
A szerző felvétele
Jon Fosse: Reggel és este, Ördögkatlan Produkció a Szkéné Színházban, 2026. november 8.
A színház már szinte mindennapjaim része lett. Ha napokig nem jutok újabb élményhez, már hiányérzetem van. Így volt ez vasárnap kora délután is, amikor a neten kerestem estére valamilyen ígéretes előadást. Magam számára is meglepő volt, hogy az előadás előtt három órával találtam, és vettem is jegyet a Szkénébe Fosse Reggel és este című darabjára. Az időpont, a vasárnap este is fontos szerepet játszik, mert olyankor könnyebb a közlekedés a fővárosban.
Jon Fosse Nobel-díjas norvég író bumer kortársam (1959-ben született). Sokak szerint korunk egyik legjelentősebb írója és drámaírója. Én elismerem az irodalmi Nobel-díj szakmaiságát. A díjazottak túlnyomó többségének olvasása élményt adónak bizonyul akkor is, ha csak a díj miatt kerül rá sor. Bár a méltatók szerint Fosse a létezés mélyrétegeit kutatja minimalista, zenei és spirituális hangvételben, nekem olvasva „nem jött be”. Egyetlen könyvét sem bírtam befejezni, csak átlapoztam néhányat. Hosszúnak, vontatottnak, nehézkesnek és túlbeszéltnek találtam.
Az előadás mellett szólt, hogy a szerző drámáit világszerte szakmai és közönségsikerrel viszik színpadra. Feltűnt, hogy itt és most mégis a Reggel és este című kisregényéből készült színpadi adaptációt játssza az Ördögkatlan Produkció.
Az előadáson kiderült, hogy ez a mű lírai, meditatív utazás az emberi lét kezdetére és végére. (Közte történik az élet.) Két fő részből áll, amelyek valamiféle tükörképet alkotnak egymással, reflektálva az élet keretes szerkezetére.
Az első rész az élet hajnalát meséli el, Johannes születését. A narratíva itt közvetlen, zaklatott, ahogy édesapja, Olai feszülten várja a gyermek érkezését, küzdve a bizonytalansággal és a reménnyel egy viharos éjszakán. Fosse a születés csodáját és az apai gondoskodást aprólékos, ismétlődő mondatokkal festi le, megteremtve a várakozás feszült, mégis áhítatos atmoszféráját.
A második, hosszabb rész Johannes életének alkonyáról, a halála napjáról szól. Az öreg, magányos halász története egy megszokott reggelen kezdődik, ám hamar eluralkodik rajta egy furcsa érzés: az ismerős világ észrevétlenül, mégis határozottan távolodni kezd. Amikor Johannes váratlanul meghal, a szöveg elmélyül és átlényegül; a valóság és az emlékezet összemosódik. Barátjával, a már elhunyt Peterrel való találkozása, valamint régi szerelmével és családjával való „újraegyesülése” már az időtlen végtelent idézi.
Az írásmű színpadra alkalmazója és rendezője Bérczes László – szintén bumer (1951-ben született) –, aki ezt az előadást az Ördögkatlan Fesztiválra hozta létre, amelynek egyik alapítója és működtetője. Feltétlenül meg kell említeni a dramaturg Kiss Mónika és a fordító, A. Dobos Éva jelentős hozzájárulását a hatáshoz.
A színpadi látvány – szinte eszköztelenül – letisztultan szép, ugyanez mondható el Kárpáti Enikő jelmezeiről és Mervel Miklós fénykezeléséről. Az előadás Rozs Tamás zenéje és zenei előadói jelenléte nélkül nem lenne az, ami.
A férfi szerepeket Pál András, a nőieket Mészáros Sára alakítja, melléjük harmadikként csatlakozik Rozs Tamás, a zenélés mellett időnként, amikor szükséges.
Pál András az első, rövidebb, intenzív részben az éppen születő Johannes apjaként, Olaiként jelenik meg a színpadon. Mészáros Sára a segédkező bába. Jelenlétük erőteljes.
A második, hosszabb részben az öreg halász, Johannes utolsó magányos napját látjuk. A szokásos napi rutin mellett felidéződik első találkozása élete párjával, egyetlen szerelmével, Ernával, és megjelenik lánya, Signe és halott legjobb barátja, Peter is.
A játszók a lehető legtermészetesebben alakulnak át egyik figurából a másikba, és váltanak kort. Pál András szuggesztív öreg Johannes, Mészáros Sára feleségként és lányként is meggyőzően álomszerű alak. A játszók hétköznapi természetességű életfunkcióként jelenítik meg a végső elmúlást.
Az előadás élvezetében egyáltalán nem zavar a rendkívül redukált stílus, az autisztikus, csupasz repetitivitás meditativitása, és az sem, hogy elkerüli a nagy drámai gesztusokat. Mindez most előadva hat rám, megérint. A zeneiséget az integrált csellójáték fokozza, egyidejűleg élő koncertszerűvé is téve a befogadói élményt.
A játszók a drámai feszültséget nem cselekményes aktusokkal, hanem valamiféle szellemi kisugárzással tudják megteremteni. A színpadon emberek és tárgyak a maguk természetes egyszerűségével vannak jelen. A szövegben is a lírai, „rímelő”, hullámzó ritmus dominál, ami szinte kognitív megértés nélkül (akár egy ismeretlen nyelven is) képes hatni. Az egész előadás a természeti környezet és az emberi élet ismétlődését idézi meg. Az időtlenséget éppen a dolgok sebességének (lassulásának, gyorsulásának) változása ábrázolja. Év, nap, perc, pillanat „lineárisan” váltja egymást.
A mű alapkérdése az elfogadás. A halál (és maga az élet) nem fenyegetésként, hanem egyfajta nyugodt, irgalmas megérkezésként jelenik meg. A keleti vallások szerint az élet tulajdonképpen felkészülés a halálra. (Aki életében megtanulja elengedni a dolgokat és megbékélni önmagával, az a halál pillanatában is nyugodt maradhat.) Az előadás azt sugallja, hogy a létezés örök. Nem a semmiből indul, és nem a semmibe tart, hanem átmenet a lét különféle állapotai között, ahol a kezdet és a vég ugyanazon teljesség részei. Amit látunk, katartikus meditáció az elmúlásról, amelyben a szeretet és a jelenlét örök értéke emelkedik ki a csendből.
A közönség érezhetően átlényegülten, egyfajta időtlenségben élte át a szünet nélküli, közel másfél órás előadást, majd kitartó tapssal köszönte meg az élményt a három kiváló teljesítményt nyújtó játszónak.
Ami „lezajlott”, tulajdonképpen néhány mondatban összefoglalható. De ez a látszólagos semmi maga a lehetséges Minden. A darab azt sugallja, hogy az élet az, ami van, azt kell kitölteni saját magunkkal mindenkinek, akinek megadatik az egyéni testesülés. Mindezt úgy láttatja az előadás, hogy a „háttérben” egyértelműen és folyamatosan érződik magának az Egynek a jelenléte.
Az élmény autisztikus jellege egyáltalán nem csökkentette a befogadást, hanem inkább elmélyítette. Az elmúlás (és maga az élet) nem tragédiaként, hanem egy állandó és folyamatos természetes állapotként jelent meg. A kapcsolatok nonverbális és verbális elemei magas minőségben ábrázolódtak. A repetitív viselkedés, a ragaszkodás a megszokott rutinhoz, az állandósághoz időtlenségbe emelték az előadást. Az ingerek – a hangok, a fények, az érintések – transzcendenciát sugároztak.
Az első sorban, ahonnan az előadást néztem, egy hölgy ült mellettem, aki már látta ezt az előadást az Ördögkatlan Fesztiválon. A kezdés előtt azt mondta, hogy nem lehet nem újra megnézni. Kifelé menet jeleztem neki, hogy igaza volt. A vasárnap esti nyugodt belvároson valamiféle emelkedettséggel telve autóztam át. Még az elém vágókkal szemben is türelmesebb voltam, mint máskor.
