Szófa kategória bejegyzései

Hosszabb írásainkhoz helyezkedj el kényelmesen, tedd fel a lábad a szófára.

Mersdorf Ilona: Sztambul rózsái

Isztambulhoz valami operettszerű, szirupos tökéletességet képzeltem, Boszporuszon tükröződő naplementével, a minaretek holdjaihoz illő hatalmas csillagokkal kivert nyári éjszakával. November van, de ilyenkor lehet a legjobban örülni egy kis melegnek, még ha langyos záporok mossák is el időnként a zavartalan napsütést.
Égi áldás az eső is ebben a városban, ahol millió templom tornya emeli tekintetünket az ég-, és lelkünket a hitünk szerinti Isten felé. Minaretek őrködnek tojással teli fészeknek tűnő kupolák fölött, de akad kereszttel ékes katolikus templom is, ahol barátilag köszönt bennünket Szent Antal, az utazók védőszentje. Gyújtunk is neki egy gyertyát, a közeledő karácsonyt és a szerencsét köszönve, ami idevezérelt bennünket Isztambulba.
Beszippant ez a város, amiben nem csak tizenhatmillió lakója, hanem az idelátogató ugyanannyi turista is otthon érzi magát. Azon a jó helyen vagyok érzésen túl, ez talán épp a sokszínűségének köszönhető. Nem lehet kirívó foltnak lenni ebben a színforgatagban, jó érzés beleolvadni ebbe a minden viseletet és nyelvet magába fogadó Bábeli kavalkádba.
Bár védősorompók és police feliratú sötét egyenruhások biztosítják a látnivalók környékét, senki sem kirekesztett. Az Agia Sofia mecsetbe úgy lépünk be, hogy a bizánci időkből megmaradt freskókat keressük – szépen csillog az évezredes aranyozás a szentek glóriájára irányított reflektorfényben –, de aztán ott ülünk mi is az iszlám-zöld imaszőnyegen a világ minden tájáról ide zarándokolt ezerajkú tömegben. Bár az ima alatt csak az igazhitű férfiak borulhatnak le Allah elé az oltár nélküli központi szentélyben, míg a nők meghúzódnak a templom külső fala melletti homályban és kendőik alatt, az imák közti szünetben mindenki beléphet ide, a kör közepébe. Kisgyerekek bukfenceznek a süppedős szőnyegen, ami elnyeli mezítlábas lépéseink zaját. Testetlenül lebegünk a félhomályban, a hatalmas belső térben, fejünk fölé glóriát von az alacsonyan függő többszáz kandeláber.
A kék mecset mennyei kék-fehér világosságával bűvöl el, az Elsüllyedt palota mesevilág, egy földalatti ciszterna vizében ázó eklektikus oszlopaival, amiket zöld tündérfények világítanak meg. A Topkapi palotát fél nap is kevés bejárni, már sok is befogadni az újabb burjánzó díszítéseket és kincseket, pihentetnem kell a szememet a zápor áztatta pálmafák zöldjén. Szívesebben ülök kint az udvarban egy márványpadon, mint bent a hárem bársonypamlagján, kőcsipkés ablakokon át lesve a kőedényekben raboskodó rózsákat.
Sztambul rózsái örök életűek, novemberben is beragyogják a várost, a legromosabb épület is idilli látvánnyá válik az ódon köveket egybefonó indáiktól. De ott illatozik a rózsa a híres lókumban, szultánkenyérben is. Nem csoda, hogy olyan potrohosak voltak a szultánok, ha ez a ragacsos cukorszirup volt a kenyerük… Mérik minden élelmiszerboltban kilóra, áttetsző piros-fehér-zöld változatát, de uralja az édességboltok kirakatait is, festői piramisokba tornyozott százszínű falatkáival, megspékelve mandulával, dióval, gyümölcsökkel és persze rózsaszirmokkal.
A bazárok, amik egyébként is az ezeregyéjszaka gazdagságát kínálják, fűszerek, ruhák és minden földi jó formájában, rózsaillattal csábítják a vevőket, nem csak édességekbe, de parfümös üvegcsékbe is zárva a rubinvörös párlatot. A kábult vevők az áruk mellé rögtön bőröndöt is vehetnek, ott sorakoznak tarka sorokban minden bolt előtt. Holtbiztosnak látszik a siker: minden második ember gurulós bőröndöt vezetget az utcán. Olyan ez, mint nálunkfelé a kutyasétáltatás: a vezetett dönti el valójában az útirányt. Ezek a macskaköveken vidáman pattogó bőröndök telhetetlenek, boltról boltra rángatják gazdáikat. Még a város jelképévé vált gyönyörű sztambuli macskák is irigykedve nézik őket, pedig őket aztán igazán eteti-kényezteti mindenki. Kirakatokban, vendéglők székén, kerítéseken és lépcsőkön üldögélnek méltóságteljesen, tűrve a fotózó turisták hadát.
Külön öröm ennyi mosolygós férfit látni. Ők kínálnak, kóstoltatnak a város méretű bazárnegyedekben, nőt elvétve látni csak egy-egy szolid családi üzletben. Minden férfi bajuszos és fekete hajú, a fiatalok csillogó szemmel, táncos mozdulatokkal terelnek be kincses boltocskáikba, az idősebbek szelíd mosollyal, őszinte pillantással dicsérik árujukat. A kötelező „where are you from” kérdésre adott válasz után minden szem felragyog, „áh, Mádzsárisztán!” Máris barátok vagyunk, rég feledve a százötven évnyi háborúskodás. Legkedvesebb egy ősz hajú úr, aki a szintén gyakori „áh, Puskás, Puskás!” társalgási fordulat után előkapja zakója belső zsebéből a tárcáját, és unokája focimezes képét mutatja. Bár törökül beszél, élénk gesztusaiból tökéletesen megértjük a nagytata panaszát, hogy a fiú kissé túlsúlyos, túl sokat ül a számítógép előtt. Univerzális téma, egyetértően bólogatunk.
Mindenki üzletel, ez itt az élet mozgató rugója. A turizmus a húzó ágazat, évente sokmillió külföldit vonz a két kontinenst egybeölelő város, a japántól az amerikaiig. De a recepciósok és árusok oroszul is beszélnek, mindenfelé sok orosz szót hallani. Azt mondja a szobaszomszédunk, itt találkoznak rokonaikkal, akik a háború miatt messzire sodródtak. Mindenki welcome itt, aki pénzt hoz a házhoz.
A turizmusra épül itt minden: amelyik épület nem szálloda, az étterem, bolt, utazási iroda. De a közlekedési szolgáltatások is kitűnőek, van metró is a nosztalgia villamosok mellett, kompok raja kel át percenként a Boszporuszon. Utak, hidak és felhőkarcolók épülnek, piacok ontják a gyümölcsöket és zöldségeket. Láttam kizárólag lámpákat árusító boltokból álló utcát, és olyat is, ahol csak konyhai eszközöket kínáltak. Mintha nem megfojtaná, hanem erősítené itt egymást a konkurencia. Ahogy a Galata hídon is egymás mellett szoronganak a pecások, és mindegyik fog halat. Úgy tűnik, még a sirályok is megtalálják itt a számításukat: rajokban kísérik az Aranyszarv öbölben úszó hajókat.
Kitűnnek itt is a tömegből a vidám fiatal lányok, sok köztük a hagyományos hidzsábot-kendőt viselő, de azokat sem kísérik rosszalló tekintetek, akik haspólóban járnak.
Mintha tényleg valami operettszerű boldogságban úszna a város. A leghangosabb a müezzinek kántálása, de harsog az utcazenészek gitárján és a kávézókban a világot meghódító török rockzene is, és elmaradhatatlanul csilingelnek, itt a mi szállodánkban is, a karácsonyi dalok. Mostan kinyílt egy szép rózsavirág, dúdolom én is, miközben nézem a terasz körül indázó futórózsák keretében az arany naplementét a Boszporusz felett.

(Az írás a Minden jó, ha a vége jó? című IRKA felolvasóest alkalmából született 2023 decemberében, a feladat szerint minden szöveg utolsó pár szava egy ismert karácsonyi dal címe kellett legyen.)

Illusztráció: Pixabay

Mersdorf Ilona – Gyerekkorában a holdra is eljutott Verne Gyulával, majd húszévnyi kényszerű bezártság után ismét útra kelhetett – igaz, szerényebb úticélok felé. Iránytűje mindig a nagy vizek és az ókori kultúrák felé viszi. Ha nyerne a lottón, venne egy nagyobbacska hajót, amin az egész család elfér, és körbeutazná velük a Földet.

Kakucska Melinda: A csodasüti

A konyhában töltött órák számát mindig próbáltam a lehető legrövidebbre venni. Egyszerűen nem az én helyem. Nem érzem magam komfortosan benne. Mindig csodálkozva néztem azokra az anyukákra, akik az oviban mindenféle ünnepségre saját készítésű flinces-flancos díszítéssel megrakott süteményekkel érkeztek. Én örültem, ha a cukrászdában vásárolt süteményről nem felejtettem el levenni a logóval ellátott csomagolópapírt. Nem szépítem a dolgot, nem vagyok egy született feleség típus. Sokáig beleestem abba a hibába, hogy azt gondoltam, attól leszek jó anya, ha naponta több órát töltök a konyhában különbféle sütemények és főételek elkészítésével. És most magyarázkodhatnék, hogy a munka miatt nincs időm erre. De hazudnék. Könnyedén bevallom már, hogy nincs kedvem hozzá. Annyira, de annyira felszabadító érzés ez, hogy nem akarok megfelelni a mindenhonnan ránk tornyosuló elvárásoknak. Nem fogok minden nap gyomorgörccsel felkelni, hogy vajon ma hogy fog sikerülni a háromfogásos menü, amit több óra kemény és verejtékes munka után a család 10 perc alatt elfogyaszt és ha jó napjuk van talán meg is köszönik. Próbáltam, esküszöm próbáltam eljátszani a tökéletes konyhatündér szerepet, de nem ment sokáig, mert igazán sosem akartam az lenni. Így aztán feladtam, ami életem legjobb döntése volt.

De amikor a lányom láztól csillogó szemmel nézett rám ma reggel és azt kérte, hogy süssek neki olyan csodasütit, amit a nagymama csinált a hétvégén, na, akkor megesett a szívem rajta. Mégiscsak a gyerekem! És ilyenkor olyan kis cuki. Csendes, szófogadó, alszik egész nap. Gondoltam megérdemli azt a finomságot. Úgyhogy gyorsan felhívtam anyukámat, hogy délután akkor megyek a sütiért. Csakhogy ő mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül közölte, hogy wellnessezni van apámmal. Hát a pofám leszakad! És nekem erről miért nem szóltak? Milyen jogon mennek csak úgy el? Én meg itthon ápolom a beteg gyereket. Hát mindennek van határa! Mondtam neki nem kis sértődéssel a hangomban, hogy legalább akkor küldje el annak a nyomorult csodasütinek a receptjét. Miután kitöltöttem egy pohár bort magamnak míg a lányom a délutáni alvását töltötte, elkezdtem tanulmányozni a receptet. Elsőre sem tűnt könnyűnek, de miután belekezdtem lett csak valóságos rémálom. Ahogy olvasom a szöveget, olyan zavarbaejtő gasztronómiai szakkifejezések jönnek velem szembe, mint a meringue, krokant, temperálás. Először azt hittem, valami angol nyelvű oldalt küldött el nekem drága jó anyám. Nyilván a legbonyolultabb sütirecepttel találtam szembe magam. Ennek az édes, jó gyermeknek miért nem lehet a kedvence egy leveles tésztára rászórt kis sajt? Az is nagyon finom. Ráadásul 2 perc alatt kész is van, főleg, ha előre reszelt sajtot veszek hozzá. Szóval kipakoltam a hozzávalókat, a lisztes zacskót rátettem a gyúródeszkára, kibontottam és a telefonon elkezdtem tanulmányozni a bonyolult szöveget. Ahogy rátámaszkodtam a deszkára, azzal a lendülettel borult is a liszttel együtt. Az pedig fehér porfelhőbe borította az egész konyhát, amiben látni semmit nem láttam, viszont meghallottam a kislányom tipegését mögöttem, amint nekem szól.

-Anya, hull a pelyhes!

(Az írás a Minden jó, ha a vége jó? című IRKA felolvasóest alkalmából született 2023 decemberében, a feladat szerint minden szöveg utolsó pár szava egy ismert karácsonyi dal címe kellett legyen.)

Kakucska Melinda – hétköznapjaimat HR felelősként élem, miközben próbálom felkészíteni 15 éves iker fiaimat az életre. Eddig egész könnyen haladok, mert két nagyszerű sráccal van dolgom. Szabadidőmben néptáncolok és egy amatőr színtársulatban játszom. Hiszek a sorsszerű találkozásokban. Legnagyobb vágyam az örök ellenségemmel, az idővel végre békét kötni.

Filep-Pintér Eszter: Gólyahír

Anyám lassú lélegzése az, ami körbeszövi a nappalokat és az éjszakákat. Azelőtt nem volt hangja a lélegzésének.   Könnyű volt, mint minden mozdulata.  Ahogy teregetett, ahogy a sót az ujjai közé csippentette és beleszórta a gőzölgő levesbe, ahogy a frissen szedett tavaszi virágokat rendezgette a vázába. Azelőtt nem tűnt fel nekem: milyen könnyű élni.

Most kiszálltunk mindketten az időből, kiszálltunk mindketten a könnyű létezésből. Anyám nem akarta, hogy kórházba vigyem. Azt mondta, hogy a halálhoz közeledve már csak egyetlen dolog marad meg az embernek: a méltósága. A kórházban a szekrénybe zárt öblítőszagú ruhákkal ezt is elveszik. A köntösében minden ember védtelen lesz, kiszolgáltatott. Ne aggódjak, évszázadokon át az emberek otthon haltak meg és nem fog sokáig tartani. A tüdeje hamar felmondja a szolgálatot. Ne sírjak, vagy sírhatok, az sem baj. Ő már csak egy nagy fájdalom és egy nagy emlékezés, semmi más. Ezeket még akkor mondta, amikor könnyebb volt a beszéd, könnyebb volt a lélegzés. Próbált felkészíteni a felkészíthetetlenre. Erről szólt az egész élete. Megtanítani minket a szabad lélegzésre, a szabad létezésre, miközben – most már jól tudom –, ő is menet közben tanulta az egészet. Azt is mondta, hogy higgyem el, jobb lesz neki, ha apa után megy, és hogy ő már elrendezett mindent a gondolataiban. Nekem nem tudja azt mondani, hogy készüljek fel, mert én még az élet javában vagyok. Nem érthetem, milyen ez. De higgyek neki, bízzak benne. Ne sajnálkozzak, vagy sajnálkozhatok, de aminek meg kell történnie, az meg fog történni előbb-utóbb.

Néhány csepp vizet próbálok beleerőltetni, amikor meghallja a hírt a gólyáról. Arra gondolok, hogy az a mozdulat, ahogy a szájához emelem a poharat, az az ő mozdulata.  Ahogy fel alá járkálok a szobában, hallgatva az összezavarodott lélegzését, az is olyan „anya” mozdulat. A dühöngésem már kezd lecsillapodni, miközben tudom, hogy újra és újra fel fog lángolni.  Dühösen fogok bőgni, aztán kétségbeesetten, aztán szomorúan. Nem tudom, milyen lesz nélküle, hiába próbálom elképzelni.

Amikor először vitt korcsolyázni és én hosszú ideig szorítottam a korlátot, mert féltem, hogy elesek, ő rám parancsolt, , hogy vagy bemegyek középre, vagy azonnal hazamegyünk. Azt mondta, nem fogom meg tudni, milyen a jég középen, ha nem próbálom ki. Te az az ember legyél, aki elengedi a korlátot, akkor is, ha nem tudja mi vár rá. Te az az ember legyél, aki a sűrűjéből tekint vissza. Ne félj attól, hogy elesel. Persze félhetsz is, de akkor éld meg a félelmed, éld meg, hogy elesel. S ha már bent leszel, akkor a korlát már csak emléke lesz az elindulásnak. A bátorságod emléke lesz. Annak az emléke, hogy el mertél indulni az ismeretlenbe. 

Elmondanám anyámnak, hogy annyi mindenre megtanított. Elmondanám neki, hogy most nem akarom őt elengedni, ez nem olyan, mint a korcsolyapályán gyerekkoromban.

De már nem értené a szavaimat, már csak az arcomra és a kortyra figyel, amit nagy nehezen nyel le. Azt is csak miattam. Akkor hallja meg a hírt a gólyákról. A szemével a rádió felé mutat, aztán az ablak felé tekint, és mintha mosolyra húzná megfáradt, kicserepesedett száját.

Sokat mesélt a gólyákról, akik a házuk előtt fészkeltek gyerekkorában. Minden évben Sándor napja körül szálltak vissza az oszlopra épített fészkükbe. A családjukban a tavasz érkezése egyet jelentett a gólyák viszontlátásával. Mikor anyám fiatal asszony lett, gyerekei születtek,  egész mesefűzért talált ki nekünk Kelemenről a gólyáról és Hildáról a feleségéről. Egyik évben Hilda nem jött vissza, de anyám ezt is olyan szépen mesélte el nekünk. Azt mesélte, hogy biztos forrásból tudja, hogy Hilda elrepült a hófehér gólyaangyalokkal, akiknek nincs fekete csík a szárnyukon és még a csőrük is fehér. Azt mesélte, hogy Hilda gólya az örök mennyországban repked a többi madárral együtt,  amíg a férje, Kelemen meg nem érkezik hozzá és akkor már ketten repkednek örökké odafent.

A rádióban az első gólyáról adnak hírt. Ennek a gólyának nincs neve. Annyi hangzik el csupán, hogy március hónap elején megérkezett a Lapos pusztára. Sosem értettem, hogyan tudják megállapítani, melyik az első gólya az országban. A hír csak néhány másodpercig tart. Anyám a szemével arra kér, kapcsoljam ki a rádiót, húzzam el a függönyt és öleljem meg. Búcsúzik.

Nem kell már semmit mondania, úgy is tudom, hogy éppen úton vannak érte az angyalok.

Filep-Pintér Eszter – Gyógypedagógusból lett édesanya, anyafából faragott írótanonc. Utazáskor megismeri önmaga kevéssé ismert szegleteit. Új színeket, hangokat, illatokat gyűjt, de mind mögött keresi az örök emberit.

Nádašpétër: Nagymama

A múló idő szele hullámokat hajt a vízen. Túlpartról indult kis fodrok erősödnek hintáztató hullámokká. Ahány hullám, annyi forma, fodor, tajték és csillogás. Átfutnak a tavon és az itteni homok padon utolsót csobbanva simulnak el. Emlékük mint csekély habcsík marad a part szegélyén. Nemzedékeink is hasonlón követik egymást. 

        Nagymama kemény, határozott egyéniség volt. Jelleme már zsenge lány korában megmutatkozott. Ha valamely kérdésben dönteni kellett, édesanyja, dédink ráhagyta: – Fruzsina majd megmondja! Így is lett. Fiatalasszonyként sem változott. Első gyermekük születése után menesztette férjét mondván, hogy ő nem azért ment hozzá, mert hiányzott valaki, aki parancsolgasson neki. Kisfiát a nagypapára bízta és elment ápolónőnek.

        Ebben viszont kiválónak bizonyult. Hamarosan a főorvos mellé került, aki végig ragaszkodott hozzá, mint pontos, fáradhatatlan és megbízható asszisztenshez. Az unokák már nyugdíjasként ismerték meg. Önállón lakott a sziget egyetlen utcájának egyik ódon házában, vén platánokkal szegett út fele hosszán is túl. Nappal a hajóforgalom duruzsolása, éjszakánként baglyok huhogása tördelte a csöndet.

A város partjait összekötő hídról leágazás vezetett a szigetre. Onnan járt naponta egyszem fia apró gyerekeihez. Igazíthatta volna kijárásait buszhoz is, de kemény jártú, apró lépteinek nem jelentett gondot a kétszer háromezer lépés, hozzá még a togyogós gyerekekkel óvodába, majd vissza. Ugyanígy a tóhoz, erődhöz kirándulások hétvégeken.

Változott a helyzet. Előbb a bősz pártember házigazda  lakoltatta ki a fia családját. Ők a szigethez félútra, nagymamához közelebb találtak lakást. Aztán a háború veszedelme távoli menedékbe űzte őket, míg a nagymama a viszonylag nyugodt szigeten zárkózott be. Néhány hónap múltán, a zivatar higgadásával visszarendeződés jöhetett.

Otthon – az elvonult hadak nyomán – nagy rendetlenség fogadta őket. Nagymama most sem menekült a munka elöl. Fáradhatatlanul bontogatta az udvar nagyon vegyes összetételű szemetét. Naponta jó korán kezdte.  Egyik gyerek – reggel, az udvarra kijőve – megkérdezte:

– Mit csinálsz, nagymama?

– Magyarán megmondva szart takarítok – hangzott a tömör válasz. Nagymama általában magyarán megmondta. Kivéve a gyerekek előtt titkolnivaló dolgokat. Nicht vor der Kinder!

Apuka egyszer a villás ágú meggyfa egyik karján mind kijjebb kúszott a gyümölcs után. A fa egyszer csak megsokallotta: reccs! …leszakadt. Apuka az ággal együtt talpra huppant. A lehasadt ág fölött terpeszben, mint győztes a harcképtelen ellenfél felett, pár pillanatra megállt. Nagymama – föl se pillantva dolgából – ennyit kérdezett:

– Mi az, fiam? Lejöttél? A válasz kurtán csak ennyi volt:

– Le, anyám.

A változó élet távolra sodorta a családot. Nemsokára sikerült nagymamát is oda költöztetni, aki az új otthon melléképületében lelt lakást. A létszámban és korban gyarapodó gyerekek közelről lehettek részesei nagymama újabb viselt dolgainak, melyet az agyi erek elhatalmasodó beszűkülése árnyékolt be. Testi ereje azonban mindvégig megmaradt. Így élt meg végül kilencvenhárom évet.

Bojár Cassino: Sikeres küldetés

Reginával a Lövölde téren volt randim 1954 decemberében, egy havas, csikorgóan hideg délutánon. A Szív utcán indultunk és a Németh Lászlón megkerülve a háztömböt a Róza utcán értünk vissza. A Szív utca 57-ben lakott. A kapujuk előtt megálltunk, mintha el akart volna köszönni, de aztán tétován mégis tovább mentünk és magamban megfogadtam, ha ismét ideérünk, meg fogom csókolni. Harmadszorra sikerült. Rögtön beszaladt a kapun, én pedig a fagyos orromat törölgetve indultam hazafelé, és úgy éreztem, óriási kő gördült le a vállamról. Végre megtörtént, megcsókoltam, Imre is megnyugodhat. Érthetően magából a csókból semmit nem éreztem, szerintem ő sem, éppen csak összeértünk egy pillanatra. Tulajdonképpen ez volt a búcsú is, több randink nem volt. De ennek a történetnek előzményei voltak.

Az említett Imre padtársam volt a gimiben és valamiért kedvelt. Matek óra alatt színdarabot írtunk és Vili bácsi, az osztályfőnök nem nagyon zavart minket a képleteivel. Imre bizonyos kivételezett helyzetben volt, talán az ügyvéd apja miatt. Jó eszű, de nagyon laza, vagány fiú volt, szőke, kékszemű és minden lány szerelmes volt belé. Értett a nyelvükön, aminek néhányan tudtuk az okát is. Már óvodás kora óta mindent tudott a lányokról, volt egy húga, akivel folyton veszekedtek, néha meg is tépték egymást. Az apja egyedül nevelte őket:nem sok sikerrel. Elfoglalt, jó nevű ügyvéd volt, más megoldást talált,felhozott vidékről egy Imrénél pár évvel idősebb lányt, úgynevezett háztartási alkalmazottnakNem telt el sok idő és megtörtént Imre beavatása a női lelkek (és testek) rejtelmeibe. Mi, akik tudtunk róla, csorgó nyállal kérdeztük a részleteket, de erről soha nem beszélt. Tiszteletben tartotta a lány egyéniségét, talán az apja is megkérte rá.

Hanem egyszer majdnem vége lett a barátságunknak, nagyon megharagudtam rá. Persze lányról, nevezetesen az Ipacs Éváról volt szó. Csak egy évvel járt alattunk, és mi fiúk többször közmegegyeztünk abban, hogy ő az iskola legszebbje. De a sors kegyetlen rendező, ad is, vesz is. Csípőficamos volt, a bal lábát húzta. Ez persze nem akadályozta abban, hogy szerelmes legyen az Imibe. Nagyon szerelmes és nagyon reménytelenül. Magam is próbálkoztam a kis bice-bócával, persze épp olyan reménytelenül. A dolog már-már annyira nyilvános lett, hogy kezdték Imrét pocskondiázni, beképzelt úrficsúrnak csúfolni. Ekkor végre rászánta magát és randira hívta, talán hogy személyesen tisztázza a helyzetet. Ám a nagy rendező nem adta ilyen olcsón, Imre elkapott valami nyavalyát és fel sem kelhetett az ágyából egy hétig. Engem kért meg, mentsem ki Évánál. Nem kellett kétszer. A Hősök terén volt a megbeszélt randijuk és bár korábban mentem, Éva már ott volt. Amikor közelről megláttam, őszintén megijedtem. Sápadtan támaszkodott a Múzeum korlátjára, tűzben égett az egész teste, ömlött róla a verejték. Amikor elmondtam miért nem jött az Imre, el kellett kapnom, összerogyott. 40 fokos lázban, tüdő és mellhártyagyulladással jött a randira. Szerencsére a Dózsa György úton laktak, közel a tér sarkához, átnyaláboltam és vittem. Az anyja már a kapuban sírt, az orvosukat érte el, várták a mentőt. Szó nem jött ki a számon, de azt biztosra megfogadtam, hogy az Imrét megölöm.

Nos, ahogy tudjuk az idő kiváló orvos, Éva is, Imre is megmaradt, nem öltem meg. Később Éva, talán hálából, egy Gyöngyi nevű lányt kommendált nekem. Gyermekkori barátnője volt ez a Gyöngyi, de valahol Mátyásföldön laktak és ott járt iskolába is. Szerette az irodalmat, sok költőt ismert, talán maga is írogatott, ha csak az asztalfióknak is. Levelezni kezdtünk és romantikus, túlzó érzelmeket vizionáltunk egy csodás, soha nem volt, be nem teljesülő jövőről. Csillagocskának hívtam. Soha nem találkoztunk, fényképet sem cseréltünk soha. Ki-ki, olyannak képzelte a másikat, amilyennek csak álmában gondolta. Ebbe a mesés álomvilágba csapott bele a kegyetlen valóság, amikor megtudtam, hogy két hete eljegyzett menyasszony. Utólag arra jutottam, hogy persze az élet nem áll meg, a dolgok a maguk rendjük szerint történnek. Hanem amikor azt is megtudtam, hogy a vőlegény egy nála öt évvel idősebb szerszámlakatos srác, aki mindig szekálja, hogy tarthatna nagyobb rendet is maga körül és ideje lenne megtanulnia főzni, mert nem csak jambusokkal él az ember, valami elpattant bennem és a Gyöngyiből hullócsillag lett.

A nagy rendező másik, vigasztalásomra szánt története volt Regina. Őt Imre barátom szervezte be nekem, amikor már ismét szóba álltam vele. Ez úgy volt, hogy Imrééknél cserépkályha fűtés volt, amihez tojásbrikettet kellett felcipelni hetente kétszer a pincéből. Néhányszor segítettem neki. Egyik alkalommal két lány is jelen volt. Egy Mária nevezetű, Imre aktuális barátnőjeként, Regina pedig nekem konfirmálva. Mentünk le a pincébe négyen, vödrökkel és talán némi sejtelmes várakozással. A ház pincéje több fülkéből, szakaszból állt, a brikett valahol a végén, így Imre és Mária hamar eltűntek, én és Regina pedig magunkra hagyva zavartan vártuk, hogy majd csak előkerülnek. Hosszú, kínos percek teltek, Regina néha megkérdezte miért nem jönnek már, most mi van, mit csinálnak?

– Nem tudom – válaszoltam, de éreztem, ennél okosabbat várt. Jó negyedóra telt el, amire előkerültek, Regina már azon volt, hogy hazamegy. A kapuban el is köszönt a két lány. Azért felvittem egy vödör szenet, miközben Imi megkérdezte: na, mi volt? Sajnálkozva hallgatta a választ, de nem tett megjegyzést. Azt viszont megígérte, összehoz nekem még egy randit Reginával, a többit pedig rám bízza. Nos, az volt a már ismert Lövölde téri, és büszkén számoltam be Imrének másnap arról, hogy a küldetést sikerrel teljesítettem.

Rébb Terézia: Egykevária új törvénye

Egykevária furcsa kis ország volt, de a legfurább mégis az volt benne, hogy az utóbbi időben született gyermekeknek nem volt testvére. Ezzel nem is volt gond hosszú éveken keresztül, senki nem firtatta miért van így, mígnem egyszer történt valami, ami teljesen megváltoztatta Egykeváriában a közfelfogást.

Minden azzal kezdődött, hogy egy Jancsi nevű kisfiú borzasztóan unatkozott egyedül a szobájában. Jancsi esténként tátott szájjal hallgatta nagyapja történeteit arról, hogy milyen jókat fogócskáztak meg bújócskáztak együtt a testvéreivel annak idején. Nagyapát a legjobb szándék vezette. Csillogott a szeme, amikor emlékezett, és erről az elfeledett érzésről mesélt egy szem unokájának.

Így hát Jancsi egy szép napon közölte a szüleivel, hogy ő pedig mindenképpen szeretne egy kistestvért. Meghallotta ezt a postás bácsi, aki éppen akkor vitte a leveleket hozzájuk és aztán házról házra hordta ezt az újságot is. Az emberek pedig elvitték más utcákba, városrészekbe, ezután városról falura, faluról városra járt a hír. Később egy szemfüles újságíró jóvoltából – aki igencsak szerette a városi legendákat, – a parlamentbe is eljutott a történet.

Még nem volt rá precedens, hogy egy kisgyerek csak úgy egyszerűen, a maga elképzelése alapján kistestvért kérjen. Zsibongott a képviselők háza, mint egy felbolydult méhkas.

Azt még nem meséltem, hogy Egykeváriában azért nem született kistestvér a családokban olyan hosszú ideje, mert nem volt egyetlen személy sem, aki eldöntötte volna, hogy igen, legyen több gyermek a családban. Az apák ugyanis nem merték, az anyák nem akarták, az anyósokra nem bízták, a nagypapák csak mosolyogtak, a parlament nem tehette! És most egy gyermek testvérre vágyik, és senki nem tudja eldönteni, hogy ki döntse el! Ha csak egyetlen gyereknek születne testvére egész Egykeváriában, az hogy nézne ki már!

Nagy felhördülést keltett ez a hír országszerte, sokféle volt a vélemény, időnként baljóslattal álltak elő egyesek, és a témában mindennapos lett a találgatás. Végül hihetetlen folytatása lett a történetnek, mert kiderült, hogy Jancsi és családja kistestvért várnak. Az egykeváriai parlament így hát összeült, hogy törvényt alkosson a második vagy sokadik gyermek kérdéséről, és hozzáértő vizsgálat alá helyezze ezt a gondolati vadhajtást. Üléseztek-üléseztek, de a legfontosabb kérdésben ők sem tudtak dűlőre jutni. – Ki döntse el?

Meghívták az öreg bölcseket és a fiatal tudósokat, hogy fejtsék ki véleményüket, de a választ egyikük sem tudta megmondani. Megkérdezték a kőműveseket, a tetőfedőket, a kéményseprőket, azután a pékeket és a szakácsokat, de még a kuktákat is. Az óvónőket és a Télapót kizárták a véleményezésből többszörös érdekeltség miatt. Aztán kérdezték a halászokat, a vadászokat, a varrónőket, a házvezetőnőket, de még a piaci árusokat is. Igaz, közülük a nyalókásokat később kihagyták, erős anyagi elfogultság miatt.  Az anyáknál is puhatolóztak, de ők hárítottak, mert még erősen élt bennük a sok átvirrasztott éjszaka emléke.

Kis idővel később, az egykeváriai parlament zárt ülésezése alatt végre történt valami. Az ülésen annyira feszülten gondolkodtak, hogy fejenként három vödör forrásvizet kellett fölhajtaniuk és aztán vagy fél tucat törölközőt itattak át izzadsággal mindannyian. Az egyik képviselő félénken javasolta saját gyermeke ötletét, vagyis azt a hirtelen jött tiszta gyermeki gondolatot, hogy döntsék el a gyerekek, és kész. – Ez az! – kapták fel fejüket a honatyák. Miért is ne? Hiszen nekik kell majd egy szobában aludni velük, nyakukban érezni szuszogásukat, hallgatni bömbölésüket.

A javaslat nyilvánosságra hozatala után az orvosok is erősen helyeseltek, mondván, hogy valóban ők, a gyermekek fogják először elkapni bacilusaikat. Sűrűn bólogattak a pedagógusok is, mert tudták, hogy a nagyobb testvér fogja tolmácsolni a picik kezdetleges szavait, és megmagyarázni érthetetlen mondataikat a család többi, – a gyermeknyelvet egyáltalán nem beszélő tagjának. Sokan támogatták tehát, hogy a gyerekek döntsék el, akarnak e testvért, mert nyilvánvalóan azt is ők tudták a legjobban, milyen meleg és mennyire biztonságot nyújtó az anya öle, és hogy apa mennyit hajlandó rájuk szánni a szenvedélyévé vált kenyérkeresésből fennmaradó idejéből.

Tehát a parlament megszavazta a javaslatot, és a korábban született gyermek kérése alapján a további gyermekek esélyt kaptak, hogy a megfelelő időben a megfelelő családba szülessenek. Az emberek lassacskán levetették régi szokásaikat, mint egy elzsírosodott, ócska kalapot. A három évnél idősebb gyermekek szinte játék közben vitatták meg a családjukkal, hogy jöjjön testvér a családba vagy sem. A három évnél fiatalabbak is okosan rábólintottak a kérdésre, vagy bájosan rázták a fejüket ellenzésképpen.

Az apák boldogok voltak, mert nagy teher esett le a vállukról. Az anyák is boldogok voltak, mert vakon bízhattak első gyermekük véleményében. Így végre avatott személy javaslata alapján érkezett második, harmadik, sokadik gyermek oda, ahol egy, vagy nem sokkal később már több testvére várta tárt karokkal. A testvér-törvény bevezetése olyan gyors változást hozott, hogy a honatyák azt is fontolóra vették, hogy pályázatot írjanak ki az ország nevének megváltoztatására. Igaz, az elsőként felmerült „Szöcskevária” javaslatot senki sem támogatta.

Az új törvény záradékába tették, hogy ha véletlenül érkezne egy gyermek, akit valamilyen mulasztás folytán nem egyeztettek idősebb testvérével, azt lehetséges, sőt tisztelettel kéretik szeretettel elfogadni.

 

Bojár Cassino: Bátorságpróba (Alex történeteiből)

1944-ben Kolozsváron éltünk. Apám mérnök hadnagy volt és ahányszor áthelyezték mi mentünk utána. Alig nyolc évesen már több várost és iskolát megismertem, de arra kevés volt az idő, hogy barátokat is szerezzek. Én nem kerestem a bajt, nem voltam verekedős, de nem is szaladtam el, ha arra került a sor. Apám mindig azt mondta: történjen bármi, nem kell gatyába szarni. Ezt egy életre megjegyeztem. Félni is csak Estillától féltem. Egyrészt mert személyesen soha nem láttam (a magas kerítés eltakarta) másrészt mert rekedtes, borízű hangjától a hideg is kirázott. Ez az Estilla naponta rendre megjött úgy este öt óra tájban és már messziről kiabálta: jön az Estilla, itt az Estilla. Ilyenkor húgommal együtt rohantunk anyánkhoz, bújtunk mögé, mint a riadt malacok, ő pedig megnyugtatott minket, hogy nem kell félnünk, mert igaz hogy ez egy rettenetes boszorkány, de csak a rossz gyerekeket fogdossa össze, mert kell neki a pénz, amit a cirkuszos cigányoktól kap értük. Azok meg kötéltáncra, oroszlán idomításra fogják őket és száraz kenyéren tartják mindet. Mondhatom, a dolog teljesen bevált, ha nem fogadtunk szót anyánk csendesen megjegyezte, este behívja Estillát és megalkuszik vele a bőrünkre. Aztán már évekkel később egyszer elszólta magát és kiderült, hogy szegény Estilla csak egy rikkancs volt, aki így kínálta az Esti-lapot.Amint említettem apámat gyakran áthelyezték, így kerültünk Sopronba. Hanem a háború jött utánunk, szorított minket egyre nyugatabbra. Az Orsolya tér 4-ben volt szállásunk, amíg ki nem bombáztak minket. Időm sem volt megijedni, másnap a romok közül bányásztak ki minket. Apám ekkor a határon túl, Vöcklabruckban keresett nekünk új szállást és talált is a Braungasse 5 alatt, bizonyos Ridi asszonyságnál. A ház a Vöckla folyóhoz közel, egy vízimalom mellett állt. Két szoba, konyha, fürdőszoba jutott nekünk, ami a körülményekhez képest úri összkomfortnak számított. Ridi lencsefőzelékkel várt minket, de mindjárt tudtunkra is adta, hogy ez csak egyszer, a vendégszeretet jegyében történt, az ellátásról magunknak kell gondoskodnunk. A befogadásunk volt minden, amit értünk tehetett. Hiszen Anyánk tudott volna főzni, ha lett volna mit, de másnak sem volt. A tisztek családtagjai jegyeket kaptak, amit naponta kétszer lehetett beváltani a főtéri vendéglőben. A választék kenyérlevesből és kenyérgombócból állt, délben hús ízű, este paradicsommártással. Nehéz idők jöttek, apámnak minden leleményére szükség volt, hogy éhen ne vesszünk. Persze a háború is utolért minket, átrobogott felettünk, szerencsésen megmaradtunk. Bojár Cassino: Bátorságpróba (Alex történeteiből) bővebben…

Kolozs Kitti Anna: A garázs mélyén

Állok a garázsajtó előtt és farkasszemet nézek vele. Nagyapám halála óta senki sem tette be oda a lábát. Nem tiszteletből, ez nem egy memento mori. Egyszerűen senki sem képes bejutni.  A tetőgerendákra nagyapám örömmel tette fel az éles kerti szerszámokat és más egyéb tárgyakat. Vasvilla, fűrész, többfajta kasza, éles pengék, amikre, ha csupán ránézel, megvágnak. Gereblyék, ásók, kapák, egyszerűen minden, és nem csak a gerendákon, de a garázs többi szegletén is. Polcok is akadnak, rajta további tárgyakkal. És hogy ez miért rémít meg bárkit is? Azért, mert a hat unokából hármat majdnem lefejeztek már ezek az éles szerszámok. Nem egyszer kísérelték meg, hogy átjussanak a veszélyes tárgyak hadán, de még ha egy kicsit is sikerült előrébb jutniuk, a győzelmük nem tartott sokáig, mert akkor ráléptek valamire, ami arcon ütötte őket, vagy elcsúsztak valamin. Jármű nincs az épületben, mégis olajfoltok, és egyéb folyadék-maradványok éktelenkednek a padlón.

Végül mind feladták. A családom nem akarta kipakolni a garázst, mert úgy gondolták, hogy a nagyapánk szelleme nem engedi őket tovább, és ezért nem mertek semmihez nyúlni. Mint legkisebb unokán, most rajtam a sor, hogy megkísértsem a sorsot. A többiek közvetlen nem árulták el, csak sugdolódzni hallottam őket, hogy keresnek valamit, és ezért szeretnének bejutni a garázsba, így nem tudok mit tenni, magamtól kell kiderítenem, hogy mi az.

Kinyitom az ajtót, a zsanérok nyikorogva figyelmeztetnek a bent lévő veszélyekre. A fény, amit beengedek, szürkévé tesz mindent. A leesett dolgok még mindig a földön hevernek, a fejem felett még így is Damoklész kardja függ. Mély levegőt veszek, mintha fejest készülnék ugrani a medencébe. Ahogy belépek, sikerül megcsúsznom valamin, megpördülök, de megvetem a lábam, ezt a piruettet egy balerina is megirigyelné. Ennek hála, pont elkerül a felém közeledő vasvilla. A szívem úgy dübörög a mellkasomban, mintha menekülni akarna ebből a helyzetből, de nem adom fel. Lebukok a lehajló kasza előtt, így észreveszem a lábam előtt lévő gereblyét, és átlépem. A hátam mögül hangot hallok, valami lecsúszni készül a helyéről, előre ugrok, így csak a penge hangos csörömpölésétől ijedek meg, amikor leesik. A polcba kapaszkodom, onnan is kiáll pár nyél, köztük és a földön lévő fekete zsákok között oldalazva próbálok hátra jutni. Szűk a hely, de sikerrel járok. Előre dőlök és a térdemre teszem a kezem, hogy megpihenjek, közben szaporábban veszem a levegőt. Fogalmam sincs, hogy mióta tartottam vissza a lélegzetem, de most, hogy így látszólag biztonságban vagyok, kiélvezem a tüdőmbe áradó oxigént. Felegyenesedek és visszanézek a bejáratra, olyan érzésem van, mintha vitt volna az ár. Hagytam, hogy a szerszámok vezessenek. Szerintem ebbe a rokonok bele sem gondoltak.

Egy régi munkapad van előttem, amin valami fehérlik, más nincs is rajta. A fény úgy esik, hogy jelzőfénnyé változtatja a fehér borítékot. Óvatosan a kezembe veszem, mintha attól tartanék, hogy az is bánthatna. Kinyitom. A nagyapám végrendelete az, és az áll benne, hogy aki leküzdi az akadályokat, és eljut idáig, minden vagyonát megörököli. Felnevetek, mert minden ingósága, ami volt, az itt van a garázsban.

Kolozs Kitti Anna: Perverz humorát a nagy szája tudja csak felülmúlni. A kreativitása nem csak az írásaiban, de a borítóterveiben is meglátszik. Egy ideje már a Pusztító írókörhöz tartozik.

Bojár Cassino: A rendszerváltó (részlet) – Te kit választanál?

Csima 1985 tavaszán, negyvenhét éves korában került az intézmények-hez. Már nem volt kezdő, megjárt néhány munkahelyet és a szamárlétrát is derekasan megmászta. Legalábbis tehetségéhez meg szorgalmasan gyűjtögetett ismereteihez képest. Egyébként az intézmények nevet még az „átkos”-ban találták ki a kortárs művészet e nagy múltú palotájára. Volt másik, közismertebb neve is, de Csimában valahogy ez maradt meg, ezt találta jellemzőnek rá. Persze nem az épületet, inkább az intézményesített tevékenységet tisztelték meg vele. Akkor még mindent intézményesítve engedtek, vagy nem engedtek, egy sejtelmes, arc nélküli társaság – a párt – nevében. Mindent ez a párt csinált, kivéve egyet: soha nem tévedett. De hát ez lerágott csont, nem erről szól a történet. Ami ebből lényeges: hogy Csima odakerült. Bojár Cassino: A rendszerváltó (részlet) – Te kit választanál? bővebben…