Ujj Béla bejegyzései

“… minden fa egyszeri és megismételhetetlen, minden fa a környezetére reagálva növekszik, ugyanaz a fa máshogy nézne ki, ha máshová ültették volna.” (mondatértelmezés)

Illusztráció: pixabay

 

 

 

 

 

 

Vannak akik alkotják magukat, és vannak, akik fogyasztják. Ez nem a testi méretre vonatkozik, hanem a szellemire. Evidencia, hogy az ember teste – biológiai értelemben – az idő előrehaladtával elhasználódik. De abban nincs konszenzus, hogy a vitalitás mértéke milyen utat jár be az időben. Vannak akik az életet folyamatos lejtőnek képzelik, és olyanok is, akik dombvidéknek, aminek van(nak) csúcspontja(i). Abban egyeznek a nézőpontok, hogy az út vége a halál. Az életerő véges erőforrás, ami az idő múlásával megfogyatkozik. Ebből két szélsőséges megközelítés következhet. Az egyik, a vulgár-materialista szemlélet, elfogyó életről szól, ami a meglettebb korú embert ifjú önmaga maradékának tekinti. Az ilyen felfogás túlértékeli a testet és folyamatos veszteségérzéssel jár, mert érdektelen számára a biológiai megszűnés utáni jövő. A másik, a vulgár-idealista látásmód, nem vesz tudomást az öregedésről, a testet másodlagosként elhanyagolja. Csak a transzcendensre koncentrál, mert bízik a halál utáni továbbélés lehetőségében. Mint általában, a járható út valahol középen vezet. Jó esetben árnyas, idős fák alatt.

 

“…fontos szempont volt, hogy a térség természeti és kulturális értékeit is belecsempésszék az épületbe. Ennek köszönhető az is, hogy egy vízfelületre hulló vízcsepp ihlette az uszoda íves, elterülő megjelenését.” (mondatértelmezés)

Illusztráció: pixabay

 

 

 

 

 

 

A szakrális és a profán együttélése jól ismert jelenség. Az már kevésbé az, hogy mindkét megközelítés elme-kreálmány. Az pedig, hogy egy uszodával kapcsolatban merül fel ez a fogalompár, nehezen értelmezhető. Az organikus “építészek” – különösen a Makovecz epigonok – nem képesek megérteni, hogy a templomok és emlékművek kivételével minden épületnél a funkcionalitás élvez elsőbbséget. Fokozottan igaz ez a középületekre, ahol a modoros sallangokra költött közpénz pazarlás, nem tolerálható. A vízmenti együttlét és maga az úszás fontos – közösségi(!) – emberi tevékenység, ami ismert, átlátható szolgáltatás-elemekből áll. A klausztrofóbiát okozóan alacsony szűk öltöző és a megalomán kupolás, túlméretezett, helybitorló, szeparált lelátók miatt szűk partú úszótér ellentmondása kiáltó. A presztízs-hübrisz legyőzte a funkciót. Kívülről az uszodai saroktornyok (sic!) létezése bántóan anakronisztikus. Harminc éve járok uszodába, számtalan helyen megfordultam itthon és a világban, ahol töredék pénzből alkalmasabb és fenntarthatóbb vízi közteret találtam.

 

 

„A pénz munkából van, azért kell kiállnunk az Európai Unió mellett, mert csak így tudjuk eladni a munka révén előállított termékeinket.” (mondatértelmezés)

Almási Lajos rajza

A pénz nem munkából van. Ezt a fenti részállítást semmilyen közgazdasági elmélet és gyakorlat nem igazolja. Készpénzt a nemzeti bankok – jegybankok -, bankszámlapénzt pedig – hitelként – a kereskedelmi bankok teremtenek. Munkából – ha értelmes – használható termékek és szolgáltatások vannak. Az EU mint közös piac jött létre, de ma már erőforrás optimalizáló államok közössége, ami szükségszerűen halad a piaci integrációt meghaladó együttműködési formák felé. Jövője nem egyszerűen a hatékonyabb adásvétel, hanem egy szorosan csatolt multinacionális jóléti élettér létrehozása, amiben nem az öncélú növekedés, hanem a fenntartható jólét a fő mozgatóerő. A termelés, és az abban felhasznált „munka” vállalható célja a valós, természet és emberbarát társadalmi szükségletek kielégítése, nem a “pénzteremtés”. Ez akkor is igaz, ha jelenleg még nem ez, hanem a profittermelés mozgatja. Mindenesetre nincs épelméjű ember, aki azt gondolja, hogy Bill Gates vagyona munkájából származik. A munka “eredménye” a bér – ami lehet pénz (is!) és a tőke formája (is!) is lehet pénz. Egy biztos: a jóléthez emberi aktivitás mindenképpen szükséges.

 

 

 

 

 

 

 

“A legrégebbi magyar nyelvemlék tehát … nem az ‘isȧ, por ës homou vogymuk’, hanem Üngür megbaszása …” (mondatértelmezés)

illusztráció: pixabay.com

Bevallom, egy cseppet sem lepett meg, hogy a frissen azonosított új legelső magyar nyelvemlék a “Baszjad Izüt” rovás felirat egy VII. századi tűtartón. A szöveg töredék – a magyarázók szerint – azt jelenti: tű, győzd le Üngürt, utóbbi egy ártó szellem. Egyrészt, egy szerény, hasznos tűtartó számomra sokkal elfogadhatóbb “történelmi tárgy”, már csak nőkhöz kötődése miatt is – hiszen anya varr nem apa – mint egy hatalmi gesztust kifejező, pátoszos alapító levél. Másrészt, a démonűzés, mint egyszerre hétköznapi jólét növelő és szakrális tevékenység feltétlenül életigenlőbb, mint a porrá és hamuvá levésről prédikálással történő ijesztgetés. A rovott szöveg az avarkorból származik, ami azt sejteti, hogy az “avarok” vagy “magyarok” voltak, vagy legalábbis magyarul írtak. Ez is megnyugtató, mert jelzi, nem kellett erőszakkal hont foglalnunk, hiszen már itt voltunk, amikor bejöttünk. Azt is meg kell jegyeznem, hogy nekem – kitagadottsága ellenére – soha nem volt problémám sem a baszás szóval, sem azzal, amit jelent, kimondható dolognak tekintem az aktust. Megnyugtat és örömmel tölt el, hogy a szó használata nem káromkodás többé, hanem nyelvi hagyományápolás.

Florárium & Esőnap – GIM & GÖMB kiállítások Gödöllőn

A “művészet” (is) keresi a helyét.

Jó hétvégém volt. Két kiállítást is meg tudtam nézni úgy, hogy csak néhány száz méterre mozdultam ki a házamból. Már jó ideje foglalkoztat az egyediség és tömegesség viszonya, de csak most a két tárlat egymás utáni és egymást kiegészítő, teljessé tévő hatása után derengett fel bennem, hogy ez a “kérdésfelvetés” a mai művészet talán legalapvetőbb dilemmája.

Mai valóságunk jól látható sajátossága, hogy a tömegember tömegtermékeket fogyasztva éli tömeges, szinte teljesen egyforma és azonos mindennapjait. Már csak egy kisebbség törekszik arra, hogy valahogy különbözzön. De ez a csoport sem azonosítható már elitként. Egyre növekszik azok száma, akik a nyáj-meleg, másság-mentes azonosság-identitásban vélik megtalálni maguknak a
legfőbb értékként kezelt biztonságot.

A Florárium kiállítás alkotói – mind (fiatal) nők – arra vállalkoztak, hogy a helyi művészeti egyediség tradícióiból hozzanak létre színvonalas, tömegesen alkalmazható iparművészeti formákat, motívumokat. Ezt nagyon meggyőzően tették. A GIM ház (Gödöllői Iparművészeti Műhely) puritán, de példásan igényes környezete kiváló helyszínnek bizonyult.

Az Esőnap kiállításon a GÖMB (Gödöllői Művészbarátok) csoport

különböző műfajú és korú alkotói, kihasználva a kiállítótér – a Nagy Sándor Ház – adottságait, az amúgy is sokféleképpen egyedi műtárgyakat egyénítik még tovább a varázslatos atmoszférájú épület enteriőrjeibe helyezve el őket. Az alkotói megközelítések és eszközök kavalkádja inspiráló volt, bizonyította a különbözés élmény és általában élet gazdagító voltát.

Mindkét kiállítás koncepcióban tetten érhető a törekvés arra, hogy
helyet találjon a művészi létezésmódnak a mindennapokban. Én még azt az üzenetet is felfedezni véltem, talán függetlenül a rendezők közvetlen szándékától, hogy művészet nélkül lehet élni, de nem érdemes.

Mindkét tárlat – bár gyökeresen más módon – felhívja a látogató
(betévedő?) fenntarthatatlan anyagi felhalmozás kulisszái között rohanva botladozó, elmélyedésre egyre alkalmatlanabb ember (néző?) figyelmét arra, hogy csak a minőség felé van kiút. És az a tanulság is bátran levonható, hogy ha túl akarunk élni, sokkal több teret kell biztosítani az életünkben a művészetnek. Ehhez az alkotást magát kell – egyszerre alkotói és befogadói gesztusként – a mindennapok szerves részévé tenni. Az életben és nem a piacon kell egymásra találnia a művésznek és a műélvezőnek, nota bene akár
önmagunkban. Ez a viszony az, ami értő és építő továbbvitele lehet a
gödöllői művészeti tradícióknak is.

“A magyar gazdaságpolitika kulcskérdése, sőt sikerének titka a foglalkoztatáspolitika sikere, amely mögött egy olyan ösztönző, állami akadályokat lebontó folyamatot kell látni, amely egyrészről priorizálja, hogy mindenki dolgozzon, másrészről pedig lehetőséget is ad erre.”(mondatértelmezés)

A gazdaságpolitika lényege a lehető legnagyobb társadalmi jólét biztosítása. A gazdaság az emberek létfeltételeit megteremtő olyan közösségi mechanizmus, amelynek keretei között mindenki képes megélni. A boldoguláshoz nem elég a munka(lehetőség) teremtés, ahhoz a jóléthez kellő dolgok megszerzésének biztosítása szükséges. Az államnak olyan közszolgáltatásokat kell nyújtania, amelyek támogatják a társadalom tagjainak közös, együttes létezését. Ezt a működést a polgárok hozzájárulása és a társadalmi közvagyon haszna finanszírozza. A legolcsóbb szolgáltatás az, ami nem szükséges, mert az emberek maguk meg tudják csinálni. A gazdaságpolitika a közszükségletek fenntartható, dinamikus kezelése. A munka – mint olyan – nem cél, csak a szükséges javak előállítására használható, aktuálisan elérhető egyik(!) eszköz. A teljes foglalkoztatottság önmagában nem garanciája a jólétnek. A társadalom üdvét nem a munka maga, hanem a teremtő, anyagi és szellemi együttlétezés, együtt jelenlét szolgálja.

illusztráció: pixabay.com

Ujj Béla: “Nem akarok nagy összegeket hagyni a következő generációra. Szerintem az öröklés meglehetősen gusztustalan dolog (…) az én filozófiám az, hogy szabadulj meg a vagyonodtól, vagy ajándékozd el mielőtt végleg elmész.” (mondatértelmezés)

illusztráció: pixabay.com

A fenti mondat a tulajdonellenesnek nem nevezhető Egyesült Államokból származik, ahol növekvő tábora van ennek a gondolatnak. Az is elhangzott az egyik kőgazdag potenciális örökhagyótól, hogy azért nem hagyja gyermekeire megszerzett vagyonát, mert nem szeretné megfosztani őket a meggazdagodás meghatározó élményétől. Ezt az érvelést mifelénk az emberek nagy többsége nem érti. Szívtelenségnek, életidegenségnek, vagy szimplán komplett őrültségnek tartja. Ez megmagyarázható, mert az itt, ma a világra jövő gyermekek életkilátásait alapvetően határozza meg a szülők anyagi helyzete. Errefelé nyilvánvalóan nem elég “csak” iskoláztatni az utódokat, hanem előre biztosítani kell alapvető jövőbeli létfeltételeiket is. Ennek egyik módja lehet a vagyonhátrahagyás is. Az idézetbeli öröklés “gusztustalansága” alapvetően nem az érintett utódok helyzetére, a hozzájuk való viszonyulásra utal, hanem a vagyonátadás eme módjának társadalmi és természeti fenntarthatóság-ellenességére, arra, hogy a tulajdon szerepének újragondolása az életünkben elkerülhetetlen.

Ujj Béla: „A klímaberendezések kapcsán nem lehűtésről van szó, mivel lehűteni csak természetes módon tudjuk a lakásainkat, mégpedig fákkal. Ezért valójában nem lehűteni, hanem hűvösen tartani kell egy lakást.” (mondatértelmezés)

illusztráció: pixabay.com

A klímaberendezések többlet energiát hoznak a környezetükbe, nem hűtik, hanem valójában fűtik lakóhelyünket. Lehet, hogy a lakásunk hűvösebb lesz, de az utcánk melegebb. A nyári villamosenergia felhasználási csúcsok már meghaladják a télieket. És – a környezetkímélőnek mondott – áram termelése még ma is jelentős mértékű széndioxid kibocsátással jár, tovább fokozva a felmelegedést. A természetes megoldás mifelénk otthonaink hűvösen tartása lehet, aminek legkézenfekvőbb eszközei a növények, azok közül is leginkább az árnyékot adó lombos fák, amelyek nyáron szűrik, télen áteresztik a napfényt. De minden növény párologtat, ami – energiát vonva el – hűti élőhelyünket. Forróságcsökkentő lehetőség a vízfelületek növelése is, amellyel szintén mérsékelhető a hőség. A meglévő fákat és erdőket nem kivágni, hanem gondozni érdemes, ahol pedig nincsenek, újakat kell ültetni. Ha nem akarunk saját levünkben megfőni a hétköznapi és a szellemi “köztereken”, ezek kialakításához sokkal kevesebb rideg térkő és beton, és lényegesen több élő növény és vízfelület volna szükséges.

Ujj Béla: „A törvény nem ismerete nem mentesít a felelősség alól!” (mondatértelmezés)

illusztráció: pixabay.com

Mindenekelőtt említendő, hogy egy vasárnap este előzetes egyeztetés nélkül beadott, kedden megszavazott és szerdán hatályba lépő törvényt nem lehet ismerni. A törvény társadalmi eszköz, ami nem eseti előnyszerzésre való. Az alkalmazás – talán – legfontosabb feladata a közösen megfogalmazott nemkívánatos cselekvési kimenetelek elkerülése. Biztosan nem véletlen, hogy magyarul a törvény és a jog nem fejezhetők ki egy szóval. Aki normatívan közelíti meg a törvényességet azt kérdezi, hogy “mi legyen a törvény?”, aki analitikusan, azt, hogy “mi a törvény?” Egy bármilyen módú “szabályozás” akkor jó, ha megalkotása szükséges, egyszerűen alkalmazható és a kívánt hatást eredményezi. Nem feltétlenül előnyös bárkinek és nem korlátoz mindenkit. Egy törvényt nem hasznossága, hanem az általa teremtett módosult, közös életfeltételek minősítenek. Az írott és kanonizált jogszabályokkal ellentétben az erkölcsi törvények nem kikényszeríthetők, de a közérdekű hivatalos jogrend támogathatja őket. Amikor még a Néphadseregben fegyveres őrszolgálatot teljesítettem, azt sulykolták a parancsnokok, hogy ha mégis lőni kell, ne legyen minden golyó az áldozatban, mert a fegyverhasználat csak figyelmeztető lövéssel “törvényes”.

 

Ujj Béla: “A belterületen megjelenő és ott megtelepedő, a lakosság mindennapi életét zavaró, vadászható vadfajok helyzetéről és annak megoldásáról folyamatos szakmai párbeszéd zajlik az érintettekkel.” (mondatértelmezés)

illusztráció: pixabay.com

A mondat gyönyörű példája a hivatali zsargonnak, de bizonyítéka a nyelv határtalan rugalmasságának is. Tartalmilag arról van szó, hogy a nagyobb, látható vadállatok jelenléte az ember lakóhelyein és egyéb élettereiben nemkívánatos. Még senki sem hallott patkány vadászati engedélyről, a nyest határeset, a róka, a farkas már tárgyai a “párbeszédnek”, de az igazi fókuszban – mifelénk – a veszélyesnek tartott vaddisznó és medve van. A szintén nagytestű őzek és szarvasok – növényevőként – kevesebb félelmet keltenek. Az érintettek körébe a formális logika magukat a vadászható vadfajokat is belesorolja, de nem nagyon létezik olyan módszer, amivel az ő “véleményük” is becsatornázható lehetne a “párbeszédbe”. A kívánatos helyzet az, amikor legalább a “vadászható vadfajok” távol tartják magukat az ember élőhelyeitől. A kézenfekvő kölcsönösséget az nehezíti – vagyis inkább ellehetetleníti – hogy a homo sapiens a teljes Föld bolygóra igényt tart. Ezért – bár van benne némi lelkiismeret furdalás – az ember számára nem látszik más megoldás, mint a behatolók további “gyérítése”.