A múló idő szele hullámokat hajt a vízen. Túlpartról indult kis fodrok erősödnek hintáztató hullámokká. Ahány hullám, annyi forma, fodor, tajték és csillogás. Átfutnak a tavon és az itteni homok padon utolsót csobbanva simulnak el. Emlékük mint csekély habcsík marad a part szegélyén. Nemzedékeink is hasonlón követik egymást. 

        Nagymama kemény, határozott egyéniség volt. Jelleme már zsenge lány korában megmutatkozott. Ha valamely kérdésben dönteni kellett, édesanyja, dédink ráhagyta: – Fruzsina majd megmondja! Így is lett. Fiatalasszonyként sem változott. Első gyermekük születése után menesztette férjét mondván, hogy ő nem azért ment hozzá, mert hiányzott valaki, aki parancsolgasson neki. Kisfiát a nagypapára bízta és elment ápolónőnek.

        Ebben viszont kiválónak bizonyult. Hamarosan a főorvos mellé került, aki végig ragaszkodott hozzá, mint pontos, fáradhatatlan és megbízható asszisztenshez. Az unokák már nyugdíjasként ismerték meg. Önállón lakott a sziget egyetlen utcájának egyik ódon házában, vén platánokkal szegett út fele hosszán is túl. Nappal a hajóforgalom duruzsolása, éjszakánként baglyok huhogása tördelte a csöndet.

A város partjait összekötő hídról leágazás vezetett a szigetre. Onnan járt naponta egyszem fia apró gyerekeihez. Igazíthatta volna kijárásait buszhoz is, de kemény jártú, apró lépteinek nem jelentett gondot a kétszer háromezer lépés, hozzá még a togyogós gyerekekkel óvodába, majd vissza. Ugyanígy a tóhoz, erődhöz kirándulások hétvégeken.

Változott a helyzet. Előbb a bősz pártember házigazda  lakoltatta ki a fia családját. Ők a szigethez félútra, nagymamához közelebb találtak lakást. Aztán a háború veszedelme távoli menedékbe űzte őket, míg a nagymama a viszonylag nyugodt szigeten zárkózott be. Néhány hónap múltán, a zivatar higgadásával visszarendeződés jöhetett.

Otthon – az elvonult hadak nyomán – nagy rendetlenség fogadta őket. Nagymama most sem menekült a munka elöl. Fáradhatatlanul bontogatta az udvar nagyon vegyes összetételű szemetét. Naponta jó korán kezdte.  Egyik gyerek – reggel, az udvarra kijőve – megkérdezte:

– Mit csinálsz, nagymama?

– Magyarán megmondva szart takarítok – hangzott a tömör válasz. Nagymama általában magyarán megmondta. Kivéve a gyerekek előtt titkolnivaló dolgokat. Nicht vor der Kinder!

Apuka egyszer a villás ágú meggyfa egyik karján mind kijjebb kúszott a gyümölcs után. A fa egyszer csak megsokallotta: reccs! …leszakadt. Apuka az ággal együtt talpra huppant. A lehasadt ág fölött terpeszben, mint győztes a harcképtelen ellenfél felett, pár pillanatra megállt. Nagymama – föl se pillantva dolgából – ennyit kérdezett:

– Mi az, fiam? Lejöttél? A válasz kurtán csak ennyi volt:

– Le, anyám.

A változó élet távolra sodorta a családot. Nemsokára sikerült nagymamát is oda költöztetni, aki az új otthon melléképületében lelt lakást. A létszámban és korban gyarapodó gyerekek közelről lehettek részesei nagymama újabb viselt dolgainak, melyet az agyi erek elhatalmasodó beszűkülése árnyékolt be. Testi ereje azonban mindvégig megmaradt. Így élt meg végül kilencvenhárom évet.

Reginával a Lövölde téren volt randim 1954 decemberében, egy havas, csikorgóan hideg délutánon. A Szív utcán indultunk és a Németh Lászlón megkerülve a háztömböt a Róza utcán értünk vissza. A Szív utca 57-ben lakott. A kapujuk előtt megálltunk, mintha el akart volna köszönni, de aztán tétován mégis tovább mentünk és magamban megfogadtam, ha ismét ideérünk, meg fogom csókolni. Harmadszorra sikerült. Rögtön beszaladt a kapun, én pedig a fagyos orromat törölgetve indultam hazafelé, és úgy éreztem, óriási kő gördült le a vállamról. Végre megtörtént, megcsókoltam, Imre is megnyugodhat. Érthetően magából a csókból semmit nem éreztem, szerintem ő sem, éppen csak összeértünk egy pillanatra. Tulajdonképpen ez volt a búcsú is, több randink nem volt. De ennek a történetnek előzményei voltak.

Az említett Imre padtársam volt a gimiben és valamiért kedvelt. Matek óra alatt színdarabot írtunk és Vili bácsi, az osztályfőnök nem nagyon zavart minket a képleteivel. Imre bizonyos kivételezett helyzetben volt, talán az ügyvéd apja miatt. Jó eszű, de nagyon laza, vagány fiú volt, szőke, kékszemű és minden lány szerelmes volt belé. Értett a nyelvükön, aminek néhányan tudtuk az okát is. Már óvodás kora óta mindent tudott a lányokról, volt egy húga, akivel folyton veszekedtek, néha meg is tépték egymást. Az apja egyedül nevelte őket:nem sok sikerrel. Elfoglalt, jó nevű ügyvéd volt, más megoldást talált,felhozott vidékről egy Imrénél pár évvel idősebb lányt, úgynevezett háztartási alkalmazottnakNem telt el sok idő és megtörtént Imre beavatása a női lelkek (és testek) rejtelmeibe. Mi, akik tudtunk róla, csorgó nyállal kérdeztük a részleteket, de erről soha nem beszélt. Tiszteletben tartotta a lány egyéniségét, talán az apja is megkérte rá.

Hanem egyszer majdnem vége lett a barátságunknak, nagyon megharagudtam rá. Persze lányról, nevezetesen az Ipacs Éváról volt szó. Csak egy évvel járt alattunk, és mi fiúk többször közmegegyeztünk abban, hogy ő az iskola legszebbje. De a sors kegyetlen rendező, ad is, vesz is. Csípőficamos volt, a bal lábát húzta. Ez persze nem akadályozta abban, hogy szerelmes legyen az Imibe. Nagyon szerelmes és nagyon reménytelenül. Magam is próbálkoztam a kis bice-bócával, persze épp olyan reménytelenül. A dolog már-már annyira nyilvános lett, hogy kezdték Imrét pocskondiázni, beképzelt úrficsúrnak csúfolni. Ekkor végre rászánta magát és randira hívta, talán hogy személyesen tisztázza a helyzetet. Ám a nagy rendező nem adta ilyen olcsón, Imre elkapott valami nyavalyát és fel sem kelhetett az ágyából egy hétig. Engem kért meg, mentsem ki Évánál. Nem kellett kétszer. A Hősök terén volt a megbeszélt randijuk és bár korábban mentem, Éva már ott volt. Amikor közelről megláttam, őszintén megijedtem. Sápadtan támaszkodott a Múzeum korlátjára, tűzben égett az egész teste, ömlött róla a verejték. Amikor elmondtam miért nem jött az Imre, el kellett kapnom, összerogyott. 40 fokos lázban, tüdő és mellhártyagyulladással jött a randira. Szerencsére a Dózsa György úton laktak, közel a tér sarkához, átnyaláboltam és vittem. Az anyja már a kapuban sírt, az orvosukat érte el, várták a mentőt. Szó nem jött ki a számon, de azt biztosra megfogadtam, hogy az Imrét megölöm.

Nos, ahogy tudjuk az idő kiváló orvos, Éva is, Imre is megmaradt, nem öltem meg. Később Éva, talán hálából, egy Gyöngyi nevű lányt kommendált nekem. Gyermekkori barátnője volt ez a Gyöngyi, de valahol Mátyásföldön laktak és ott járt iskolába is. Szerette az irodalmat, sok költőt ismert, talán maga is írogatott, ha csak az asztalfióknak is. Levelezni kezdtünk és romantikus, túlzó érzelmeket vizionáltunk egy csodás, soha nem volt, be nem teljesülő jövőről. Csillagocskának hívtam. Soha nem találkoztunk, fényképet sem cseréltünk soha. Ki-ki, olyannak képzelte a másikat, amilyennek csak álmában gondolta. Ebbe a mesés álomvilágba csapott bele a kegyetlen valóság, amikor megtudtam, hogy két hete eljegyzett menyasszony. Utólag arra jutottam, hogy persze az élet nem áll meg, a dolgok a maguk rendjük szerint történnek. Hanem amikor azt is megtudtam, hogy a vőlegény egy nála öt évvel idősebb szerszámlakatos srác, aki mindig szekálja, hogy tarthatna nagyobb rendet is maga körül és ideje lenne megtanulnia főzni, mert nem csak jambusokkal él az ember, valami elpattant bennem és a Gyöngyiből hullócsillag lett.

A nagy rendező másik, vigasztalásomra szánt története volt Regina. Őt Imre barátom szervezte be nekem, amikor már ismét szóba álltam vele. Ez úgy volt, hogy Imrééknél cserépkályha fűtés volt, amihez tojásbrikettet kellett felcipelni hetente kétszer a pincéből. Néhányszor segítettem neki. Egyik alkalommal két lány is jelen volt. Egy Mária nevezetű, Imre aktuális barátnőjeként, Regina pedig nekem konfirmálva. Mentünk le a pincébe négyen, vödrökkel és talán némi sejtelmes várakozással. A ház pincéje több fülkéből, szakaszból állt, a brikett valahol a végén, így Imre és Mária hamar eltűntek, én és Regina pedig magunkra hagyva zavartan vártuk, hogy majd csak előkerülnek. Hosszú, kínos percek teltek, Regina néha megkérdezte miért nem jönnek már, most mi van, mit csinálnak?

– Nem tudom – válaszoltam, de éreztem, ennél okosabbat várt. Jó negyedóra telt el, amire előkerültek, Regina már azon volt, hogy hazamegy. A kapuban el is köszönt a két lány. Azért felvittem egy vödör szenet, miközben Imi megkérdezte: na, mi volt? Sajnálkozva hallgatta a választ, de nem tett megjegyzést. Azt viszont megígérte, összehoz nekem még egy randit Reginával, a többit pedig rám bízza. Nos, az volt a már ismert Lövölde téri, és büszkén számoltam be Imrének másnap arról, hogy a küldetést sikerrel teljesítettem.

Egykevária furcsa kis ország volt, de a legfurább mégis az volt benne, hogy az utóbbi időben született gyermekeknek nem volt testvére. Ezzel nem is volt gond hosszú éveken keresztül, senki nem firtatta miért van így, mígnem egyszer történt valami, ami teljesen megváltoztatta Egykeváriában a közfelfogást.

Minden azzal kezdődött, hogy egy Jancsi nevű kisfiú borzasztóan unatkozott egyedül a szobájában. Jancsi esténként tátott szájjal hallgatta nagyapja történeteit arról, hogy milyen jókat fogócskáztak meg bújócskáztak együtt a testvéreivel annak idején. Nagyapát a legjobb szándék vezette. Csillogott a szeme, amikor emlékezett, és erről az elfeledett érzésről mesélt egy szem unokájának.

Így hát Jancsi egy szép napon közölte a szüleivel, hogy ő pedig mindenképpen szeretne egy kistestvért. Meghallotta ezt a postás bácsi, aki éppen akkor vitte a leveleket hozzájuk és aztán házról házra hordta ezt az újságot is. Az emberek pedig elvitték más utcákba, városrészekbe, ezután városról falura, faluról városra járt a hír. Később egy szemfüles újságíró jóvoltából – aki igencsak szerette a városi legendákat, – a parlamentbe is eljutott a történet.

Még nem volt rá precedens, hogy egy kisgyerek csak úgy egyszerűen, a maga elképzelése alapján kistestvért kérjen. Zsibongott a képviselők háza, mint egy felbolydult méhkas.

Azt még nem meséltem, hogy Egykeváriában azért nem született kistestvér a családokban olyan hosszú ideje, mert nem volt egyetlen személy sem, aki eldöntötte volna, hogy igen, legyen több gyermek a családban. Az apák ugyanis nem merték, az anyák nem akarták, az anyósokra nem bízták, a nagypapák csak mosolyogtak, a parlament nem tehette! És most egy gyermek testvérre vágyik, és senki nem tudja eldönteni, hogy ki döntse el! Ha csak egyetlen gyereknek születne testvére egész Egykeváriában, az hogy nézne ki már!

Nagy felhördülést keltett ez a hír országszerte, sokféle volt a vélemény, időnként baljóslattal álltak elő egyesek, és a témában mindennapos lett a találgatás. Végül hihetetlen folytatása lett a történetnek, mert kiderült, hogy Jancsi és családja kistestvért várnak. Az egykeváriai parlament így hát összeült, hogy törvényt alkosson a második vagy sokadik gyermek kérdéséről, és hozzáértő vizsgálat alá helyezze ezt a gondolati vadhajtást. Üléseztek-üléseztek, de a legfontosabb kérdésben ők sem tudtak dűlőre jutni. – Ki döntse el?

Meghívták az öreg bölcseket és a fiatal tudósokat, hogy fejtsék ki véleményüket, de a választ egyikük sem tudta megmondani. Megkérdezték a kőműveseket, a tetőfedőket, a kéményseprőket, azután a pékeket és a szakácsokat, de még a kuktákat is. Az óvónőket és a Télapót kizárták a véleményezésből többszörös érdekeltség miatt. Aztán kérdezték a halászokat, a vadászokat, a varrónőket, a házvezetőnőket, de még a piaci árusokat is. Igaz, közülük a nyalókásokat később kihagyták, erős anyagi elfogultság miatt.  Az anyáknál is puhatolóztak, de ők hárítottak, mert még erősen élt bennük a sok átvirrasztott éjszaka emléke.

Kis idővel később, az egykeváriai parlament zárt ülésezése alatt végre történt valami. Az ülésen annyira feszülten gondolkodtak, hogy fejenként három vödör forrásvizet kellett fölhajtaniuk és aztán vagy fél tucat törölközőt itattak át izzadsággal mindannyian. Az egyik képviselő félénken javasolta saját gyermeke ötletét, vagyis azt a hirtelen jött tiszta gyermeki gondolatot, hogy döntsék el a gyerekek, és kész. – Ez az! – kapták fel fejüket a honatyák. Miért is ne? Hiszen nekik kell majd egy szobában aludni velük, nyakukban érezni szuszogásukat, hallgatni bömbölésüket.

A javaslat nyilvánosságra hozatala után az orvosok is erősen helyeseltek, mondván, hogy valóban ők, a gyermekek fogják először elkapni bacilusaikat. Sűrűn bólogattak a pedagógusok is, mert tudták, hogy a nagyobb testvér fogja tolmácsolni a picik kezdetleges szavait, és megmagyarázni érthetetlen mondataikat a család többi, – a gyermeknyelvet egyáltalán nem beszélő tagjának. Sokan támogatták tehát, hogy a gyerekek döntsék el, akarnak e testvért, mert nyilvánvalóan azt is ők tudták a legjobban, milyen meleg és mennyire biztonságot nyújtó az anya öle, és hogy apa mennyit hajlandó rájuk szánni a szenvedélyévé vált kenyérkeresésből fennmaradó idejéből.

Tehát a parlament megszavazta a javaslatot, és a korábban született gyermek kérése alapján a további gyermekek esélyt kaptak, hogy a megfelelő időben a megfelelő családba szülessenek. Az emberek lassacskán levetették régi szokásaikat, mint egy elzsírosodott, ócska kalapot. A három évnél idősebb gyermekek szinte játék közben vitatták meg a családjukkal, hogy jöjjön testvér a családba vagy sem. A három évnél fiatalabbak is okosan rábólintottak a kérdésre, vagy bájosan rázták a fejüket ellenzésképpen.

Az apák boldogok voltak, mert nagy teher esett le a vállukról. Az anyák is boldogok voltak, mert vakon bízhattak első gyermekük véleményében. Így végre avatott személy javaslata alapján érkezett második, harmadik, sokadik gyermek oda, ahol egy, vagy nem sokkal később már több testvére várta tárt karokkal. A testvér-törvény bevezetése olyan gyors változást hozott, hogy a honatyák azt is fontolóra vették, hogy pályázatot írjanak ki az ország nevének megváltoztatására. Igaz, az elsőként felmerült „Szöcskevária” javaslatot senki sem támogatta.

Az új törvény záradékába tették, hogy ha véletlenül érkezne egy gyermek, akit valamilyen mulasztás folytán nem egyeztettek idősebb testvérével, azt lehetséges, sőt tisztelettel kéretik szeretettel elfogadni.

 

1944-ben Kolozsváron éltünk. Apám mérnök hadnagy volt és ahányszor áthelyezték mi mentünk utána. Alig nyolc évesen már több várost és iskolát megismertem, de arra kevés volt az idő, hogy barátokat is szerezzek. Én nem kerestem a bajt, nem voltam verekedős, de nem is szaladtam el, ha arra került a sor. Apám mindig azt mondta: történjen bármi, nem kell gatyába szarni. Ezt egy életre megjegyeztem. Félni is csak Estillától féltem. Egyrészt mert személyesen soha nem láttam (a magas kerítés eltakarta) másrészt mert rekedtes, borízű hangjától a hideg is kirázott. Ez az Estilla naponta rendre megjött úgy este öt óra tájban és már messziről kiabálta: jön az Estilla, itt az Estilla. Ilyenkor húgommal együtt rohantunk anyánkhoz, bújtunk mögé, mint a riadt malacok, ő pedig megnyugtatott minket, hogy nem kell félnünk, mert igaz hogy ez egy rettenetes boszorkány, de csak a rossz gyerekeket fogdossa össze, mert kell neki a pénz, amit a cirkuszos cigányoktól kap értük. Azok meg kötéltáncra, oroszlán idomításra fogják őket és száraz kenyéren tartják mindet. Mondhatom, a dolog teljesen bevált, ha nem fogadtunk szót anyánk csendesen megjegyezte, este behívja Estillát és megalkuszik vele a bőrünkre. Aztán már évekkel később egyszer elszólta magát és kiderült, hogy szegény Estilla csak egy rikkancs volt, aki így kínálta az Esti-lapot.Amint említettem apámat gyakran áthelyezték, így kerültünk Sopronba. Hanem a háború jött utánunk, szorított minket egyre nyugatabbra. Az Orsolya tér 4-ben volt szállásunk, amíg ki nem bombáztak minket. Időm sem volt megijedni, másnap a romok közül bányásztak ki minket. Apám ekkor a határon túl, Vöcklabruckban keresett nekünk új szállást és talált is a Braungasse 5 alatt, bizonyos Ridi asszonyságnál. A ház a Vöckla folyóhoz közel, egy vízimalom mellett állt. Két szoba, konyha, fürdőszoba jutott nekünk, ami a körülményekhez képest úri összkomfortnak számított. Ridi lencsefőzelékkel várt minket, de mindjárt tudtunkra is adta, hogy ez csak egyszer, a vendégszeretet jegyében történt, az ellátásról magunknak kell gondoskodnunk. A befogadásunk volt minden, amit értünk tehetett. Hiszen Anyánk tudott volna főzni, ha lett volna mit, de másnak sem volt. A tisztek családtagjai jegyeket kaptak, amit naponta kétszer lehetett beváltani a főtéri vendéglőben. A választék kenyérlevesből és kenyérgombócból állt, délben hús ízű, este paradicsommártással. Nehéz idők jöttek, apámnak minden leleményére szükség volt, hogy éhen ne vesszünk. Persze a háború is utolért minket, átrobogott felettünk, szerencsésen megmaradtunk. Bojár Cassino: Bátorságpróba (Alex történeteiből) bővebben… →

Állok a garázsajtó előtt és farkasszemet nézek vele. Nagyapám halála óta senki sem tette be oda a lábát. Nem tiszteletből, ez nem egy memento mori. Egyszerűen senki sem képes bejutni.  A tetőgerendákra nagyapám örömmel tette fel az éles kerti szerszámokat és más egyéb tárgyakat. Vasvilla, fűrész, többfajta kasza, éles pengék, amikre, ha csupán ránézel, megvágnak. Gereblyék, ásók, kapák, egyszerűen minden, és nem csak a gerendákon, de a garázs többi szegletén is. Polcok is akadnak, rajta további tárgyakkal. És hogy ez miért rémít meg bárkit is? Azért, mert a hat unokából hármat majdnem lefejeztek már ezek az éles szerszámok. Nem egyszer kísérelték meg, hogy átjussanak a veszélyes tárgyak hadán, de még ha egy kicsit is sikerült előrébb jutniuk, a győzelmük nem tartott sokáig, mert akkor ráléptek valamire, ami arcon ütötte őket, vagy elcsúsztak valamin. Jármű nincs az épületben, mégis olajfoltok, és egyéb folyadék-maradványok éktelenkednek a padlón.

Végül mind feladták. A családom nem akarta kipakolni a garázst, mert úgy gondolták, hogy a nagyapánk szelleme nem engedi őket tovább, és ezért nem mertek semmihez nyúlni. Mint legkisebb unokán, most rajtam a sor, hogy megkísértsem a sorsot. A többiek közvetlen nem árulták el, csak sugdolódzni hallottam őket, hogy keresnek valamit, és ezért szeretnének bejutni a garázsba, így nem tudok mit tenni, magamtól kell kiderítenem, hogy mi az.

Kinyitom az ajtót, a zsanérok nyikorogva figyelmeztetnek a bent lévő veszélyekre. A fény, amit beengedek, szürkévé tesz mindent. A leesett dolgok még mindig a földön hevernek, a fejem felett még így is Damoklész kardja függ. Mély levegőt veszek, mintha fejest készülnék ugrani a medencébe. Ahogy belépek, sikerül megcsúsznom valamin, megpördülök, de megvetem a lábam, ezt a piruettet egy balerina is megirigyelné. Ennek hála, pont elkerül a felém közeledő vasvilla. A szívem úgy dübörög a mellkasomban, mintha menekülni akarna ebből a helyzetből, de nem adom fel. Lebukok a lehajló kasza előtt, így észreveszem a lábam előtt lévő gereblyét, és átlépem. A hátam mögül hangot hallok, valami lecsúszni készül a helyéről, előre ugrok, így csak a penge hangos csörömpölésétől ijedek meg, amikor leesik. A polcba kapaszkodom, onnan is kiáll pár nyél, köztük és a földön lévő fekete zsákok között oldalazva próbálok hátra jutni. Szűk a hely, de sikerrel járok. Előre dőlök és a térdemre teszem a kezem, hogy megpihenjek, közben szaporábban veszem a levegőt. Fogalmam sincs, hogy mióta tartottam vissza a lélegzetem, de most, hogy így látszólag biztonságban vagyok, kiélvezem a tüdőmbe áradó oxigént. Felegyenesedek és visszanézek a bejáratra, olyan érzésem van, mintha vitt volna az ár. Hagytam, hogy a szerszámok vezessenek. Szerintem ebbe a rokonok bele sem gondoltak.

Egy régi munkapad van előttem, amin valami fehérlik, más nincs is rajta. A fény úgy esik, hogy jelzőfénnyé változtatja a fehér borítékot. Óvatosan a kezembe veszem, mintha attól tartanék, hogy az is bánthatna. Kinyitom. A nagyapám végrendelete az, és az áll benne, hogy aki leküzdi az akadályokat, és eljut idáig, minden vagyonát megörököli. Felnevetek, mert minden ingósága, ami volt, az itt van a garázsban.

Kolozs Kitti Anna: Perverz humorát a nagy szája tudja csak felülmúlni. A kreativitása nem csak az írásaiban, de a borítóterveiben is meglátszik. Egy ideje már a Pusztító írókörhöz tartozik.

Csima 1985 tavaszán, negyvenhét éves korában került az intézmények-hez. Már nem volt kezdő, megjárt néhány munkahelyet és a szamárlétrát is derekasan megmászta. Legalábbis tehetségéhez meg szorgalmasan gyűjtögetett ismereteihez képest. Egyébként az intézmények nevet még az „átkos”-ban találták ki a kortárs művészet e nagy múltú palotájára. Volt másik, közismertebb neve is, de Csimában valahogy ez maradt meg, ezt találta jellemzőnek rá. Persze nem az épületet, inkább az intézményesített tevékenységet tisztelték meg vele. Akkor még mindent intézményesítve engedtek, vagy nem engedtek, egy sejtelmes, arc nélküli társaság – a párt – nevében. Mindent ez a párt csinált, kivéve egyet: soha nem tévedett. De hát ez lerágott csont, nem erről szól a történet. Ami ebből lényeges: hogy Csima odakerült. Bojár Cassino: A rendszerváltó (részlet) – Te kit választanál? bővebben… →

Az anyja a kerti fotelben ült. Jobb keze lelógott, a nehéz cappuccinós üvegpohár lehúzta a földig. Az utcáról, a kerítésléceken át csak ezt látta, a nádfotel magas támláját és az ernyedten csüngő kezet. Mersdorf Ilona: Kávészertartás bővebben… →

Már gyerekorom óta szeretném, hogy a születésnapomon, ami november végén van, leessen az első hó. Talán azért, mert olyan lenne, mintha a természet is velem ünnepelne. Így aztán a szülinapom reggelén mindig úgy kelek fel, hogy az ablakhoz rohanok, reménykedve kinézek rajta, és belebámulok saját csalódott tükörképembe.

Az egyik alkalommal, úgy hétéves lehettem, a nagymamám a vállamra tette a kezét és megkérdezte, hogy mit várok? Egy kis csodát magamnak – feleltem. Kolozs Kitti Anna: Az első hó bővebben… →

A lift ajtaja durván csattan a hatodik emeleten. Klára apja végre hazaért. Akár egy félresikerült bádog harang – gondolja a lány a kattanásáról –, de legalább megbízhatóan teszi a dolgát. Az apja is olyasféle lett, mint egy félrekondult harang attól a naptól kezdve, amikor az anyja elhagyta őket. Mondatai onnantól erőtlenül, tompán kongtak. Szemöldöke bozontossá vált, szakállt növesztett, haja túlnőtte elhagyatott ábrázatát. Koszos zakójának bélése itt-ott szakadozott.

Klára az ajtóhoz húzódik. Hallgatózik. Testében elindul a remegés. Hiába fülel, csak az ismerős hangok jutnak el hozzá: apja cammogó léptei, a rácsos ajtó nyikorgása, földre dobott aktatáska, kulcszörgés. Semmilyen női csevej, semmilyen magassarkú cipő kopogása nem hallatszik.

Vendéget várnak estére. A nőt, aki valaha az anyja, Tibornak pedig felesége volt. Klára egész nap készülődött. Tétován fogta össze a haját – vajon tetszeni fog neki? –, sután húzta magára a kedvenc pólóját, a kés megbicsaklott a kezében krumplihámozás közben. Alaposan kitakarított. A szekrény tetejét is lemosta, elhúzta a súlyos bútort, hogy az ágy mögötti részt is felsúrolja. Közben végig a találkozásra gondolt.

A percek most hosszúra nyúlnak. Szeretne a paplan alá bújni, mint gyerekkorában, hogy ne kelljen érezni ezt az émelyítő bizonyosságot a gyomrában. A bejárati ajtó továbbra sem nyílik. “Tudtam, hogy ez lesz. Mégis mire számítottam? Talán fél bejönni. Képtelen a szemembe nézni, és megmondani az igazat: hogy nem jött el. Hogy Kiss Klára annyit sem ér az anyjának, mint egy folt a kabáton.” Keze a bejárati ajtóba kapaszkodik. Szédülni kezd: mintha összenyomnák a falak, omlani készülne a mennyezet. “Miért nem jön már be?!” A józan felismerés hirtelen érkezik: “De hát mit vár tőle? Mindketten elárvultak.”

Elképzeli a délutáni jelenetet: Úgy peregnek előtte az események, mint egy régi filmvásznon: apja bizonyára akkor is gyűrött zakóban állt a Losonczi téren. Kezében aluljárós csokrot szorongatott, haját kapkodva igazította. Eleinte izgatott lehetett: váltogatta a lábát, rágta a körmét, egyik kezéből a másikba tette a virágot. Aztán ahogy múltak a percek, megváltozott a testtartása. Klára szinte maga előtt látja az apját, ahogy belecsúszik a jól ismert szomorúságba.

Ahogy Klára erre gondol, elhatározza, hogy ő megállítja a ráomló mennyezetet, ő szétfeszíti a falakat, ő nem támasztja többé az ajtót az apjára-anyjára várva. Nekiáll teríteni.

A megkarcolt, régi tányérokat szépen az asztalra fekteti, és eligazgatja a viaszosvászon terítőn. Vizespoharakat vesz elő. Figyelmesen dolgozik. Szalvétahajtogatás közben végig a vaníliafagylaltra gondol. Felidézi azt a késő nyári fülledt délutánt, amikor egyedül bolyongott a Kálvária téren. Egy ismeretlen asszony hívta meg két gombóc fagylaltra. Ma sem tudja, miért. Először nem akarta elfogadni, aztán mégis ráállt a dologra. Nehezen tudott választani a kínálatból. Nem volt szokásuk a fagylaltozás.

A fiatal, pultos lány türelmetlen nógatta: – Válassz vaníliát! A vaníliafagylaltban nem lehet csalódni!  – Klára megjegyezte ezt a mondatot, s hinni kezdett benne, mint a szeplőtelen fogantatásban. Vaníliafagyi mindig van. Nem tűnik el, mint az anyja egy bágyadt kedden. Vanília és csokoládé egymás mellett, mint két biztos íz nyugszik az alumínium ládákban hűvösre téve. Mint ők ketten az apjával.

Az egymásba keveredő édes vanília és a keserű étcsokoládé tökéletesen harmonizált. Nem tudni, hogy a jószándékú hölgy, a fuvola dallama, a párakapu arcára hulló cseppjei, vagy az épp megkonduló harangszó volt az oka, de Klára döntő felismerésre jutott akkor: Az anyja ugyan magával vitte a bőröndökkel együtt a falovacskás gyermekkorát is, de mindez elmúlt. Bevégeztetett.

Most, hogy eszébe jut ez a régi felismerés, már nem hiányzik annyira, hogy kinyíljon az az ajtó. A kilincs belülről és kívülről is egyaránt csukható. Most, hogy visszagondol a vanília ízére, már nem akar csalódni többé.

Épp ebben a pillanatban érkezik meg az apja, Klára lesegíti a Losonczi térben megmártózott zakóját, és lerakja elé a desszertet: – A vaníliafagylaltban nem lehet csalódni, apa! – mondja, s mellé kanyarint egy kevéske csokoládét.

Filep-Pintér Eszter – Gyógypedagógusból lett édesanya, anyafából faragott írótanonc. Utazáskor megismeri önmaga kevéssé ismert szegleteit. Új színeket, hangokat, illatokat gyűjt, de mind mögött keresi az örök emberit.

Soha nem hittem, hogy van olyan, hogy átlagos. Egy átlagos délután, amikor a monotonitás kereke pörög. Semmi meglepetés, semmi változás, de a rendszer mindig ugyanaz lenne? Egy egyszerű, szokványos élet, mely sablonosan mindenkire ráhúzható? Mindig azt gondoltam, egy kicsit több az egész. A dolgok, amiket teszünk, nem ugyanúgy tesszük, mindenki egy kicsit másképp dolgozik és létezik.

A parkban sétálok, nézem a varangyzöld lombos fákat, és ezen rágódom.

A szomszéd néni kutyáját hozom ide sétálni. A duci tacskó meglepő fürgeséggel kapkod a bogarak után. Nyugodtan lecsatolom a pórázról, itt a lábam körül futkos, nem megy messzire. Találok egy nyugis padot és letelepszem. Körbenézek. Nem mesze tőlem furcsa kinézetű úr ül. Újságot olvas, cigarettázik és magában dünnyög. Horgas orr, buja, patkányszürke szemöldök, vékony, enyhén lefelé görbülő száj és hátborzongató kinézet társul hozzá. Bokáig érő szénfekete viharkabátot és kemény karimájú kalapot visel, kezén fekete bőrkesztyű. Az újságból felnéz egyenesen rám, meglátva sötét pillantását, ijedten kapom el tekintetem, és úgy érzem jobb, ha megyek. Füttyentek a dakszlinak.

– ­Dagi Gróf, indulunk haza! Gyere! – ám a tacsi eltűnt. Körbetekintek, ha elveszítem, a szomszéd néni kitekerti a nyakam.

– Arra ment – dörmög a padon ülő alak, és balra mutat.

– Köszönöm – suttogom, és már rohanok is.

Hogy lehet egy túlsúlyos tacskó ilyen gyors, morfondírozok. Mindenhova nézek, csak az útra nem. Neki rohanok egy nőnek.

– Hé! – sikkant fel.

– Elnézést, hölgyem – nyögöm. Még életemben nem láttam szebb nőt. Aranyló fürtjei, levendula illata, pisze orra és mosolygós szeme van. Cseresznyevirág-rózsaszín szája mosolyra görbül a riadalom után.

– Semmi baj, kedves. Menjen csak, Dagi Gróf már az úsztatónál várja – hangja kellemes, mint a tavaszi napsütés, mint egy kis madár éneke, mint a friss péksüti roppanása. Mintha már hallottam volna.  – Ha most megbocsát, mennék is. Már rég késésben vagyok.

Azzal már tipeg is el. Pitypangsárga kabátja és virágos szoknyája ring a lépéseivel. Alig bírom levenni róla a szemem és elindulni a másik irányba, az úsztató felé. De álljon meg a menet, honnan tudta, hogy egy kutyát keresek, Dagi Gróf névvel? Hisz eddig itt sem volt.

Elhatározom magam és a fák között visszaindulok. Bokrokban bujkálok, teljesen úgy érzem magam, mint valami lesifotós. A szép hölgy a padon üldögélő úrhoz megy és leül mellé.

– Késtél.

– Te pedig mindig pontos vagy – kacag a nő. Szégyenérzet fog el, miért hallgatom ki két idegen beszélgetését, de már nem bírok megmozdulni. A nő kis táskájából tükröt vesz elő és púdert.

– Már elég csinos vagy.

– Nem kedvesem, soha nem leszek elég csinos – azzal púderozni kezd. – Ha elég csinos lennék, nem kéne a napnak minden percét a külsőm alakításával tölteni.

– De már így is tetszel az embereknek.

– Oh, dehogyis! Nekik csak az tetszik, ami rajtam van. A smink, a ruha, a parfüm. Nem néznek mélyebbre, nehogy fájjon az ott talált csúf igazság. Egy kellemes és szerethető hazugság vagyok. Míg te drágám, az egyszerű, pontos, fájdalmas igazság.

– Drágám, te mindig, olyan szépeket mondasz. Viszont most mennem kell, vár egy temetés, egy kórház sürgőségi osztálya és egy öreg házaspár kis lakása.

– Nekem is indulnom kell. A kórházba mehetünk együtt, nekem a szülészeten lesz dolgom.

– Induljunk! – az úr belekarol kedvesébe és elindulnak. Ahogy távolodnak, úgy halkul a hangjuk. Én meg csak állok és bámulok utánuk.

Percek múlva indulok csak el a kacsaúsztató felé, ahol rá is találok a tacskóra. A part széléről ugatja a kacsákat.

– Gyere! – füttyentek oda neki. A kutya észrevesz és odalohol hozzám. A pórázt a nyakörvre kattintom és hazafelé indulunk.

Ez is csak egy átlagos vasárnap lenne a sok közül?

Tóth Jázmin, 21 éves. Éli az átlagos fiatal felnőttek életét, egyetemen tanul és próbál megállni a saját lábán. Számára azonban még mindig legfontosabb dolog a család. Szeret sportolni és kint lenni a szabadban. Keresi a kalandot, nem otthonülő típus. Spontán elhatározásokat tesz és kitartó, hogy elérje célját. Szabadidejét kreatívan tölti, rajzol, olvas vagy írogat. Kicsit művészlélek, gyakran álmodozik hihetetlen világokról.