Galló Kovács Zsuzsanna bejegyzései

Kedélyem és szemüvegem töretlen. Családi indíttatásból fran​cia rajongó, az utóbbi években trópusokra utazó lettem. Minden, amit Réunion szigetről tudni érdemes - írásaim a Bienvenue! rovatban olvashatóak. Az élet tartogatott számomra valamit, ami egyszerre mámor és borzongás, gyógyír és áldás, ez az írás. Negyven év várakozás után most boldogan lubickolok benne.

Levél Ilonának

Kedves Ilona!

 Olvasgatom a gondolataidat, és nagyon sajnálom, hogy már nem hívhatlak fel megbeszélni a részleteket. Mi kerüljön bele a könyvbe a műveidből, mivel kezdődjön, a gyerekkorral kronológiailag, vagy a nemrégmúlttal, az öregedésről írottakkal? Ez utóbbit első nekifutásra nem bírtam elolvasni, annyira megrendített szembesülni a rideg valósággal, a betegséged lefolyásával. Hiába tudtam mindenről, aránylag sűrűn beszéltünk, akkor nem éreztem végzetesnek a helyzetet. Hiába mondtál időnként sokkoló mondatokat, pld gyere el az irkára, mert lehet, hogy többet nem tudsz velem találkozni, vagy, sokat éltem már, nem gondolkozok években- mindezeket csak most, utólag látom sokkolónak. Annyira tárgyiasan, természetesen beszéltél erről, hogy nekem is természetessé vált. Azt is elfogadtam, hogy nem hallgattál rám, állandóan úton voltál, nem pihentél, kellett a nyüzsgés, hajtott a tettvágy, a csakazértis megmutatom, hogy én győzök tudat.

Bebeszéltem magamnak, hogy most nem téged, hanem egy idegen írót olvasok, mint Oravecz Alkonynaplóját, vagy Márai életbölcsességeit, és újra elkezdtem az Egy mondat az öregségről naplójegyzetedet. Az egy mondat amúgy harmincöt oldal, és 2023 elején írtad. Jó lenne tudni, miért ez lett a címe, talán a nagy elődök Illyés, Krasznahorkai jutott eszedbe, vagy csak egyszerűen jól hangzott, mint ifjúságom kedvenc filmjének címe, a Száznegyvenegy perc a befejezetlen mondatból. A naplód beszippantott. Mintha önmagamat olvasnám. Én is ledöbbentem egyszer a repülőgépen, amikor a mosdó tükrében megláttam ráncos arcbőrömet. Milyen kár, hogy ezen sem tudunk már együtt nevetni. Nevetni? Mi jut eszembe? Szeretném elfelejteni az ikladi domboldalt, az urnád előtti mosolygós fényképedet, és a várakozás közbeni zenét. Titokban abban reménykedtem, hogy nem leszek itthon, így nem tudok elmenni a végső búcsúdra. Hogy ne kelljen temetéssel emlékezni rád. Tudom, hogy a szertartás segít elengedni a holtakat, de mi van, ha én nem akarom elengedni őket. Már csak néha sírok miattad, úgy látszik kisírtam magam szeptember 29-én a Katedrálisban az esti misén, amikor végérvényesen rám zúdult a felismerés: örökre elmentél. Próbálom vigasztalni magam kedvenc regényemből, A funtineli boszorkányból:

„Itt maradsz te, Teofil, ezután is. Csak nem láthatnak többé az emberek… Együtt szállasz a pillangókkal, és ujjad megérinti a fenyőtűk hegyét, és azok csillogni fognak tőle a napban, és te hordod majd, mint a szellő, a jó illatot üverből üverbe.”

Vagy a Falevélen talált sanzon-t idézve Bella Istvántól: Simítsd meg majd a levegőt testeddel, s tudd, hogy az vagyok.

Tudom, mindez áltatás. Pillanatnyi megnyugvást hoz, de a tényen nem változtat..

Egyelőre össze-vissza kavarognak bennem gondolataid, történeteid. Mi szólnál ehhez a kezdéshez?  Nekem tetszene: Zsuzsa

„Az idő felgyorsul és lelassul, kitágul és összezsugorodik. Vannak pillanatok, amelyekbe belefér az egész világegyetem: ősrobbanás, megsokszorozódás, kihűlt csillaggá válás, elporladás. És vannak órák, napok és évek – néha életek – amelyek úgy múlnak el, mintha nem is lettek volna. Elfelejtjük őket, kihunynak, mint a régvolt csillagok. És mégsem voltak feleslegesek: kellenek foglalatnak ahhoz a néhány pillanathoz, amire emlékezni fogunk. Amiknek fénye nem látszana, ha nem volna ott mögöttük az egyformaság szürke bársonya. Az életünk.”

kiemelt fotó: A Katedrális Saint-Denisben Réunion szigeten

Boldog Új Évet!

Éj­fél el­múlt már. A vá­ros­ban még zúg­tak a ha­ran­gok. Min­de­nütt em­be­rek ölel­kez­tek e pil­la­nat­ban, fér­fi­ak és nők, óva­to­san, hogy az urak es­té­lyi ru­há­ját ne ma­sza­tol­ja pú­der­rel az al­kal­mi öle­lés. Egye­sek vi­sí­to­zó ma­lac far­kát szo­ron­gat­ták, me­ren­gő és ijedt arc­ki­fe­je­zés­sel. „Jobb lesz!” – mond­ták az op­ti­mis­ták. S az öre­geb­bek, óva­to­san: „Ne le­gyen rosszabb”. So­kan ha­lot­ta­ik­ra gon­dol­tak e pil­la­nat­ban. So­kan ezt gon­dol­ták: „Kész­pénz, egész­ség!” – s ti­tok­ban, két uj­jal, meg­érin­tet­ték az asz­tal fe­dő­lap­ját. […] Ter­mé­szet­tu­do­má­nyos szem­pont­ból az ólom­ön­tés mar­ha­ság. De a mi szem­pon­tunk­ból, akik itt ál­lunk két láb­bal az új idő­ben, s él­ni sze­ret­nénk, egy­ál­ta­lán nem mar­ha­ság, lá­tunk-e va­la­mi ked­ve­set és biz­ta­tót az ólom árny­kép­ében? Ez az ősi já­ték meg­mu­tat­ja, mi fajta vá­gyak él­nek ben­nünk. […] Em­lék­szem ólom­ön­té­sek­re, mi­kor az árny­kép csa­lá­di há­zat ígért, ve­ran­dá­val. Vagy be­tét­köny­vet, mint har­minc esz­ten­dő szor­gos és ta­ka­ré­kos mun­ká­já­nak ered­mé­nyét. Vagy fi­a­tal nőt, kar­ján két kö­vér gyer­mek­kel. Vagy uta­zást a ten­ge­ren. […] Per­sze, min­den­ki vár­ja, hogy sor­sa jobb­ra for­dul; de hin­ni nem ilyen egy­sze­rű. Hin­ni úgy kell, olyan erő­vel, hogy az ólom is meg­ol­vad­jon tő­le, s ár­nyé­ka en­ge­del­me­sen meg­mu­tas­sa vágy­ké­pe­in­ket. […] Ré­geb­ben dup­la­fe­de­lű arany­órát kí­ván­tak az em­be­rek, ezer hol­das bir­to­kot, s a te­te­jé­be jó egész­sé­get nyolc­van évig, száz­ezer fo­rin­tot, ked­ves és te­het­sé­ges uno­ká­kat, s köz­éle­ti tiszt­sé­ge­ket. […] Áb­ránd­ja­ink ma ne­ga­tí­vak. Ne mond­ják fel ál­lá­sun­kat, ne csök­kent­sék fi­ze­té­sün­ket, ne vi­gyék el adó­ba a zon­go­rát, ne emel­jék fel a ház­bért! Le­fe­lé li­ci­tá­lunk. Nincs kép­ze­lő­e­rőnk töb­bé. […] Gyá­vák va­gyunk a vá­gya­ink­hoz. […] A vi­lág asz­ta­la te­rít­ve van; nem a kész­let fo­gyott el, csak vá­gya­ink sat­nyul­tak. (Márai: Ólom­ön­tés)

Békés Karácsonyt!

Pilinszky János:

A fényességes angyal is

     Emlékezés egy világháborús karácsonyra

Az égbolt elsötétedett.-
S akár a végitélet
zord fellege tört volna ránk,
a föld is oly sötét lett.

Gyermekszívünk is oly nehéz!
A házak és a kertek,
az egész törékeny világ,
éreztük, velünk reszket.

Aztán a roppant csöndön át
puhán és észrevétlen,
a hangtalan meginduló
és puha hóesésben,

akár a fényes pelyhek is
vigyázva földet értek,
a fényességes angyal is,
ő is a földre lépett.

https://www.facebook.com/share/r/19hFw6RvPv/?mibextid=wwXIfr

Kell egy csapat, avagy könyvbemutató álarcosan

A Karácsony a könyvtárban program részeként 2024. december 20-án az Irka tizedik könyvének bemutatóján Istók Anna, az Irka vezetője rendkívül csinos, elegáns öltözékben, egy lila pliszírozott szoknyában, és egy fekete, karokon átlátszó, csipkehatású felsőben köszöntötte a közönséget, és az álarcaik mögött rejtőző irkásokat.

A műsor egy különleges produkcióval kezdődött: irkatársunk, Karsai Gizella pantomimművész avatott be minket az álcázás rejtelmeibe.

Újvári Miklós újságírót, az est debütáló moderátorát az írókör megalakulása, a benne zajló foglalkozások mikéntje, és a könyvek szerkesztése, lektorálása érdekelte. Panni többek között a témaválasztásról, a szövegek tömörítésének fontosságáról beszélt, s megemlékezett Mersdorf Ilonáról, a nemrég elhunyt társunkról, aki az írókör mozgatórúgója, mondhatjuk lelke volt.

A kötet illusztrátora, egy régi irkás, Fodor Katalin grafikusművész elmesélte, hogy teljes szabadságot kapott az alkotásban, és bátran nyúlhatott olyan technikához, amit nagyon szeret, ami személyes, de egy szűkebb rétegnek szól.

Az est legérdekesebb része következett: a szerzők szereplése. Panni az adott novellához kacsolódó kérdéseire mindenki megpróbált az álarca mögül őszintén válaszolni.

Íme a kérdések: (válaszok alább a videóban)

Almási Lajos: Isten belát-e a maszk mögé?

Bojár Cassino: Fel lehet építeni egy egész életet egy hazugságra?

Galló Kovács Zsuzsanna: Ezt nem illik csinálni – mit jelent számodra ez a mondat? Jellemző ez még rád?

Filep-Pintér Eszter: Szoktál-e még szégyenkezni, ha igen, mi miatt?

Istók Anna: Mindenkinek van valami függősége, neked mi?

Kakucska Melinda: Mi az, ami ki tud billenteni a döntésképtelenségből és elindítani a változás útján?

Karsai Gizella: Egy színész mindig szerepet játszik. Te sose felejtetted még benne magadat egy szerepedben? maszkodban?

Kenéz Árpád: Neked magabiztosságot ad, ha magadra öltesz egy maszkot, egy szerepet?

Kovács-Oláh Anikó: Hogyan tudja az ember a félelmeit legyőzni?

Kővágó Éva: Szerinted hogyan válik valaki hőssé? Mi kell hozzá?

Nagy-Laube Csilla: Az anyaság egy olyan szerep, amit le lehet néha tenni, levenni az anyamaszkot, vagy ez már örökre az arcunkra ragadt?

Németh Anna: Szerinted a megfelelési kényszerből születhetnek pozitív dolgok?

Papp-Klára Márta: Mi az, ami téged a legjobban felháborít?

Richter Anikó: Sokan nem azt az életet éljük, amit élhetnénk. Mi ennek az oka?

Szabó Anikó: Szerinted kell-e vagy nem kell az álarc a mai társadalomban?

Tóth M. Erika: Bizarr témával álltál elő, pornófilm forgatáson vesz részt novellád főszereplője, akiről csak annyit árulunk el, hogy virtuális szemüvege is fontos kellék ebben a történetben. Úgy látom, írásodban feszegeted ezt a mai, trendi virtuális valóságot, a te, mondhatjuk nem mindennapi, fantázia világodban meddig terjednek ezek a határok?

Ujj Béla: Létezik-e egyáltalán az embernek egy maszk nélküli arca?

Kell egy csapat! Az ismert film jelmondata jutott eszembe a könyvbemutatóra készülődve, és mindvégig a helyszínen is. Boldog vagyok, hogy a sors kegyes velünk: az IRKA csapata tizenhat éve tartja magát. Együtt megyünk a parkon át, irodalmat főzünk, álmodozunk, Darwint parázni kényszerítjük, bejárjuk a világot, rácsodálkozunk a hétköznapi dolgokra, és álarcok mögé bújunk.

Panni frappáns fészbuk bejegyzésével búcsúzom, és mindenkinek jó szórakozást kívánok az Álarcainkhoz.

„Fantasztikus hangulat, fantasztikus közösség. Öröm irkásnak lenni, imádom, hogy benne vagytok minden bolondságban, hogy mindig kitaláltok valami kreatívat. Az Irka tizedik antológiáját, az Álarcainkat maszkban mutattuk be, az est végére persze mindenkiről lekerült minden álarc, és minden titokra fény derült. Köszönöm, hogy vagytok és mindenkinek, aki itt volt és segített, részt vett, meghallgatott.”

illusztráció: a könyvtár és a szerző fotói

 

A nagy élmény

…s az élet kaland marad a halál pillanatáig, szembe kell nézni az élet gyanús, kissé moziszerű kalandjával, s aztán meg kell írni: ez a feladat…(Márai)

A repülőgépeken elől lévő Business osztályon közömbösen mentem át minden alkalommal. Ismerve horribilis árát nem is vágyódtam rá. Még csak nem is irigyeltem az itt utazókat. Tudtam, hogy milliós összeget sose fogok erre áldozni. Hihetetlen, hogy éppen most, ebben a pillanatban, Saint-Denisből Párizs felé repülve mégis itt pihenek a Business Class egyik luxus kabinjában. Már csak három óra negyvenkilenc perc van hátra a tizenegyből. Szinte még nem tértem magamhoz, hogy az elmúlt időt kényelmesen, s főleg vízszintben tölthettem.

Most a Prémium Economy kategória volt a jegyem, amit a visszaútnál egyszer kétszer megengedtem magamnak. Érdekes, hogy oda-vissza horribilis lenne ez is. A becsekkolás most is ugyanúgy zajlott, mint máskor. Csupán azon csodálkoztam, hogy a kedves férfi alkalmazott a frissen kinyomtatott beszállókártyán zölddel kiemelte, hogy a Business váróba nem mehetek be. Miért is akarnék én oda menni, nevettünk lányommal ezen, nem sejtve a változást. Szuper fotót csinált rólunk a reptéri kamera, amire már régóta vágyódtam, de eddig vagy nem működött, vagy elfelejtődött a búcsú pillanatában. Az üzletben a réunioni termékek bőséges kínálata ellenére most nem nézelődtem, hanem célzottan a Baileyshez hasonlító, krémes, Bourbon pointu kávés rumot kerestem. A polcok roskadoztak az összes létező márkákkal, ízzel, de pont ezt a kávésat nem találtam. Tetszett a legújabb réunioni termék, a díszdobozban kapható Dalons sör, de látva a pénztárnál hömpölygő sort, lemondtam róla. Fáradt voltam, beszállni vágytam, minél előbb elfoglalni a helyemet. Ha már ülök a gépben, akkor nagy valószínűséggel célba érek, szoktam mondani. Általában megjegyzem az ülésszámot, de biztos, ami biztos, mindig ellenőrzöm a beszállókártyán. A 22 H- hoz érve értetlenül álltam, mert nem láttam a számot a papíron, sőt hirtelen zavaromban semmilyen számot nem találtam. Ez nem lehet, gondoltam, és végre felfedeztem a 7 L Business feliratot. Kezdtem gyanakodni, utaztam már eleget ahhoz, hogy rájöjjek, ez bizony a Businesst jelenti, igyekezzek csak gyorsan visszafelé a 22 – es sorból.

A stewardess hölgy mosolygott rám, mint mindig mindenkire. A Premium Economy szó hallatán szerencsére nem értette meg, hogy gyér francia tudásommal azt kérdeztem volna tőle, hogy-hogy ide szól a jegyem. Ellenőrizte a beszállókártyát és rendben találta. A C’est bon? kérdésére helyeslően rábólintottam, nemhogy jó ez, hanem nagyon jó! Lányom félve szólt a telefonba, azt hitte baj van, hiszen ilyenkor már nem szoktam felhívni, csak a WhatsApp-on jelzem neki, hogy minden rendben, beszálltam. Valószínű ennek a gépnek nem volt elég Premium helye, s ilyenkor átrakják az embereket, mondta, és megnyugtatott, hogy utólag fizetés nincs, örüljek a szerencsének, sokadik utamnál végre ez is megadatott. Azóta itt pihenek, teljesen egyedül elszeparálva a kényelmes kabinban, aminek az ajtaja gombnyomásra nyitódik, csukódik.

Már ittam az előre bekészített Evian vizből, és felfedeztem az elegáns neszesszert az ugyancsak elegáns, zajszűrős fülhallgató mellett a szekrénykében. Ilyen utazó szett, amiben fogkefe, miniatűr fogkrém, hidratáló krém, puha zokni, toll és alvószemüveg van, nem jár a turista osztályon, és sokkal egyszerűbb a fülhallgató. Azon már nem is csodálkoztam, hogy egy egyszerhasználatos papucs is várt rám, aminek nem sok hasznát vettem, hiszen majdnem végig feküdtem. Szemben velem egy hatalmas monitor. Dupla akkora, mint az Economy osztályon. Az előbb néztem meg egy dokumentumfilmet Párizs szép épületeiről, meghallgattam Rachmaninov c moll zongoraversenyét, és pár híres operaáriát egy számomra ismeretlen, francia tenor, Vincent Niclo előadásában. Közben mindent fotózok. Ellenállhatatlan késztetést érzek megörökíteni a pillanatot a véletlenül kapott szerencsémről. Még a vizespohárban szervírozott pezsgőt is lefényképeztem, amit még felszállás előtt tálcáról kínált a mosolygós cabin crew, ahogy napjainkban hívják a légi utaskisérőket. Feltűnt, hogy hozzám mindig ez a hölgy jön, az előttem ülőhöz meg egy férfi.

Messziről látva azt hittem vizet hoz, s amikor már nyúltam a pohárért, akkor hallottam meg a champagne szót. Elfogadtam, pedig tudtam, hogy most még éhgyomorra, enyhe hasi utazási izgalommal nem szerencsés alkohollal indítani. Nem beszélve a tíz évvel ezelőtti rossz emlékről, amikor a mosdóba menet egyszer elájultam a folyosón. Akkor azt a rosszullétet az ebédre megivott vörösborra fogtuk, és azóta megvagyok alkohol nélkül, pas d’alcool (padalkol), ahogy a franciák mondják. A kedves hölgynek szeme sem rebbent, amikor elvitte a majdnem teli poharat. Megérthette magyarázatomat, mert mosolygott, amikor azt mondtam, hogy még nem ettem ma, és igy többet nem kérek. Gondolom az évek során találkozott már más csodabogárral is, nemcsak velem, aki nem issza meg a francia pezsgőt, sőt egyéb alkoholt se kér. Pedig most aztán lehetett volna korlátlanul, bármit. Nemsokára megkaptam a több oldalas, elegáns étlapot és itallapot, amiben a shéf fényképpel és féloldalas szöveggel üdvözöl, és amiben többféle whisky, rum, sör, fehér és vörösbor szerepelt. Hogy csak a legjobbak egyikét említsem, a Bordeaux melletti, híres Saint- Emilion Grand Cru 2016 Chateau de Sant Pey vörösbora. (A Bordeaux-i borvidéket nagyon kedvelem, anno voltam is Saint-Emilionban, írtam is róla egy esszét.)

Finom volt a sajtos palacsinta rudacska, mind befaltam, de a nyersnek látszó halat csak éppen megkóstoltam. Szerencsére az ételek francia neveit az évek során megtanultam, így a hölgy tabletjén a négy! lehetőség közül teljesen könnyedén kiválasztottam az ebédemet, a Tourdenos de boeuf grillé, sauce béarnaise, gratin dauphinois et harricots verts persillés-t, így nagyjából tudtam mit fogok enni. Ugye értették, grillezett marhabélszín béarni mártással, francia burgonyával és petrezselymes zöldbabbal. Mindez mindenesetre jól hangzik, de előtte még jött az előétel, kardhal és füstölt kacsamell szeletek, exotikus salátával. Az ételek mennyiségében és minőségében nagyon nagy a különbség a kategóriák között. Itt „igazi” pohárban adják az italokat, „igazi” evőeszközökkel. A só és bors kis tasakja külön kis dobozban feküdt a tálcán. Minden gusztusos volt, ízletes, egyszerűen tökéletes. Ilyennek képzelem a Michelin- csillagos éttermi minőséget. A francia szokás szerint a desszert előtt kínált sajttálból nem kértem, és bár nagyon ínycsiklandozónak látszott a Sablé crémeux gianduja, krémes süti, mégis a gyümölcssalátát választottam. Túl töménynek tűnt a gianduja tartalom, ami egy mogyoróvajjal kinyújtott csokoládé. Majd elfelejtem, minden étkezés előtt melegvizes, vagyis inkább forró kéztörlőt szolgáltak fel, amit csipesszel fogott a hölgy, és pár perc múlva már el is vitt. Annyira forró volt, hogy égette a bőrömet, nem mondanám kellemesnek.

Szigorúan csakis vizet ittam, már nem is kellet mondanom, hogy de l’eau s’il vous plaît, a hölgy rám nézett, és máris hozta. Később egyszer ittam coca zérót, és teát, amit porcelán csészében tálaltak. Ebben a csodálatosan kényelmes luxusban észrevétlenül gyorsabban teltek az órák. Kihasználtam, hogy a fotelt egy gombnyomással teljesen vízszintbe állíthattam, a turista osztályon még félig fekvőbe sem lehetett, a párna is nagyobb, így ebéd után kéjesen beburkolóztam a pihe-puha takaróba, és élveztem, hogy kinyújthatom a lábamat. Miközben a fülhallgatón andalító zene szólt a szeretteimre gondoltam. Felidéztem magamban az elmúlt hetek eseményeit, az unokákkal töltött csodás pillanatokat, és hálát adtam a Jóistennek, hogy újra eljöhettem. Az Airfrance légitársaság nem is tudja, hogy most, a tizenkilencedik utamon mennyire jót tett velem ezzel a luxus helyzettel. Félálomban úgy éreztem, megérdemeltem, hiszen nem sajnáltam időt, pénzt, fáradtságot, hogy az unokáimmal lehessek. Ahogy írtam egy régi versemben első unokámnak, Sophienak, kétéves korában: Átutaztam érted a fél világot, hogy halljam, ahogy a Ajiiii-t! kiáltod. (Sophie januárban tíz éves lesz.) Bóbiskolás közben írótárs barátnőm, Ilona hangját hallottam, amilyen dallamosan a szia Zsuzsát szokta mondani a telefonba. Halálhíre nyaralásom közben ért, utána nem volt olyan este, hogy ne gondoltam volna rá. Elképzeltem mit érezhetett kórházba kerülve. Pótolhatatlan űrt hagyott bennem, a tizenegy éve elhunyt anyukámnál érzek hasonlót. Jól esett fekve pihenni. Ez a turista osztály szűk helyén nem lehetséges. Esetleg akkor, ha véletlenül üres a szék mellettünk, de ekkor is macerás a fekvés. Most annyira nem akaródzott felkelnem, hogy csak este hat órakor szántam rá magam egy kis mozizásra.

Nemsokára hozták a vacsorát, amit nem részletezek, mert nem kértem el. Előrelátóan a párizsi átszállás gyötrelmeire, ismerve a CDG reptér mosdó elérhetőség viszonyait, a hosszú sorbaállást, inkább nem reszkíroztam meg elrontani a jelenlegi kellemes közérzetemet holmi tökéletesen grillezett lazaccal padlizsán morzsával, kandírozott paradicsomos quinoával, tejszínes csőben sütött susuval (chouchoux), és a bizonyára istenien csokis browniéról nem is beszélve. A hölgy kicsit csodálkozott, hogy én, a Madame nem kérem mindezeket, de máris hozta a finom vizet és a teát. Lassan közeledett a leszállás. A fotón a kis repülőgép a vonal végére ért, huszonhét perc volt már csak hátra. Szívem szerint maradtam voltam még. Ilyen érzésem sem volt eddig a tizenegyórás repülés után az elmúlt tizenöt évben. Persze ezt csak Budapestig gondoltam, hosszabb út már nem hiányzott.

A napokban megnéztem a jövő évi Business Class jegyárakat. Nem hiszem, hogy valaha is elérhető lesz számomra. De fő az optimizmus! Forrest Gump anyukája mindig azt mondta, hogy Az élet olyan, mint egy doboz bonbon. Soha nem tudhatod mit kapsz. Ki tudja, jövőre lehet, hogy én leszek a sokmilliomodik utazó, és ingyen felajánlják a Business kabint. Vagy nyerek a Lottón, nem számít majd az összeg, simán megveszem a luxus jegyet. Ehhez mondjuk lottózni kéne. Az biztos, hogy ezentúl már irigykedve fogok átmenni az Economy helyemre a Business fülkék között. Mindenesetre tágra nyitom a szemem, hátha meglátok egy francia üzletembert, akinek „véletlenül” a karjaiba omlok, (én a nagymama, így hetvenen túl.) Elvesz feleségül, és utána együtt utazzuk be a világot a Business osztályon. Korkülönbség nem számít. Omnia vincit amor. Ha valaki azt hiszi, ez a latin mondás csak a mesékben igaz, nagyot téved. A francia Première dame, Brigitte Macron pont egykorú velem.

“Kedveseink! álmodjatok édes, szép síri álmot…”

– Borzasztó dolog meghalni (…).
– Nem olyan borzasztó az, Teofil. Az ember elalszik lassan, és nem ébred föl többet. Csak pihen és pihen. Pihenni jó… De az élet! Soha többet nem látni erdőt, és soha többet nem hallani madarat! Pedig olyan szép az élet… Itt maradsz te, Teofil, ezután is. Csak nem láthatnak többé az emberek… Te hinted le éjtszaka a harmatot a fűre, és te rázod le a fák leveleit ősszel. És amikor az első virág kinyílik az erdőn, ott állsz majd mellette, és megfested a szirmait, amilyenre akarod. Együtt szállasz a pillangókkal, és ujjad megérinti a fenyőtűk hegyét, és azok csillogni fognak tőle a napban, és te hordod majd, mint a szellő, a jó illatot üverből üverbe. (Wass Albert: A funtinelli boszorkány)

Emericzy Enid (2014)

Erdélyiné Halász Katalin (2015)

Kabai Lóránt (2022)

Bogdányi Franciska (2022)

Nádas Péter (2024)

Mersdorf Ilona (2024)

Könnyezve

2024. szeptember 29-én

Kicsordult a könnyem
ma a Katedrálisban
a misén
nem gondolkozol
években mondtad
nemrég a telefonban
csodáltalak
milyen egyszerű ez

Tizenkétezer kilométerre
tőled
ma a Katedrálisban
a misén
velem volt nyugodt hangod

miért most
kérdezem harminc éve halott
nagymamámat
mit mondana most Ilona
kérdezem majd ezentúl
ha nem tudom a választ

Már tízévesek lettünk!

„Idő, állj meg egy pillanatra,
s ti, suhanó percek, várjatok” (Goethe)

Elrohant velünk tíz év. Fájdalmas szembesülni a rohan az idő igazságával, és belegondolni, hogy 2014. augusztusában, szinte napra pontosan az ideivel, nyaraltunk együtt először. Azt szokták mondani, hogy az a legjobb olvasmány, amit nem lehet letenni. Így jártam az Irka táborok tudósításaival. Miközben összeállítottam a tíz év anyagát, beleolvastam, javítgattam, teljesen hatása alá kerültem, nem bírtam abbahagyni az olvasását. Rám zúdultak az emlékek, éreztem az Ilonával közösen készített Mojito menta ízét, láttam lórit, a főszakácsot hagymát pucolni, és Mártát, ahogy süti az isteni bundás kenyeret reggelire. Nem szégyellem bevallani, megkönnyeztem a fotókon látva Katit, lórit és Pétert, akik már nincsenek közöttünk. Felröhögtem a feladatok láttán, aminek zömét már elfelejtettem, de most a beszámolók alapján érdekes volt felidézni. Az biztos, hogy a legérdekesebb, a Hitler-bajuszos, fehér, Leninfej szobor örökre beleívódott a retinánkba. Akkor bebizonyítottuk Csukás István mondását, miszerint bármiről lehet verset írni, nekünk még erről is sikerült.

Az idei, jubileumi táborozásra, augusztus 16-18-ig, már többedszerre Mátrakeresztesen, Béla nyaralójában gyűltünk össze. Ki-ki kedvére, ottalvással, vagy ahogy én jöttem, csak egy napra. A helyszín mit sem változott az évek során, a tornác horgolt angyalkái, bár sokat veszítettek üde fehérségükből, beleillettek a nosztalgikus hangulat megálltidő érzésébe.

Az ottalvók komótos reggelije után Magdival kezdődött az írói program. Borsik Miklós (1986) kortárs költő műveit olyan élvezettel tárta elénk, hogy már várom, hogy a nyári szünet után a könyvtárból megkaparinthassam az említett Átoknaptár (2020) és Futárlíra (2024) köteteket. Ezek mellett megemlítendő a Turista és zarándok címmel megjelent Kemény István munkásságát összefoglaló kiadvány, ami a JAK füzetek 200. darabjaként látott napvilágot Borsik és társai szerkesztésében. Magdi vicces világlátásnak nevezte a bemutatott verseket. Külön érdekesség, hogy az Átoknaplóban cím nélküli, számozott művek szerepelnek. Spiró György nagyon találóan úgy fogalmaz a könyvhöz írt ajánlójában, hogy a versek egy tudat „cikkanásai”, a Futárlírát egyszerre tartja „totál realistának és teljesen elvontnak”. Olyan érzésünk van, mintha a gondolatok állandóan kézben akarnák tartani az irányítást az úton levés állapotában észlelt, hiperrealista jelenségek fölött, amelyek így is képesek egyik pillanatról a másikra megakasztani az elme működését. Magdi ráhangolódásul pár verset fel is olvasott Eszter közreműködésével.

„Választunk egy beszédmódot, egy módszert, de nem érezzük, hogy ez a megtalált beszédmód, módszer lenne, talán mi is olyasmit mondanánk, ami a tárgyunk összes pozitív tulajdonságát magán viseli, ugyanakkor nem vers, hanem értelmező magyarázat” – így fogalmaz Borsik Miklós egy 2018-as kerekasztalbeszélgetés során, arra utalva, hogy a „sajátos figyelmet kérő szövegek” esetében a keresésnek kell szentelnünk magunk.

Magdi a versekhez hasonló hangulatot egy argentin írónő, Samanta Schweblin: A madárevő c. kötet novelláiban érzett. Az írónő hétköznapi keretek közé helyezve állít fókuszba teljesen mindennapos szituációkat, melyek egyúttal súlyos problémákat is boncolgatnak. Egy-egy novellát olvasva bizonyos pontig azt gondolja az ember, hogy egészen átlagos dologról szól, aztán hirtelen megjelenik benne valami, ami a valóságból kitaszítja az egész történetet, és egy sajátságos világba repíti. (moly.hu)

Borsikot pályatársa, Dunajcsik Mátyás 2015-ben a következőképpen jellemezte: „ő az a halkszavú, végtelenül figyelmes irodalmár, aki sokszor egészen addig nem tűnik ki a felolvasóestek és kritikai beszélgetések közönségéből, amíg el nem kezd beszélni, és pontos megfigyeléseivel, értő kommentárjaival helyre nem teszi a dolgokat. Vagy pont kimozdítja őket a helyükről.

A legérdekesebb verseket többször is felolvastattuk, hogy megértsük, végül megállapítottuk, hogy elég a hangulat, nem kell mindent megérteni. Íme az egyik a Futárlíra kötetből.  

Beszorultam két nyugalom közé

Hogy a világ nyüzsgés, azt ismételgeti a város
és az erdő, csak a fák között több a csend.
Vagy akkor jártam ott, amikor hazudozott
az ösvény, a lomb, a kéreg. Minden állat elbújt.
Futottam. Beszorultam két nyugalom közé,
helyben jártam, aztán a kalimpálás véget ért,
a béke körbevett. Véletlenül láttam
semminek. Összekevertem a békét
a semmivel, bocsánat. Hogy a világ nyüzsgés,
amiatt is elnézést kérek, ilyet nem állított
az ösvény, a lomb, a kéreg, amikor minden állat
elbújt. Futottam. Azt hittem, szétbarmolhatok
egy kupac szótagot: falevelek voltak.
Látszott a mező, rémisztgetett. Hogy a szálai
mennyibe fájnak, nem világos, ahogy az sem,
hogyan fizetek. A harkálycsőrpergésben
a tranzakciós költség némán vándorolt.
Közben tárt karok vártak, persze,
kifordult gyökerek gesztusaiban a majomszeretet.

A másik gyöngyszem az Átoknaplóból (50. oldal)

XII.

Jól érzi magát bőrében a ránc,
ahogy uralkodik az arcon.
Vetélkedik a kivilágított
pogácsák barázdáival.
A kalácsok előtt toporogsz,
kilépve a buszmeleg szélből,
a lábszárad fonta be. Hallgasd
végig a kezedben csörgő aprót.
A csarnok zajait utánozzák
az emberek, de többnyire túl
lassúak. Túl nehezek. Ott, a fal
mellett viszont megtalálod
a legkönnyebbiket. Ahol
nappali álmában pléddé
változik egy hajléktalan.

A feladat adta magát, a Borsik stílusú versek jelenleg még születőben, de a fent említett Leninfej óta biztos vagyok benne, hogy nemsokára remekműveket olvashatunk. Ennyi tömény líra után nem csoda, hogy elpilledtünk. Jólesett kicsit elvonulni és a Panninak készített meglepetés fotókönyvet dedikálni.

Béla, mint mindig, újfent remekelt az ebéddel, mutatom a jóllakott társaságot az asztal mindkét végéről fotózva.

S eljött az ebéd fénypontja, az ünnepi, csokis-málnás torta, tetején meringue habcsókokkal és tíz kicsi gyertyával. Az almákba szúrt tűzijátékkal Julika kedveskedett. Panni meghatottan, úgy láttam könnyezve fogadta a kettős köszöntést, hiszen a tábor jubileumán kívül neki is születésnapja volt aug. 12-én. A fotók önmagukért beszélnek.

A torta tömény csokija buján omlott szét ízlelőbimbóinkon, a málna friss gyümölcsössége remekül kompenzálta édességét, s a habcsók csillagjaival nemcsak látványában, de ízében is tökéletes harmóniát alkottak.

A szakmai program mindezek után nem igazán hiányzott, de hősiesen figyeltünk Pannira, aki az erotikus irodalom rejtelmeibe próbált bevezetni. Murakami és a kortárs magyarok, Bartis Attila, Krusowszky regényeiből felolvasott részletek alapján próbáltunk ráhangolódni a várható feladatra, ami természetesen egy erotikus jelenet megírása volt. Már önmagában ez sem könnyű úgy, hogy ne legyen vulgáris vagy pornográf, de ezt még Panni megfejelte pár ételfotó hozzáadásával. Lóri elégedetten bólogatott ránk mindezeket látva, ebben biztos vagyok. Fél óra gondolkodás után, vért izzadva megszültem egy több sornyi terjedelmű, már-már Krasznahorkai mondatot, amit nem most, hanem majd a többiekével együtt teszek közkinccsé. Mutatok két ínycsiklandó ételt, az enyém a steak lett.

A fotókönyvbe egy német költőtől idéztem: Ne szomorkodj, hogy elmúlt. Örülj, hogy megtörtént! (Ludwig Jacowoski). Remélem, még sok-sok évet tudunk ugyanilyen vidáman együtt táborozni, mint amilyenre az idei sikeredett Mátrakeresztesen. Köszönet a vendéglátónak és a résztvevőknek, hogy a tizediket méltóképpen megünnepelhettük együtt tizenhárman. Jövőre veletek ugyanitt! (vagy máshol).

„Vajon lehet-e valakit kevésbé szeretni attól, ha nem számolom a napok múlását.”

Könyvbemutató sárgában

Június 13-án Istók Anna: A szemérem határai c. novelláskötetének bemutatójára többen, köztük én is, komolyan vettük az írónő dresszkód felhívását, és az új könyv színéhez illően, sárgába öltöztünk. A tavaly sikeresen debütáló igazgatónő, Fóthy Zsuzsanna újra vállalta a beszélgetést, a „miért lett most novelláskötet” kérdéssel kezdve. Megtudtuk Pannitól, hogy a negyedik regénye egy idő óta félkészen várakozik, köszönhetően a Magyar Könyvtárosok Egyesülete főtitkári tisztséggel járó elfoglaltságának. Viszont jött az ötlet, legyen novelláskötet, hiszen az évek során rendszeresen publikált a Műút Nőtérfél rovatában, az Élet és Irodalomban, Tiszatájban, Apokrif kiadónál, és a Mozgóvilág folyóiratokban.

Panni szerint nem könnyebb novellát írni a regényhez képest, hiszen itt is bele kell ásnia magát az írónak egy-egy témába, mint például a kvantumelméletbe vagy a homeopátiába.

Mindezek illusztrálására Zsuzsa megemlített egy olvasói véleményt az Érints meg! antológiában 2017-ben megjelent Frissen pigmentált bűneink c. novelláról:

„Ebből egy büdös szót nem értettem… Ha valaki megkérdezné, mi volt ebben a novellában, elkezdenék neki hablatyolni a talplenyomatokról meg valami kiállításról, meg a totális baromságról…. Ez nekem magas.”

Az érthetőség kedvéért meg is hallgathattuk a művet. Érdekesség, hogy a témát Panni versben is feldolgozta. Íme, pár mondat a műből:

“A víz őrzi a test emlékét, persze. És tudom azt is, hogy a testünk nagy része víz, de ne hidd azt, hogy nem múlsz el rólam hamarosan. Hiszen mindig új test merül belénk, új rezgések keletkeznek, és újabb mintázatok olvadnak ránk és rajtunk keresztül az anyagba.”

Mit gondolnak, három kulcsszó alapján felismeri az író saját írását? Panni munkatársai feladták a leckét, néha nehéz volt a megfejtés.

Koronavírus, védőoltás, burok – Senki sem üresebb

Éhség, függőség, szerelem, kinyílik az ajtó – Böjt

Kívülállás, feszültség, nők – Családi ünnep

A szemérem határai könyv három részre tagozódik: anya, felnőtt nő, gyerekkor. Érdekes, hogy ezt a szokatlan beosztást tartotta jónak a szerkesztő is. Panninak a Mindig ezek a politikusok cím tetszett volna. Kedvencei a Flash, és a Blurred lines. Nagyon szereti a neves novelláit is: Hírnév, Becenév, Mindegy mi a neve, Csak neve volt. (Ez utóbbiról szerényen elhallgatta, hogy 1. helyezett lett az Irodalmi Jelen Novella 2015 pályázaton.)

Gratulálok az első novelláskötethez, és a derűs könyvbemutatóhoz. Mintha egy teadélutánon csevegtünk volna Pannival és Zsuzsával, a barátnőkkel, melyet Zsuzsa saját készítésű málnás-csokis muff tortája koronázott meg.  

Köszönjük a remek fotókat a könyvtár dolgozóinak.

Galló Kovács Zsuzsanna: Alkony

a lemenő nap
bíborvörösében
leheletfinom
fátyolban
lebegnek a fák
a négy hársfasornál
múltat idéző
légies sziluettre
gesztenyebarna
vállkendőjét
teríti rá az ősz

könnyű ködfátyol alól
nézem hiányod 
mint ömlik
magányom
bús poharába

álmomban emléked 
hófehér pelerinjét
borítja ránk 
a csendes éj 

(Az írás a Minden jó, ha a vége jó? című IRKA felolvasóest alkalmából született 2023 decemberében, a feladat szerint minden szöveg utolsó pár szava egy ismert karácsonyi dal címe kellett legyen.)

Galló Kovács Zsuzsanna: Kedélye és szemüvege töretlen. Családi indíttatásból fran​cia rajongó, az utóbbi években trópusokra utazó lett. Az élet tartogatott számára valamit, ami egyszerre mámor és borzongás, gyógyír és áldás, ez az írás. Negyven év várakozás után most boldogan lubickol benne.