kiemelt címkével jelölt bejegyzések

Semmiért egészen – könyvbemutató Gödöllőn

Az Irka sok szeretettel vár mindenkit Istók Anna második regényének bemutatójára

2020. február 7-én pénteken 18 órakor a Gödöllői Városi Könyvtárba.

A szerzővel Ocsovszky Zsófia Irka tag beszélget, az est végén pedig játék is lesz, ahol a Semmiért egészen, vagy a Gyöngyfüzér antológia egy-egy példányát lehet megnyerni! (Ez utóbbiban a szerző egy gasztronovellája olvasható az első regényéhez kapcsolódóan).

A belépés ingyenes!

Mindenkit szeretettel várunk!

Feketéné Bencsik Julianna: A makrancos és a hölgy

illusztráció:pixabay.com

A fehér autó gyorsan hagyta maga mögött a kilométereket. Lámpája fénye belehasított a sűrű éjszakába, megvilágította az utat. Az autópályán alig volt forgalom, a műszerfalon egyetlen parancsikon sem gyulladt ki, vagyis minden tökéletes volt. Amikor a városba ért, a szemafor pirosra váltott. Az autó megállt, majd lefulladt. Feketéné Bencsik Julianna: A makrancos és a hölgy bővebben…

Ujj Béla: Bekezdések a rendszerváltásomról – 45. Kádár népe, 46. Tehetség

Almási Lajos alkotása

45. Kádár népe. Az emberek, zsigereiktől vezérelten, mint biológiai lények, mindig és mindenhol biztonságra vágynak. Ez, úgy tűnik, az „emberi természet” sajátossága, amit a technológiai és társadalmi környezet gyors változása nem hatástalanít. A nyelv, ami absztrakt konstrukció, lehetővé teszi olyan szövegek leírását, mint „biztonságos és szabad élet”. A rendszerváltáshoz az átlagemberben nem elvi/szellemi, hanem inkább tárgyi/anyagi elvárás társult, azzal a gondolattal, hogy ha ugyanolyan demokrácia leszünk, mint a nyugat, nálunk is beköszönt az ott meglenni vélt, irigyelt jólét. A demokráciához köthető értékek közül a magyarok döntő többsége igényli az egyenlőséget. Ez azonban a saját teljesítményüktől független elvárás nálunk. Ahogyan annak idején a feudalizmus megszüntetése mifelénk nem járt a nemesi előjogok felszámolásával – azokat jobbágyok nélkül is megőrizni szerették volna –, úgy az új rendszertől az emberek azt várták, hogy abban ingyen járjanak mindenkinek a társadalmi szolgáltatások. A politikusok ígéreteivel megerősítve „az emberek” úgy gondolták, hogy nem kell felelősséget vállalniuk, a dolgok csak úgy bekövetkeznek, vagy valaki mások majd megcsinálják. Ez a mástól megoldást várás a magyarság régi problémája, ami kellő táptalajt jelent a vezérek, királyok, kormányzók, nemzetvezetők, főtitkárok stb. uralmának kiépüléséhez. Szembe kell nézni azzal, hogy a valódi kérdés nem az, kinek a népe vagyunk, hanem az, hogy nálunk az emberek akarnak-e úgy élni, hogy a szabadság gyakorlásának igénye miatt lemondanak a nyilvánvalóan lehetetlen biztonságot ígérők támogatásáról, és felelősséget vállalnak saját sorsukért.

46. Tehetség. Látszólag mindig és mindenki elismeri a tehetség megnyilvánulásának fontosságát. A bármely területen sikeres rokonaira, ismerőseire, honfitársaira – sőt általában a „zsenikre” – szinte mindenki büszke. A szocializmus utolsó éveiben nagyon elterjedt volt a vélekedés, hogy a magyar emberek kedvezőbb, „nyugati” körülmények közé kerülve sokkal sikeresebbek, mint otthon. A rendszerváltás lehetőséget jelentett arra is, hogy a tehetségkezelésben változzon a helyzet. A tehetség egyesek szerint kivételes, mások szerint általános potenciál, lehetőség, ígéret arra, hogy valamely emberi tevékenységben valaki olyan teljesítményt tudjon nyújtani, amely társadalmilag hasznos, és elégedettséggel, élménnyel jár mások és maga számára. A tehetség érvényesüléséhez ismeretekre, tudásra, készségek és képességek sajátos keverékére van szükség. Kibontakoztatásához az előrelátás, kitartás, szorgalom, kreativitás, alkalmazkodó- és helyzetfelismerő képesség, asszertívitás és kommunikációs képesség is hozzájárul. Egy társadalom minőségét jól tükrözi, hogy mennyire képes érvényesíteni a tagjaiban meglévő tehetségpotenciált. Általános vélemény, hogy a tehetség feltárására a gyermekkor a legalkalmasabb. Akkor lehet játékos módon lehetőséget adni a tehetség megnyilvánulására, ami a tanulásra és ismeretszerzésre is kihathat. Nyűgből öröm-, sőt néha boldogságforrássá teheti az „iskolát”. A rendszerváltás csupán néhány, az anyagi érvényesüléssel kapcsolatos „tehetség-terület” lehetőségeit javította, a többiben nem előrelépést, hanem inkább lemaradást hozott a világhoz képest. Ez az egyik oka annak, hogy az iskolarendszer-váltás nem tartozik a sikerágazatokhoz.

Galló Kovács Zsuzsanna: A megállt idő Hell-Bourg-ban

Idő, állj meg egy pillanatra,
s ti, suhanó percek, várjatok” (Goethe)

A csoda megtörtént. Egy tündéri kis faluban, Hell-Bourg-ban az idő megállt egy pillanatra, s a suhanó percek vártak. Egy pár napra visszamentünk egy régebbi évszázadba, a csendbe, a nyugalomba, a háborítatlan természetbe.

Hell – Bourg a Cirque de Salazie völgykatlanban, magas hegyekkel körülvéve, a tengerszint fölött körülbelül kilencszáz méterre fekszik. Nevét Luis de Hell-ről kapta, aki 1838-től 1841-ig volt az akkor még Bourbon sziget kormányzója. Az egyetlen tengerentúli falu, melyet beválasztottak a „Legszebb falvak Franciaországban” kategóriába. A kiválasztó szervezetet 1982-ben hozták létre a gazdag kulturális örökséggel, és festői látképpel rendelkező kis vidéki falvak turisztikai vonzerejének támogatására. Galló Kovács Zsuzsanna: A megállt idő Hell-Bourg-ban bővebben…

Ujj Béla: Bekezdések a rendszerváltásomról – 43. Életutak, 44. Közigazgatás

Almási Lajos alkotása

43. Életutak. Tanulságos lenne, ha valaki össze tudná gyűjteni mindazokat az életutakat, amelyeket a rendszerváltásban részt vettek azóta bejártak. Országos szinten ez a feldolgozó munka már elkezdődött, különösen azok esetében, akik már nincsenek az élők sorában. A dolgot nehezíti, hogy a hatalmat még nagyrészt azok birtokolják, akik érintettek voltak az eseményekben. Különösen vidéken, ahol közvetlenebbek és behatároltabbak a személyes viszonyok, ez nem teszi könnyűvé a tények feltárását. A vonatkozó dokumentumokkal: fizikai alapú- és elektronikus hordozón keletkezett szöveges, hang és képi információkkal nem állunk jól. A még élő résztvevők azt tapasztalhatják, hogy talán nem teljesen véletlenül, egyre kevesebb dokumentum hozzáférhető, és egyre jobban különbözik az átélt és a hivatalos „történelem”. A levéltárak és egyéb gyűjtőhelyek megbízhatóságát megkérdőjelezi a közhatalom hivatali tevékenységének pongyola dokumentáltsága. A megfelelő tájékozódást tovább nehezíti a forráshiány és a működő médiák elfogultsága. Csak néhány életút-részlet illusztrációként, nevek nélkül: lelkészből, középiskola igazgatóból, állampárt-alkalmazottból politikus, tanácselnökből hentes, majd országos főhivatalnok, sebészből, vegyészből polgármester és képviselő, történészből műemlék beruházó, mezőgazdasági egyetemi tanszékvezetőből tévéelnök, geológusból fő agrármarketinges, hogy csak néhány érdekesebb példát említsek. A közelmúlt értékelés-változásának átélése nem erősíti a „történelembe” vetett bizalmat, de megerősíti azt a meggyőződést, hogy a személyes emlékezésre, bármennyire szubjektív is, szükség van ahhoz, hogy ne vesszen el a múltunk.

44. Közigazgatás. Egy emberközpontú társadalomban – egy köztársaságban – a közhatalmat az államszervezet és/vagy az önkormányzat látja el, jogszabályokat végrehajtva. Az ehhez szükséges kompetencia alapú, funkcionális „hivatalnoki rendszer” nem igazán hungarikum. A feudális előjog-alapú vármegye rendszer az Osztrák–Magyar Monarchiában kezdett ebbe az irányba mozdulni. A központosított szocialista hatalom a közigazgatást az államigazgatással azonos fogalomként kezelte. A rendszerváltáskor megalakuló helyi önkormányzatok létrejöttével, a közigazgatás és az államigazgatás elkülönítése volt a cél, vagyis önálló önkormányzati igazgatás, és attól különböző államigazgatás létrehozása. Volt olyan vélemény is, hogy az „államhatalom ellensúlyai az önkormányzatok”. Ez alatt azt értették, hogy „szükség van az államigazgatástól független, erős önkormányzó közösségre”. Ez a vélekedés a modern állam funkciójának félreértéséből származott. A helyi önkormányzatokba került „szabadon választott” személyek közigazgatási kompetenciája elhanyagolható volt. A létező szocializmusban nevelkedett orvosoktól, lelkészektől, tanároktól, történészektől, „irodalmároktól” stb. nem volt elvárható ez a tudás. Az azonban, hogy az igénye is hiányzott, nehezen megbocsátható. A kialakuló „politikus réteg” nem ismerte fel a modern szabályok uralta, formalizált közigazgatás fontosságát, annak mindennapi gyakorlati jelentőségét, azt, hogy az önkormányzati és állami köztisztviselő, sőt a kormánytisztviselő is, önállóan, valamilyen jogszabályt alkalmazva, semlegesen és pártatlanul jár el. Ezért van az, hogy a törvények uralmának hiányát mindennap a bőrünkön érezzük.

GÖMB-IRKA – egy kiállítás lenyomata

Szinvai Pál: Ritornell 2

fotó: Braun Katalin

D. Tóth Norbert: Barátság (részlet)

Két igazi barát között nem számítanak a külső hatások. Nem számít a társadalmi hovatartozás, az iskolai végzettség, az anyagi különbség.

Két barát nem azért barát, hogy a saját, önös érdekeiket nézzék. Két barát mindig, minden helyzetben számíthat a másikra.

Olyan biztos hátteret nyújtanak egymásnak, mintha egy jól működő anya-gyermek kapcsolatban lennének. Egy barát néha még biztosabbnak érzi a barátját, mint a saját szüleit. Az igaz barátság egyik alap pillére az őszinteség, melynek során nincsenek tabuk, nincsen szégyenérzet a másik előtt. Minimálisan csiszolják egymást, de semmiképp nem baltával akarják egymást a sajátjuk képére faragni.

Elhangzott dec. 2-án az Artjárás könyvbemutatón

GÖMB-IRKA – egy kiállítás lenyomata

Pirók Irén: Hó-fehér-szó

fotó: Rimány Dorottya

Szolnoki Irma: Felhők

Elefántfűnek hívtuk. Szalmasárga színben hajladozott a szélben, úgy hívogatott, mint a tópart homokja: ülj le, pihenj egy kicsit. Magas, szálas, ritka virágú fű volt. Ki sem látszottunk belőle, amikor házi feladatként, a biológia órára, bogarakat kerestünk a tövében.

Utáltam a bogarakat. Soha nem lett volna meg a gyűjteményem, ha kedves barátnőm nem segít összefogdosni, és gombostűre feltűzni őket. Hosszú, fárasztó munka volt, de az Erzsébet park csodás fái, bokrai, jó levegője, feledtette velem a kellemetlenséget. Mire a bogarakat begyűjtöttük egy dobozba, jócskán elfáradtunk. Leheveredtünk a fűbe és bámultuk a kék égen, lassan kúszó felhőket. Képzeletünkben mindenféle alakot öltöttek. Egymás szavába vágva fedeztünk fel hol egy oroszlánt, hol egy mackó fejet, vagy éppen egy lovagi várat, a szél sodrásában állandóan változó felhőpamacsokban. Egy különös színházat láttunk, ahol halak, teknőcök úszkáltak, lovak, kutyák rohantak, bohócok nevettek, vagy éppen tündérek táncoltak. Gyermekkorom legérdekesebb játéka volt.

Nemrég nagy gyász ért. Kedves barátnőm eljött hozzám, hogy vigasztaljon. Hálás voltam, hogy nem kérdez, nem faggat, csak csendben ülünk a teraszon. Szemem az eget kutatta, mintha azokat keresném, akik már nem lehetnek velem. Hirtelen hűvös borzongás futott rajtam végig, az égen tarajos felhők vonultak, mintha emberek meneteltek volna egymás után, sorban.

– Nézd, gyászolók, az utolsó utat kísérik! – szóltam rekedten. Ő fel sem nézett, úgy mondta:

– Nem gyászolók. Oroszlánok, lesben állnak, vadra várva, éhesek. Csak a fejük látszik ki a fűből – tette hozzá és megszorította a kezem.

– Elefántfű – suttogtam halkan és csendben elsírtam magam.

Elhangzott dec. 2-án az Artjárás könyvbemutatón

Ujj Béla: Bekezdések a rendszerváltásomról – 41. Tulajdonváltás, 42. Lakótelepi focipálya

Almási Lajos alkotása

41. Tulajdonváltás. Mindenki arról beszélt, hogy fel kell számolni a köztulajdon pazarló dominanciáját. A lényegi kérdés, amit akkor kevesen fogalmaztak meg világosan, az volt, hogyan lesz a nagyrészt állami vállalatokban lekötött közvagyonból, „profit elvű ellenőrzést” lehetővé tevő magánvagyon. Ezt utólag már egyértelműen privatizációnak nevezzük, akkoriban inkább a magántulajdonon alapuló, hatékony piacgazdaság feltételei megteremtésének nevezték. „A lényeg az, hogy visszaálljunk a gazdaság, a társadalom természetes fejlődésének nyomvonalára, s ez majd kialakítja az arányokat az állami, a magán-, a települési önkormányzati, az alapítványi és más tulajdonformák között.” (Sic!) Erősen kérdéses, hogy megértette-e, egy megszűnő és/vagy éppen valahogy magánkézbe került vállalat dolgozója, hogy ez mit jelent? Volt ennél egyértelműbb fogalmazás is: „a gazdaság talpra állítása elképzelhetetlen a tulajdonviszonyok alapvető megváltoztatása nélkül.” Azt azonban senki nem magyarázta meg, hogyan, miért éppen úgy lesz az eddig köztulajdon gyár valakié, és miért pont az öve. És persze arról végképp nem volt szó, hol lehet jelentkezni, ha valaki, aki addig azt hallotta, hogy „tiéd a gyár … ”, maga is tényleges tulajdonos akart lenni. Miközben folyt a kampány a négyigenről, elkezdték alkalmazni az 1989. évi XIII. törvényt, amely szabályozta a gazdasági szervezetek és társaságok átalakulását, ami lehetővé/törvényessé tette a spontán privatizációt. A munkahelyi pártszervezetek átadták a stafétát a privatizátoroknak, akik új tulajdonosként, racionalizálták a veszteséges működést, és állampártmentesen szabadultak meg a felesleges munkaerőtől.

42. Lakótelepi focipálya. Tanácstagi tevékenységem egyik eredménye az volt, hogy sikerült a lakótelepen, amit a tanácsban képviseltem, részben társadalmi munkában, létrehozni egy bekerített focipályát. A közterületet, a tervezést, a szükséges anyagokat, a szakmunkát tanácsi forrásból, és az akkoriban létező tanácstagi keretből szedtem össze. A kivitelezésben sok lakó és jómagam is részt vettünk. Akkoriban, a frissen épített tömbházakban a lakosság összetétele olyan volt, hogy majdnem minden családra jutott iskolás korú gyerek. Amikor a létesítmény elkészült, a gyerekek és a kamaszok hamar birtokba vették. Sőt, a férfiak is összeálltak, főleg hétvégenként, egy-egy focimeccsre. A benépesült grundon sokszor késő estig röpködött a labda. A közelben lakók nagyon gyorsan elkezdtek panaszkodni a használat okozta zsivajra, volt akit a labdapattogás különösen zavart. Előbb csak kérték, de később már követelték a zaj csökkentését, egyesek egyenesen a tevékenység megszüntetését. A közjavak, a pálya ilyen volt, közösségi használata, mindig vet fel kérdéseket. Az egyik lehetséges válasz, hogy nincs szükség rájuk. „Ami mindenkié, az senkié, és a dolgok csak akkor működnek, ha van gazdájuk”, mondják a magántulajdonban hívők. Mások kiállnak a közjavak mellett, mint a közösségi élet fontos színterei, eszközei mellett. Ők nem csak elvi alapon gondolják indokoltnak a köztulajdon szükségességét, hanem azt is állítják, hogy vannak olyan személyes és társadalmi szükségletek, amelyek csak közjavakkal kielégíthetők fenntarthatóan. A pálya ma már nincs meg, egykori területét is igénybe véve, egy görögkatolikus templom épült a helyén.

Boldog Új Évet!

Kányádi Sándor: Csendes pohárköszöntő újév reggelén

Nem kívánok senkinek se
különösebben nagy dolgot.
Mindenki, amennyire tud,
legyen boldog.
Érje el, ki mit szeretne,
s ha elérte, többre vágyjon,
s megint többre. Tiszta szívből
ezt kívánom.
Szaporodjon ez az ország
Emberségbe’, hitbe’, kedvbe’,
s ki honnan jött, soha soha
ne feledje.
Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy,
vissza nem fognak a kátyúk…
A többit majd apródonként
megcsináljuk.
Végül pedig azt kívánom,
legyen béke. –
Gyönyörködjünk még sokáig
a lehulló hópihékbe’!

illusztráció: pixabay.com

Mersdorf Ilona: Élet és művészet

illusztráció: pixabay.com

Tudom, hogy rengeteg definíció létezik, de én azt fogadom el a legszívesebben, hogy a művészet önmagunk kivetítése a világba. Az, amit magunkból másoknak akarunk adni.

De ugyanakkor az a külön világ is, amit magunknak akarunk teremteni. Ilyenformán minden, amit úgy hozunk létre, hogy magunkat beleadjuk, művészetnek tekinthető. Szerintem. Ennek az értelmezésnek megvan az az előnye is, hogy rögtön elégedettebbek lehetünk magunkkal, mert így minden nap alkottunk valamit.

Ezt az egészet nem most, és nem itt, a falusi csendben találtam ki. Párizsban, az Orsay múzeumban, a Gauguin teremben álltam, amikor belém hasított a felismerés. Gauguin festményei a falon sokkal kevésbé tűntek a művész szerves részeinek, mint a kicsit csámpás, fából faragott dagasztóteknője, a virágdíszes ajtógerenda, a göcsörtös fatönkök, amiken ő és feleségei üldögélni szoktak, a Tahitin festett vásznak tanúsága szerint.

Ott éreztem úgy, hogy maga a tér, amit a művész teremtett maga köré, az a művészet. A valós tér mellett másodlagos, hogy le is festette azt a teret. Hogy valami mai hasonlattal éljek: a kettő úgy aránylik egymáshoz, mint az elfogyasztott ebéd fogásai, és a facebookra kiposztolt képük. Előbbi saját, összérzéki élmény, utóbbi a világgal megosztott része.

Gyakran jut eszembe az az élmény, hogy ott lehettem, a Gauguin-térben, annak részeseként. Most éppen azért idézem fel, hogy megnyugtassam magam: nem baj, hogy eltelt megint egy év úgy, hogy szinte semmit sem írtam. Mert a szó elszáll – a leírt szó talán kicsit lassabban –, de a tárgyak, amiket létrehoztam, azok maradnak.

Ez az új függöny, amin türkiz lufik repülnek felfelé, ez például legalább annyira elmond rólam valami lényegeset, mint a szavak, amiket leírok.

A faliszőnyeg, amit a kisunokámnak szőttem, tapintható valóság, ami túl fog élni engem. Évtizedekig ott lóghat majd a falán. Akár. Vagy előkerül majd minden nagytakarításkor és költözéskor, a kérdéssel együtt, hogy ki kell-e dobni, de nem lehet, mert emlékeket nem dobunk ki. Én legalábbis gondosan, bár talán értelmetlenül őrzöm őket.

Szóval a tárgyi valóság sem garancia az örökkévalóságra. Sőt, hangsúlyozottan benne van a múlandóság, a fizikai valójuk bármikor megsemmisülhet.

Akkor már mégis inkább a szó? Az lenne az, ami inkább megmarad? Kihez jut el, az egymásra zúdított szavak végtelen tengerében?

Ne gondoljunk inkább bele. Ragaszkodjunk az illúzióinkhoz. Gauguin sem festette volna meg a képeit, ha nem őrzi magában azt az álmot, hogy nagy festő lesz belőle. Pedig anélkül is boldog volt – vagy lehetett volna – ott, a meglelt szigetén.