kiemelt címkével jelölt bejegyzések

Alex Schulman: A ​túlélők

Őszintén meglepett a könyv vége. Mármint hogy Molly, akinek a halála a regény kulcsfontosságú eleme, nem egy kutya (spoiler). Nem készítette elő bennem ezt semmi, nem voltak információmorzsák, és nem, még a macska elnevezése sem keltett gyanút. Éppen ezért valahogy nem tudok pozitív véleményt írni erről a könyvről, pedig nagyon szeretem a skandináv szépirodalmat. Legfőként azért nem, mert onnantól kezdve, hogy kiderül, Benjamin megölte a testvérét, (Mollyt), vagyis Benjamin a testvérét ölte meg, és nem egy kutyát, nem érthető, hogy az anya miért olyan fásult már a tragédia előtt is. Az, hogy egy kutyát dédelget, beleillik a beteg személyiségébe, de az, hogy kiégett már akkor is, amikor még erre semmi oka, akkor azért várnék egy kis magyarázatot az írótól, miért volt az anya ilyen elcseszettül depressziós, amikor még semmi oka sem volt rá?
Pedig a regény jól felépített és briliánsan szerkesztett, hiszen visszafelé olvassuk az időrendet. Mondjuk néha elgondolkozom azon, hogy tényleg szükség van-e a lineáris történetmesélés helyett különböző légtornász mutatványokra egy írónak ahhoz, hogy kiemelkedjen a tömegből? Persze kell egy pluszt adnia az írásnak, és bátran vállon veregetheti magát Schulman is, hogy perfektül megoldotta ezt, sehol nem akadok el, követhető az időrendiség, az ok-okozat láncolat visszafelé is, remekül rímelnek a közbeékelt jelenetek is a jelen időben, de végtére is mi szükség volt erre?
Éppolyan jó lett volna a hagyományos sorrendben elmesélve, és így talán több figyelem maradt volna arra, hogy az igazán lényeges mozzanatokat megfelelőbben kifejthesse az író. Gondolok itt Nils különös helyzetére a családban, hogyan lett elege a mintagyereknek a szülei figyelméből, a testvérei piszkálódásából, miért pattant meg olyan hirtelen a családból. Több figyelmet kaphatna a legkisebb gyerek is, aki igazából elég hangsúlytalan szereplő, már a nevére sem emlékszem, talán Pierre. És ott van a tulajdonképpeni főszereplő, Benjamin, akinek a vívódásai nem elég hangsúlyosak. Az anyjával való felemás kapcsolata, az öngyilkos hajlamai ellenére sem jöttem rá, csak a regény legvégén, hogy ő lehetett volna az a karakter, aki elviszi a hátán a történetet.
Összességében nem volt ez egy rossz könyv, de nem igazán ragadott meg, nem hiszem, hogy két hónap múlva emlékezni fogok belőle bármire is.
A regény fülszövege:
Három fivér visszatér gyermekkora helyszínére, egy erdővel határolt kies, tóparti tanyára. A látogatás nem kellemes, de szükséges, hiszen anyjuk utolsó kívánsága, hogy hamvait a tónál szórják szét. A tanyán, ahol sok évvel azelőtt egy mindent felforgató baleset történt.
A testvérek nehezen tudnak mit kezdeni egymással. A harc, amelyet apjuk figyelméért és anyjuk szeretetéért folytattak, a szülők halálával ugyan véget ért, de helyébe új küzdelem lép. A tóparti látogatás egyben időutazás is a fivérek számára: kimondatlan sérelmek kapnak végre hangot, a baleset színhelyén pedig feltárul az igazság…Mi történt azon a nyári napon, amikor minden a darabjaira hullott?
https://www.facebook.com/istokanna

 

“…Franciaországban és Belgiumban a 75 felettiek egyharmada vett már igénybe otthoni ápolási szolgáltatást, miközben a balti tagállamokban, Horvátországban és Romániában ez az arány nem érte el a tíz százalékot sem.” (mondatértelmezés)

illusztráció: pixabay.com

Az időskori megélhetést Európában mindenhol nyugdíjrendszer biztosítja. Ez vívmány, mert az öregeket megszabadítja a kegyelem-kenyértől, attól, hogy terhet jelentsenek. A nyugdíjrendszer – öngondoskodásként! – megoldás a gyermekkel nem rendelkezőknek is. Az ellátás maga azonban nem korlátozódhat pénzre. Az élet késői szakaszában mindenkinek szüksége lehet speciális személyes szolgáltatásokra. A magyarok többsége szerint az állam dolga az idősgondozás biztosítása. Ugyanakkor ma az idősek többsége egyedül él és semmilyen szolgáltatáshoz nem jut. Az igazi kérdés, hogy mit jelez ez ott, ahol a személyes szolgáltatások – köztük az idősgondozás – elenyésző mértékben jelennek meg a nemzeti termékhez (GDP) való hozzájárulásként, inkább „családi ingyen-munkát” feltételeznek. A harmonikus öregkor biztosítása egy idősödő társadalomban – mint a miénk – különösen nem egyszerűen nyugdíjkérdés, hanem az állam intézményei és szolgáltatásai működésének komplex újragondolását, az erőforrások másfajta felosztását igényli és egyfajta “jólét” újraértelmezést.

Tóth-Máté Erika: Nyögve nyelős

Már hajnalban felébredtem. Ma is valami furcsát álmodtam. Napok óta úgy érzem, éjszakánként megtörtént események részese vagyok.
Meleg, sós folyadékot éreztem a torkomban. Alig bírtam lenyelni. Felültem az ágyban, és csukott szám szegletében kicsordult a nyállal keveredett vér. Gyorsan zsebkendő után kaptam, nehogy bepiszkítsam az ágyneműt. Először azt hittem, egy zsebkendő elég lesz, de ahogy kinyitottam a számat, sugárban ömleni kezdett a véres folyadék.
Nem tudtam mire vélni, a pizsamám ujjával eltakartam arcomat, majd ijedten kiszaladtam a fürdőbe. A tükörbe nézve elképedten bámultam. Az arcomon, a hajamon, a fülem hajlatáig mindent vér borított. Víz után nyúltam, hogy lemossam magamról a rám száradt ragacsot. Mikor valamennyire megtisztítottam arcomat, kinyitottam a számat. Döbbenetes látvány fogadott.
A nyelvemből egy darab hiányzott. Mintegy két centivel volt kisebb, mint előtte. Valószínűleg leharaptam álmomban. Jól lehetett látni a felső fogam nyomait. Hányingerem lett.
Öklendezni kezdtem a mosdó felett. Epés, nyállal és vérrel keveredett sárgás folyadék tört fel belőlem, és kiesett a nyelvemből leharapott darab. Majdnem lecsúszott a lefolyóba, úgy kellett utána kapnom.
– Megvan- mondtam ki hangosan, illetve a torkomból előtörő hang „meh-mah” volt. Ennyit lehetett hallani. Érdekes módon egy szemernyi fájdalmat sem éreztem. És a vérzés is elállt. Fogtam a nyelvem darabját és beraktam a fogmosó pohárba.
Rendbe szedtem magamat, becsomagoltam a leharapott „részemet”, és elindultam, hátha valahol, valamelyik kórházban vissza tudják varrni a nyelvemet. De hogy fogom elmondani, nyelv nélkül, mi történt velem?

Tóth M. Erika: Irka alapító tag, az írást nemcsak hobbijának tekinti, mellékállásban
beszédíróként dolgozik. Szereti az abszurd, rövid írásokat, novellái és versei is tömören fejezik ki mondandóját.

Ujj Béla: Még sincs más út, csak a “teremtés” (“Teremtmények” a Katona Kamrában)

Egy ideje azoknak a bécsieknek, akik kutyát szeretnének tartani, egy
tanfolyamon kell részt venniük. Sokan rossz néven veszik ezt a szabályt, mondván, hogy nekik erre nincs szükségük, elboldogulnak egy kutyával. De akadtak olyanok is, akik belátják, hogy nem alkalmasak kutyatartásra. Gyereke – Bécsben is – mindenkinek korlátozás nélkül lehet.

Hat nappal szenteste előtt egy borongós szombat kora délután – fenébe a covid járvánnyal, hiszen háromszor oltott vagyok – ellenállhatatlan színház iránti vágyam támadt. Rövid keresgélés után akadtam rá a Katona József Színház Mary Shelley Frankenstein című regénye alapján (dramaturg: Hajós Zsuzsa) Teremtmények címen előző nap bemutatott előadásra. Ha nekidurálom magam elég hatékony tudok lenni, így tíz perc múlva már ki is nyomtattam –
boomer vagyok, nem digitális bennszülött – a karácsonyi kedvezménnyel az interneten beszerzett jegyet. Nem szoktam előre jegyet venni, de most feleslegesen nem akartam bemenni a zsúfolt “adventi” belvárosba. Nem szívlelem a tömeget. Szerencsére kellő idő rátartással indultam, mert végül – látva a csúcsforgalmat – egy külvárosi utcában parkoltam le, és onnan tömegközlekedtem a színházig.

A bejáratig is kifutó színpad nyúlványaival szekciókra osztotta nézőteret, ami nem volt teljesen tele. Jó helyet kaptam, ahonnan minden játszófelületet forgolódás nélkül beláttam. A teremrendezés, a többi díszlet és a jelmezek (látványtervező: Giliga Ilka) jelentősen támogatták a hatást.

A darab keretjátéka egy, az Északi-tenger jégtáblái közé szorult kutatóhajón játszódik. A “jégbefagyott hajó” személyzetének és kapitányának kiszolgáltatottsága és megrekedtsége nagyon aktuális életérzést sugallt. Az egyhangú, monoton reményveszettséget egy, a fagyos tájból feltűnő élőhalott idegen töri meg. A fedélzetre mentik az elgyötört jövevényt (Bányai Kelemen Barna), aki a kapitányra (Elek Ferenc) önti élettörténetét, ami aztán megelevenedik.

A férfi – Victor Frankenstein – tudós, aki szülői házát hátrahagyta, hogy valami újat, valami mást teremtve változtasson a világon. Azt, hogy ezt milyen “eredményesen” tette, mozaikosan felvillanó emléktöredékek idézik fel. Látjuk őt azután, hogy visszatért otthonába, mert – ahogy illik – meg akart házasodni. Apja (Bezerédi Zoltán) feltétel nélkül fogadja tékozló fiát. Öccse (Szécsi Bence e.h) kétkedve tekint rá. Elizabeth (Pálos Hanna) a kiválasztott ara, inkább egyfajta női archetípus, mint valóságos húsvér nő – ne felejtsük el, hogy a szerző tizenkilencedik század elején élt 17 éves ifjú hölgy -, elfogadja, hogy Frankenstein lappangó titkát csak a házasságkötés utánra ígéri neki felfedni. De a titok – az általa kreált szörnyszülött férfi teremtmény – megelevenedik és megöli alkotója öccsét, oly módon, hogy a tettét áldozata titkos szerelmére a házban szolgáló
Justine-ra (Tóth Zsófia) tereli. Attól kezdve Viktor és családja élete
valóságos horrorrá válik. Az átélt szörnyűségek miatt hosszan vívódik, de végül is úgy dönt, hogy elpusztítja teremtményét, aki menekül előle, de az egész világon át üldözi. Így vetődik el – a darab történetét lekerekítve – a sarkvidéken rekedt hajóra.

Az indulatmentesen kezelhető tartalmi áttekintés után következhet a Teremtmény (Rába Roland m.v.) megjelenítésének – nagyon felkavaró – leírása. A néző tanúja lehet, amint Frankenstein először szembesül “feléledő” csinálmányával. Ez az élmény tulajdonképpen mindenkit megérintett már, aki “szülővé”, “alkotóvá” vált, ha nem is olyan szélsőségesen, mint ahogy az a Kamra színpadon történt. A hatás kiváltásához alkalmazott felnőtt férfi meztelenséggel megrázóan hitelesen ábrázolódik a születés kínja, amit Rába Roland sokkoló brutalitással jelenít meg. A mocsokban fetrengő pucérság – ami nyilvánvalóan nem öncélú – eltalálja és felkavarja a(z el nem menekülő) nézőt.

Az, hogy a mesterséges teremtmény egyoldalú férfi szándék szülemény, külön gondolati dimenziót nyit meg egy (még ma is mindig inkább) férfi világban. Ezt a Teremtményt is – mint minden másikat a Földön – vágyai vezérlik, élettérre, szeretetre, figyelemre, társ(ak)ra, elfogadásra vágyik. És -mint szinte mindannyian – változtatni, létrehozni akar. E szándékában megegyezik teremtőjével, aki érezve felelősségét kétségbeesetten igyekszik
kordában tartani “alkotását”. Frankenstein tragédiája az, hogy ez nem sikerül neki. A teremtéséből pusztítás lesz, ami mindenét felemészti. Nyilvánvaló az analógia, hogy az Ember is így van (talán ma még a visszafordíthatatlan pusztulás előtt) az általa teremtett technológiával.

A rendező (Tárnoki Márk) (szerencsére!) nem válaszokat keres a viszonylag rövidre vágottan, egyvégtében játszott darabban, hanem nehezen felejthető és kezelhető kétségeket ébreszt a(z óvatlan) nézőben, bennem is. Felveti a “modern” élet olyan kérdéseit, mint hogy teremthetünk-e embert, saját képünkre?, mindent megtehet-e a tudomány?, szab-e bármi határt vágyainknak?

A nézőt “komfortzónájából” sok helyen kizökkentő előadás kendőzetlenül ábrázolja az emberi vágyak szélsőséges dimenzióit. Nem finomkodik bemutatni a szenvedést, amit a parttalan hübrisz, a szeretet, a figyelem, az elfogadás elmaradása és ugyanezek nyújtására való képtelenség okoz. Rába Roland (kiérdemelve, hogy harmadszor is leírjam a nevét) rendkívüli intenzitással van jelen és színésztársai is remekeltek (több szerepben is).

A közönség (talán a sokktól?) közepes tapssal reagált. Letaglózva hagytam el a színházat. Az utcán – korona vírus ide vagy oda – tömeg volt. Feltűnően sokan beszéltek idegen nyelveken. Kutyával (és gazdájával) csak eggyel találkoztam. Úgy látszik a felelős gazdák – bár nem végeztek gazda tanfolyamot – nem viszik ki kedvencüket ilyen nyálkás szitálásban az embertömegbe. Ha az utcán nem is, a színházban és a tömegközlekedési eszközökön mindenkin volt maszk, rajtam is végig. Csak a kocsiban vettem le. Hazafelé, a szombat estéhez képest sűrű forgalomban kavarogtak fejemben
a kéretlen gondolatok. Amint hazaértem töltöttem magamnak egy pohár whiskyt, pedig egyedül nem szoktam töményet inni.

“Inflációs időszakban általában reál eszközökbe fektetjük a pénzünket. Minden olyan termék reáleszköz, ami valamilyen formában fizikai testet ölt, és értéket tulajdonítunk neki.” (mondatértelmezés)

illusztráció: pixabay.com

Az infláció az, hogy egy rendelkezésre álló pénzmennyiségért holnap kevesebb reál dologhoz lehet hozzájutni, mint ma. A pénz értékvesztése nem “természetes” folyamat, hanem következmény. Ha megjelenik valaki túlköltekezését mindenki fizeti meg. Inflálódni csak pénz tud, mert az inflálás lehetőségét a pénz léte teremti meg. Az infláció a fedezetlen “pénztömeget” likvidálja. Eszköze az áremelés. A mai pénzvilág uralta “gazdaságban” még a pénz maga sem értékálló. Ha ma beteszek egy készpénz összeget egy banki folyószámlára, akkor onnan annál kevesebbet tudok csak kivenni. Ezt azzal magyarázzák, hogy a “számlavezetés” – mint a pénz rendelkezésre állásának biztosítása – gazdasági szolgáltatás, aminek ára van. Érdekes módon a munkaerő rendelkezésre állásának biztosítása – vagyis az élet – árral bíró gazdasági szolgáltatásként való értelmezése nem merül fel. Az, aki, ha pénzhez jut azt azonnal elkölti, kivédheti az inflációt. Az sem lesz áldozata, aki – pénzt nem – csak javakat fogad el “munkája” fizetségeként. Ma az informatikai eszközök már lehetővé teszik a reáliákban elszámolást.

 

 

 

 

Kalapos Éva Veronika: Ezek voltak az apák

Nem ez volt az első próbálkozásom Kalapos Éva Veronikával, de végre biztosan kijelenthetem, hogy az utolsó. Olvastam (belekezdtem) már tőle ifjúsági regénybe, novellába, és mindenhol azt éreztem, hogy iszonyúan modoros. Nyelvezetében próbál flegmán laza lenni, tudatosan használja a szlenget és a káromkodásokat, és közben végig érzem mögötte az izzadságszagot. Ami leginkább a párbeszédeknél idegesít, főleg, hogy Kalapos hajlamos úgy írni a dialógusokat, amit kreatív írás órán negatív példaként tanítok: a szereplők pontosan arról beszélgetnek, amit mindketten tudnak, csak az olvasót valahogy tájékoztatni kell bizonyos információkról. Emlékszel arra, hogy…, ezt nem is mesélted még…, stb. És egyáltalán ki használ még olyan szavakat, hogy prosztó, meg mázli?
Az írói hang tehát továbbra is abszolút ellenszenves, de ettől még lehetne jó a regény, hiszen a téma meglehetősen újszerű, a válás és a gyerek eltávolodása, a család megszűnése egy apa szemszögéből. A történetet ketten narrálják, Alexa, a lány, aki a jelenben mesélteti el a többi szereplővel párbeszédben, milyen is volt neki az, amikor elváltak a szülei, illetve az apa, aki a tíz évvel ezelőtti idősíkban mondja el a saját érzéseit. Az apa narrálása kezdetben tetszik, eltekintve a raccsolásától, amire egyszerűen nem értem, miért volt szükség, nem tesz hozzá semmit a karakterhez, a sztorihoz, csak idegesít. A lány nézőpontja fárasztó, (köszönhetően a már említett rossz párbeszéd folyamnak), és bár fiatal élete nagy válságát éli épp át, pont nem tudok vele azonosulni.
A regényben egy ideig jól működik a dramaturgia, és talán ez a kíváncsiság hajt engem a tovább olvasásra. Szeretném tudni, mi miatt lett egyszer csak elege a feleségnek a férjből, miért akarja az apától teljesen megvonni a láthatást, holott úgy tűnik, teljesen tisztában van azzal, hogy jó apa, szereti a lányát. Nem értem az anya gyűlöletét, várom, hogy ennek az oka is kiderüljön. Mint ahogy arra is választ szeretnék kapni, hogy végül, miért szakadt meg az apa és lánya kapcsolata nem sokkal a válás után, mi volt az a pont, ami végleg kettészakította őket.
Sajnos a könyv ezekre nem ad választ, egy homályos és felejthető epizód csak, ami a szakítást megelőzi, nem tudjuk, miért volt szükség az anya ellenszenvére, a dramaturgiai ív a csúcsponton megtörik és a szálak a semmibe lógva lengedeznek a regény végén, ahol abszolút érthetetlen és előzmények nélkülinek tűnik a végkifejlet, vagyis a lány megbocsátása az apának. A katarzis elmaradt, a megkönnyebbülés viszont átjár, hogy végre nekiállhatok valami jobb regénynek.
https://www.facebook.com/istokanna

Filep-Pintér Eszter: Kifogások

Mikor láttalak fáradt voltál és sápadt,
mint a roppanós élet kérgétől megfosztott
kovásztalan kenyér.
Hoztam neked kuszkuszt, szárzellert,
lemosott céklát bélelt kosárban.
Madártej lötyögött legalul:
otthoni párája az édes vasárnapnak.
Tiszta konyharuhába csavartam az elvesztegetett időt,
hogy ne lásd árnyékát a mentegetőzésnek.
Többször átöblítettem
a befőttesüvegben dunsztolt kifogásokat,
amiért nem látogattalak:
gyerek, munka, háztartás, programok.
Miért akkor jövök,
amikor már nincs mit mondanod?
Állok a meggyűrt paplan mellett,
alatta szádból kihullt emlékek.
Kinézek az ablakon,
nem volt, aki összegereblyézze.
Miért hagytam abba az imádságot érted
cserélve tűnőre a szüntelent?
Kifogások helyett megfogom elárvult kezed:
halálodban is halványan mosolyogsz rám.
Taníts úgy számlálni napjaim, hogy
halomba hordjam lehullott emlékeid.
Taníts úgy számlálni napjaim, hogy
kezem lankadatlan utánad nyúljon,
akkor is, ha elfedi a paplan,
a mély, fekete paplan.

 

Filep-Pintér Eszter – Gyógypedagógusból lett édesanya, anyafából faragott írótanonc. Utazáskor megismeri önmaga kevéssé ismert szegleteit. Új színeket, hangokat, illatokat gyűjt, de mind mögött keresi az örök emberit.

“Ha … sor kerülne erre a változtatásra … még inkább állóképességi sportág lenne az öttusa. … elveszne az a szépség, ami jellemzi ezt a sportágat.” (mondatértelmezés)

A változásra – úgy tűnik – sor kerül. Nem valószínű, hogy bármi, ami a huszadik század elején alakult ki, máig lényegileg ugyanaz maradhat. A változás ellen tiltakozók méltánytalannak tartják, hogy kárba vész a most öttusából élő profi sportolók lovaglásba fektetett munkája. Az öttusa katonai sportból alakult “amatőr”, olimpiai sporttá. Azon ágak közé tartozik, amelyek csak jelentős ráfordítással működtethetők. Kevés országban terjedt el úgy, mint valóban kedvtelésből folytatott tevékenység. A versenyszámok egyenként tovább művelhetők. Ha ma kellene öt olyan – sportnak is tekinthető – tevékenységet kiválasztani, melyeken „összemérhetők” a mindennapokban szükséges emberi képességek, egészen biztosan nem a mostani ötre esne a választás. Olyan „sportokat” kellene csokorba fogni, amelyek a világon mindenhol, sok ember számára, egyszerűen elérhetők. Egy javaslat. Az úszáshoz és futáshoz jöhetne a gördeszka, a tollaslabda és go játék. Az élsport szórakoztatóipari foglalkozás, nincs köze a testedzéshez. Aki csak kedvtelésből – nem fizetésért – akar öttusázni, azt ezután sem akadályozza meg senki, hogy lovagoljon.

 

 

Mersdorf Ilona: Kávészertartás

Az anyja a kerti fotelben ült. Jobb keze lelógott, a nehéz cappuccinós üvegpohár lehúzta a földig. Az utcáról, a kerítésléceken át csak ezt látta, a nádfotel magas támláját és az ernyedten csüngő kezet.

Nem volt kulcsa a kapuhoz, a kerítésen meg nem akart átmászni szoknyában. Mindig beszéltek róla, hogy kellene kapjon egy kulcsot, de aztán mindig elmaradt. Az utóbbi két évben keveset járt haza, a munkája estig lefoglalta, hétvégén meg örült, ha elmehetett moziba vagy bringázni egyet. Ha legalább lett volna bicikliút a környéken, talán gyakrabban jött volna ki a faluba.

Nem kötődött ehhez a helyhez, neki ez sohasem volt az otthona. A szülők nyugdíjas korukban költöztek ki a városból, az anyja hirtelen fejébe vette, hogy rózsakertet akar. Az apja nem volt elragadtatva az ötlettől, de úgyis mindig az lett, amit az anyja akart. Ők is a húgával forgatták a szemüket a szülők háta mögött, hogy ki fogja ennek a legújabb hóbortnak a levét meginni?! Az anyjuk majd heverészik a napozóágyon, az apjuk meg gürcöl. Nekik közelebb volt a város, ahol iskolába jártak, így, hogy eladták a szülők a régi lakásukat, ez a kötődés is tovább lazult.

Végül meglepően jól sült el a dolog. Apa imádta a kertet, kora tavasztól késő őszig kint szöszmötölt. Lett paradicsom, eper, elvitelre is, kerti padok meg rózsalugas. Apa ásott, kapált és permetezett, pedig könyvből tanulta, iparoscsaládból származott.

Apa szüleit alig ismerték, korán meghaltak. Volt deportálás meg internálás is a családban, néhány elejtett szóból rakták össze a történetet. Anya szüleivel együtt laktak kicsi korukban, de előbb ők költöztek folyton, aztán az öregek el, végleg.

Összemosódtak lassan az öregség határai, anya és apa is hetvenes lett, ő meg már lassan ötven, ha nem is látszik rajta. Úgy érezte, most kezdődik csak az igazi élete.

Minden nyáron meghívta a barátnőit piknikezni ide, a szülei házába. Ámuldoztak a lányok a kúszó-csüngő virágokon, itták a bodzaszörpös limonádét a frissen szedett citromfűvel és mentával, a házi fügebort. Ő nem akart meghatódni, mindig elsütötte a poént, hogy apja az anyja elől emigrált ebbe a kertbe.

Gyerekkorában sohasem hallotta veszekedni a szüleit, de mióta össze voltak zárva egész nap, folyton vitáztak. Az anyja nem tudott leállni, azt folytatta, amit egész életében csinált, hajtotta magát és másokat. Az apja egyre lassult, amúgy sem volt az a pörgős típus. Amikor apa meghalt, akkor jöttek rá, ő és a húga, hogy mekkora terhet vett le róluk az apjuk azzal, hogy levezette anya energiáit. Az utóbbi években rájuk zúdult az aggályoskodás, gondoskodás áradata, a másképp kéne csinálni, belefogni valami újba, átalakítani-változtatni valamit.

Anya mindennel elégedetlen volt, a barátai is sorra elmaradtak mellőle, bár az is lehet, hogy ők is meghaltak. Az apjukat sem emlegette soha, sőt, mintha neheztelt volna rá a cserbenhagyásért. Siralmas más nőkkel táncolni, mondta, amikor kimaradt a nyugdíjas tánccsoportból. Lassan kikopott a klub színházlátogatásaiból és kirándulásaiból is. A családi nyaralásokon is folyton morgott meg duzzogott, végül ilyen-olyan kifogásokkal már azokból is kiszállt.

Nem igazán tudta, mivel töltötte anyja a napjait. A szövőrámáján két éve nem szaporodtak a sorok, és az emlékiratait sem akarta már neki mindenáron felolvasni. Mióta apa meghalt, kávét sem főzött magának, azt mondta, csak a közös szertartás volt a lényeg. Most mégis ott ült anya a kertben, kezében a cappuccinós pohárral.

Az a szomszéd hozott egy létrát, aki rátelefonált, hogy jöjjön ki, mert az anyja reggel óta nem mozdul. Ahogy kinyitotta a kertkaput, már látta, hogy ott a kisasztalon apa miniatűr kávéscsészéje is. Anya feje a nádfotel támlájának támasztva, kezében a földig lecsüngő üres pohár.

 

Mersdorf Ilona – Gyerekkorában a holdra is eljutott Verne Gyulával, majd húszévnyi kényszerű bezártság után ismét útra kelhetett – igaz, szerényebb úticélok felé. Iránytűje mindig a nagy vizek és az ókori kultúrák felé viszi. Ha nyerne a lottón, venne egy nagyobbacska hajót, amin az egész család elfér, és körbeutazná velük a Földet.

“A mérgek … anyagok, amelyek kis mennyiségben a szervezetbe behatolva … hatásaikkal a szervezet életfolyamatait befolyásolják, és ezzel az egészségi állapotot időlegesen vagy tartósan megzavarják, illetve halált okoznak.” (mondatértelmezés)

A mondat aktuális, mert a covid bizonyos értelemben méreg. Így – méregként – veszélyes anyaggá nyilvánításával beterelhetnénk a gondolkodást egy jól kidolgozott keretbe. Különösen hasznos lehet ez akkor, amikor az adott problémára orientált járványügy működése nyomokban sem felfedezhető. A mérgekkel sokkal egyszerűbb. Aki megmérgeződik, az beteg lesz vagy meghal. Ebből következően a mérgezést el kell kerülni, vagy ha már megtörtént – és van rá mód -, kezelni kell a mérgezettet. Ez utóbbi csak vész-megoldás. Ahhoz, hogy elkerüljük, a mérget azonosítani kell. Csak az kiszűrhető, amit képesek vagyunk észlelni. A távoltartáshoz folyamatos figyelés kell. Bármilyen ártó hatás elkerüléséhez fel kell ismerni a jelenlétét, vagyis esetünkben tesztelni kell. És ha már jelen van, meg kell akadályozni, hogy a szervezetbe jusson, vagyis maszk használat, távolságtartás és fertőtlenítés kell. Attól, hogy van ellenszer a kígyóméregre, nem tekinthetünk el a marás elkerülésétől. Fontos tudni, hogy amit az immunrendszerünk magától kiszűr, az nem méreg.