“…már tudok a férfiakkal rendesen is beszélgetni, mert van, aki tényleg csak beszélgetni akar velem, míg korábban kifejezetten nehezen viseltem az ebből adódó konfliktusokat.” *
(mondatértelmezés)
Olvasom a színésznő “vallomását”, akinek nőiessége töretlen hatással van rám. De gondolatai most elnyomják a személye által bennem rendre kiváltott érzéki benyomást. Az jut eszembe, hogy mennyire nem működött, amikor már ifjú koromban próbálkoztam “csak” barátkozni a lányokkal. Fiú kortársaim egyszerűen kiröhögtek, az érintett lányok pedig – mint azt néhányan a sokadik érettségi találkozókon beszélgetve elmondták – gátlásos balfácánságnak vélték a csak intellektuális közeledésemet. Tény, hogy aki a másik nemben csak szexpartnert keres nem a nála idősebbeket részesíti előnyben. Az is igaz, hogy férfiak előnye ebben a “versenyben” biológiai, a szaporodási képesség tovább fennáll, és gazdaságilag is eltartóképesebbek. Ez nem igazságos, csak az esetek többségében tény. A dolgok azért változnak. A kommunikáció nő és férfi között szabadabb lett. Már nem “kizárt” a barátság sem. Ennek fő oka, hogy a nemiség és a nemek közötti színes viszonyok, megszabadítva az evolúciós tabuktól, ma már nem csak biológiai, hanem egyre inkább társadalmi szinten is újraérzelmezhetővé váltak.
kicsordult a könnyem ma a Katedrálisban a misén nem gondolkozol években mondtad nemrég a telefonban csodáltalak milyen egyszerű ez
tizenkétezer kilométerre tőled ma a Katedrálisban a misén velem volt nyugodt hangod miért most kérdezem harminc éve halott nagymamámat mit mondana most Ilona kérdezem majd ezentúl ha nem tudom a választ
“… a racionalitás, a szekuláris humanizmus, a tudományos megközelítés nem tudott választ adni az emberi élet nagy kérdéseire, spirituális vákuum keletkezett, amelybe már könnyedén nyomul be az iszlám, vagy a szintén vallásként viselkedő woke.” *
(mondatértelmezés)
Sokan állítják, hogy a világ szellemi irányvesztésének oka az istentelenség. Párhuzamosan terjed a Nyugat hanyatlásának képzete is, aminek okát az iszlám térhódításában vélik megtalálni. Vannak, akik a két tendencia közös gyökerét a kereszténység (mint eszme) gyengülésében látják. Az utóbbiak javaslata a keresztény tudat/hit megerősítése. A válságot jelzi a woke nézőpont – mint valláspótlék – megjelenése is. A woke (felébredt) eredetileg a rasszista, vallási és egyéb társadalmi igazságtalanságot elvető felvilágosultságot jelöli, amit ellenfelei – lejáratás céllal – a cancel culture (eltörléskultúra) szélsőségeivel azonosítanak. De a Nyugatot nem kell temetni. A spirituális vákuum felismerése a létkérdések vitákban való újrafogalmazására ösztönöz. Úgy tűnik, a törés nem a hívők és ateisták között van. Vannak közös nyugati értékek, például a személyes szabadság vagy az, hogy “ne tegyük mással azt, amit magunknak nem szeretnénk”. Ezek léte fontos nem az, hogy keresztény vagy ateista eredetűek.
“Vannak bizonyos dolgok, amiket jobban csinálunk a világnál, nem csak a franciáknál.” *
(mondatértelmezés)
Az emberek testi versengésének ókori hagyományát Coubertin báró amatőr tevékenységként élesztette fel. Azt, hogy valami – sokszor életidegen – testi aktusban emberek, önkényesen kiválasztott paraméterek szerint, összemérjék magukat, a báró “úri passzióként”, olyan tevékenységként képzelte el, amit bárki, saját örömére, nem ellentételezésért végez. A mai gyakorlat ellenkezik ezzel. Az (él)sportolók és a rájuk települt “ipar” szereplői a sportból élnek. Az itt elérhető jövedelmek aránytalanok, mind a befektetett erőfeszítéshez, mind a dolog társadalmi hasznosságához (sic!) képest. Az élsport díjazása sérti a társadalmi igazságosság elveit is. A valamilyen versenyre alkalmasnak nyilvánított tevékenységre való megfelelés a mai viszonyok között sokkal inkább múlik a született adottságokon, a sportiparon és az orvosi módszereken, mint az adott egyén személyes teljesítményén. Ebből adódóan a mai élsportnak nincs köze az eredeti társadalmi célhoz, az emberek társadalmi egészségének támogatásához. Ennek bizonyítéka, hogy ma már nyilvánvalóan a győzelem a fontos. Az igazi sport játék, célja nem a görcsös nyerésvágy, hanem a közben elérhető valódi közös jelenlét.
“… egy horgonyt tetováltatott a bal vállára. A második tetoválása még ennél is látványosabb volt a farokcsontja fölött. Egy sast ábrázolt.” *
(mondatértelmezés)
Egy személyről alkotott kép, különösen, ha az illető már nem él, erősen el tud térni attól, amilyen az illető ténylegesen volt. Ha valakiről azt olvassuk, hogy a magánytól depresszióban szenvedett, amit úgy kezelt, hogy gyakran kokaint fecskendezett az ereibe, nem feltétlenül tekintjük követendő példaképnek. Az sem tesz senkit feltétlenül vonzóvá, hogy az unokatestvérével házasodott. Mint ahogy az sem, hogy magának egészségkárosodást okozóan erős mértékben dohányzott. Ha még az is kiderül róla, hogy nem nagyon törődött gyermekei nevelésével, főleg nem ébred iránta különösebb szimpátia. De ha mindezen tulajdonságait nem ismerjük és csak azt tudjuk róla, hogy jó kiállású, és a környezetéhez képest pozitívabban viszonyult népünkhöz, olyan vonzó kép is kialakulhat róla, amit a “hagyomány” generációkon keresztül gondosan ápol. És ha ehhez még az utódoknak előnyös, politikai- és identitás marketing érdekek is kapcsolódnak, akkor jön létre egy olyan legenda, amilyen esetünkben Sissié, a magyarok Erzsébet királynéjáé, példaként arra, hogy a “történelem” sokkal inkább számító hazudozó, mint tanítómester.
“Klasszisokkal jobban játszott, mint legutóbb, de így is kikapott a magyar válogatott.” *
(mondatértelmezés)
A foci játék. Jó lenne ezt a helyén kezelni tudni. A csapat összességében nyilvánvaló kudarcot szenvedett. Két válogatott legyőzte a magyart, az egy nyert meccsen száz perc kellett a nyerő egy gólhoz. A németek elleni meccset (a vélhetően) legjobb sportriporter közvetítette. Nem tudósított, hanem drukkolt. A bíróról megjegyezte, hogy nincs velünk, pedig “Montenegrót vele vertük meg három egyre.” Az ellenfél egyik játékosával kapcsolatban kijelentette “Kár, hogy nem volt egy kicsit ügyetlenebb.” A nyilvánvaló vereségről azt tudta mondani, hogy “Komoly erőfeszítésre késztettük Németországot.” A hozzáállása objektivitást nyomokban is alig tartalmazott. A végén a dolog úgy alakult, hogy mások ilyen-olyan teljesítménye miatt hiúsult meg a továbbjutás. Nagy baj van azzal a nemzeti identitással, ami a focidrukkerségre hajaz. Egy nemzet, mint együtt élő közösség, nem alapozhatja önbecsülését sem (vágyott) sport eredményekre, sem (előkelő) ősöktől való leszármazási képzelgésekre, sem áldozatiságra, de még (relatíve sok) idegenben kapott Nobel Díjra sem. Itthon, egymással kell jól együtt lennünk, és egymásnak kell megfelelnünk ahhoz, hogy mások becsüljenek.
„Idő, állj meg egy pillanatra, s ti, suhanó percek, várjatok” (Goethe)
Elrohant velünk tíz év. Fájdalmas szembesülni a rohan az idő igazságával, és belegondolni, hogy 2014. augusztusában, szinte napra pontosan az ideivel, nyaraltunk együtt először. Azt szokták mondani, hogy az a legjobb olvasmány, amit nem lehet letenni. Így jártam az Irka táborok tudósításaival. Miközben összeállítottam a tíz év anyagát, beleolvastam, javítgattam, teljesen hatása alá kerültem, nem bírtam abbahagyni az olvasását. Rám zúdultak az emlékek, éreztem az Ilonával közösen készített Mojito menta ízét, láttam lórit, a főszakácsot hagymát pucolni, és Mártát, ahogy süti az isteni bundás kenyeret reggelire. Nem szégyellem bevallani, megkönnyeztem a fotókon látva Katit, lórit és Pétert, akik már nincsenek közöttünk. Felröhögtem a feladatok láttán, aminek zömét már elfelejtettem, de most a beszámolók alapján érdekes volt felidézni. Az biztos, hogy a legérdekesebb, a Hitler-bajuszos, fehér, Leninfej szobor örökre beleívódott a retinánkba. Akkor bebizonyítottuk Csukás István mondását, miszerint bármiről lehet verset írni, nekünk még erről is sikerült.
Az idei, jubileumi táborozásra, augusztus 16-18-ig, már többedszerre Mátrakeresztesen, Béla nyaralójában gyűltünk össze. Ki-ki kedvére, ottalvással, vagy ahogy én jöttem, csak egy napra. A helyszín mit sem változott az évek során, a tornác horgolt angyalkái, bár sokat veszítettek üde fehérségükből, beleillettek a nosztalgikus hangulat megálltidő érzésébe.
Az ottalvók komótos reggelije után Magdival kezdődött az írói program. Borsik Miklós (1986) kortárs költő műveit olyan élvezettel tárta elénk, hogy már várom, hogy a nyári szünet után a könyvtárból megkaparinthassam az említett Átoknaptár (2020) és Futárlíra (2024) köteteket. Ezek mellett megemlítendő a Turista és zarándok címmel megjelent Kemény István munkásságát összefoglaló kiadvány, ami a JAK füzetek 200. darabjaként látott napvilágot Borsik és társai szerkesztésében. Magdi vicces világlátásnak nevezte a bemutatott verseket. Külön érdekesség, hogy az Átoknaplóban cím nélküli, számozott művek szerepelnek. Spiró György nagyon találóan úgy fogalmaz a könyvhöz írt ajánlójában, hogy a versek egy tudat „cikkanásai”, a Futárlírát egyszerre tartja „totál realistának és teljesen elvontnak”. Olyan érzésünk van, mintha a gondolatok állandóan kézben akarnák tartani az irányítást az úton levés állapotában észlelt, hiperrealista jelenségek fölött, amelyek így is képesek egyik pillanatról a másikra megakasztani az elme működését. Magdi ráhangolódásul pár verset fel is olvasott Eszter közreműködésével.
„Választunk egy beszédmódot, egy módszert, de nem érezzük, hogy ez a megtalált beszédmód, módszer lenne, talán mi is olyasmit mondanánk, ami a tárgyunk összes pozitív tulajdonságát magán viseli, ugyanakkor nem vers, hanem értelmező magyarázat” – így fogalmaz Borsik Miklós egy 2018-as kerekasztalbeszélgetés során, arra utalva, hogy a „sajátos figyelmet kérő szövegek” esetében a keresésnek kell szentelnünk magunk.
Magdi a versekhez hasonló hangulatot egy argentin írónő, Samanta Schweblin: A madárevő c. kötet novelláiban érzett. Az írónő hétköznapi keretek közé helyezve állít fókuszba teljesen mindennapos szituációkat, melyek egyúttal súlyos problémákat is boncolgatnak. Egy-egy novellát olvasva bizonyos pontig azt gondolja az ember, hogy egészen átlagos dologról szól, aztán hirtelen megjelenik benne valami, ami a valóságból kitaszítja az egész történetet, és egy sajátságos világba repíti. (moly.hu)
Borsikot pályatársa, Dunajcsik Mátyás 2015-ben a következőképpen jellemezte: „ő az a halkszavú, végtelenül figyelmes irodalmár, aki sokszor egészen addig nem tűnik ki a felolvasóestek és kritikai beszélgetések közönségéből, amíg el nem kezd beszélni, és pontos megfigyeléseivel, értő kommentárjaival helyre nem teszi a dolgokat. Vagy pont kimozdítja őket a helyükről.
A legérdekesebb verseket többször is felolvastattuk, hogy megértsük, végül megállapítottuk, hogy elég a hangulat, nem kell mindent megérteni. Íme az egyik a Futárlíra kötetből.
Beszorultam két nyugalom közé
Hogy a világ nyüzsgés, azt ismételgeti a város és az erdő, csak a fák között több a csend. Vagy akkor jártam ott, amikor hazudozott az ösvény, a lomb, a kéreg. Minden állat elbújt. Futottam. Beszorultam két nyugalom közé, helyben jártam, aztán a kalimpálás véget ért, a béke körbevett. Véletlenül láttam semminek. Összekevertem a békét a semmivel, bocsánat. Hogy a világ nyüzsgés, amiatt is elnézést kérek, ilyet nem állított az ösvény, a lomb, a kéreg, amikor minden állat elbújt. Futottam. Azt hittem, szétbarmolhatok egy kupac szótagot: falevelek voltak. Látszott a mező, rémisztgetett. Hogy a szálai mennyibe fájnak, nem világos, ahogy az sem, hogyan fizetek. A harkálycsőrpergésben a tranzakciós költség némán vándorolt. Közben tárt karok vártak, persze, kifordult gyökerek gesztusaiban a majomszeretet.
A másik gyöngyszem az Átoknaplóból (50. oldal)
XII.
Jól érzi magát bőrében a ránc, ahogy uralkodik az arcon. Vetélkedik a kivilágított pogácsák barázdáival. A kalácsok előtt toporogsz, kilépve a buszmeleg szélből, a lábszárad fonta be. Hallgasd végig a kezedben csörgő aprót. A csarnok zajait utánozzák az emberek, de többnyire túl lassúak. Túl nehezek. Ott, a fal mellett viszont megtalálod a legkönnyebbiket. Ahol nappali álmában pléddé változik egy hajléktalan.
A feladat adta magát, a Borsik stílusú versek jelenleg még születőben, de a fent említett Leninfej óta biztos vagyok benne, hogy nemsokára remekműveket olvashatunk. Ennyi tömény líra után nem csoda, hogy elpilledtünk. Jólesett kicsit elvonulni és a Panninak készített meglepetés fotókönyvet dedikálni.
Béla, mint mindig, újfent remekelt az ebéddel, mutatom a jóllakott társaságot az asztal mindkét végéről fotózva.
S eljött az ebéd fénypontja, az ünnepi, csokis-málnás torta, tetején meringue habcsókokkal és tíz kicsi gyertyával. Az almákba szúrt tűzijátékkal Julika kedveskedett. Panni meghatottan, úgy láttam könnyezve fogadta a kettős köszöntést, hiszen a tábor jubileumán kívül neki is születésnapja volt aug. 12-én. A fotók önmagukért beszélnek.
A torta tömény csokija buján omlott szét ízlelőbimbóinkon, a málna friss gyümölcsössége remekül kompenzálta édességét, s a habcsók csillagjaival nemcsak látványában, de ízében is tökéletes harmóniát alkottak.
A szakmai program mindezek után nem igazán hiányzott, de hősiesen figyeltünk Pannira, aki az erotikus irodalom rejtelmeibe próbált bevezetni. Murakami és a kortárs magyarok, Bartis Attila, Krusowszky regényeiből felolvasott részletek alapján próbáltunk ráhangolódni a várható feladatra, ami természetesen egy erotikus jelenet megírása volt. Már önmagában ez sem könnyű úgy, hogy ne legyen vulgáris vagy pornográf, de ezt még Panni megfejelte pár ételfotó hozzáadásával. Lóri elégedetten bólogatott ránk mindezeket látva, ebben biztos vagyok. Fél óra gondolkodás után, vért izzadva megszültem egy több sornyi terjedelmű, már-már Krasznahorkai mondatot, amit nem most, hanem majd a többiekével együtt teszek közkinccsé. Mutatok két ínycsiklandó ételt, az enyém a steak lett.
A fotókönyvbe egy német költőtől idéztem: Ne szomorkodj, hogy elmúlt. Örülj, hogy megtörtént! (Ludwig Jacowoski). Remélem, még sok-sok évet tudunk ugyanilyen vidáman együtt táborozni, mint amilyenre az idei sikeredett Mátrakeresztesen. Köszönet a vendéglátónak és a résztvevőknek, hogy a tizediket méltóképpen megünnepelhettük együtt tizenhárman. Jövőre veletek ugyanitt! (vagy máshol).
nehezen viselted hogy anyagi hazádat a természetet és szellemi otthonodat az anyanyelvet a gyarló emberiség balgán szennyezi tisztaságuk visszaállítása lett a szívügyed mérnök létedre megtértél a földhöz amiből vétettél tömegközlekedtél kerülted a fogyasztást magad termelted ételedet közben másokat szóval és énekkel tápláltál és gyakran néztél fel az égre ahova most megérkeztél immár mindörökre
“A gépi tanulás és a nagy nyelvi rendszerek alkalmazása számos vállalati feladatra remekül alkalmazható, és hatékonyan alkalmazva sok emberi munkát szabadít fel más feladatok elvégzéséhez.” *
(mondatértelmezés)
Egy vállalat, mint jogi személy, a kapitalizmus terméke. A római jog csak természetes személyeket ismer. Egy cég mesterséges képződmény, ami önállóan gazdálkodik és “megszerzett” erőforrásai használatával, kockázatot vállalva nyereség szerzésére törekszik.
A kapitalista tulajdonosok (vállalkozók, befektetők) álma egy olyan “vállalat”, ami olyan árukat állít elő, lehetőleg autonóm módon, problémát okozó (jogaikat érvényesítő) emberek alkalmazása nélkül, amelyek maximális profitot hoznak. Ezzel ellentétben egy fenntarthatóságra törekvő társadalom igényeinek olyan “gazdasági szervezet” felel meg, ami képes az egyéni és közösségi szükségleteket kielégítő termékeket és szolgáltatásokat úgy előállítani, hogy az embereket (lekötve életidejüket) csak a szükséges mértékben vonja be a tevékenységekbe. Mindezt úgy, hogy az a lehető legkisebb környezetterheléssel járjon. A MI alkalmazása rendkívül hasznos lehet az emberek kiváltásában, de egyáltalán nem mindegy, hogy magának a termelésnek mi a célja. Egy késsel kenyeret szelni és ölni egyaránt lehet.
