kiemelt címkével jelölt bejegyzések

Kővágó Éva: Gödöllői képeslapok GÖMB-IRKA – egy kiállítás lenyomata

részlet Pirók Irén szerkesztette fóliából

fotó: Juhász Tamás

Kővágó Éva: Gödöllői képeslapok

I.

fehér őrök közt tátongó
reménytelen ürességű
madárka kérdi
kapok tavaszt karácsonyra
a halál jön
hópárnán nyugtatom fejem
tél van

II.

az erdő puha némaságától várom
a választ ki nem mondott kérdésemre
valaki tudja a megoldást

 

III.

belemerülök a szürkeségbe
csábító fekete emel ki a fénybe
új élet vár
cukortól ragad a szám

 

IV.

vörös forgószél havon
kutyám rohan felém
hazaérek
V.
a mohó cethal felzabál minden
engem is elnyel
feneketlen börtönben
szabadulást remélek

 Elhangzott 2019. dec. 2-án az Artjárás könyvbemutatón

 

Mersdorf Ilona: Rejtett tehetség GÖMB-IRKA – egy kiállítás lenyomata

Dercsényiné Horváth Gabriella: Felkavaró

fotó: Braun Katalin

Mersdorf Ilona: Rejtett tehetség

Élmény a szombat reggeli piac. Az ilyeneknek, mint én, akik hét közben estig dolgoznak, különösen. A csarnok fala mellett paprikát szokott árulni egy férfi. Cserzett arcán látszik, hogy ő tényleg őstermelő.

Paradicsomot is hozott? Kérek abból is egy kilót! – csapok le a friss árura.

Már dél felé jár az idő, a férfi fáradt. Ahogy a szatyorba önti a paradicsomot, egy kigurul. Röptében elkapom.

Ez igen! – mondja az árus. – Maga biztosan valami olyan helyen dolgozik…

Tiltakozni akarok, hogy nem, nem vagyok cirkuszi zsonglőr. De aztán rábólintok. Valóban olyan helyen dolgozom, ahol az utolsó pillanatban, zsigerből kell a problémákat megoldani. Végre valaki méltányolja, hogy jól csinálom.

Elhangzott 2019. dec. 2-án az Artjárás könyvbemutatón

Nádašpétër: Fénykép GÖMB-IRKA – egy kiállítás lenyomata

Lőrincz Ferenc: Együtt-lét

Fotó: Braun Katalin

Nádašpétër: Fénykép

Gombnyomás, villanás. Az idő pillanattá, a látvány képpé merevült. A múlt látványát sík, lapos papírkép őrzi; tér s idő nélkül. Az idő – a Teremtő egyik nagy találmánya – suhan tovább. Csak előre, sosem vissza.

Tér. Gyermekkoromban térhatású képek mélységeit sanda üveg nézőkén át szemlélhettem. Képzeletem bejárhatta mélységeinek látszatát. Előtérben kerti pad, középütt virágágyás, háttérben bóklászó eb.

Idő. A múlt csak képzeletemben térhet vissza. Nyári szünet. Kerekező kiruccanás Rákospalotáról az addig csak hallomásból sejtett Gödöllőre. A Patkó hajtű kanyarja után hullámvasút az út. Partjain termetes cseresznyefák pirosló gyümölcsök özönével. Meg is szedtük ingünk öblét mind a hárman.

Lazán tekerve, csemegézve tekeregtünk keresztül a régi Gödöllőn. Macskaköves úton megkerültük a sejtelmesen idegen kastély egybefüggő, hatalmas kertjét a vasúti állomásig. Akkor még itt ágazott ketté az országút Valkó és Isaszeg felé.

Mesevilág emlékeimben; porban, csöndben… Ma mintegy alig hihető fakuló kép dereng vissza két emberöltő távolából.

Elhangzott 2019. dec. 2-án az Artjárás könyvbemutatón

 

Ujj Béla: Megérkezésem GÖMB – IRKA – egy kiállítás lenyomata

Márvány Miklós: Tisztítótűz

fotó: Csiki Krisztina

Ujj Béla: Megérkezésem

minden mi volt
délibáb csak
jót és rosszat
sűrűsödő füst lep el
szürke homályból
tűzszikrák villannak
perzselőn
lobban a láng
élénkfehér jelenés
tűnik fel
tisztító tüze
vérvörös-narancssárga
körös-körül
élénk feketeség
abból ragyog elő
a tiszta fény

 Elhangzott de. 2-án az Artjárás könyvbemutatón

 

Ocsovszky Zsófia: Evolúció: Sorozatfelvétel GÖMB-IRKA – egy kiállítás lenyomata

Posztobányi Péter: …és dúdol, dúdol…

fotó: Braun Katalin

Ocsovszky Zsófia: Evolúció: Sorozatfelvétel
egy
túl nagy a zaj.
sokadik a sorban,
még egy gyerek vagyok.
 
hét
Biciklin ülve felfelé mosolygok,
isten figyel.
Viharban, ha vakuz, ne pislogj.
 
tizennégy
negatív szűrés.
legjobb barátom a szomorúság.
 
tizenkilenc
saját tükörképem leszek
bizonyítom magam.
huszonegy
korai következtetés.
ha széttárom a lábam
-teszt-re-teszt-
bejön-e ott az egyetlenegy?
 
huszonhat
magam után itt hagyom neked
fotelban a langyos süppedést-
testmeleg egyenetlenség
leszek én benned.
 
harminc
lézer pontossággal vágok el
minden fontosnak tűnőt;
csak az épet metszem,
a halott szövet érintetlen marad.
Növeszt majd bele
új eret a kétségbeesés.
 
harmincegy
tévedek
 
harminchárom
tévedünk
 
harminchét
kritikus pont:
az ürességet célzom magamban.
nem lehet nem eltalálnom.
 
harminckilenc
hajszálvékony egyenes
a felező, ami elválaszt
az igazságtól.
Még mindig
korai a következtetés.
 
negyvenkettő
És dúdol, dúdol, mintha volna,
mintha volna, mintha volna
mintha élete az övé volna.

Elhangzott 2019. dec. 2-án az Artjárás könyvbemutatón

 

 

 

 

 

 

Ujj Béla: Bekezdések a rendszerváltásomról – 59. Életmotívumaim, 60. Felelősségem

Almási Lajos alkotása

59. Életmotívumaim. Személyes életemben a változások családom kibontakozásának idejére estek. Sok saját munkával épített házunk éppen az átalakulás alatt épült, olyan időben, amikor az építőanyagokhoz jutás nehéz volt, a szükséges jövedelem megszerzése pedig napi két munka-műszakot igényelt. Nem volt 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás. 1988-ban és 1990-ben megszülettek fiaim. Igyekeztem aktívan bekapcsolódni a változásba. Érzek némi lelkiismeretfurdalást, hogy kevesebb idő jutott a családra, mint kellett volna, de minden életfeltételt saját munkával tudtam megteremteni. Gyerekkorom óta szándékom figyelemmel lenni másokra. Igyekszem másokat nem zavarva létezni. Ifjú koromban ehhez a közös boldogulás igénye társult, amit nem mások átalakításával, hanem kölcsönösen elfogadható ügyekkel képzeltem el. Nincs bennem vágy a közös létezésben való feloldódásra, és elfogadom a többiek jogát is az egyéni létmódra. De mindez párosul azzal a határozott igénnyel, hogy másokkal megosszam gondolataimat. Nem az irányelvek, inkább a megoldás-lehetőségek érdekeltek, de azok elméletileg is. Nehezen tűröm személyes szuverenitásom megkérdőjelezését, de kész vagyok a beláthatóan szükséges kompromisszumokra. A rendszer változtatását saját feladatnak tekintettem, de nem voltam felkészülve arra, hogy sokan uralom- és vagyonszerzés lehetőségét látták benne. Én nem „csak egyszer, de akkor nagyon” akartam győzni. A politikát szükséges eszköznek tartom, de nem hivatásként, hanem életfunkcióként tekintek rá. A társadalmi hatalom feladatának az intézményes feltételteremtést, és nem a helyes irányba terelést gondolom, amihez nem karizmára, hanem életfolyamatfenntartó képességre van szükség.

60. Felelősségem. Az evolúció – a társadalmié is –, sajátossága, hogy az állapotot, amit lehetséges/valóságos biztonságnak lehet nevezni, nem fejlődés iránymutatással, hanem a lehetőségek választékával képes nyújtani. A teremtés nem anyagi, hanem szellemi tevékenység, amire az ember képes. Számomra a haladás nem célállapot, hanem létezésmód. A visszamutató felelősség konkrét cselekedetre, vagy annak elmulasztására egyetemes, mert saját cselekedetéért mindenki felelős. Az előremutató felelősség – ami valamilyen értelemben ígéret – részleges, mert szerephez tartozik, és a jövőre vonatkozik. Én, aki éppen a változások alatt haladtam meg a krisztusi kort, nem tudok megbocsátani. Magamnak sem. Ezt a hiányosságomat azzal igyekszem kezelni, hogy próbálok felejteni. Megbocsátás-képtelenségem a bűnhöz való viszonyomból adódik. Tagadom az eredendő bűnt. A bűn személyes, szabad választás eredménye, nem isteni/természeti világtulajdonság. A bűn attól bűn, hogy valaki annak látja. De ki mondja meg mi a bűn, ha a megcselekvők nem érzik, mert nem tudják megkülönböztetni a jót és a rosszat? Ha nincs Isten, honnan vesszük a mércét? Elődeinktől kapjuk? Utódainktól? Bűnmentes kortársainktól? Esetleg mindezektől együttesen? Ha hiszünk Egy Mérce létezésében – én hiszek –, ki felelős a közös bűnökért? Egyáltalán, mit jelent a felelősség? Nekem mindig célom marad felelősséget vállalni az általam vélt jóért, akkor is, ha olykor tévedek és/vagy szembe megyek a többséggel. Megszüntethetetlen vágyam az engem körülvevő világgal összhangban tenni ezt, mert demokráciát szeretnék, ami egyszerűen az élethez szükséges hatalom civilizált megosztása. Ez legalább annyira etikai, mint politikai kérdés.

Vége

Galló Kovács Zsuzsanna: Egy kis kreol történelem

 

Szeretem a régi fotókat. A fenti 1900-ban készült, a Városházáról.

Nem véletlenül kezdem régi képpel ezt a visszaemlékezésemet, hiszen most gondolatban visszamegyünk a múltba és megnézzük, hogyan éltek a 19.században a kreol családok. Nem kell mást tennünk, mint végigsétálni a város fő utcáján, a Rue de Paris-n. Illik rá ez a név, hisz Reunion sziget hivatalos fővárosa Párizs, de a régi nevei Grande, Royale és Imperiale rue is tetszenek. Idegenvezetőnk egy fiatal, kreol, mindig mosolygó férfi, aki lelkesen adja át ismereteit nekünk, az érdeklődő turistáknak. Ilyen élményben sem volt még ezidáig részünk, hogy csak hármunknak legyen külön idegenvezetője.

Kérem jöjjenek velem egy rendhagyó történelemórára!

Ismerkedésünket a kreol történelemmel a régi városháza melletti parkban kezdjük, egy kellemes, szeptemberi, verőfényes délelőtt. Könnyű szellő lengedez, szemben velünk a nap sugarai aranysárgára színezik a Bois de Senteur, (illatos fa) leveleit. A szél rezgésétől olyan hangzást adnak a levelek, mint amikor a nők folyamatosan beszélnek egymással, ezért a népi neve „lanque de femme”, francia tudás nélkül is érthető: nő nyelve. Máris tanultunk valami érdekeset.

A Városházát 1846-ban kezdték el építeni, és csak 1860-ban készült el. Impozáns épület a gyönyörű oszlopaival és az Óratoronnyal. A restaurálása 2001-ben történt. Ma ancien Hotel de Ville-nek, régi Városházának hívják.

A történelemóra kezdetét veszi az első kérdéssel: tudjuk-e kik fedezték fel a szigetet, és milyen név változásokon ment keresztül? Mindenkinek elsőre a Bourbon név jut eszébe, de a kezdet nem ez. Idegenvezetőnk végigvezeti a korokat teljes részletességgel, jegyzeteltem, figyeljenek, nagyon érdekes.

A 11. századba nyúlik vissza felfedezése, arab hajósok Dina Morgabin, Nyugat-szigetnek nevezik.

Azt a portugál hajóst, aki 1507-ben megpillantotta, ismerjük név szerint, Diego Fernandez Pereira. Mivel ez a nap február 9-e, Apollónia napja volt, ezért lett a sziget neve Ilha Santa Apollonia.

Mascarin, English Forest és Pearl Island nevek után jöttek a franciák, 1638 körül, ekkor lett

Ile Bourbon, a hatalmon lévő Bourbon dinasztia után. Lakatlan volt ekkoriban. Annak kipróbálására, hogy élhető-e a sziget 12 francia rabot hoztak ide, és évekre itt hagyták őket. (Soha rosszabb száműzetést.)

1663-ban 15 önkéntesről szól a fáma, akik közül ketten franciák, a többiek madagaszkáriak voltak, és még azt is tudják, hogy három nő volt közöttük. Ekkorra datálják az első gyerek megszületését a szigeten.

1665-ben Étienne Regnault kormányzóval érkezik húsz telepes, Pál napján, ezért nevezték el a megérkezésük helyszínét Saint Paul-nak, s ezért ez a város lett utána száz évig a sziget fővárosa.
A forradalom idején, 1794 körül keresztelik Ile de la Reunion-ra, ami szó szerinti fordításban egyesítést, összegyűlést jelent, ezzel is kifejezve a sok nemzet, etnikum és vallás együttélését.

1806-tól pár évig viselte a Bonaparte nevet, majd ismét Ile Bourbon lett. A rabszolgák felszabadításához kötik a Reunion név deklarálását, 1848. december 20-at, amit azóta is megünnepelnek. Gyönyörű 17-18.századi térképeket mutatok most Önöknek, és remélem ötöst adtak nekem a fenti összefoglalásért.

A városháza épülete kívülről nagyon tetszik, most megnézzük belülről is. Már a bejárati oszlopcsarnoka láttán elmondhatom, hogy gyönyörű. Az előcsarnok és a folyosók kockás mozaikpadlója tipikusan réunioni jellegzetesség – ez ismerős látvány nekünk, hiszen a magyar verandákon, falusi konyhákban hasonló kövezet volt. Az emeleten megcsodálhatjuk a házasságkötő termet. A zászlón az emblematikus szalmafarkú madár, a paille en queue (pájenkö) látható.

A városháza nyugalmat sugároz az udvarban csordogáló bronz szökőkútjával, a velencei tükörrel díszített báltermével, és a portán kedélyesen beszélgető kreolokkal, akiknek ráérős mentalitásából nem lehet megállapítani, hogy itt dolgozók vagy ügyintézésre várók.

Az állandó kiállításon, ami a sziget történetéről, a város polgármestereiről és egyéb érdekességekről szól, sajnos a szó szoros értelmében végigfutunk. Hiába látom meg a fotót Belmondoról hófehér öltönyben, és Catherine Deneuve-ről menyasszonyi fátyolban, ennek tanulmányozására most nincs idő. Természetesen utánanéztem, hogyan kerülnek ők ide, a sziget hírességei közé. Francois Truffaut 1969-ben a La Siréne du Mississippi filmjét forgatta itt kettőjük főszereplésével.

Most látom, hogy a többiek itt hagytak engem, lemaradtam e kis kitérő miatt, siessünk, mert most kezdődik az igazi séta. A Rue de Paris egy jelkép, hiszen a kreol építészet gyöngyszemei közül tizennyolc palota található ezen az utcán. A CINOR ( Communauté Intercommunale du Nord Reunion) nevű szervezet mindet felújította, így manapság teljes szépségükben csodálhatjuk meg a kreol architektúra remekeit. Természetesen csak néhányat nézünk meg belülről is. Mindjárt az első egy nevezetes épület, a Déramont-Barre villa, ahol 1838-ban a múzeum névadója, a költő Léon Dierx, és 1924-ben Raymond Barre, a későbbi miniszterelnök született. A ház a francia forradalom idején épült, homlokzata szimmetrikus, hátul fedett zsindelyes. A kertben lévő három szökőkút szimbolizálja a gazdagságot, láthatjuk a fotókon a ház fa díszítőelemeinek jellegzetes csipkézettségét.

A 19. századi városi életformát egy nagypolgári család fotóin, és életnagyságú poszterein keresztül ismerjük meg a Carrére házban, ami jelenleg turisztikai irodaként működik.

Raphael Carrére, cukornád nagykereskedő 1905-ben vásárolta meg az 1820-ban fából épült földszintes házat, s mivel öt lánygyermeke született, ezért emeletet építtetett rá.

A módos kreol család eleganciáját tükrözi a szobák bútorzata, kárpitjai, az ablaküvegek szecessziós hangulata. A nagyméretű poszterek látványa olyan, mintha a múlt alakjai életre kelnének mellettünk.

A kert bejáratánál egy 1920-as meghökkentően nagy poszter fogad, mind az öt lánnyal. Érdekesség, hogy közülük csak a legkisebb ment férjhez. A házban a családi fényképek mellett az utca kreol házainak történetét, felújításuk folyamatát egy állandó kiállítás, a „Rue de Paris, kreol családok kertek és a hátsó udvarok” címmel látható. Céljuk, hogy helyreállítsák az eredeti utcaképet a felújított kreol házakkal és megőrizzék az utókornak. Egyedülállóan különleges ennyire belelátni egy család életébe, a fotókon látni a divat változását, visszatérését. Különösen tetszenek az anya, Amélie cipői, ruhái, akár manapság is hordhatnánk őket.

Az udvar pavilonjai, a konyha és a személyzet lakóhelyének bemutatása és a kert fűszernövényei és egzotikus virágai fokozzák csodálatunkat a kreol miliő iránt. Szívesen éltem volna itt, ebben a környezetben, a 19. században. A kert virágai közül a Hamupipőke virágot mutatom meg Önöknek. Azt, hogy hasonlít-e a híres cipellő alakjára, azt a képzelőerejükre bízom.

Megható érzés visszatérni a múltba a Maison Carrére kiállítás segítségével, és elképzelni a kreol életformát. Amikor a kijáratnál a család dédunokái futnak felém egy 1955 – ben megörökített fotó- poszteren, visszaintegetek nekik, mintha élőben látnám őket.

Bonne journée les enfants!

A harmadik palota amit megnézünk a Villa du Departement. A kertben látható a sziget legmagasabb Royal pálmafája. Az épület jelenleg a Conseil Général (Általános Tanács) székhelye. Idegenvezetőnk szerint ez a legszebb villa az utcában. Itt nézzük meg a kreol villák „leselkedőhelyét”, ahonnan észrevétlenül láthatóak a járókelők. Itt nem padon ültek az asszonyok kinn a ház előtt, mint a magyar falvakban, hanem a kert egyik sarkában épített fedett hely szolgálta ezt a célt. Ahány ház, annyi szokás.

A séta a befejezéséhez közeleg. Elfáradtak? Még megcsodáljuk az Artothéque (Művészeti Könyvtár) kertjében álló impozáns szökőkutat, és már csak az utcáról nézünk be a Léon Dierx Múzeum kertjébe.

Megérkezünk a Jardin de L’État -ba, az Állami Kertbe. Amikor elterveztem ennek a sétának az elmesélését, azt hittem unalmas, száraz ismeretanyag lesz a visszaemlékezés, és még azon is gondolkoztam, hogy egyáltalán nekifogjak-e. Nem bántam meg. Élveztem minden percét, amint írás közben újra sétáltam Önökkel Saint -Denis fő utcáján, a Rue de Paris-on, ami maga a megelevenedett kreol történelem. Pihenjünk most a kertben, és gyönyörködjünk a szökőkút tavirózsáiban.

http://www.mi-aime-a-ou.com/saint_denis_rue_de_paris.php

illusztrációk: a szerző fotói

 

 

Ujj Béla: Bekezdések a rendszerváltásomról – 57. Identitás, 58. Milettvolnaha

Almási Lajos: Csillag

57. Identitás. Megválaszolatlan kérdés, hogy miért nem alakult ki az 1989-1990-es történésekkel kapcsolatban a többség által elfogadott értelmezés és értékelés. A legvalószínűbb ok, a magyar „polgárok” önmeghatározatlansága. Az én-azonosság, önmeghatározás vállalt szerepeken, magatartásformákon, értékrendszereken keresztül képes a „teljes én” érzését nyújtani. Az identitás személyhez kötődik. A csoportidentitás előtérbe helyezése félrevezető, akkor is, ha tény, hogy a valamely csoporttal való, evolúciós gyökerekből eredő azonosulás szerepet játszik az önértékelés alakulásában. A személyes identitás az életút egységét jelenti. A társadalmi/csoport identitások, az érintett egyének azon részszerepeinek, részértékeinek, résznormáinak összességei, amelyek az adott csoportokhoz kapcsolódásukat fejezik ki. Az identitás legfontosabb jele a lelkiismeret megjelenése. A lelkiismeret arra buzdít, hogy az egyén próbálja saját életét élni, merjen egyedi, önálló lenni, sőt, tudja kezelni akár a magány szorongását is, hogy jobb életet élhessen. Az autentikusság annyi, mint önállóan létezni és szembenézni tudni a létezés terhével. Ennek alternatívája az elmerülés a csordaszellem langymeleg, biztonságos dagonyájában. Egy társadalom akkor emberpárti, ha a polgároknak lehetőségük van arra, hogy önmagukra – a társadalom tagjaként – úgy tekinthessenek, mint értelmes és értékes életet élő egyénre. Van-e egy családnak, nemzetnek, államnak az őket alkotó emberektől független lelkiismerete? Tud-e egy kikényszerített, külsődleges, mesterséges, személytelen „identitás” átvétele boldogító, saját szerves önazonosságot létrehozni? A „rendszervált/oz/tat/ás” ezeket a kérdéseket fel sem tette.

58. Milettvolnaha. Mi lett volna ha őseink Ázsiában maradnak, ha Koppány legyőzi Istvánt, ha kiegyezünk a tatárokkal, ha Mohácsnál megnyerjük a csatát, ha a törököktől átvesszük az iszlámot, ha elmarad Trianon, ha ezerkilncszáznegyvenötben a szovjet csapatok hazamennek, ha észnél van a „nép” a „rendszervált/oz/tat/ás”-kor. Ehhez hasonlókat gyakran kérdeznek, egyes „társadalomtudósok”. E spekulációkból egy következtetés biztosan levonható, ha nem úgy lett volna ahogy volt, nem úgy lenne ahogy van. De még ez sem „igaz”, mert a kvantumfizikai korában már az okság értelmezése is megváltozott. Ha eddig nem sikerült, legalább ma jó lenne olyan narratívát találni a „rendszervált/oz/tat/ás” történéseire, ami alkalmas arra, hogy – ki-ki a maga módján – levonhassa a tanulságokat. Jó lenne, ha valamiféle társadalmi konszenzus bontakozna ki arról, kik vagyunk és mit akarunk, itt és most, a huszonegyedik században. Meg kell próbálni szembenézni legalább azzal a múlttal, aminek magunk részvevői voltunk. Tapasztalat, hogy ami volt, annak többféle értelmezése lehetséges, ám elvárható, hogy ezek mindegyike falszifikálható tényeken alapuljon. De a megközelítések száma sem végtelen, és meggyőző erejük is nagyon különbözik. A falszifikálhatóság azt jelenti, hogy „meg lehet-e cáfolni” az elméletet, vagyis elvileg lehetséges-e olyan megfigyelést, megállapítást tenni, ami megcáfolja az elméletet. A legtöbb milettvolnaha gondolatról könnyen felismerhető, hogy nincs rendesen tisztázva, hogyan is derülhetne ki az állítás hamissága, az, hogy köze sincs a valósághoz. A múlton gondolkodni azért nem felesleges, mert módosíthat a jelen cselekvéseken, így akár befolyással lehet a jövőre is.

Csiki Krisztina: Csillagtalan GÖMB – IRKA – egy kiállítás lenyomata

Szentiványi – Székely Enikő: Mindenek felett

fotó: Csiki Krisztina

Csiki Krisztina: Csillagtalan

Sorra hunytak ki a csillagok, egymás után tűntek el a csillagképek a nyári égboltról: a Delfin, a Pegazus, a Hattyú, a Kefeusz, a Sárkány. Az Ökörhajcsár volt az utolsó, ami egy ideig megpróbálta beragyogni a nyugati eget, azonban a sötétség még a távozó lelkeket begyűjtő Arkturusz narancssárga, időtlennek hitt fényét is kioltotta. Dani nem félt, miközben a föld árnyékba borult. Tudta, hogy ez a világ rendje. Az anyja mindig azt mondta neki, fény nélkül árnyék sincs, árnyék hiányában pedig semmitől sem kell félned. Dani nyugodtan kivárta, hogy leteljen az Életkönyvben megjövendölt száz nap, melynek végére a sötétség mindent magába nyelt, és csak akkor indult útnak. Csiki Krisztina: Csillagtalan GÖMB – IRKA – egy kiállítás lenyomata bővebben…