Játsszunk egy játékot! – combomra csapok, úgy mondom. A kis garázsban vagyunk. Én, Csenge, Bíbor, Morgó – akinek igazi neve Buzád, csak érthető okokból ezt nem használja – Soma és Nemere. Hallgatunk. Morgó félig a földön, félig Bíbor ölében van elnyúlva, szájából hetykén kilóg a cigi, a földre és a saját pulcsijára hullik a hamu.
– Csak nehogy megint ilyen szar „ide figyelj, Jeromos” féle játékkal gyere elő. – Soma szigorúan néz rám csipszes zacskója fölött.
– Bezzeg anyáékat már élvezted megszívatni vele! – Csenge játékosan megcsapja öccse karját.
– Ez most más lesz! – emelem fel a kezem. – A szabályok egyszerűek, valaki kiválaszt egy embert innen a garázsból, és azt úgy kell leírnia mintha az a hónap lenne, amiben született.
– He?
– Mivan? – Bíbor és Morgó egyszerre értetlenkedtek. Nyitom a számat, hogy elmagyarázzam, de Nemere megelőzz.
– Például Csenge Júniusban született szóval, és ha jól értettem – szelíden rám pillant – valami olyasmit kell mondani, hogy: Olyan a haja mint a fakó sárga gabona amire rásüt az első meleg napsugár. – Féltékenység marja a gyomrom.
– Nekem ez magas. Inkább Jeromosozzunk. – Morgó elnyomja a cigit, majd elpöcköli és beletalál a kukába.
– Én kezdem! – Soma felegyenesedik a méregzöld babzsákban, megköszörüli a torkát és nekikezd. – Szóval akit én választottam igen szomorú hónap, mert vele kezdődik az iskola, de mégis olyan sötét mint az éjszaka. Van még oka szomorkodni bőven, hiszen a szülei még egy normális nevet sem tudtak adni neki. Na ki lehet az?
Gonoszul vigyorogva nézz körbe, Morgó pedig már pattanna fel, de Bíbor visszahúzza. Lagymatagon nevetünk. Nemere leül az üresen hagyott foltos babzsákra, bézs garbós pulcsi van rajta, hosszú ujjai közre zárnak egy gőzölgő bögre teát. Lábait lazán kinyújtja, majdnem elér ide hozzám, ilyen hatalmas is ő. Vagy ilyen kicsi ez a szoba. Lehet mindkettő, mert mikor rám nézz homokszínű szemeivel, megszédülök. Érzem a pillantásának érintését. Keskeny hosszúkás rózsaszín száj, fakó fehér bőrön kétoldalt piros kis foltok. Édes. Szőkésbarna haj, szögletes ragyogó mosoly. Elbűvölő. Muszáj máshová néznem, a végén még kiesik a szemem a helyéről, és elolvadok, mint hóember a meleg napon.
– Ez szar volt Soma. – Nemere fejét ingatva dől hátra, haja puhán terül szét. Játszik rajta a fény.
– Akkor kezdem én. – szólalok meg. Úgy teszek, mintha gondolkodnék. Izgulok.
– Akit én választottam, ő egy nagyon különleges hónapban született. Az egyik kedvenc hónapom és nem csak miatta, hanem mert abban az időszakban történnek a csodák, ilyenkor varázslatossá válik a táj, és kedvesebbek lesznek az emberek. Ilyen hatással van ő is a körülötte lévőkre, egyszerűen bevilágítja, a teret ahová belép. A válaszai sokszor csípősebbek, mint az ablakra fagyott dér, de mosolya elolvasztja a jégcsapokat is. – A bal mutatóujjamon feljött bőrt kapirgálom, nem merek felnézni. Nem merek bele nézni abba a homokszín szempárba.
– Ötletem sincs, biztos innen közülünk választottál? – Odakapom a fejem. Nemere cinkosan mosolyog. Teától nedves az ajka, felemelkedik ádámcsutkája ahogy nyel. Kíváncsi vagyok, ő hogyan látja magát.
– Itt senki nem ilyen jó ember. – Bíbor játékosan nyakon vágta Morgót ezért a megszólalásért.
– Akkor folytatom. – Szeretném úgy mondani, hogy közben ránézek. Szeretném csak neki mondani, de gyáva vagyok.
– Ez a „hónap” Kedves, nagylelkű, és alázatos. Szeret ajándékozni, ezzel is jelzi, hogy gondol másokra. Folyton élettel teli, még akkor is mikor a legzordabbnak kéne lennie. Ha igazán megörül valaminek, játékos fények suhannak tova arcán, akár a fényes izzók az Andrássy úton ebben az időszakban. Olyan, mint a jó forralt bor a Vörösmarty Téren, ami felmelegít a hideg vásár közben. Illata akár a nagymama által készített mákos bejglié. Képes azt éreztetni, hogy a problémák nem többek, mint apró göröngyök a széles havas úton. De he mégis megcsúszik valaki a jégen, ő az első aki a segítségére siet. Ha egyetlen hanggal kéne jellemeznem, akkor az ártatlan gyerekkacaj írná le a legpontosabban, hogy mi is ő valójában: Tiszta öröm, a boldog fény ami megcsillan a szemekben, vagy az apró lábak dobogása, ahogy rohannak ki a kertbe hóembert építeni. Gurgulázó nevetés is lehetne, és hangosan cuppanó puszi. Vagy fázós vacogós ölelés, suhogós overál, a szűz hó roppanásának hangja. Meleg-cukros sütemények, csengők, vibrálás. Mindez olyan, mint ő, és mégsem írja le egész pontosan.
Nemerére nézek. Ismerős rajta minden. Keze tartása, ahogy a bögrét szorítja, féloldalas ülése, álla vonala. Orrán a két fakó szeplő. Nézem a halvány félkör alakú fehér foltot hüvelykujján, nézem az apró karikákat a szeme alatt, és a pulcsiját ahogy gyűrődik az övénél. Nézegetem mint egy fényképet, ami lassan megfakul. Ismerős rajta minden. Belül, a véremet pumpáló szívemben érzem a honvágyat. Talán ezeregy életet leéltünk ezelőtt.
– Annyi szóval és jelzővel lehetne illetni – folytatom, – és még mindig messze lennék attól, hogy tökéletesen írjuk le őt. Olyan mint egy hópehely: egyedi és megismételhetetlen. – Csend van. Csak néznek rám, majd lassan szinte egyszerre Nemerére. Homokszínű szemei rám tapadnak, szokatlanul komoly és felnőttes. Nem mondd semmit. Szűkülnek a falak. Izzad a tenyerem. Feszül a koponyám. Hirtelen állok fel, pár lépés és már az ajtónál vagyok. Nem nézem jön-e utánam, kinyitom és megyek. Először Morgó majd Bíbor szólal meg.
– Most ti vágjátok ez melyik hónap volt?
– Ember, ember December!
(Az írás a Minden jó, ha a vége jó? című IRKA felolvasóest alkalmából született 2023 decemberében, a feladat szerint minden szöveg utolsó pár szava egy ismert karácsonyi dal címe kellett legyen.)
Kristóf Kamilla, törvény szerint 18 éves, de ha a szükség úgy kívánja lélekben 6 és 80 év között bármilyen korosztályba besorolható. Mindenevő, a fantasy könyvektől a thrillereken keresztül, a szerelmes ponyvaregényekig mindent szívesen elfogyaszt, bár az utóbbit inkább csak köretnek, a másik kettő a főfogás.
