A kora reggeli időpont (5. 40) ellenére mindhárom gyerek sugárzó arccal várt, nem kellett őket ébresztgetni, örömmel jöttek elém, mesélte lányom. Az ismerős reptéri pálmák vidáman hajlongtak a szélben, büszkén néztem őket. Sikerült! Újra itt vagyok. Kimondani is hihetetlen, tizenhatodszorra.

Kíváncsian léptem be az eddig felülről csodált házba. A két teraszt tolóajtó választja el egymástól, praktikus és látványos. A panoráma mindenhonnan elbűvölő. Ismerős, hiszen csak annyi a változás, hogy most kicsivel lejjebbről látjuk az óceánt, a házak tetejét, és a rózsaszín naplementét. Közelebb csodálhatjuk meg a kórházra leszálló helikoptereket, és az óceán felett időnként felbukkanó repülőgépeket, ahogy lassan landolásra ereszkednek.

Az ajándékok közül telitalálatok lettek a gondosan kiválasztott plüss dinók. Minden gyereknek az tetszett amit megkapott. Cipelték magukkal és vele aludtak. Egyik este feldobták a szekrény tetejére, s kétségbeesve várták, amíg én a függönypálcával lelöktem onnan. Ezen hahotáztak, és napokig emlegették. Az ilyen pillanatokért egyértelmű a válasz a tegnapi kérdésemre: egy nagymama nem ülhet otthon, ha így hozta a sorsa, az unokákért át kell repülnie a fél világot.

Amíg a gyerekek igénylik, és amíg a nagymama bírja szuflával.

Este lefekvésre készülődve koppant valami a földön. A Notre-Dame-ban vett kedves kis Szűzanya medalion esett ki a ruhámból. Ezek szerint végig velem utazott. Megvédett, hisz szerencsésen megérkeztem.

(Nagymama Napló 2022. részlet)

Babonás vagyok. Utazásaimkor kabalaként mindig egy Szűzanya medált veszek fel, amit évekkel ezelőtt a Notre-Dame-ban vettem. Máskor nem is hordom, de ilyenkor ez nyugtat meg, bízom benne hogy megvéd és szerencsét hoz. Július 10-én, vasárnap reggel addig forgattam, kapcsolgattam a láncot, míg a Szűzanya medalion leesett róla, és szőrén-szálán eltűnt. Rám tört a pánik. A kabala nélkül hogy fogok szerencsésen utazni? – néztem a szőnyegre. Lányomék sürgettek, hogy induljunk, így bele kellett törődnöm, hogy egy másik ékszerrel kell most utaznom, nem a kedvencemmel.

– Ez a QR-kód a 3. oltást igazolja, a többi is kellene – közölte a fiatal reptéri alkalmazott becsekkoláskor. Értetlenül néztem rá, de hiába bizonygattam, hogy mindhárom oltásom Pfizer volt, megmutattam az Air France visszaigazolását a Ready2Fly (utazásra kész) besorolásról, a hölgy kötötte az ebet a karóhoz és félreállított. A magyar oltási kártyám elég lett volna, de nem hoztam el, és az ügyfélkapum jelszavára sem emlékeztem, aminek segítségével a mobilon behozhatóak az igazolások.

Hogyan történhet ez meg velem, aki minden szabályt napra készen tudok és betartok? – tettem fel a költői kérdést önmagamnak. A patthelyzetet lányom barátja oldotta meg. Informatikusként neki gyerekjáték volt az “elfelejtett jelszó” lehetőséggel, új kóddal előhívni a kért okmányokat. Nekem ez a feszült pánik állapotomban nem biztos, hogy sikerült volna.

Akinek nincs okostelefonja, internete vagy nem ért hozzá, azt nem engedik felszállni? Vagy gyorstesztet kell csináltatnia, miközben már nem kötelező, maszkot sem kell viselni, és nincs 1,5 méteres távolságtartás az emberek között – zsörtölődtem magamban. Fáradtan, erős fejfájással vártam a felszállást. Izgultam, hogy a gép időben megérkezzen Párizsba, mert csak két órám volt az átszállásra. Hála istennek, félelmem alaptalan lett: hamarabb érkeztünk, nem volt tömeg, húsz perc alatt átsétáltam a másik terminálra, feltöltöttem a mobilomat, hogy tudjam mutatni az oltási igazolásokat, (a továbbiakban sehol nem kérték), s aránylag elviselhető közérzettel foglaltam el a helyemet.

A tizenegy óra repülés alatt próbáltam aludni, hallgattam Chopin mazurkákat, noctürnöket, Maria Callas albumot, és néztem utazási filmeket. A nagymamámra gondoltam, akinek, mint oly sokszor, most is igaza lett: a baj nem jár egyedül. Vajon a Szűzanya medál-csere és a reptéri szigor után mi vár még rám? Nagymamám büszke lenne rám, vagy felelőtlennek tartana, hogy az unokáimért kiteszem magam veszélynek, izgalmaknak, átrepülöm értük a fél világot, ahelyett, hogy otthon lógatnám a lábamat és a hintaágyon nyugodtan pihennék a gyönyörű teraszomon? Hova tűnt el a Szűzanya medálom? Megtalálom-e, vagy örökre nyoma veszett?

(Nagymama Napló 2022. részlet)

A poros úton, amire nem volt pénze a falunak, hogy lebetonozzák, még mindig látom a lábnyomod. A régi parasztházak sorban haladnak el mellettünk, a nevetésed felém sodorja a nyári szellő, beleborzongok. Az első borospince hűvősében még mindig érzem a meleg, óvó, érintésed.

A vöröslő nedűben, amit egy pohárban nyújtanak át nekem, a fényben megcsillanva téged fedezlek fel. Gyorsan megiszom, hogy ne lássam mosolyod, de a mohás falakon is a te arcod vigyorog.

A következő úti célunk már egy lebetonozott útra ér, a házak is modernebbek, de az emlékek, amik ide kötnek, régiek. Itt mondtad elsőnek azt, hogy szeretsz, úgy, hogy már jócskán volt benned ital. Azt mondják, részeg ember soha nem hazudik, ebben én már erősen kételkedem.

Tovább megyünk, hisz több pincészet is vár ránk. A Kopasz-hegyre tartunk, ami a nevét meghazudtolva tele van szőlőlugasokkal. A hegyoldalba vájt pincészet levezet a mély sötétbe, te is ezt tetted velem. A hideg megcsap, mint a felismerés, hogy itt vagy. A hangodat hallom visszaverődni a borászat falairól. A gyér fényben alig lehet észrevenni bármit, talán ezért látom, azt, amit. Egy beugróban, amiben nem lehet más, csak borok, két alak áll, a szemközi falon táncol az árnyékuk. Valójában nem tangóznak, szeretik egymást. A férfialak felkapja a nőt és úgy pattogtatja magán, mint egy gumilabdát. A nő sikít és élvezi, a torkát kéjes nyögések hagyják el. A férfi sem reagál másként, gyorsít a tempón, a két egymásnak feszülő test hangjától majdnem összetörőm a kezemben lévő poharat.

A zaj még mindig visszhangzik az elmémben, amikor a barátom a vállamra teszi a kezét és megkérdezi, hogy minden rendben van-e? Igennel felelek, pedig legszívesebben sikítanék, hogy megalázásom eme pillanatát újból át kellett, hogy éljem.

Térey János: Átkelés Budapesten című novelláskötetével foglalkozunk műhelymunka keretében. A végén a kreatív feladat ehhez kapcsolódott: egy kedvelt helyszín ismert és ismeretlen részleteit, figuráit megjeleníteni.

Örzse, aki szárba szökkenése után
társadalmilag fenntartható módon levált a szárról
elhagyta otthonát, ami nem is igazi szülőháza volt,
hisz kórházban született hagyományosan
gépek, és gépies kezek leszállópályájára érkezve,
ezen a párás csütörtökön meglátogatja a régi otthonát.
Emlékeit apja házából meríti mély merőkanállal
aki maga vakolta, húzta, zúzta a házfalakat,
s felépült belőle egy majdnem kész család.
Elindul a kimondhatatlan nevű Skrován utcából,
ahogy lépdel, copfok nőnek ki a temporális lebenyéből,
lábfeje befelé áll, térdére játszótéri sérülések nőnek,
amolyan mászóka-bibircsókok, s gyalogútján barátnőkről, kiscicákról álmodik.  
Talpa alatt visszacsúszik az idő, mintha futópadon állna,
s minél előbbre jut, annál távolabbra zuhan a gyermekségbe.
De mégis másképp halad a felnőtt Örzse, mintegy löködi a kislányt.
– Na, lépj már bele az árokba, próbáld ki,
nem kell mindig jókislányt játszani.
Mikor edzésre ment - illedelmes táncórákra lenne a helyes kifejezés - ,
kihagyta folyvást az árok csábítását, menet irány szerint haladt, ahogy a parketten.
– Most már felnőttem, már mindegy, lett belőlem valami, nem lett belőlem senki.
A mai napon harminc év múlva nyugodtan beleléphetsz az árokba
kicsi Örzse parttalanul, - picike kihágás - már nem kell szégyellned
hogy becsöngettetek a rózsaszínre festett sarki házba,
hogy átadjátok a  becsmérlő levelet Jenőnek,.  
Akkora balhé lett belőle,
hogy a fejszesuhogás is megállt a Linyocki ház udvarán.
Mert Jenő nem volt otthon, s Linyocki mama,
aki inkább volt törzsparancsnok, mint mellben erős anya,
belevágta a fejszét a fatönkbe,
s izzadt kezébe vette a Jenőnek szánt levelet
ami tele volt trágársággal, és egy nagyfiú meghamisított aláírásával,
s aztán csak rázta Linyocki anya a lányokat,
hogy ki az a fiú aki ilyen ocsmány levelet írt Jenőnek,
pedig nem volt helyesírási hiba,
s aznap nem volt több favágás.
Csak Jenő tudta, de ő röhögött a markába,
hogy az egész csak ügyetlen csínytevés.
Már nincs elől fejsze, de fahasábok mégis pihennek a kert ölében,
a fák hagyatéka, újjászületése ez. 
A Linyockiék nem  laknak ott,  Jenő fiúk börtönben ül,
mondja a 81-es háztulajdonos.
– Ismerte őket? kérdezi, - nem igazán feleli Özséb, s továbbmegy.
Kicsi a Vértes utca autónak, embernek egyaránt,
így harminc év távlatából érti meg Özséb,
miért gyűlöli azokat utcákat, ahol nem kell félreállni, ha jön egy autó.
Haragszik az új házakra, még inkább az új hazákra,
szeretné, ha minden maradna csúnya korlátkékben, mint ez a ház jobbra,
aminek rikító kékjébe belesarjadtak a mogyoróágak,
így már sokkal szebb - gondolja a felnőtt Özséb.
Tetkós rágót venne a kisboltban, ami hatalmas ház volt az utcában,
sosem értette miért az a neve, hogy kis.
Összeragasztaná a kezét a limonádés porral,
venne belőle egyszerre tízet, régen kettőt sem tudott.
Megöleli az oszlopokat, a szeret nem szeret fák levelével eljátszik,
míg oda ér, át a búcsúsokon, ahol neki dodzsemezett a kis szöszinek,
át a templomtéren, át a régi posta épületén, ami soha nem látogatott múzeum lett,
át a parkon, leül egy padra,
soha nem ült le padra gyerekkorában, mert soha nem fáradt el, mint most.
S addig ül ott, míg megbocsátja gyermek magának, hogy időközben felnőtt.

Térey János: Átkelés Budapesten című novelláskötetével foglalkozunk műhelymunka keretében. A végén a kreatív feladat ehhez kapcsolódott: egy kedvelt helyszín ismert és ismeretlen részleteit, figuráit megjeleníteni.

– részlet –

Nem kell sokáig várnom. A gazda hamarosan felbukkan az állatokat elnyelő völgy felől egy vállán átvetett fehér kecskével. A jelenetet, háttérben a lemenő nappal, valamiért nagyon bibliainak találom. Az állat szemrevalóan gömbölyű, és nyugtalanul mekeg.

Izgalma jogos. Mire előkerül a kés, éppen lemegy a nap. Az elvágott nyakú állathoz a halál gyorsan és begyakorlottan érkezik. A kifolyatott vért felisszák a közben odagyűlt kutyák és disznók. A gida hamarosan már az öreg fa fejmagasságban lévő csupasz ágán lóg. Hátsó lábainak ínai közé vágott nyílásokba botot szúr a gazda. A bot közepére tekert láncon akasztja fel a friss tetemet, a valószínűleg már sok hasonlót látott szilvafára.

Közben egyik pillanatról a másikra egészen sötét lesz. Lámpát kerítünk a nyúzáshoz. Gyakorlott vágások és sallangmentes ujjmozdulatok nyomán a bőr a fejjel együtt lekerül a gőzölgő testről. Majd jól irányzott dobással felrepül egy magasabb ágra. Az emberi fogyasztásra nem alkalmas zsigereket azon melegében felfalják a háziállatok. A hasznos belsőségek egy időközben előkészített tálba gyűlnek. Utolsó mozzanatként a gazda a gerinc mentén, erőteljes rövid mozdulatokkal kettéhasítja a lekopaszított, kiürített testet. A felfüggesztésre használt hátsó paták levágása után a két fél test, vízzel leöblítve szintén a tálba kerül. Ezzel a kecskevágásnak vége.

(Megjelenés helye: Öt perc indulásig  – IRKA Antológia, Gödöllő, 2021 A kötet megvásárolható, vagy kikölcsönözhető a Gödöllői Városi Könyvtárból.)

Ujj Béla, dr. – Informatikus, projektvezető és tanácsadó. Jelen van a hazai és a világ valóságában. Racionális humán szellem. Lokalizált globalista. Szülőhelyén Gödöllőn és bárhol a világban jól (meg)él. Jár az Úton. Az írásban és minden másban igyekszik megtalálni, mennyi az Elég.

– részlet –

– De hiszen ez a palacsinta száraz, régi! Ropog a fogaim között. Mindenki látja, mennyire szegény vagyok! – mérgelődött magában, de próbált közben a lányra koncentrálni.

A palacsintát elropogtatta, majd a cukrászdából távozva megálltak újra a parkolóban. A fiú úgy érezte, a szegénysége miatt a lány nem akarja Őt többé látni.

De egy szenvedélyes csókot kapott a leánytól. A lány telt ajka úgy simult a szájára, mint egy puha selymes párna. Ahogy bőrük összeért, a fiú lábai zsibbadni kezdtek, és a remegést alig tudta féken tartani térdében. A lány illatát mélyen belélegezte, és tudta, örökre az emlékeibe szorul majd. A lány másnap ebédre hívta őt a szüleihez.

A fiú nagy izgalommal várta a találkozást. Próbálta magát felkészíteni arra, hogy a lehető legjobb benyomást keltse. Ezerszer eljátszotta magában, hogy fog belépni az ajtón, milyen mély hanggal fog köszönni, melyik ingjét vasalja ki.

Másnap a szülők bemutatását követően, az ebédlő asztalnál egy ideig simán ment minden. Az étkezés végén a lány anyja behozta a desszertet, és a fiú elé tette. A fiú döbbenten meredt az ételre. Úgy érezte, csupán kigúnyolják őt, hiszen megint a száraz és ropogós palacsinta volt előtte. Lassan ropogtatni kezdte a desszertet, miközben a lány csacsogott.

(Megjelenés helye: Öt perc indulásig  – IRKA Antológia, Gödöllő, 2021 A kötet megvásárolható, vagy kikölcsönözhető a Gödöllői Városi Könyvtárból.)

D. Tóth Norbert – Mindig is próbált a dolgok mögé nézni. Emberek, tárgyak, helyzetek mögé. És sokszor úgy érzi, ez a figyelem őt is megilleti részükről. Őt figyelik, ő is figyeli Őket. Így alakul ki egy különleges szimbiózis, amit az írásaiban fejez ki.

– részlet –

Egyre meredekebb, egyre szűkebb a fehér sziklák között éppen csak felsejlő ösvény. Nem is igazi út ez, inkább egy turistajelzéssel ellátott lehetőség az előre haladásra a szakadék fölött magasló kőrengetegben. Eddig jó, eddig jó, mantrázom saját nyugtatásomra. Enyhe tériszonyom leküzdésére nem tekintek sem oldalra, sem felfelé. Teljes figyelmemet az éppen következő lépésre összpontosítom. Sokkal kevésbé ijesztő az egész, ha nem látom a hátborzongató összképet. Ahol cserbenhagy a térdem, férjem erős karja ránt feljebb. Apránként alábbhagy félelmem, lábam teszi a dolgát, csak szívem zakatol a próbatételtől. Aztán hirtelen felérek. Az utolsó lépéseket négykézláb teszem meg, majd lehuppanok a csúcsot jelző hatalmas fakereszt tövében.

Hagyom, hogy a megcsináltam! mindent elmosó örömhulláma járja át lelkem. Szemem lehunyva pihenek, szapora pulzusom lassan csillapodik. Nem gondolok semmire, elveszítem időérzékemet. Lebegek a mostban, a pillanat tökéletességében.

Nem tudom, mennyi idő telhet el így, míg végre kinyitom a szemem, és aznap először pillantom meg a tengert. A márciusi nap korán hanyatlani kezd, finom ködpárát vonva az Adria fölé. Glóriája megkettőződik az alig fodrozódó víztükrön. Végtelen nyugalom tölt el.

(Megjelenés helye: Öt perc indulásig  – IRKA Antológia, Gödöllő, 2021 A kötet megvásárolható, vagy kikölcsönözhető a Gödöllői Városi Könyvtárból.)

Szabó Anikó – Mindene az utazás. Úton lenni – ötven éve éppúgy, mint ma – egy életérzés számára: a megszokott környezetétől való eltávolodás kíváncsisággal fűszerezett izgalma. De jelenti a kilépést is a komfortzónából, ami új tapasztalatokhoz, megélésekhez vezet. Megannyi lehetőség a horizont tágítására, a rácsodálkozásra bonyolultságában is egyszerű világunkra.

– részlet –

Nem sokat tudtam Miklós múltjáról, végtére is csak pár hónapja ismertem meg, de néha említette, hogy ő nem pesti, hanem egy nyírségi kis faluban nőtt fel, és húszévesen járt először a fővárosban. Már huszonhat volt, mikor munka miatt végül Kőbányára költözött. A falujáról csak ritkán mesélt nekem, de ha időnként rászánta magát, az olyan volt, mintha a szürke térkőbe fullasztott belvárosi téren átfújt volna a szél, amely mindent elmosó vihart ígért a nyári forróságban.

– Te nem is ismered igazán a csendet – mondta nekem komolyabb hangvételre váltva – mert egy állandó alapzajban létezel.

– Már miért ne ismerném? – akadékoskodtam.

Lekezelőnek éreztem a megállapítását, ezért megkértem, fejtse ki bővebben, mit ért csend alatt. Miklós kérdésemre kérdéssel válaszolt:

– Tapasztaltad-e már a déli hőségben beálló némaságot, mely annyira mély, hogy a gravitációnak magát megadó érett barack lehullása egy meteorit becsapódásának a hangjával ér fel?

Miklós ezt úgy magyarázta, hogy ebben a végtelen csendességben a hangok sosem sűrűsödnek zajjá, minden nesz értelemmel teli – a gyöngytyúk rikácsolása az idegen macska ólálkodását jelzi, a kavics csikordulása vendég érkezését. Ez a mindent körülölelő csend pedig násztáncot jár az időtlenséggel.

– Különös, de nem gondoltam akkoriban a múltra vagy a jövőre, csak úgy éltünk bele a világba, és az idő múlását egyedül a cseresznye, a meggy, a sárgabarack, és végül az alma, szilva és a szőlő érése jelezte.

– Nem értelek – mondtam neki. – miért jöttél el mégis, miért nem maradtál ott ebben a te néma örökkévalóságodban?

– Nem tudom – felelte. – Talán többre, a jövő lehetőségére vágytam.

Már az utcán álltunk, a borozó nyitott ajtajából kicsorgott a fény a járdára, indulni készültünk. Mint akinek csak most jut eszébe, még hozzátette, mintegy végszóként, hogy szűknek érezte maga körül a falu időtlen terét, amelynek határköveit az elhunyt és még élő családtagok végtelen sora alkotta. Meg tudná nekem mutatni azt a tornácos parasztházat, ahol még a dédszülei nevelték fel a hét gyereküket, köztük az ő nagyanyját is.

(Megjelenés helye: Öt perc indulásig  – IRKA Antológia, Gödöllő, 2021 A kötet megvásárolható, vagy kikölcsönözhető a Gödöllői Városi Könyvtárból.)

Szabados Bettina – Ha az útkeresés (is) utazásnak számít, akkor Szabados Bettina folyamatosan úton van lehetőségek, megoldások, válaszok után kutatva, de általában csak újabb kérdésekkel megrakodva tér vissza.

– részlet –

A kirándulásuk során egy hatalmas gyümölcsösbe is ellátogattak, melyet teherautóval, vonattal és a csatornán lévő csónakkal lehetett csak körbejárni. Az egész napos kirándulás végén a tulajdonos százhatvan féle gyümölcsöt rakott ki egy hatalmas asztalra.

– Ezekből hány fajtát ismersz? – kérdezte Palma Páltól.

– Talán tizenötöt – ismerte be Pál, miután mindegyiket jól megnézte, – de pár ismeretlent meg fogok kóstolni ma.

Miután visszatértek Gold Coastba, Pál elhatározta, finom gulyáslevest fog főzni. Bográcsban! Lánya a barátnőit is meghívta, mert már sokat mesélt nekik arról, hogy édesapja milyen csodálatosat tud főzni. Pálma megvette a hozzávalókat, a pirospaprikát is. Pál hiába szórta bele az összeset, a gulyásleves mégsem akart színesedni. Hiányzott belőle a magyar pirospaprika. Azt egyetlen ausztrál paprika sem tudta pótolni. Pálma barátnői ugyan dicsérték a főztjét, a bogrács is kiürült, de neki égett az arca, és nem ízlett a saját főztje.

A hazafele tartó repülőúton eszébe jutottak az ausztrál bennszülöttek, akik mélyen hisznek abban, hogy van értelme az életnek, és semmi sincs véletlenül. Minden reggel tizenöt perces szertartásos imával kezdik a napot. Imádkoznak az előttük álló napért, önmagukért, barátaikért, az egész világért. Sokat nevetnek, ritkán sírnak, hosszú életűek, egészségesek, lélekben nagyon gazdagok. Körben ülnek, figyelik egymást, mert a szemben ülőt lelki tükörképnek tekintik. Vallják, hirdetik: Váljunk el békében, és hálával!

Ők már ötezer éve boldogok!

(Megjelenés helye: Öt perc indulásig  – IRKA Antológia, Gödöllő, 2021 A kötet megvásárolható, vagy kikölcsönözhető a Gödöllői Városi Könyvtárból.)

Pataki Pál – Fiatalként röpködött a nagyvilágban. Hobbijai közé belefért a szőlő-, gyümölcstermesztés, a borkészítés. Törött szárnyaival őrhelyet változtatva, kisszobában Életadta lehetőségeivel írogatja verseit, prózáit.

– részlet –

Udvariasság

Az  Astoriánál egy idős házaspár száll fel. Nem néni és bácsi, hanem hölgy és úr. Valaha jobb napokat láttak, a hölgy még innen van az elnéniesedésen. Ápolt megjelenés, aranygyűrű, lakkozott köröm, diszkrét rúzs, szőkített haj. Az úr feltűnően rosszabb fizikai állapotban van, a rövidnadrág láttatni engedi cingár lábait. Félve, totyogósan keres valami kapaszkodót. Bizonytalan mozgásával ellentétben tekintete élénk, érdeklődést mutató. A lelki befelé fordulás még nem kezdődött el nála.

Az egyik ötös ülés közepén van egy szabad hely. A feleség odairányítja csoszogó járású férjét. Szélen gyorsan feláll egy fiatalember, átadná helyét a hölgynek. De így nem ülnének egymás mellett. A közöttük ülő úr felajánlja a feleségnek, hogy cseréljenek helyet. Ő zavartan tiltakozik, de végül megtörténik a csere, a házaspár egymás mellett ülve folytathatja útját.

Arra gondolok, milyen jó lenne, ha mindig ilyen ügyesen elrendeződnének a dolgok.

– Hát ez van. Megöregedtünk, apám – mondja beletörődve a megváltoztathatatlanba a nej.

(Megjelenés helye: Öt perc indulásig  – IRKA Antológia, Gödöllő, 2021 A kötet megvásárolható, vagy kikölcsönözhető a Gödöllői Városi Könyvtárból.)

Pap-Klára Márta- Nyugdíjas pedagógus. Látószögének középpontjában az ember áll. Utazásai során is az emberekre fókuszál. Apró gesztusokat, beszélgetéseket megfigyelve írja rövid történeteit.