Almási Lajos alkotása

A cím egy közgazdász konferencián természetesen hatna, de nem ott hangzott el, hanem az “operatív törzs” széles közvéleménynek szánt tájékoztatóján. Mindez egy olyan országban, ahol a lakosság több mint fele egyáltalán nem olvas, a matematikához való viszonya pedig még többeknek elég távoli. Egy olyan országban, ahol a fenti mondat a gyorsulás csökkenéseként biztosan nem közérthető. Bármilyen mennyiség időbeli változása leírható egy függvénnyel, ahol a függőleges tengely a mennyiséget, a vízszintes az időt ábrázolja. Ha mennyiség a megtett út, a meredekség a sebesség. Ha a mennyiség a sebesség, akkor van gyorsulás csökkenés, ha a meredekség esik. De ettől még gyorsulás van továbbra is. A használt ráta kifejezés: arány, két mennyiség viszonya. Ennyi matematika elég, most nem az ismeretterjesztés a cél. Azért hangzott el ez a mondat, mert benne van a lassulás kifejezés, ami a romló adatok esetében jó hír. Az, hogy a kijelentés tartalma felfogható-e a magyar lakosság többségének számára, láthatóan nem tényező a kommunikátoroknál. Ha az igazság nem hasznos, misztifikálni kell. A dolog kicsit arra hajaz, mintha az orvos azt mondaná a betegnek, van egy jó és egy rossz hírem. A rossz az, hogy rákja van, a jó pedig, hogy a rák terjedése kicsit lassult.

A mondatban erősnek tűnik a vagy-vagy jellegű választás igénye. De nézzük, mi az, amit valójában mond. Mindenekelőtt elengedhetetlenül szükséges meghatározni, mi is az EU? Tényleg áhított cél-e, vagy valami más elérésének eszköze? Az Európai Unió (EU) gazdasági és politikai egyesülés, melyet olyan európai országok alkotnak, amelyek elkötelezettek a regionális integráció iránt. Magyarország ezzel az elkötelezettséggel lépett be, hosszú befogadási eljárás után, ebbe az akkor már létező, ma is nyitott szervezetbe. Így már nyilvánvalóan nem cél, hiszen országunk már maga is az EU. Tehát, ha úgy tetszik, eszköz, de ugyanakkor felvállalt feladat is. De mi a jövőkép? Mi az, amire, felismerve a lét törvényeit, időt, erőfeszítést, figyelmet, szeretetet és tiszteletet összpontosítani érdemes? Mi az, ami alapján tudhatjuk, hogy amit csinálunk jó vagy rossz? Mitől lesz az EU olyan cselekvési tér, amiben jól élhetünk, vagy ha emelkedettebben fogalmazunk: jók – és talán olykor boldogok is – tudunk lenni? Nem az ösztönindulat, szembenállás, hanem a kölcsönös empátia-építés és a pozitív kimenetelű együttműködés kell a közös sikerhez. Az EU nekünk valójában se nem cél, se nem eszköz, hanem maga az út, az élet, a jelenlét.

A mondatot – most – egy “politikus” mondta. Olcsó élcelődés lenne, hogy a kivezetés feltételezi a bevezetést. Sokadszor felsejlik, hogy a nyelv veszélyes fegyver, gyakran sül el visszafelé. A hálapénz olyan evidencia mifelénk, amiről mindenki tud, de senki nem akar foglalkozni vele. Már maga a fogalom is farizeus. Sok kínlódással lehet csak elhatárolni a vesztegetéstől, ami minden jogállamban köztörvényes bűncselekmény. Vannak, akik az ajándékozáshoz kötéssel enyhítik elfogadását. Az igazi specialitás itt abban van, hogy olyasmiért adják, aminek értéke nehezen forintosítható: egészségért. Pontosabban a gyógyulás reményéért. A mértéke nem kirívó, egy olcsó köztelek megszerzése – egy hamarosan fejlesztendő helyen – jóval több pénzt hozó “hálát” generál. Csak látszólag világos, kinek jó, ha “kivezetik” – honnan is? – ezt az “intézményt”. Az adónak sokszor – növelve hitét a gyógyulásban – gyógyszer, a kapónak gyakran nélkülözhetetlen megélhetési forrás. Nincs olyan normális polgár, aki a hálapénz megszüntetésének szándékát ellenezné. De, aki belát az “egészségügy” mindennapi valóságába, nem gondolhatja komolyan, hogy az előnyhöz jutás kiskapuját az orvosi bérek akármekkora emelésével be lehet zárni.

kiemelt kép: pixabay.com

illusztráció: pixabay.com

A mai (adat)kapitalizmusban a fogyasztó, a felhasználó a legfontosabb “termék”. Ami áruvá tehető, az nem lehet ingyen a használónak, annak ellenértékét behajtják a “gyártók/szolgáltatók”. A gazdaságnak, amiben élünk, legfőbb hazugsága, hogy létezik szabadpiac. Ha bárki “piacra” termel/szolgáltat, a bevételeinek minimálisan azonosnak kell lennie a kiadásaival, sőt a növekedés- és sikerközpontú gazdaságban a nyereség – a bevételek és kiadások pozitív különbsége – „elvárás”. Ingyen csak bizonyos természeti javak vannak – egyelőre -, és az, ami törvényesen jár, de azért küzdeni kell. Az információrobbanás és az azzal járó információ-túltengés körülményei között az emberi kapcsolattartás és az információhoz jutás olyan szükségletek, amik mindenkinek járnak, kielégítésük nem lehet a monopolizált és manipulált “piac” profit-vadászterülete. Az emberi közösség rítusai nem nyereségforrások. A kapcsolatok piacosítása, az emberi vágyak fogyasztássá degradálása jóvátehetetlen károkat okoz mind a társadalomban, mind a természetben. Ez az emberi lét szabadságának egyik legnagyobb kihívása.

illusztráció: pixabay.com

Az emberek többsége a jólétét a rendelkezésére álló pénz mennyiségével arányosnak gondolja. Ezért a fenti egy fontos megállapítás, akkor is, ha a világon az emberek csak jóval kevesebb mint egy ezreléke tudja személyesen átélni. A lényege mindenkire igaz, a több pénz nem boldogabbá, csak gazdagabbá tesz. Ez nem jelenti azt, hogy a pénz nem fontos. Probléma akkor van, amikor valaki mindig többre vágyik. Akkor – megjósolhatóan – soha sem lesz elég. A pénzt a jobb élethez használni kell, nem felhalmozni. Akkor érdemes aggódni a pénz miatt, amikor nincs elég, vagy túl kevés van belőle a mindennapi megélhetéshez. Akkor megoldás kell. De akkor sem jó eladósodni. Ha valaki elég pénzt keres, a további gyarapodás már nem javít a helyzetén. Jó érzés, ha a bankszámlára egyre több pénz érkezik, de egy idő után az érzés megkopik. Hozzá lehet szokni. Aki arra számít, hogy gazdaggá válva boldogabb lesz, csalódni fog. A pénz tényleg nem boldogít. Igaz – ha van – némi biztonságérzetet nyújt. De az is igaz, hogy a csak pénzen nyugvó biztonság csalóka. A cincált mondat Arnold Schwarzeneggertől származik, aki nem milliomosként kezdte a grazi edzőteremben.

illusztráció: pixabay.com

Lehet azt gondolni, hogy elcsépelt vicc, hogy a “kákán úgy lehet csomót keresni, hogy olcsón kell venni, és drágán kell eladni”. Pedig egyáltalán nem helyes a banalizáló megközelítés. A napi hírekből kiderül, hogy a mára kialakult, létező piac nélküli kapitalizmusban bármiből lehet káka. Főleg ott, ahol a felszisszenőt azonnal “nincs itt semmi látnivaló, tessék továbbmenni” felszólítással zavarják el a zsombékosból. Az eredeti szólás szerint, aki a “kákán is csomót keres” olyan kekeckedő, aki mindenben – akkor is, ha nincs – hibát próbál találni. Az is jellemzi a közeget, hogy milyen irányba ferdült el a mondás. A káka egy sásféle vízinövény. Látható szára vékony, egyenes, levéltelen és hajlékony. De van csomója, földközelben, nem nagyon látható helyen. Igazság az, hogy a kákán csak az leli meg a rejtőzködő csomót, aki eléggé figyelmesen nézi. Az is tény, hogy a részletekre odafigyelőt többnyire azok nevezik zsigerből szőrözőnek, kötözködőnek, kukacoskodónak – kákán is csomót keresőnek –, akiknek van takargatnivalójuk. Ahhoz, hogy ne lehessen a köztulajdon ide-oda adásvétel tárgya, hogy ne lehessen közpénzeket ellopva meggazdagodni, sok takargatott “csomót” meglátni és felmutatni képes polgárra van szükség.

illusztráció: pixabay.com

Mi a hasonlóság Grassalkovich I. Antal és Mészáros Lőrinc között? Látszólag nem sok. De ha jobban belegondolunk, mindketten, a maguk idejében és történelmileg is, hihetetlen mértékű és ütemű gazdagodást produkáltak. Van azért „néhány” különbség is közöttük, például az, hogy Antalról nem maradt fent olyan információ, hogy azt mondta volna: “Elsősorban dolgozni kell mindig, folyamatosan.” És az is, hogy Lőrincz nem lett gróf, sem koronaőr, sem valóságos belső titkos tanácsos, sem főlovászmester, egyelőre. Antal mesés vagyonát úgy szerezte, hogy jogi tanulmányai végeztével, nemesként fényes hivatalnoki karriert futott be a császári udvarban. Oly módon, hogy az uralkodótól elképesztő mennyiségű, másoktól elvett földbirtok-állományt kapott. Lőrinc példátlan gazdagodása osztálytársa és barátja miniszterelnökségének idejében elnyert közbeszerzések révén történt. Azzal, hogy cégei – valóságos birodalommá kiterjedve – az üzleti életben szokatlan gyarapodást produkáltak. Két „érdekes” pálya. Kívülállóként, akár történelmi perspektívából, akár kortársi nézőpontból vizsgáljuk, gazdagodásuk forrását lehet különbözőképpen magyarázni. De az biztosan és bizonyosan megállapítható, hogy nem a munka volt az.

Fotó: Juhász Tamás, Gödöllői Fotós Kör

Ez a szlogen, bár Hofi Géza szövegei időtállóak, már nem érvényes. Eredetileg úgy szól, hogy a tanár azt üzente a gyerek ellenőrzőjében a szülőnek, hogy a gyerek büdös, erre volt válasz: nem szagolni, tanítani. Mára már inkább a „szagolás”, a lényével való foglalkozás, a feladat. Képessé kell tenni a „tanulót”, hogy kezelni tudja saját testi-lelki állapotát. Ez azért fontos, mert ezt lehet közösségben alakítani, nem azt, hogy mit kell a jövőbeni „társadalmi szerepéhez” tartalmilag tudnia. A tanulni tanítás továbbra is feladat. Az „élettudás” azon alapulhatna, hogy az iskola naprakész a tudományosan megalapozott életképességek ismeretében, segítésében és a boldogság mibenlétének körvonalazásában. És támogatást ad az egészség holisztikus értelmezésében, az információ(özön) feldolgozásában, az érzelmi stabilitás és az aktív jelenlétben kezelésben, az interakció- és kapcsolatkezelésben, az önvezetési készségekben és az empátia erősítésben. E területek fejlesztése teszi lehetővé, hogy a gyerek –szülei hozzáállásától és anyagi helyzetétől függetlenül – egésszé tudjon válni, mentálisan erős és ellenálló legyen, mire önálló életbe kezd. Ehhez az iskolában mostanság – bizony – inkább „szagolgatni” kell a gyerekeket, mint „tanítani”.

Az evolúció a megszületett egyedek életképességének biztosítását különböző módon oldja meg. Ez a megoldás fajok szerint egyedi. Az ember esetében, aki mára társadalomban él, az önálló életlehetőség elérésének ideje folyamatosan kitolódik. A magyar statisztika szerint a húszas éveik elején járó fiatalok több mint kétharmada szüleivel él. Saját lábon állni azt jelenti, hogy a láb tulajdonosa nem szorul támaszra, saját jogon szerzett bevételeiből tudja fedezni saját kiadásait. Az állatvilágban vannak ugyan olyan fajok, amelyek egész életükben függenek fajtársaik közösségétől, de szüleik ezeket is magukra hagyják, amint lehet. Az önálló élet elindításának kitolódása a múlt század vége felé kezdődött. Fő oka a létköltségek növekedése, és a szükséges jövedelemszerzés lehetőségeinek korlátozottsága, ami a „tanulási időszak” meghosszabbodását eredményezte. Egyre nehezebb lakást venni vagy bérelni, önfenntartóvá válni átlagos jövedelemből, és akkor még nem esett szó a rengeteg gerjesztett igény kielégítéséről. Pedig a moderált keretek között tartott önfenntartás a természetet kímélő fenntarthatóság egyik pillére. De nem könnyű megmondani – pedig alapvető kérdés – kinek a lábán álljon meg az, aki a sajátján nem tud.

Kevesen ismerik azt a tényt, hogy a testünkben többségben vannak a nem saját sejtek. Ezek többsége nem friss „bevándorló”, és számunkra szükséges funkcióval rendelkezik. Ezen feladatok egyike, hogy segítenek megemészteni amit megeszünk, részeként annak a mechanizmusnak, ami abból állítja elő a szükséges táplálékot, amihez hozzájutunk. Ez a működés alapvető a túléléshez, és lehetőség a külvilágtól való függetlenségre. Az, hogy szellemünket hogyan tápláljuk, és milyen információt fogadunk be, hasonlít a testi táplálkozásra. Mindkettő aktivitást igényel. De abban különbözik, hogy a feldolgozáshoz kevesebb evolúciós segítséggel bírunk. Ezen a területen több függ a társadalomtól és a saját erőfeszítéssel megtanult ismeretektől, módszerektől, mint az öröklött képességektől. Felismerhető, hogy az emésztőrendszerünk tulajdonképpen rajtunk kívül lévő zsák, amitől – ha immunrendszerünk jól működik – megfelelően le vagyunk választva. De a kialakult adatözönben szükségünk van/lesz olyan lélek-gyomorra is, ami – akár külső, mesterséges eszközökkel támogatva – szűri, előfeldolgozza és elkezdi megemészteni a külvilág információit, mielőtt azok bejutnának a tudatunkba.