(mondatértelmezés)

Az ember, ha nem manipulálják, racionális lény, aki rendre és egységre törekszik, akkor is, ha az őt körülvevő világ értelmetlennek, átláthatatlannak és ellenségesnek mutatkozik. Az ember lehetősége, hogy olyan személlyé legyen, aki istenek nélkül is vállalja tetteit, és nincs szüksége kívülről eredő etikai szabályokra, mert indíttatása belső. A tudatos ember akkor is képes elvégezni a magára vállalt feladatokat, ha tisztában van azzal, hogy létezése a világ számára közömbös. Nem hiszi, hogy élete eleve elrendelt, és azt sem, hogy szabadsága bármitől függne. Nem csak az anyagi világot nézi, hanem olyan célt is lát, amely táplálja a szellemét. A magának kijelölt utat önként járja. A maga számára megtalált létezésmód akarása tartja mozgásban. Saját harmóniára vágyik az ismeretlen világban, ezért igyekszik azt megérteni. Képes a megjelenő objektumokat, dolgokat megnevezni. Elviseli, hogy saját létezésének oka rejtély marad előtte. Tudomásul veszi, hogy bár a világ maga értelmetlen, az ember semmi az értelem akarása nélkül.

kiemelt kép: pixabay.com

(mondatértelmezés)

Az emberek elvesztették uralmukat saját figyelmük felett. A kommunikációs technológia fejlődésével hozzáférhetővé vált információtömeg hagyományos “józan ésszel” feldolgozhatatlanná vált. Olyan közeg jött létre, ahol a mindennapok “valósága” már senkit sem vonz. A realitás elvesztette érdekességét, csak az tud figyelmet vonzani, ami “különleges”. Azért is mert a kattintással mérhető érdeklődés profitot hoz, elszabadult a “hírgyártás”. A hataloméhes populisták hamar meglátták ebben a helyzetben a lehetőséget. Felismerték, hogy egyszerűbb a véleményeket alakítani, mint a világot. Pedig az életvilág-formálás a politika igazi feladata. A kialakult atomizáló és buborék-formáló médiatérben az álhírek a lényegről terelik el a figyelmet. Majd a “minden álhír” sulykolás bizonytalanít el. Végül jól felmért “vágyakra” alapozott komplex hazugság-paraván maszkírozza el a valóságot. A hírfogyasztóvá tett polgár résztvevőből nézővé lesz, aki már nem alakítja, csak szemléli a “cirkuszt”. És amikor – ha a hatalom útjába kerül – ráeresztik a virtuális porondon a “vadállatokat”, a többiek csak szitkozódnak a komment térben.

kiemelt kép: pixabay.com

(mondatértelmezés)

Egy bármilyen rendszerben rejlő potenciál kihasználására törekvés a haszonelvű hübrisz árulkodó jele. A valamilyen szempontú hatékonyságon alapuló gondolkodás nem eszköze az ember és környezete között kialakult krízis megoldásának, hanem az (egyik fő) oka. Érdekes tapasztalat, amikor a magukat zöldnek nevezőkről derül ki, hogy nem értik, mit jelent a fenntarthatóság. A gyarapodhatóság zöldített nyelven fogalmazza meg a növekedési vágyat, pedig a dolog veleje éppen az, hogy az anyagi burjánzás a probléma maga. Elfogadható lenne, ha valaki, aki a fejlődés szinonimájaként akarja használni a növekedés szót, arra törekedne, hogy a mennyiség szaporítása helyébe a minőség gyarapítása lépjen, oly módon, hogy a jobb, egész(séges)ebb, boldogabb létezést úgy igyekezne megvalósítani, hogy az nem járna több “természet” felhasználással, hanem a meglévő javak – sőt az eddig keletkezett szemét – újrahasznosítására koncentrálna.

(mondatértelmezés)

A piacgazdaságot legitimáló fő állítás, “ha az egyén a saját érdekei érvényesítésére törekszik, azzal mindenki jól jár”, beláthatóan nem érvényes. Mégis ez az elv legitimálja olyan “spekulánsok” működését, akik tisztában vannak vele, hogy az ő hasznuk valaki más kára. “Ilyen a világ, ezt kell szeretni.” Az individuális érdekek és értékek fontosak, mert azok hozzák létre a lehetőségek választékát, de az olyan komplex technológiai és szociális rendszerek, amelyek ma működtetik a világot, csak fokozódó együttműködésre való törekvéssel, egyre erősebb társadalmi kohézióval és megemelt biztonságú szociális védőháló mellett tarthatók fent. A mindenkire kiterjedő közjó csak úgy biztosítható, ha közben a társadalom tagjai bizonyos dolgokról képesek lemondani, cserében azért, hogy ők maguk is részesülnek abból, amihez hozzájárultak. Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdász úgy fogalmaz: “A szabadság eléréséhez némi kényszert kell alkalmazni – az a láthatatlan kéz pedig, ami a szabad piac önszabályozásáról gondoskodna, azért láthatatlan, mert nem is létezik.”

Ez egy szakállas vicc, ma úgy mondják, búmer szöveg. Pedig a módszer ma is mindennapi a politikában. Alkalmazói az újabb generációkhoz (x, y, z stb.) tartoznak és azt hiszik, baromi innovatívak. A pitiáner ügyeskedés akkor sem lesz államférfiúi tett, ha azt “think-tank”-nek nevezett csapatok teszik, többnyire mást nem csinálva, mint felfedezve a csőtésztában a lyukat. Egy agytrösztnek, ha valóban az, ami, nem a sötét ösztönökre “illik” támaszkodnia, hanem az agyakra és az azokban lakozó tudatosságra. Valakit átverni, becsapni, félrevezetni, kihasználni, benne irigységet, félelmet, dühöt, agressziót kelteni akkor sem erény, ha ez a tevékenység jól mérhető haszonnal jár, ha a hatást “tudományosan”, az ember létező gyengeségeit használva, nagyon hatékonyan és eredményesen váltják ki. Aki fokozza és nem csillapítja az ösztönösséget, gyakran lesz maga is az áldozata. Satu is mindig lesz. De van egy másik ok is, ami az efféle működés ellen szól, mégpedig az, hogy akinek a “farka” már volt satuban, és rájön ki fogta be, nehezen felejt. És ha tudatosan moderálja is magát, számonkérés után jöhet csak megbocsátás, az is csak akkor, ha elég őszinte lesz a bocsánatkérés.

Látni kell, hogy a “piacgazdaságot” döntően a haszonszerzés vágya működteti. A legfőbb mozgatóerő a “profitkényszer”, ami lehetővé teszi a “növekedést”. Ami nem növekszik, az ellehetetlenül. Hiába nyilvánvaló, hogy bármilyen versenyben csak egy győztes lehet – a többiek vesztesek -, aki indul győzni akar, vagyis kielégületlen marad, mert mindenki nem végez(het) az élen. “Kattintásban” éppúgy egyértelmű az elsőség, mint a megszerzett “pénzben”. Ez a médiumoknál – a print és elektronikus sajtótermékek esetében, ha piaci (sic!) vállalkozások – sincs másképpen, mint bármilyen egyéb “befektetésnél”. Ne feledjük: a haszon a befektetés feletti bevétel. Itt ma ugyanúgy elválik az igény: információ, vélemény nyújtás/kapás és a működés: befektetésből profit szerzés, mint bárhol máshol a kapitalizmusban. Ami áru lett, az nem tud nem áruként viselkedni. Egy bármilyen médiumot – “piac” mentesen – csak a közlés és/vagy a befogadás önmagáért valósága működtethet, vagyis a közlők és befogadók ellenszolgáltatást nem igénylő – nem “munka” – tevékenységévé kell válnia, csak a szükséges erőforrások bevonásával, akkor is, ha ez ma még „álom”.