez azonban a saját teljesítményüktől független elvárás nálunk. Ahogyan annak idején a feudalizmus megszüntetése mifelénk nem járt a nemesi előjogok felszámolásával – azokat jobbágyok nélkül is megőrizni szerették volna –, úgy az új rendszertől az emberek azt várták, hogy abban ingyen járjanak mindenkinek a társadalmi szolgáltatások. A politikusok ígéreteivel megerősítve „az emberek” úgy gondolták, hogy nem kell felelősséget vállalniuk, a dolgok csak úgy bekövetkeznek, vagy valaki mások majd megcsinálják. Ez a mástól megoldást várás a magyarság régi problémája, ami kellő táptalajt jelent a vezérek, királyok, kormányzók, nemzetvezetők, főtitkárok stb. uralmának kiépüléséhez. Szembe kell nézni azzal, hogy a valódi kérdés nem az, kinek a népe vagyunk, hanem az, hogy nálunk az emberek akarnak-e úgy élni, hogy a szabadság gyakorlásának igénye miatt lemondanak a nyilvánvalóan lehetetlen biztonságot ígérők támogatásáról, és felelősséget vállalnak saját sorsukért.

46. Tehetség. Látszólag mindig és mindenki elismeri a tehetség megnyilvánulásának fontosságát. A bármely területen sikeres rokonaira, ismerőseire, honfitársaira – sőt általában a „zsenikre” – szinte mindenki büszke. A szocializmus utolsó éveiben nagyon elterjedt volt a vélekedés, hogy a magyar emberek kedvezőbb, „nyugati” körülmények közé kerülve sokkal sikeresebbek, mint otthon. A rendszerváltás lehetőséget jelentett arra is, hogy a tehetségkezelésben változzon a helyzet. A tehetség egyesek szerint kivételes, mások szerint általános potenciál, lehetőség, ígéret arra, hogy valamely emberi tevékenységben valaki olyan teljesítményt tudjon nyújtani, amely társadalmilag hasznos, és elégedettséggel, élménnyel jár mások és maga számára. A tehetség érvényesüléséhez ismeretekre, tudásra, készségek és képességek sajátos keverékére van szükség. Kibontakoztatásához az előrelátás, kitartás, szorgalom, kreativitás, alkalmazkodó- és helyzetfelismerő képesség, asszertívitás és kommunikációs képesség is hozzájárul. Egy társadalom minőségét jól tükrözi, hogy mennyire képes érvényesíteni a tagjaiban meglévő tehetségpotenciált. Általános vélemény, hogy a tehetség feltárására a gyermekkor a legalkalmasabb. Akkor lehet játékos módon lehetőséget adni a tehetség megnyilvánulására, ami a tanulásra és ismeretszerzésre is kihathat. Nyűgből öröm-, sőt néha boldogságforrássá teheti az „iskolát”. A rendszerváltás csupán néhány, az anyagi érvényesüléssel kapcsolatos „tehetség-terület” lehetőségeit javította, a többiben nem előrelépést, hanem inkább lemaradást hozott a világhoz képest. Ez az egyik oka annak, hogy az iskolarendszer-váltás nem tartozik a sikerágazatokhoz.

Ujj Béla: Bekezdések a rendszerváltásomról – 43. Életutak, 44. Közigazgatás

Almási Lajos alkotása

43. Életutak. Tanulságos lenne, ha valaki össze tudná gyűjteni mindazokat az életutakat, amelyeket a rendszerváltásban részt vettek azóta bejártak. Országos szinten ez a feldolgozó munka már elkezdődött, különösen azok esetében, akik már nincsenek az élők sorában. A dolgot nehezíti, hogy a hatalmat még nagyrészt azok birtokolják, akik érintettek voltak az eseményekben. Különösen vidéken, ahol közvetlenebbek és behatároltabbak a személyes viszonyok, ez nem teszi könnyűvé a tények feltárását. A vonatkozó dokumentumokkal: fizikai alapú- és elektronikus hordozón keletkezett szöveges, hang és képi információkkal nem állunk jól. A még élő résztvevők azt tapasztalhatják, hogy talán nem teljesen véletlenül, egyre kevesebb dokumentum hozzáférhető, és egyre jobban különbözik az átélt és a hivatalos „történelem”. A levéltárak és egyéb gyűjtőhelyek megbízhatóságát megkérdőjelezi a közhatalom hivatali tevékenységének pongyola dokumentáltsága. A megfelelő tájékozódást tovább nehezíti a forráshiány és a működő médiák elfogultsága. Csak néhány életút-részlet illusztrációként, nevek nélkül: lelkészből, középiskola igazgatóból, állampárt-alkalmazottból politikus, tanácselnökből hentes, majd országos főhivatalnok, sebészből, vegyészből polgármester és képviselő, történészből műemlék beruházó, mezőgazdasági egyetemi tanszékvezetőből tévéelnök, geológusból fő agrármarketinges, hogy csak néhány érdekesebb példát említsek. A közelmúlt értékelés-változásának átélése nem erősíti a „történelembe” vetett bizalmat, de megerősíti azt a meggyőződést, hogy a személyes emlékezésre, bármennyire szubjektív is, szükség van ahhoz, hogy ne vesszen el a múltunk.

44. Közigazgatás. Egy emberközpontú társadalomban – egy köztársaságban – a közhatalmat az államszervezet és/vagy az önkormányzat látja el, jogszabályokat végrehajtva. Az ehhez szükséges kompetencia alapú, funkcionális „hivatalnoki rendszer” nem igazán hungarikum. A feudális előjog-alapú vármegye rendszer az Osztrák–Magyar Monarchiában kezdett ebbe az irányba mozdulni. A központosított szocialista hatalom a közigazgatást az államigazgatással azonos fogalomként kezelte. A rendszerváltáskor megalakuló helyi önkormányzatok létrejöttével, a közigazgatás és az államigazgatás elkülönítése volt a cél, vagyis önálló önkormányzati igazgatás, és attól különböző államigazgatás létrehozása. Volt olyan vélemény is, hogy az „államhatalom ellensúlyai az önkormányzatok”. Ez alatt azt értették, hogy „szükség van az államigazgatástól független, erős önkormányzó közösségre”. Ez a vélekedés a modern állam funkciójának félreértéséből származott. A helyi önkormányzatokba került „szabadon választott” személyek közigazgatási kompetenciája elhanyagolható volt. A létező szocializmusban nevelkedett orvosoktól, lelkészektől, tanároktól, történészektől, „irodalmároktól” stb. nem volt elvárható ez a tudás. Az azonban, hogy az igénye is hiányzott, nehezen megbocsátható. A kialakuló „politikus réteg” nem ismerte fel a modern szabályok uralta, formalizált közigazgatás fontosságát, annak mindennapi gyakorlati jelentőségét, azt, hogy az önkormányzati és állami köztisztviselő, sőt a kormánytisztviselő is, önállóan, valamilyen jogszabályt alkalmazva, semlegesen és pártatlanul jár el. Ezért van az, hogy a törvények uralmának hiányát mindennap a bőrünkön érezzük.

Ujj Béla: Bekezdések a rendszerváltásomról – 41. Tulajdonváltás, 42. Lakótelepi focipálya

Almási Lajos alkotása

41. Tulajdonváltás. Mindenki arról beszélt, hogy fel kell számolni a köztulajdon pazarló dominanciáját. A lényegi kérdés, amit akkor kevesen fogalmaztak meg világosan, az volt, hogyan lesz a nagyrészt állami vállalatokban lekötött közvagyonból, „profit elvű ellenőrzést” lehetővé tevő magánvagyon. Ezt utólag már egyértelműen privatizációnak nevezzük, akkoriban inkább a magántulajdonon alapuló, hatékony piacgazdaság feltételei megteremtésének nevezték. „A lényeg az, hogy visszaálljunk a gazdaság, a társadalom természetes fejlődésének nyomvonalára, s ez majd kialakítja az arányokat az állami, a magán-, a települési önkormányzati, az alapítványi és más tulajdonformák között.” (Sic!) Erősen kérdéses, hogy megértette-e, egy megszűnő és/vagy éppen valahogy magánkézbe került vállalat dolgozója, hogy ez mit jelent? Volt ennél egyértelműbb fogalmazás is: „a gazdaság talpra állítása elképzelhetetlen a tulajdonviszonyok alapvető megváltoztatása nélkül.” Azt azonban senki nem magyarázta meg, hogyan, miért éppen úgy lesz az eddig köztulajdon gyár valakié, és miért pont az öve. És persze arról végképp nem volt szó, hol lehet jelentkezni, ha valaki, aki addig azt hallotta, hogy „tiéd a gyár … ”, maga is tényleges tulajdonos akart lenni. Miközben folyt a kampány a négyigenről, elkezdték alkalmazni az 1989. évi XIII. törvényt, amely szabályozta a gazdasági szervezetek és társaságok átalakulását, ami lehetővé/törvényessé tette a spontán privatizációt. A munkahelyi pártszervezetek átadták a stafétát a privatizátoroknak, akik új tulajdonosként, racionalizálták a veszteséges működést, és állampártmentesen szabadultak meg a felesleges munkaerőtől.

42. Lakótelepi focipálya. Tanácstagi tevékenységem egyik eredménye az volt, hogy sikerült a lakótelepen, amit a tanácsban képviseltem, részben társadalmi munkában, létrehozni egy bekerített focipályát. A közterületet, a tervezést, a szükséges anyagokat, a szakmunkát tanácsi forrásból, és az akkoriban létező tanácstagi keretből szedtem össze. A kivitelezésben sok lakó és jómagam is részt vettünk. Akkoriban, a frissen épített tömbházakban a lakosság összetétele olyan volt, hogy majdnem minden családra jutott iskolás korú gyerek. Amikor a létesítmény elkészült, a gyerekek és a kamaszok hamar birtokba vették. Sőt, a férfiak is összeálltak, főleg hétvégenként, egy-egy focimeccsre. A benépesült grundon sokszor késő estig röpködött a labda. A közelben lakók nagyon gyorsan elkezdtek panaszkodni a használat okozta zsivajra, volt akit a labdapattogás különösen zavart. Előbb csak kérték, de később már követelték a zaj csökkentését, egyesek egyenesen a tevékenység megszüntetését. A közjavak, a pálya ilyen volt, közösségi használata, mindig vet fel kérdéseket. Az egyik lehetséges válasz, hogy nincs szükség rájuk. „Ami mindenkié, az senkié, és a dolgok csak akkor működnek, ha van gazdájuk”, mondják a magántulajdonban hívők. Mások kiállnak a közjavak mellett, mint a közösségi élet fontos színterei, eszközei mellett. Ők nem csak elvi alapon gondolják indokoltnak a köztulajdon szükségességét, hanem azt is állítják, hogy vannak olyan személyes és társadalmi szükségletek, amelyek csak közjavakkal kielégíthetők fenntarthatóan. A pálya ma már nincs meg, egykori területét is igénybe véve, egy görögkatolikus templom épült a helyén.

Ujj Béla: Bekezdések a rendszerváltásomról – 39. Nem természetes személyiség, 40. Közművelődés

Almási Lajos: Álcában

39. Nem természetes személyiség. A kapitalizmus megszületése – és annak nyomán a mind nagyobb jelentőséggel bíró gazdasági társaságok létrejötte – a klasszikus jogi gondolkodás megváltozását is magával hozta. Egy gazdasági társaság önmagában (saját cégneve alatt) jogképes, jogokat és tulajdont szerezhet, kötelezettséget vállalhat, szerződést köthet, pert indíthat és perelhető. A jogi személyek jogalanyiságukat az államtól kapják. A korábbi „szocialista joggyakorlat” elfedte azt az igényt, hogy a jogi személyekkel szemben, a társadalmat védő rendelkezésekre van szükség. A jogi személyek sokasodása fontossá tette, hogy az általuk elkövetett azon cselekmények miatt, amelyekben a természetes személyek egyéni büntetőjogi felelőssége fennáll, legyen mód azt érvényesíteni, azon természetes személyekkel szemben, akik meghatározzák a jogi személy érdekeit, vagy a jogi személy rendelkezésére álló eszközzel bűncselekményt követnek el. Ennek gyakorlata csökevényes, pedig a helyzet országunkban alapvetően változott meg az 1988-ban hatályba lépő társasági törvénnyel, amely Magyarországon a rendszerváltással a gazdasági társaságok számának megsokszorozódását hozta magával. 1990-ben kb. húszezer jogi személyiségű gazdasági társaság működött országunkban, 2018 végén pedig több mint fél millió. Máig rengeteg probléma és konfliktus forrása, hogy nincs diskurzus, így konszenzus sem abban, hogy szabadsága és jogai csak természetes személynek lehessenek. Minden más származtatott társadalmi és jogi entitás, cég, állami intézmény vagy éppen család, törzs, nemzet, csak az őket alkotó személyektől kaphat „jogképességet”. Ujj Béla: Bekezdések a rendszerváltásomról – 39. Nem természetes személyiség, 40. Közművelődés bővebben…

Ujj Béla: Angyalok Amerikában opera – Fenséges romlott zene – avagy „Van-e bárkinek szöveges útmutatója a túlvilághoz?”

Eötvös Péter mupa.hu

Viszonylag hosszú csütörtöki munkanap után, mivel már hiányzott a „színház”, 2019. október 10-én, elmentem a Művészetek Palotájába, ahol estére Eötvös Péter Angyalok Amerikában két részes operájának magyarországi bemutatóját hirdették. A zenemű, amit először Tony Kushner hasonló című műve alapján, Mezei Mari átiratában, 2004-ben Párizsban játszottak, most osztrák–magyar koprodukcióban került színpadra. Ujj Béla: Angyalok Amerikában opera – Fenséges romlott zene – avagy „Van-e bárkinek szöveges útmutatója a túlvilághoz?” bővebben…

Ujj Béla: Bekezdések a rendszerváltásomról – 37. Kondukátor, 38. Önkormányzásvágy

Almási Lajos alkotása

37. Kondukátor. Nicolae Ceaușescu, a Román Kommunista Párt vezetőjeként, Románia diktátora volt 1965-től 1989 végéig. Magát „a Kárpátok géniuszának” neveztette. Mikor az 1989 decemberében Temesváron fellángolt nyílt elégedetlenség véres eseményekbe torkollott, az ország felkelt Ceaușescu és rezsimje ellen. A diktátor a saját támogatására összehívott tömeggyűlésén, megalomán elnöki palotája erkélyén azt élte meg, hogy a több százezres tömeg diktatúrája elleni tüntetéssé alakult. A fegyveres erők gyorsan átálltak a felkelőkhöz. Sokan tervezett puccsról beszélnek. A mindenható diktátor hatalma hihetetlen gyorsasággal foszlott semmivé. Feleségével együtt sietve távozott Bukarestből. Korábbi alattvalóik támogatása nélkül, végül már gyalog menekültek. Egy fővárostól nem messze levő városban elfogták, és a helyi laktanyába szállították őket. A létrejött új hatalom azonnal rendeletet hozott egy rögtönítélő katonai bíróság felállításáról. A sebtében lefolytatott perben a házaspárt egy sor, okiratokkal bizonyított népellenes bűntettben – köztük a temesvári sortűz elrendelésében – marasztalták el, és halálbüntetést szabtak ki rájuk, amit azonnal végre is hajtottak az épület udvarán. Bírái egy héttel azelőtt még mind az alárendeltjei voltak. A többség megérdemeltnek tartotta az ítéletet. Elővigyázatosságból álnéven temették el őket. Két évtized múlva DNS-ük alapján azonosították maradványaikat, pontot téve a lappangó kétségre, hogy tényleg meghaltak-e. Azóta már valódi nevük szerepel a sírkövön, az a név, ami sokak sajnálatára benne marad a történelemkönyvekben is.

38. Önkormányzásvágy. „A mai települési tanácsok lényegében az államhatalom helyi végrehajtó szervei, amelyek bürokratikus úton felülről szabályozottak, de amelyek funkcióiba „belekeveredtek” – a formális népképviseleti elemek közé – önkormányzati jellegű elemek is. A monolitikus hatalom körülményei között az önkormányzati elemek elsikkadnak, annak lebomlása közben, az önkormányzati elemek előtérbe kerülésével párhuzamosan viszont kiderült, hogy azok nem eléggé kiérleltek és az adott környezetben működésképtelenek, és gátolják a közigazgatás működését is. És el is érkeztünk a lényeghez: a működő helyi hatalom kettős jellegéhez, miszerint az egyidejűleg és párhuzamosan igényli az államiságból adódó közigazgatás helyi szintjének és a helyi önkormányzatnak szerves (együtt)működését. Ezzel szemben nemcsak az a baj, hogy az önkormányzás közel működésképtelen, hanem az is, hogy definiálatlan (és a mai fogalmakkal definiálhatatlan!). Azaz, ma nem különül el egymástól a közigazgatás és az önkormányzat! Ez azonban nem véletlen, mert az utóbbi (de facto) nem is létezik. Egy tény: közigazgatás nélkül nincs működő állam (sem gazdaság, sem társadalom, sem politika!). A közigazgatás a „felépítmény infrastruktúrája”, így az állam működésének egyszerre célja és eredménye. Az önkormányzat vonzó, elméleti társadalmi modell, amely, mint keret, lehetséges formája a települések állami létének is. A népképviselet organikus módjaként nem az egyszerű kontroll (már önmagában is szükséges!) lehetőségét kínálja, hanem az adaptív és dinamikus működés keretéül is szolgálhat. Az önkormányzás tehát vonzó és távlati lehetőség, amelyet célként kitűzni feltétlenül pozitív vállalás, de itt most nem realitás.”

(Gödöllői Mindenes, 1989/12 szám, Ujj Béla: Közigazgatás és önkormányzat – Ma és holnap)

 

 

Ujj Béla: Bekezdések a rendszerváltásomról – 35. Drukkerlét, 36. MDF-piac

Illusztráció: Almási Lajos

35. Drukkerlét. Bármennyire is komoly dolog az élet, a társadalom működése felfogható egyfajta játéknak. Ez akkor is igaz, ha az emberek a játékra csak mint valamiféle önkéntes, nem kötelező, „szabadidős” tevékenységre tekintenek. Vannak olyanok, akik részt vesznek benne, és vannak, akik csak nézők. A drukkerek mindig és mindenhol sokkal többen vannak. Egy konkrét helyzetben fontos a kétféle hozzáállás aránya. Mikor a kelet-európai rendszerváltások lehetősége – váratlanul és az érintettektől függetlenül – megnyílt a térség országai, népei számára, minden ország saját karaktere szerint viselkedett. Prágában, Varsóban, de még Bukarestben is százezreket mozgatott meg a változásigény, nálunk tízezreket mozgósítottak a különböző szándékú „szervezők”. Magyarország történelmileg túlélésre rendezkedett be. Itt – rendre – az alámerülő, kibekkelő, a nézőtérről csak az alkalmas pillanatban a játékba beszállók érvényesülnek. Nem a Rákóczik nyernek, hanem a Grassalkovichok. Az emberek inkább a hatalom mellett, mint ellene vonulnak utcára. Uralkodásuk idején lépnek be mozgalmakba, pártokba. Az a tény, hogy aktívan legfeljebb csak néhány tízezren kapcsolódtak be a változtatásba, és a többiek bevonására csak erőtlen, gyorsan elhaló és meddő próbálkozások történtek, egyik legfontosabb oka a mai helyzetnek. A mindenkori hatalomra kerültek számíthattak erre a passzivitásra.

36. MDF-piac. A rendszerváltáskor a világban egyeduralkodó – nálunk is az összeomló szocialista (terv)gazdaság helyére törekvő – neoliberális gazdaságpolitika a piac mindenhatóságát hirdette. Akkor még kevesen látták, hogy valódi lényege éppen ellenkezőleg, a szélsőséges jogi eszközökkel történő piactorzítás. Ma már jól látható, hogy a cél nem az igények jobb kielégítése, hanem márkák megalkotása, és azok neve alatt, privilegizált körülmények között, a profittermelés. Az MDF-piacok, a Magyar Demokrata Fórum kezdeményezésére, a városokban létrejött olyan piacterek és ott tartott vásárok voltak, ahol a mezőgazdasági termelők a kereskedelem kiiktatásával, politika által szervezetten, közvetlenül a fogyasztóknak értékesíthették termékeiket, főleg élelmiszereket. A rendszerváltás átmeneti viszonyai között, az élelmiszerek iránti kereslet és kínálat eltávolodott egymástól. A városokban élő, a változások következtében egyre nagyobb számban munkanélküli polgárok, bevételük mind nagyobb részét fordították az egyre dráguló élelmiszerek vásárlására. A mezőgazdasági termelők maguk is veszélybe kerültek, mert a terményeiket korábban felvásárló, és részben azokat exportáló cégek, a piac politikai eredetű beszűkülésével, majd összeomlásával tönkrementek, így a kereskedelem drágulásával találták szembe magukat. Az „elérhető árak” persze azt is jelentették, hogy ezeken a piacokon az egyébként is eladósodott állam sem igen jutott adóbevételhez. Ez a megoldás ideiglenesen segített a katasztrófa elhárításban, de nem támogatta a (szociális?) piacgazdaság intézményesülését.

Ujj Béla: Bekezdések a rendszerváltásomról – 33. Négyigen, 34. Címer

illusztráció: wiki

33. Négyigen. A nemzetközi politikai viszonyok megváltozása keltette helyzetben a „népgazdaság” fundamentumai megállíthatatlanul omladozni kezdtek. Az összeomlás kéznyújtásnyira volt, amikor négy ellenzéki párt arra a kezdeményezésre összpontosította erőit, hogy népszavazást kezdeményezzen a Munkásőrség megszüntetéséről, az állampárt vagyonelszámolásáról, a munkahelyi pártszervezetek megszüntetéséről, és a köztársasági elnök választásának módjáról. Bár az első három kérdés, már akkor beláthatóan, magától is rendeződött volna, a népszavazást kikényszerítették, és meglehetős politikai felhajtás mellett meg is tartották. Egyetlen valódi eredménye az lett, hogy a közvetlen, nép általi köztársasági elnökválasztás lehetősége meghiúsult. Ez az erősen vitatható döntés máig hat. A népszavazás a népnek a közügyekben való részvétel illúzióját kínálta, másodlagos jelentőséggel bíró, tulajdonképpen álkérdésekben, miközben az alakuló elit a háttérben alkudozott a hatalmi feltételeken. A népszavazás kezdeményezői pedig jelentősen növelték ismertségüket és népszerűségüket. Az államelnök személyéről azóta a parlament dönt, azaz tulajdonképpen, hatalmi paktumok eredményeként, a pártfegyelemmel kötött többség.

34. Címer. A nemzeti jelképek ügye olyan téma, amihez minden magát politikusnak gondoló aktivista hozzá tudott és tud ma is szólni. Ebben a futball-szakértelemhez hasonlít, amivel mifelénk szinte mindenki rendelkezik. A létező szocializmus mindent átalakító aktivista buzgalma után, abban, akkoriban, szinte mindenki egyetértett, hogy a hatályos „kádárcímert” nem lehet tovább használni, hogy vissza kell térni egy hagyományos magyar címerhez. Abban azonban nem volt konszenzus, melyik korábbi változat az, ami egyszerre fejezi ki a hagyomány szerves folytatását, és a vágyott haladás irányát. A címerről népszavazást terveztek. Ám erre nem került sor. Végül két változat maradt meg alternatívaként, a koronás kiscímer és a Kossuth-címer. Az előbbi hívei azzal érveltek, hogy a korona államiságunk történelmi folytonosságát jelképezi, a magyar állam szimbóluma, nem a királyságé magáé. A koronátlan Kossuth-címert előnyben részesítők abban a változatban a nemzeti önrendelkezés, a szabadság és függetlenség, a demokratikus törekvések jelképét látták. Élénk vita folyt, döntés nélkül, majd hosszas ügyfektetés után a kérdést már az új parlament döntötte el, a nép bevonása nélkül. A korona mindenhova visszakerült.

 

 

Ujj Béla: Bekezdések a rendszerváltásomról – 31. Hatalomértelmezés, 32. Stabilizáció

Almási Lajos: Sárkányreptetés

31. Hatalomértelmezés. “A politikai harc a hatalomért folyik! A hatalom mindenkinek mást-mást jelenthet, a szabad létezés feltételei feletti rendelkezéstől, a mások élete és sorsa feletti uralomig, igen széles az értelmezési skála. Aki azonban erejét politikai küzdelemre fordítva, azt állítja, ő nem a hatalomért, hanem – úgymond – a hatalom ellenőrzéséért harcol, az vagy nem érti, mit is jelent a hatalom, vagy egyszerűen nem mond igazat. A hatalom felelősség! Aki hatalmat akar, annak akarnia kell az azzal járó felelősséget is, és persze az elkövetett hibák, bűnök következményeit is. Ma nekem nem féken tartott „rossz” hatalomra, hanem tettre kész „jó” hatalomra van szükségem, és arra, hogy közösen, kompromisszumok árán, végre – de nem végérvényesen – kiizzadjuk, mi a „rossz”, és mi a „jó”! Az érdekek szerteágazók! Van, aki dolgozni, van, aki csak megélni akar. Az emberek színesek, de a nem-vörös, az nem szín; a vörös az, és persze a kék, a zöld, a sárga, stb. is! Jó, ha világos, ki mit nem akar, de tevékenység alapja csak az akarás lehet, nem akarásnak … a tisztánlátás hiánya a vége.” … „A belülről működő törvényt naponta kell újra alkotni…” (Gödöllői Mindenes, 1990/10 szám, Ujj Béla: Hatalom, érdek, erkölcs – Kiért/miért folyik a harc?)

32. Stabilizáció. A létező szocializmus gazdasága mély válságban vergődött. Elvétve voltak olyanok, akik ezt tekintették központi kérdésnek. Még inkább kisebbségben voltak az olyan, változást akaró gazdasági szakemberek, akik a politikai mellett a gazdasági feltételek alakítására is kellő hangsúlyt fektettek. Akik ellenzékinek nevezett politizálásukkal nem csak magukat hatalomhoz segítő illúziókat akartak kelteni, hanem bizalmat próbáltak építeni az emberekben az új, szükségképpen megváltozó gazdasági jövő iránt. Akik nemcsak akciókban, hanem mindennapi gyakorlati gazdasági teendőkben is gondolkodtak. Akik megoldást kerestek az elszabadult – elszegényítő – infláció megfékezésére, és a normális napi élethez szükséges, állami működéshez elengedhetetlen költségvetés-egyensúly megteremtésére. Akik felhívták a figyelmet az illúziókon alapuló társadalmi igények által mozgatott kereslet reális szinten tartásának fontosságára, és a termelést gátló árak felügyelt felszabadításának szükségességére. Akik figyelmeztettek a fennálló külföldi hiteltartozások újratárgyalásának felbukkanó lehetőségeire. Akik – nem utolsó sorban – megoldásokat kerestek az embereket irritáló hiánygazdaság rendszerszerű és felelős megszüntetésére. Voltak ilyenek, de nem ők és nem ezek a témák kaptak hangsúlyt és teret az átmenetben.