Istók Anna bejegyzései

Szabó Fruzsina: Szakasztott értéklap

Kép forrása: https://www.facebook.com/otthonkommando/

talán hamarosan.

beköltözöm valaki

szövettel bélelt

négyszögletes

mellkasába

csomagolok.

mosott béltakarómba

csavarom

a rohasztott

ráncsütőket

a galvánozott fémvizelőt

az összecsukható székletet

csak a legfontosabbakat.

egy független nő

szakasztott érték

még húzom az időt

a falakon kiürülök.

majd ecetdarabból

csöpögő arany

fűmosó folyadékban ázom

és beleégek

a nagy szabálytalan

könyves körbe

a kamat ruházat

a fényes wc táska mellett

a kartondobozban

oda temessetek.

 

Szabó Fruzsi (ötvennyolcadik ezen a néven) felemás zoknikban kergeti a jövőképeit baráti kajaszünetekkel, és ha már végképp nincs mi tennie, kujtorog egyet, vagy napokat rajzol.

Varga Virág: Abszurd szerelem a könyvtárban

Kép forrása: https://www.facebook.com/otthonkommando/

Leveszel egy értéklapot. Megnézed. Visszarakod. Levennél még egyet, de beragadt. Megrántod… hopp, elszakadt. Gyorsan visszatuszkolod a helyére. Otthagyod a szakasztott értéklapot. A négyszögletes mellkashoz lépsz. Belenézel és kiveszel egy kamat ruházatot. Halk kopogás. Melléd suhant valaki. Apró mosolyt villant és tovább lép. Nézed, ahogy megy. Nézed, ahogy belép a szabálytalan könyves körbe. Nézed, ahogy megáll a dzsutatomáton és körbe néz. Fejezd be! Nem nézed tovább. Lerakod a kamatot. Haragszol magadra, mert megint bámultad. Azért odapillantasz. Eltűnt. Elszalasztottad. Ezért inkább hazamész.

Virág jelenleg külföldön egyetemista, de a koronavírusnak ’hála’ rész tud venni az online írószakkörökön. Most többnyire csak szórakozásból és gondolatai rendezése céljából ír, ezért nem is nagyon tudja elképzelni magát íróként a jövőben. Viszont szerencsére ez idővel változhat.

Istók Anna: Diéta

Fotó: pexels.com Daria Shevtsova képe

Nem én öregszem*

csak az álmaim fakulnak, lassulnak

nem gyárt már emlékeket a szétfolyó idő

mi volt tegnap, egy hete, egy éve

híg tésztaként csorog a serpenyőbe

esténként melegség tölt el ha

vaníliaillattal telik meg a ház.

Nem öregszem.

testem tapasztalatokat épít

az izmok helyét átveszi

a tudás nyúlós kelttészta tömege

mérlegre állok reggelente hogy lássam

miként enyészik el

a testzsírzsázalékban mért

akarás.

Nem öregszem.

csak megállok és

tojást ütök a tálba

cukrot öntök hozzá

bassza meg magát minden diéta.

 

*A vers Bánki Éva: Lassan című versének parafrázisa, mely egy kreatív feladatként született műhelytalálkozónkon.

A kecskék között bak a bika (Kenéz Árpád: Állati növénykert 2.)

2013-ban jelent meg Kenéz Árpád első kötete Állati növénykert avagy a növényvilág állatkertje címmel, és most itt a folytatás az állattenyésztés témakörében. Ez a két könyv nem egyszerűen egy növénytani határozó, hiszen a botanikai, néprajzi ismereteken túl gyerekvers kötetként is felfogható, nem beszélve a játékos illusztrációkról. Az Irka egyik alapító tagjának könyvbemutatója október 11-én lesz a Gödöllői Városi Könyvtárban.

Honnan jött az ötlet, hogy ilyet kell írjál és elsősorban kiknek szól a könyv: fiataloknak, felnőtteknek, túrázóknak, laikusoknak, szakmabelieknek? A kecskék között bak a bika (Kenéz Árpád: Állati növénykert 2.) bővebben…

Istók Anna: Hagyma prizmatükörben (Lawrence Durrell: Alexandriai négyes)

 

illusztráció: pixabay.com

Volt igazgatóm, Mirza szerint egy könyvről a 100. oldalig mindenképpen kiderül érdemes-e továbbolvasni, vagy végezze inkább a szelektív hulladékgyűjtés oltárán áldozati bárányként. Én sose szoktam eddig kibírni, ha egy könyv jó, végigolvasom, ha rossz, a 20. oldal tájékán sóhajtva leteszem s elmerengve gondolok a szerző, a kiadó s a könyv létrejöttében közreműködő személyek degeneratív ízlésére, mellyel minket olvasókat kívántak volna ferdehajlamúvá nevelni. Az egyetlen könyv, mely eme szinte kőbevésett szabályom alól ki tudott bújni, az Lawrence Durrell Alexandriai négyese volt. Ennek oka az volt, hogy nálamnál műveltebb és olvasottabb emberek is nagyon jó könyvnek tartották, s bíztattak, olvassam el. No meg a kíváncsiság is ott bujkált bennem, hátha megtudok valamit arról az emberről, akinek hepciáskodó természetét és mérgező humorát gyerekkorom kedvenc olvasmányaiból, Gerald Durrell történeteiből már úgy ismertem, mintha saját rokonom lett volna az illető. Istók Anna: Hagyma prizmatükörben (Lawrence Durrell: Alexandriai négyes) bővebben…

Irka tábor hatodszor

2020 július 31-én, a járványhelyzet miatt csak egynapos Irka tábort tartottunk Ujj Béla tagunk vendégszeretetét élvezve. Régóta nem találkoztunk már egymással, így a meghirdetett témák egy részére nem is tudtunk sort keríteni. Amiről sikerült beszélnünk és írnunk:

  • Sirokai Mátyás munkássága, az űrzsoltárok és növénylés a szövegekben
  • David Foster Wallace-tól a Végtelen tréfa megismerése és a gyerekkori traumák megírása
  • Hajtsad ekédet a holtak csontjain át – az ökothriller, mint új műfaj megismerése, kreatív feladattal.

Irka tábor hatodszor bővebben…

Aux Eliza: Amikor a köszönést tanultam

illusztráció: pixabay.com

Kedves anya és apa!

Ha ezt a levelet olvassátok, én már nem élek. Tudom, mert rábíztam Somára, hogy csak akkor adja oda nektek, hogyha… nos, igen.

Nem igazán tudom, hol kezdjem, vagy mit mondjak. Egyedül abban vagyok biztos, hogy el akarok búcsúzni tőletek. Úgy igazán. Rendesen. De személyesen nem megy. Képtelen vagyok, mert tudom, hogy anya sírva fakadna – ahogy valószínűleg most is –, apa pedig komor lenne, és úgy bámulná a tévét hosszú órákon át, hogy be sincs kapcsolva (bizony apa, szokásod). Szóval nem tudom, hogy is kell az ilyet jól tálalni. Talán sehogy.

Amikor megszülettem, és elkezdtem járni, enni, beszélni, senki nem tanított meg rá, hogy köszönjek el utoljára. Mindig csak a viszlát volt, amit az idősebbek kijavíttattak velem viszont látásra, mert így udvariasabb. De én most nem mondhatom ezt. Soha többé nem mondhatom ezt. Ennyire biztosra vette mindenki, hogy ejj, ráérünk még azt a bizonyos utolsót megtanítani neki? Vagy csak én nem tanultam meg elég jól a leckét, és valójában volt erről szó? Ha igen, akkor sajnálom. Tényleg sajnálom, mert figyelnem kellett volna, akkor most nem beszélnék itt a semmiről hosszú bekezdéseket.

Ha belegondolok, egy kicsit vicces ez az egész. Azt hittem, van időm. Mindenki úgy viselkedett velem, mintha örökké élnék. Sokáig ezt is éreztem. Lehet, hogy szándékosan felejtettem el a végső köszönést, mert nem akartam használni. Aztán amikor oda juttatott ez a betegség, hogy hupsz, mégse élhetek örökké, már nem tudtam előhívni az agyamból. Van ez így, az ember elfelejt dolgokat. De hogy felejthettem el a halált? Talán ezért jött ilyen hamar. Megfeledkeztem róla, ő meg beintett a csontos ujjával, felvette a fekete csuklyát, előkapta a szekrényéből a kaszát, és elhévezett a házunkig.

Akárhogy is történt, legalább megvárta, hogy lássam, amint Soma megnyeri az aranyat a fotóversenyért (kétségtelenül sokat köszönhet a modellnek, ragyogtam azokon a képeken), megtaníthassam apát az öltözködés művészetére (nagyon jól állnak a nyakkendők, apa), valamint, hogy anya tökéletesítse a nagyi mandulatorta receptjét. Ha esetleg elfelejtenéd –, mert mint említettem, az ember elég feledékeny típus –, akkor a titkos hozzávaló a juharszirup öntet. Szívesen.

Lehet, hogy nem emlékszem a végső köszönésre, de megpróbálok alkotni magamtól egyet, hátha az is megteszi. Tehát…

Kedves anya és apa!

Ég veletek.

Pápá.

Ideje elválni egymástól.

Visszavonom, ez rossz ötlet volt. Nem megy.

Nem is akarom kimondani, bármi is legyen az a kifejezés. Így, hogy nem tudom, mi az, nem tűnik annyira véglegesnek a dolog. Mintha a végső búcsú sosem jönne el, és a túlparton még találkoznánk.

Most már tényleg befejezem ezt a levelet, eskü! Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon szeretlek titeket! És Somát is, de neki egy másik levelet írtam, amiben ráhagyom a laptopomat, csak szedje le róla a csillámos matricákat. És azt a koncertjegyet nem neki vettem, ha kérdezi. Tényleg. Én is látni akartam azt a bandát, ezért már csak miattam is muszáj elmennie rá! (Na jó, neki vettem, de ne áruljatok el!)

Erről jut eszembe! Csak vidám zenét játsszatok a temetésemen! És SENKI NE VEGYEN FEKETÉT! Akkor már inkább fehéret, az elegánsabb.

Még valami. Ha már tanárként dolgoztok, és sikeresen leégettetek két éven át a gimiben, ne csak a tatárjárást meg a Vörös és feketét magyarázzátok a többieknek. Légyszi-légyszi tanítsátok meg az embereket arra a bizonyos utolsó köszönésre.

Aux Eliza. 1999-ben született Egerben. Magyartanár-könyvtárostanár szakos egyetemi hallgató, szívügye az ifjúsági irodalom. Főként YA műveket ír és olvas.

Csiki Krisztina: A Walk by the Sea – interjú

A Walk by the Sea címmel jelent meg első regényed, melynek témája az emberi kapcsolatok bonyolultsága. Több éve ismerjük egymást, az Irka tagja vagy, mindig is szerettem a krisztis novellákat, melyekben összesűrítetted azt, amit a fenti témáról gondolsz. Miért és hogyan jutottál el oda, hogy magyar nyelv helyett angolul írd meg első regényedet?

Tetszik a „krisztis novellák” elnevezés! Külön dicséretnek veszem, ugyanis éveken keresztül féltem attól, hogy nincs saját írói hangom. Sok szerző stílusa hatott rám, illetve örülnék, ha hatott volna rám. Hazai pályán Szabó Magda a példaképem, mind a tartalmat, mind a stílust illetően; emlékszem arra, mennyire letaglózott „Az ajtó”, de még inkább a „Pilátus”… A kortárs és élő szerzők közül mindenféle fényezés nélkül téged emelnélek ki, mert az írói nyelvezetedtől el kell alélni, a tartalom pedig agytornás, mégis szórakoztat, olvasmányos, de aki akar, az elmélyülhet a mindenféle rétegekben. A külföldiek közül az angol realista, Thomas Hardy és az ausztrál posztmodernista, Patrick White hatottak rám leginkább. Hardy úgy csinálja ki lelkileg az embert, hogy közben gyönyörködtet a leírásaival, Patrick White-ot viszont egyszerűen képtelenség magyar nyelven visszaadni. Csiki Krisztina: A Walk by the Sea – interjú bővebben…

Papp Csanád: Elveszve egy vízsugárban

Fotó: Által Anikó (Gödöllői Fotós Kör)

Most, ahogy megmosom a kezem, túl hangosnak érzem a csapból folyó vízsugarat. Elveszek a hangjában, már nem a fürdőszobában vagyok, hanem egy vízesés közvetlen közelében. Szúrnak a bőrömre hulló vízcseppek, mégse leszek vizes. Átsétálok a víz falán. Az esőfüggöny túloldalán egy jégfalat találok, elsőre tükörüvegnek tűnne, de sugárzik belőle a hideg (és az élet hiánya). Tudom, nem fogy a jég, mégis olvad. Csupasz a tükörképem, pedig van rajtam ruha. Testem hibáit semmi sem takarja, mégis az emberi harmónia és egység a szembetűnőbb. Vérem súrlódásának a hangja felerősödik az ereim falán, a rekeszizmomban felszabadul az ATP energiája. A jégfalon egy papucsállatka pihen, ő az egyetlen élőlény itt rajtam kívül. Elkezdem hallani, majd érezni az egysejtű lüktető űröcskéjének működését. Várom, hogy a kis csillag alakú sejtalkotó összegyűjtse az állatban megrekedt vizet és kilökje magából, ezzel megakadályozva a felrobbanását. Már csak erre az egy sejtre koncentrálok, kizárom a vízfüggöny és a vérem zúgását, az olvadó jég szagát, csak a sejthártyán belüli tér van előttem, csak az számít. Órákig, vagy másodpercekig figyelem a sejtet minden érzékszervemmel, amikor elkezd egyre vörösesebbé válni. Körbenézek, és minden a piros sötétebb árnyalataiban tündököl,  félelmetesen hat. Kizökkenek ábrándozásomból – féltem, hogy erre már sosem leszek képes – a hosszú és erős vízsugártól a sebem felszakadt, és vérzik. Elzárom a csapot, és miközben kimegyek az ajtón, hogy bekötözzem a kezemet, meglátom a tükörben az orromat – olyan piros, mintha épp most jöttem volna be a hideg utcáról.

Papp Csanád egy álmodozó, aki akarata ellenére már kezd felnőni. Imádja a (rajz)filmeket.  Szabadidejében olvas, ír vagy zenét hallgat, miközben kézműveskedik.