Ujj Béla bejegyzései

“A mai „kényszerítő körülmények” (vagyis a valóság) arra sürgetnek bennünket, hogy mi is megálljunk, és megkérdőjelezzük mélyen rögzült feltételezéseinket, amelyek keretében tudjuk csak elképzelni az élhető és élni érdemes világunkat.”

(mondatértelmezés)

Az ember, ha nem manipulálják, racionális lény, aki rendre és egységre törekszik, akkor is, ha az őt körülvevő világ értelmetlennek, átláthatatlannak és ellenségesnek mutatkozik. Az ember lehetősége, hogy olyan személlyé legyen, aki istenek nélkül is vállalja tetteit, és nincs szüksége kívülről eredő etikai szabályokra, mert indíttatása belső. A tudatos ember akkor is képes elvégezni a magára vállalt feladatokat, ha tisztában van azzal, hogy létezése a világ számára közömbös. Nem hiszi, hogy élete eleve elrendelt, és azt sem, hogy szabadsága bármitől függne. Nem csak az anyagi világot nézi, hanem olyan célt is lát, amely táplálja a szellemét. A magának kijelölt utat önként járja. A maga számára megtalált létezésmód akarása tartja mozgásban. Saját harmóniára vágyik az ismeretlen világban, ezért igyekszik azt megérteni. Képes a megjelenő objektumokat, dolgokat megnevezni. Elviseli, hogy saját létezésének oka rejtély marad előtte. Tudomásul veszi, hogy bár a világ maga értelmetlen, az ember semmi az értelem akarása nélkül.

kiemelt kép: pixabay.com

Ujj Béla: Semmi minden

(Borítókép: Szinvai Dániel)

végtelen időben
bűnöktől elgyötörve
gyarló alvilágból
szabad lélekként
bukkantam a fényre
engem önmagam
tükrében meglátva
elváltam a semmitől

határtalan térben
anyagrabságomból
kiástam magamat
munkagödrömből
forrásként fakadtam
szomjam eloltva
eleget tudok már
tanulok a mindenből

A vers a Csodák és egyéb hétköznapi dolgok című Irka antológiában olvasható. Megvásárolható a Gödöllői Városi Könyvtár regisztrációján.
Könyvbemutató: 2022. december 20. kedd, 18 óra, Gödöllői Városi Könyvtár

Ujj Béla (dr.)
Nyugdíjas informatikus folyamat tanácsadóként már csak olyan tevékenységet végzek, amit hasznosnak és fenntarthatónak találok. Örök kíváncsi, lokalizált globalista vagyok. Az írásba belefeledkezve találom meg a jelenlétet. A csodában egyáltalán nem hiszek, de ettől még a “csoda”
megtalálhat engem (is).

“A magas intelligencia nem véd meg minket a rossz pénzügyi döntésekkel szemben, ellenkezőleg, még hátráltathatnak is bennünket.”

(mondatértelmezés)

Azt is olvasom, hogy “sokszor azok a döntések, amelyek a hétköznapokban jól működnek, nem lesznek megfelelőek a befektetések esetében.” A cikk, amiből a mondatot kiemeltem, arról szól, hogy a normális emberi psziché nem alkalmas befektetésre, ezért módosítani kell. De ha így van, akkor ki hajt szemben a forgalommal? A “befektetés” abnormális vagy az emberek? A befektetés “értelme” azon a vélekedésen alapul, hogy a jövőbeli jövedelmünk nem lesz elég szükségleteink fedezésére. Ha elég lenne, nem mondanánk le “önként” aktuális bevételünk egy részéről. Vagy nem végeznénk több “munkát”, mint ami fedezi szükségletünket, hiszen már tudjuk, hogy azzal többlet erőforrást vonunk el a természettől és önmagunktól. A megtakarítás tulajdonképpen egy olyan felesleg, amire az adott pillanatban valójában nincs szükség. Az pedig, hogy a jövőben egyáltalán felhasználható lesz-e, nem a megtakarítótól függ. A megtakarítás tipikus hamis tudat. Ha az elvont többlet jövedelem természetbeni járadékká lesz, biztonságot ad, ha puszta “pénz”, marad kamat haszon üzemanyag. A mondat egyébként egy nyugdíjmegtakarítást propagáló fizetett “szakcikkből” való.

kiemelt kép: pixabay.com

“A nehéz körülmények ellenére sikerült rátalálni az igaz útra.”(mondatértelmezés)

Az “igaz út” tételezése a világvallások hatása az emberek jövőképére. A Biblia szerint: “Menjetek be a szoros kapun! Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a kárhozatba visz, és sokan vannak, akik azon járnak. Mert szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik azt megtalálják.” Máté 7,13-14. A létezett emberi társadalmakban általános (volt?) az elképzelés, hogy a jó emberek útja a “mennybe”, a rosszaké pedig a “pokolba” vezet. Az “igaz út” létének feltételezése minden hit egyik alappillére. Ennek az igaz(ságos)ság törekvésnek vallásosság nélküli megtestesülései az emberi jogok, amelyek mentén való élet célja, hogy az emberek számára lehetővé tegyék az „igaz utat”. Ám ezek a jogok és az általuk elérhető üdvbizonyosság – mint útjelzők – nem transzcendensek, hanem a társadalom és kialakult kulturális gyakorlat termékei. A “demokrácia” ennek a működésének – idealizált – formája. Az emberi jogok biztosítása – mint profán “hittétel” – alapvetően emancipatórikus és jövőbe mutató. Ha sikerül lezárni az „embertelen” és az „emberi méltóságot sértő” irányokba vezető utakat, marad remény megtalálni a helyes irányt, akkor is, ha nincs “egyetlen igaz út”.

kiemelt kép: pixabay.com

“… először maguk terjesztik az álhíreket, majd azt állítják, minden hír álhír, végül pedig azt, hogy csak az ő cirkuszuk tekintendő valósnak.”

(mondatértelmezés)

Az emberek elvesztették uralmukat saját figyelmük felett. A kommunikációs technológia fejlődésével hozzáférhetővé vált információtömeg hagyományos “józan ésszel” feldolgozhatatlanná vált. Olyan közeg jött létre, ahol a mindennapok “valósága” már senkit sem vonz. A realitás elvesztette érdekességét, csak az tud figyelmet vonzani, ami “különleges”. Azért is mert a kattintással mérhető érdeklődés profitot hoz, elszabadult a “hírgyártás”. A hataloméhes populisták hamar meglátták ebben a helyzetben a lehetőséget. Felismerték, hogy egyszerűbb a véleményeket alakítani, mint a világot. Pedig az életvilág-formálás a politika igazi feladata. A kialakult atomizáló és buborék-formáló médiatérben az álhírek a lényegről terelik el a figyelmet. Majd a “minden álhír” sulykolás bizonytalanít el. Végül jól felmért “vágyakra” alapozott komplex hazugság-paraván maszkírozza el a valóságot. A hírfogyasztóvá tett polgár résztvevőből nézővé lesz, aki már nem alakítja, csak szemléli a “cirkuszt”. És amikor – ha a hatalom útjába kerül – ráeresztik a virtuális porondon a “vadállatokat”, a többiek csak szitkozódnak a komment térben.

kiemelt kép: pixabay.com

“… a kínai társadalom egy politikailag mobilizált társadalomból a gazdaságilag mobilizált társadalomba, egy termelési gazdaságból egy fogyasztási gazdaságba alakul át.”

(mondatértelmezés)

A fogyasztói társadalomnak – úgy tűnik – ma nincs alternatívája. A sokáig, sokak szemében kivételnek tűnő Kína sem tudja kivonni magát hatása alól. A tradicionális közösségen alapuló élet nem bírja a “versenyt” az egyéni igényeket generálva növekedés serkentő marketinggel. “A polgári forradalom nyugaton a szabadság, egyenlőség, testvériség és demokrácia alapértékeit hirdette, és ezen az alapon alakult ki az évszázadok során politikai kultúrája. Az ősi kínai alapértékek az uralkodó és az alattvaló, az apa és a fiú szerepén és kötelességein alapultak, és ebből hoztak létre saját politikai kultúrát. Kína jelenkori létében azonban már nincsenek fix alapértékek.” Azokat a hatalomnak – ez esetben a “kommunista pártnak” – kell kialakítania. Az előző és a címbéli idézet is Wang Huningnak, a mai Kína fő ideológusának megfogalmazásai. Nem csak ebből, de a kínai állam napi gyakorlatából is látszik, hogy a mai Kína nem “szocialisztikus” közösségi társadalomként működő alternatíva, hanem a létező kapitalizmus tekintélyelvű, centralizált kínai változata, ezért illúziók nélkül kell akként kezelni.

kiemelt kép: pixabay.com

“A regeneratív fejlődés arról szól, hogy egy tájban élő közösség emberi és nem emberi tagjai hogyan tudják a rendszerükben rejlő potenciált kiaknázni, és egyre jobb életfeltételeket teremtve együtt élni. A fenntarthatóság helyett tehát a „gyarapodhatóság” lenne tulajdonképpen az igazi cél, melyben az ember az ökoszisztéma aktív és felelős tagja.”

(mondatértelmezés)

illusztráció: pixabay.com

Egy bármilyen rendszerben rejlő potenciál kihasználására törekvés a haszonelvű hübrisz árulkodó jele. A valamilyen szempontú hatékonyságon alapuló gondolkodás nem eszköze az ember és környezete között kialakult krízis megoldásának, hanem az (egyik fő) oka. Érdekes tapasztalat, amikor a magukat zöldnek nevezőkről derül ki, hogy nem értik, mit jelent a fenntarthatóság. A gyarapodhatóság zöldített nyelven fogalmazza meg a növekedési vágyat, pedig a dolog veleje éppen az, hogy az anyagi burjánzás a probléma maga. Elfogadható lenne, ha valaki, aki a fejlődés szinonimájaként akarja használni a növekedés szót, arra törekedne, hogy a mennyiség szaporítása helyébe a minőség gyarapítása lépjen, oly módon, hogy a jobb, egész(séges)ebb, boldogabb létezést úgy igyekezne megvalósítani, hogy az nem járna több “természet” felhasználással, hanem a meglévő javak – sőt az eddig keletkezett szemét – újrahasznosítására koncentrálna.

“… a totális szabadság … valójában jóval kevesebb választási lehetőséget hagy meg az egyénnek, mint egy fékek és ellensúlyok által ellenőrzött, erősebb állami kontrollal irányított piac és társadalom működése.”

(mondatértelmezés)

illusztráció: pixabay.com

A piacgazdaságot legitimáló fő állítás, “ha az egyén a saját érdekei érvényesítésére törekszik, azzal mindenki jól jár”, beláthatóan nem érvényes. Mégis ez az elv legitimálja olyan “spekulánsok” működését, akik tisztában vannak vele, hogy az ő hasznuk valaki más kára. “Ilyen a világ, ezt kell szeretni.” Az individuális érdekek és értékek fontosak, mert azok hozzák létre a lehetőségek választékát, de az olyan komplex technológiai és szociális rendszerek, amelyek ma működtetik a világot, csak fokozódó együttműködésre való törekvéssel, egyre erősebb társadalmi kohézióval és megemelt biztonságú szociális védőháló mellett tarthatók fent. A mindenkire kiterjedő közjó csak úgy biztosítható, ha közben a társadalom tagjai bizonyos dolgokról képesek lemondani, cserében azért, hogy ők maguk is részesülnek abból, amihez hozzájárultak. Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdász úgy fogalmaz: “A szabadság eléréséhez némi kényszert kell alkalmazni – az a láthatatlan kéz pedig, ami a szabad piac önszabályozásáról gondoskodna, azért láthatatlan, mert nem is létezik.”

“Jean szerezzen örömet a macskának. Hogyan Uram? Fogja be a farkát a satuba aztán eressze el.” (mondatértelmezés)

Illusztráció: Pixabay

Ez egy szakállas vicc, ma úgy mondják, búmer szöveg. Pedig a módszer ma is mindennapi a politikában. Alkalmazói az újabb generációkhoz (x, y, z stb.) tartoznak és azt hiszik, baromi innovatívak. A pitiáner ügyeskedés akkor sem lesz államférfiúi tett, ha azt “think-tank”-nek nevezett csapatok teszik, többnyire mást nem csinálva, mint felfedezve a csőtésztában a lyukat. Egy agytrösztnek, ha valóban az, ami, nem a sötét ösztönökre “illik” támaszkodnia, hanem az agyakra és az azokban lakozó tudatosságra. Valakit átverni, becsapni, félrevezetni, kihasználni, benne irigységet, félelmet, dühöt, agressziót kelteni akkor sem erény, ha ez a tevékenység jól mérhető haszonnal jár, ha a hatást “tudományosan”, az ember létező gyengeségeit használva, nagyon hatékonyan és eredményesen váltják ki. Aki fokozza és nem csillapítja az ösztönösséget, gyakran lesz maga is az áldozata. Satu is mindig lesz. De van egy másik ok is, ami az efféle működés ellen szól, mégpedig az, hogy akinek a “farka” már volt satuban, és rájön ki fogta be, nehezen felejt. És ha tudatosan moderálja is magát, számonkérés után jöhet csak megbocsátás, az is csak akkor, ha elég őszinte lesz a bocsánatkérés.

“… sérülékeny azoknak a lapoknak, tévéknek, rádióknak a helyzete, amelyeket politikai vagy anyagi haszonszerzésből tartanak fenn.” (mondatértelmezés)

Illusztráció: Pixabay

Látni kell, hogy a “piacgazdaságot” döntően a haszonszerzés vágya működteti. A legfőbb mozgatóerő a “profitkényszer”, ami lehetővé teszi a “növekedést”. Ami nem növekszik, az ellehetetlenül. Hiába nyilvánvaló, hogy bármilyen versenyben csak egy győztes lehet – a többiek vesztesek -, aki indul győzni akar, vagyis kielégületlen marad, mert mindenki nem végez(het) az élen. “Kattintásban” éppúgy egyértelmű az elsőség, mint a megszerzett “pénzben”. Ez a médiumoknál – a print és elektronikus sajtótermékek esetében, ha piaci (sic!) vállalkozások – sincs másképpen, mint bármilyen egyéb “befektetésnél”. Ne feledjük: a haszon a befektetés feletti bevétel. Itt ma ugyanúgy elválik az igény: információ, vélemény nyújtás/kapás és a működés: befektetésből profit szerzés, mint bárhol máshol a kapitalizmusban. Ami áru lett, az nem tud nem áruként viselkedni. Egy bármilyen médiumot – “piac” mentesen – csak a közlés és/vagy a befogadás önmagáért valósága működtethet, vagyis a közlők és befogadók ellenszolgáltatást nem igénylő – nem “munka” – tevékenységévé kell válnia, csak a szükséges erőforrások bevonásával, akkor is, ha ez ma még „álom”.