Találtunk egy világoskék hosszú ruhát, amiben az unokatestvérem, Marika játszott pár éve valamilyen mesefigurát. Talán Hófehérkét, vagy Csipkerózsikát. Pont jó volt rám a méret. Gyönyörű selyem anyagból volt a ruha, a legderűsebb égszínkék, az ujján, a nyakán, az alján fodrokkal. Megvolt a kiindulás, már csak egy jó ötlet kellett, hogy mi legyen a jelmez. Kezünkbe akadt egy korona is, aranypapírból. Sose láttam szebbet! Legyek királylány, vagy hercegkisasszony? – tettem fel a kérdést. Á, az nem túl eredeti, másoknak is biztosan eszébe jut. Irma nenémnek támadt egy remek ötlete. Ráírta a koronára, hogy BÉKE.
– Na, majd te leszel a béke nagykövete!
Volt ebben némi számítás, bár ekkor ezt még nem tudtam. Az egyetemes békeharc akkoriban vívta legnagyobb csatáit.
“Egy a jelszónk, a béke” – énekeltük nagy beleéléssel minden állami ünnepen. Ezzel a felirattal ideológiailag tökéletesen megalapoztuk a jelmez sikerességét.
Hátra volt még a felcicomázás. Ebben segített némi csillogó flitter, ami nagyon jól mutatott a fekete kartonból készített maszkon. A fodrokat feldobtuk a fenyőfáknál használt ezüst boákkal. Csodálatosra sikeredett a maskara. Csillogott, fodrozott, egy igazi hercegnő is megirigyelte volna. Büszkén lejtettem végig a közönség előtt a BÉKE nagyköveteként a győzelem biztos tudatában.
A novella folytatását az Álarcaink, jubileumi Irka kötetben találjátok. A kötet megvásárolható és kikölcsönözhető a gödöllői városi könyvtárban.
Pap-Klára Márta
Írásaim sokszor gyerekkori emlékeimből táplálkoznak. Újabban egyre többet foglalkoztatnak az öregedéssel járó változások. Tanításom során gyakran találkoztam családi tragédiával, ilyenkor elképzeltem, hogyan alakulhatott ki az a helyzet, ami a szomorú végkifejlethez vezetett.
Először a folyton növekvő vakfoltokat térképezem fel ezen a régi darabon, majd lassan az arcomra fókuszálok. Ezt csinálom évek óta. Ezt csinálom, mióta felérem a tükröt.
De hol van már az a tejfölszőke, pirospozsgás, anyajegyes arcú kisgyerek?
Ott van valahol mélyen a foncsorfoltokba ragadva…
A tükör segít megmutatni az igazi arcomat. Hála neki álarcokat és maszkokat is tudok készíteni. Az elmúlt években különféléket kellett hordanom, volt, hogy egyszerre többet is, ám nézzük csak meg őket sorban:
Apa, férj, családfenntartó. Ezt az erőt sugárzó, nagy, hatalmas, rendíthetetlen, de szigortól kissé komor maszkot hordtam a legtöbbször. Meg is sínylette. A kezdetben színes maszk mára eléggé megkopott és pasztell árnyalatúvá antikolták az évek, ám szerencsére sok otthon a színes ceruza, így a gyerekekkel és a feleségemmel az asztal közepére helyezett álarcot egy közös színezés során újjá varázsolhatjuk. Mindenkinek jut egy negyed…
A novella folytatását az Álarcaink, jubileumi Irka kötetben találjátok. A kötet megvásárolható és kikölcsönözhető a gödöllői városi könyvtárban.
Kenéz Árpád
Azt szoktam mondani, hogy egyszerre vagy három ember életét élem. Az is lehet, hogy ez a szám folyamatosan növekszik. Mindegyikhez más maskara dukál. Van olyan, amely könnyű, szinte láthatatlan, de valamiért mégis nehezebb, mint az agancsokkal koronázott bronz sámánmaszk. Az előbbi mögé szinte lehetetlen elbújni, míg a másik mögött bátran kiengedhetjük a gőzt. Ahogy a pót nagyanyám mondta: “Ki köll ismerni égymás gusztusát!”. Azaz nem árt, ha tudunk igazodni, alkalmazkodni a környezetünkhöz és képesek legyünk úgy hordani a maszkjainkat, hogy mégse mondhassánk ránk: Köpönyegforgató!
A közös múlt emlékeiben való matatásai közben a legmegrázóbb felfedezése az volt, amikor rádöbbent, hogy mennyire kedvelte a nő szagát. Már magának a szag szónak felbukkanása is megdöbbentette. Közönségesnek érezte, de bármennyire igyekezett, nem talált jobbat helyette. Az illatot túl szépelgőnek, a bukét, az aromát, az odort mesterkéltnek, a kipárolgást pedig túl tudományosnak vélte. Most is a szaga volt, amiről azonnal felismerte, pedig sokat változott az emlékeiben őrzötthöz képest. Az érzékeléssel foglalkozó kutatók azt állítják, hogy az orr a legkevésbé tudat uralta érzékszerv. A szaglást nagyon nehéz manipulálni.
Most sem találta kellemetlenek a beszippantott “tapasztalatot”.
A nő időközben eltűnt a szeme elől a zsibongó kavalkádban. Odáig azért nem fajult fellobbanó “érdeklődése”, hogy utána menjen és megkeresse. Mindenesetre a viszonyuk gyökerét érintő felismerésétől valahogy megváltoztak emlékeivel kapcsolatos érzései. Olyan elemek kerültek felszínre, amelyek már végleg elsüllyedni látszottak. Nagyon úgy tűnik, hogy az öntudatlan zsigerek élményei maradandóbbak, mint a tudat által “feldolgozott” benyomások.
A novella folytatását az Álarcaink, jubileumi Irka kötetben találjátok. A kötet megvásárolható és kikölcsönözhető a gödöllői városi könyvtárban. Kötetbemutató: 2024. december 20. péntek 18 óra, Gödöllői Városi Könyvtár. Mindenkit szeretettel várunk!
Ujj Béla
Életem történéseit áttekintve nincsen hiányérzetem. Ez nem azt jelenti, hogy mindent jól csináltam, csak annyit, megértettem mit miért vállaltam. A gyermekség, férjség, apaság, hivatás, közéletiség maszkjait rendre magamra vettem. Többnyire élveztem is minden eljátszott előadást. Megtettem amit tudtam. Nyugállományba vonultan írásba foglalom megélt valóságom. Már csak olyan álarcot veszek magamra, amiben jól érzem magam. Megbékéltem azzal a valakivel, akit a tükörben látok.
Éjfél elmúlt már. A városban még zúgtak a harangok. Mindenütt emberek ölelkeztek e pillanatban, férfiak és nők, óvatosan, hogy az urak estélyi ruháját ne maszatolja púderrel az alkalmi ölelés. Egyesek visítozó malac farkát szorongatták, merengő és ijedt arckifejezéssel. „Jobb lesz!” – mondták az optimisták. S az öregebbek, óvatosan: „Ne legyen rosszabb”. Sokan halottaikra gondoltak e pillanatban. Sokan ezt gondolták: „Készpénz, egészség!” – s titokban, két ujjal, megérintették az asztal fedőlapját. […] Természettudományos szempontból az ólomöntés marhaság. De a mi szempontunkból, akik itt állunk két lábbal az új időben, s élni szeretnénk, egyáltalán nem marhaság, látunk-e valami kedveset és biztatót az ólom árnyképében? Ez az ősi játék megmutatja, mi fajta vágyak élnek bennünk. […] Emlékszem ólomöntésekre, mikor az árnykép családi házat ígért, verandával. Vagy betétkönyvet, mint harminc esztendő szorgos és takarékos munkájának eredményét. Vagy fiatal nőt, karján két kövér gyermekkel. Vagy utazást a tengeren. […] Persze, mindenki várja, hogy sorsa jobbra fordul; de hinni nem ilyen egyszerű. Hinni úgy kell, olyan erővel, hogy az ólom is megolvadjon tőle, s árnyéka engedelmesen megmutassa vágyképeinket. […] Régebben duplafedelű aranyórát kívántak az emberek, ezer holdas birtokot, s a tetejébe jó egészséget nyolcvan évig, százezer forintot, kedves és tehetséges unokákat, s közéleti tisztségeket. […] Ábrándjaink ma negatívak. Ne mondják fel állásunkat, ne csökkentsék fizetésünket, ne vigyék el adóba a zongorát, ne emeljék fel a házbért! Lefelé licitálunk. Nincs képzelőerőnk többé. […] Gyávák vagyunk a vágyainkhoz. […] A világ asztala terítve van; nem a készlet fogyott el, csak vágyaink satnyultak. (Márai: Ólomöntés)
A Karácsony a könyvtárban program részeként 2024. december 20-án az Irka tizedik könyvének bemutatóján Istók Anna, az Irka vezetője rendkívül csinos, elegáns öltözékben, egy lila pliszírozott szoknyában, és egy fekete, karokon átlátszó, csipkehatású felsőben köszöntötte a közönséget, és az álarcaik mögött rejtőző irkásokat.
A műsor egy különleges produkcióval kezdődött: irkatársunk, Karsai Gizella pantomimművész avatott be minket az álcázás rejtelmeibe.
Újvári Miklós újságírót, az est debütáló moderátorát az írókör megalakulása, a benne zajló foglalkozások mikéntje, és a könyvek szerkesztése, lektorálása érdekelte. Panni többek között a témaválasztásról, a szövegek tömörítésének fontosságáról beszélt, s megemlékezett Mersdorf Ilonáról, a nemrég elhunyt társunkról, aki az írókör mozgatórúgója, mondhatjuk lelke volt.
A kötet illusztrátora, egy régi irkás, Fodor Katalin grafikusművész elmesélte, hogy teljes szabadságot kapott az alkotásban, és bátran nyúlhatott olyan technikához, amit nagyon szeret, ami személyes, de egy szűkebb rétegnek szól.
Az est legérdekesebb része következett: a szerzők szereplése. Panni az adott novellához kacsolódó kérdéseire mindenki megpróbált az álarca mögül őszintén válaszolni.
Íme a kérdések: (válaszok alább a videóban)
Almási Lajos: Isten belát-e a maszk mögé?
Bojár Cassino: Fel lehet építeni egy egész életet egy hazugságra?
Galló Kovács Zsuzsanna: Ezt nem illik csinálni – mit jelent számodra ez a mondat? Jellemző ez még rád?
Filep-Pintér Eszter: Szoktál-e még szégyenkezni, ha igen, mi miatt?
Istók Anna: Mindenkinek van valami függősége, neked mi?
Kakucska Melinda: Mi az, ami ki tud billenteni a döntésképtelenségből és elindítani a változás útján?
Karsai Gizella: Egy színész mindig szerepet játszik. Te sose felejtetted még benne magadat egy szerepedben? maszkodban?
Kenéz Árpád: Neked magabiztosságot ad, ha magadra öltesz egy maszkot, egy szerepet?
Kovács-Oláh Anikó: Hogyan tudja az ember a félelmeit legyőzni?
Kővágó Éva: Szerinted hogyan válik valaki hőssé? Mi kell hozzá?
Nagy-Laube Csilla: Az anyaság egy olyan szerep, amit le lehet néha tenni, levenni az anyamaszkot, vagy ez már örökre az arcunkra ragadt?
Németh Anna: Szerinted a megfelelési kényszerből születhetnek pozitív dolgok?
Papp-Klára Márta: Mi az, ami téged a legjobban felháborít?
Richter Anikó: Sokan nem azt az életet éljük, amit élhetnénk. Mi ennek az oka?
Szabó Anikó: Szerinted kell-e vagy nem kell az álarc a mai társadalomban?
Tóth M. Erika: Bizarr témával álltál elő, pornófilm forgatáson vesz részt novellád főszereplője, akiről csak annyit árulunk el, hogy virtuális szemüvege is fontos kellék ebben a történetben. Úgy látom, írásodban feszegeted ezt a mai, trendi virtuális valóságot, a te, mondhatjuk nem mindennapi, fantázia világodban meddig terjednek ezek a határok?
Ujj Béla: Létezik-e egyáltalán az embernek egy maszk nélküli arca?
Kell egy csapat! Az ismert film jelmondata jutott eszembe a könyvbemutatóra készülődve, és mindvégig a helyszínen is. Boldog vagyok, hogy a sors kegyes velünk: az IRKA csapata tizenhat éve tartja magát. Együtt megyünk a parkon át, irodalmat főzünk, álmodozunk, Darwint parázni kényszerítjük, bejárjuk a világot, rácsodálkozunk a hétköznapi dolgokra, és álarcok mögé bújunk.
Panni frappáns fészbuk bejegyzésével búcsúzom, és mindenkinek jó szórakozást kívánok az Álarcainkhoz.
„Fantasztikus hangulat, fantasztikus közösség. Öröm irkásnak lenni, imádom, hogy benne vagytok minden bolondságban, hogy mindig kitaláltok valami kreatívat. Az Irka tizedik antológiáját, az Álarcainkat maszkban mutattuk be, az est végére persze mindenkiről lekerült minden álarc, és minden titokra fény derült. Köszönöm, hogy vagytok és mindenkinek, aki itt volt és segített, részt vett, meghallgatott.”
Idő ütötte lyuk tátong jobb térdem vásott szövetén, rajtam fakult férfiing, hajam szanaszét táncol. Vége. Vége a napnak a lassan ölő gyilkos rabszolgasorsnak. Mint szétmarcangolt Hamupipőke állok egyedül a tükör előtt. Egy órám van levedleni anyai mivoltomat és feltenni hajdani hajadon álarcomat. A tükörből visszanéző tekintetem akár az űzött vadé: Hol van az a szikra és a démoni láng szememből? A homlokomra ráncot vető jó néhány év ellenére ma újra randevúzunk. De ki van az én tükrömben magam helyett? Nem ismerem fel ezt az új alakot. Félek, hogy csalódni fog. Hiszen engem is cserben hagyott ez a tükör. Torzít ez az ócska berendezés! Persze a világítás is csapnivaló. Nem kell sok: egy kis smink, egy kis volumen, egy jó ruha, egy magassarkú cipő és egy vadító parfüm. Ennyi kell csupán. Az nem lehet, hogy ne menne újra! Csak még egyszer, csak utoljára! Azt kívánom Tündérkeresztanyám, hogy legyek újra saját magam! (Ujjával csettint.)
A novella folytatását az Álarcaink, jubileumi Irka kötetben találjátok. A kötet megvásárolható és kikölcsönözhető a gödöllői városi könyvtárban. Kötetbemutató: 2024. december 20. péntek 18 óra, Gödöllői Városi Könyvtár. Mindenkit szeretettel várunk!
Nagy-Laube Csilla
Mi lenne, ha alkalomadtán letépném az összes álarcomat? Ha sikerülne mindtől megszabadulni egy csapásra? Mit találnék alatta? Van-e egyáltalán olyan, hogy álarcok nélküli én? Az álarc mindig üzenetet hordoz, közvetít valamit rólunk, és mondunk valamit magunkról a segítségével. Álarc az öltözködési stílusunk, a smink, amivel hangsúlyozunk vagy elfedünk. Álarcok a szavaink is, a kifejezéseink. Álcáz vagy kiemel egy magas sarkú, de egy bakancs is. Álarc az ugyanolyanság. Álruha az uniformis, az egyén felelősségének elbújtatása. Az álarcok egymásra rakódnak. A rétegekből kialakult kép, amit magunkról másokba kivetítünk minden élményünkkel, interakciónkkal épül, egyre bonyolódik. Valójában akkor vagyunk a leginkább önmagunk, amikor beazonosíthatatlanok vagyunk: az internet arctalan rengetegében, beöltözve egy álarcosbálon vagy felismerhetetlenre festve, mint a legyek urában a társadalomtól elszigetelten.
Néztem a szemeket, hogy mi bújik ki onnan a mosoly takarásából. Kígyók, egymást dörzsölő, számító kezek, ütésre kész öklök, pisztolygolyók, lángnyelvek, jégcsapok, tekergőző, hízelgő macskák, szelíden acsarkodó rókák, falkában támadó farkasok.
Mi ez? Félelem, őrültség, üldözési mánia? Mindig így volt, csak eddig nem érzékeltem? Most, hogy „elvégeztem az iskolát”, most már mögé látok az arcokra gyógyult mosolyoknak? Le kell még nyugodnom. A megsebzett, felkavart lélek gyógyulása hosszú idő. Van, ahova páncélt növeszt, így védekezik, máshol hártya vékonyságúvá válik, hogy jobban érezze a veszélyt. Például egy mosoly mögött.
A novella folytatását az Álarcaink, jubileumi Irka kötetben találjátok. A kötet megvásárolható és kikölcsönözhető a gödöllői városi könyvtárban. Kötetbemutató: 2024. december 20. péntek 18 óra, Gödöllői Városi Könyvtár. Mindenkit szeretettel várunk!
Karsai Gizella
Mindig szerettem írni, Már elsőben is, a betűk szépsége miatt. Gondosan rajzoltam őket, elbűvölt a formájuk. Mindegyikbe beleképzeltem valamit, vagy valakit. Később nagyon szerettem fogalmazást írni. Versenyeket is nyertem velük. A verseimet nem mertem megmutatni senkinek. Csak a fejemben maradt meg belőlük egy-két sor. Pantomim-művészként a mozdulataimmal meséltem, énekesként a dalaimmal üzentem. Az írás hosszú évekig a háttérbe szorult. Aztán csak előbukkant – mesékkel. Két kisebbik gyermekeim kalandjait örökítettem meg és olykor el is röpítettem egy kicsit, mert nem bírt magával a fantáziám. Pár éve egy szellemi oázisra leltem. Még a járvány alatt csatlakoztam az Írókörhöz. Azóta újra meg újra rácsodálkozom, hogy egy-egy feladat mit tud kihozni belőlünk. Hát most egy régi emlék került elő.
Tanulni a könyvtárban szeretett. Levette a polcokról a témájához szükséges könyveket, majd az olvasóterem utolsó sorában ült le, hogy távol legyen a jövő-menő emberektől. Olvasott, jegyzetelt, szinte fel sem nézett. Egyik nap hatalmas csattanás zökkentette ki a tanulásból. Összerezzent és szétnézett. Pár méterre tőle egy magas fiú dobhatta le könyveit az asztalra, mert sokan fejcsóválva néztek rá.
– Bunkó! – mondta ki halkan, és gyorsan a szájára tette a kezét.
Azóta többször látta őt, aki már nem keltett feltűnést a viselkedésével. Lassan felfigyelt arra is, hogy az a lezsernek látszó fiú mindig a közelében ült le. Azt is észrevette, hogy időnként fürkésző tekintettel pillantott felé.
– Nocsak, nocsak! Felkeltettem az érdeklődését? – gondolta magában.
Amikor befejezte a tanulást, a kijárat felé indult. Félúton megtorpant, s meglátta, hogy a fiú is felállt és mágnesként követte őt. Szinte egyszerre léptek ki az utcára, majd a fiú elébe állt és fürkészve az arcába nézett
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte tőle tanácstalanul.
– Szeretném látni a mosolyod – válaszolt az nevetve, fülig érő szájjal, összehúzott szemöldökkel.
A novella folytatását az Álarcaink, jubileumi Irka kötetben találjátok. A kötet megvásárolható és kikölcsönözhető a gödöllői városi könyvtárban. Kötetbemutató: 2024. december 20. péntek 18 óra, Gödöllői Városi Könyvtár. Mindenkit szeretettel várunk!
Feketéné Bencsik Julianna
Életem folyamán, és a fél évszázados könyvtárosi munkám során számtalan embert ismertem meg. Beszélgetéseink során megjegyeztem történeteiket, kutattam arcvonásaikat, és beleképzeltem magam a helyzetükbe. Azon is elgondolkoztam, helyükben én mit tennék, miként oldanám meg problémájukat. Írni a hatvanas éveim végén kezdtem el. Először a családunk történetét vetettem papírra, majd novellákat, verseket és regényeket írtam. Tartalmukban az írói fantázia mellett visszaköszöntek a korábban elraktározott emlékek, történetek és arcok.
Mégis. Ők ott ketten, mintha kiszakadtak volna a nyúlékony időből. Meztelenül, szőrösen is gondtalanok voltak. Szégyen nélküliek. Ezt a szót kereste sokáig. Nem szégyentelenek voltak, hanem szégyen nélküliek. Ez volt az a dolog, ami nem engedte, hogy tovább menjen. Mert miközben őket nézte, szorítani kezdte valami kínos érzés. Egyre erősebben, egyre fojtogatóbban. Mintha felismerte volna a saját szégyenét. A páncélt, ami valahogy lassanként rákerült. Megszédült. Már nemcsak a meleg fullasztotta, hanem a felismerés, hogy ő maga nem a szégyennélküliek táborába tartozik.
Az anyja akkor szégyellte, amikor összekoszolta a fehér harisnyát meg az ünneplő ruhát. Az óvónője akkor, amikor megfogta a leveses tálat és kihörpintette a levét. Úgy nézett rá, mint aki a legnagyobb gonoszságot követte el. Hosszan beszélt arról, hogy ilyet nem illik. A tojásos levest azóta sem tudja megenni. A gimnáziumi tanár mindenki előtt kinevette, mert nem tudta, hogy a gyök 1 az 1. – Szégyenletes! – mondta, hogy itt tartunk.
Az apja szerette volna, ha hosszabb szoknyában jár, ha kisebb a sarka a cipőjének. Az egyetemista pszichológia professzor akkor adott jobb jegyet, ha rövidebb volt a szoknyája. A főnöke pedig szerette volna lekönyörögni róla a szoknyát. Valamiért mindig lehetett szégyenkeznie. Hol a rövid, hol a hosszú szoknya miatt.
A novella folytatását az Álarcaink, jubileumi Irka kötetben találjátok. A kötet megvásárolható és kikölcsönözhető a gödöllői városi könyvtárban. Kötetbemutató: 2024. december 20. péntek 18 óra, Gödöllői Városi Könyvtár. Mindenkit szeretettel várunk!
Filep-Pintér Eszter
A női (ál)arcosításom folyamata a következő: Kezdetben volt a jó kislány arc, aztán jött a viharlány, az Éjkirálynő, majd a hófehér királykisasszony. Ezt követte a zombie anya, a házisárkány, s a polip karú dolgozó nő. Életem közepén eljutni vágyom a majdnem tökéletes nő arcához, aki csak a ruháját váltogatja, az (ál)arcait nem. Addig is még sok víz lefolyik a Dunán, sok ránc gyűlik az (ál)arcon, míg eljutunk az „igazi” otthonunkhoz, ahol felhőtlenül „arcolhatunk” egymással.
