Kávészünet kategória bejegyzései

Egy korty kávé – egy falat írás.

Feketéné Bencsik Julianna: A makrancos és a hölgy

illusztráció:pixabay.com

A fehér autó gyorsan hagyta maga mögött a kilométereket. Lámpája fénye belehasított a sűrű éjszakába, megvilágította az utat. Az autópályán alig volt forgalom, a műszerfalon egyetlen parancsikon sem gyulladt ki, vagyis minden tökéletes volt. Amikor a városba ért, a szemafor pirosra váltott. Az autó megállt, majd lefulladt. Feketéné Bencsik Julianna: A makrancos és a hölgy bővebben…

Galló Kovács Zsuzsanna: A megállt idő Hell-Bourg-ban

Idő, állj meg egy pillanatra,
s ti, suhanó percek, várjatok” (Goethe)

A csoda megtörtént. Egy tündéri kis faluban, Hell-Bourg-ban az idő megállt egy pillanatra, s a suhanó percek vártak. Egy pár napra visszamentünk egy régebbi évszázadba, a csendbe, a nyugalomba, a háborítatlan természetbe.

Hell – Bourg a Cirque de Salazie völgykatlanban, magas hegyekkel körülvéve, a tengerszint fölött körülbelül kilencszáz méterre fekszik. Nevét Luis de Hell-ről kapta, aki 1838-től 1841-ig volt az akkor még Bourbon sziget kormányzója. Az egyetlen tengerentúli falu, melyet beválasztottak a „Legszebb falvak Franciaországban” kategóriába. A kiválasztó szervezetet 1982-ben hozták létre a gazdag kulturális örökséggel, és festői látképpel rendelkező kis vidéki falvak turisztikai vonzerejének támogatására. Galló Kovács Zsuzsanna: A megállt idő Hell-Bourg-ban bővebben…

GÖMB-IRKA – egy kiállítás lenyomata

Szinvai Pál: Ritornell 2

fotó: Braun Katalin

D. Tóth Norbert: Barátság (részlet)

Két igazi barát között nem számítanak a külső hatások. Nem számít a társadalmi hovatartozás, az iskolai végzettség, az anyagi különbség.

Két barát nem azért barát, hogy a saját, önös érdekeiket nézzék. Két barát mindig, minden helyzetben számíthat a másikra.

Olyan biztos hátteret nyújtanak egymásnak, mintha egy jól működő anya-gyermek kapcsolatban lennének. Egy barát néha még biztosabbnak érzi a barátját, mint a saját szüleit. Az igaz barátság egyik alap pillére az őszinteség, melynek során nincsenek tabuk, nincsen szégyenérzet a másik előtt. Minimálisan csiszolják egymást, de semmiképp nem baltával akarják egymást a sajátjuk képére faragni.

Elhangzott dec. 2-án az Artjárás könyvbemutatón

GÖMB-IRKA – egy kiállítás lenyomata

Pirók Irén: Hó-fehér-szó

fotó: Rimány Dorottya

Szolnoki Irma: Felhők

Elefántfűnek hívtuk. Szalmasárga színben hajladozott a szélben, úgy hívogatott, mint a tópart homokja: ülj le, pihenj egy kicsit. Magas, szálas, ritka virágú fű volt. Ki sem látszottunk belőle, amikor házi feladatként, a biológia órára, bogarakat kerestünk a tövében.

Utáltam a bogarakat. Soha nem lett volna meg a gyűjteményem, ha kedves barátnőm nem segít összefogdosni, és gombostűre feltűzni őket. Hosszú, fárasztó munka volt, de az Erzsébet park csodás fái, bokrai, jó levegője, feledtette velem a kellemetlenséget. Mire a bogarakat begyűjtöttük egy dobozba, jócskán elfáradtunk. Leheveredtünk a fűbe és bámultuk a kék égen, lassan kúszó felhőket. Képzeletünkben mindenféle alakot öltöttek. Egymás szavába vágva fedeztünk fel hol egy oroszlánt, hol egy mackó fejet, vagy éppen egy lovagi várat, a szél sodrásában állandóan változó felhőpamacsokban. Egy különös színházat láttunk, ahol halak, teknőcök úszkáltak, lovak, kutyák rohantak, bohócok nevettek, vagy éppen tündérek táncoltak. Gyermekkorom legérdekesebb játéka volt.

Nemrég nagy gyász ért. Kedves barátnőm eljött hozzám, hogy vigasztaljon. Hálás voltam, hogy nem kérdez, nem faggat, csak csendben ülünk a teraszon. Szemem az eget kutatta, mintha azokat keresném, akik már nem lehetnek velem. Hirtelen hűvös borzongás futott rajtam végig, az égen tarajos felhők vonultak, mintha emberek meneteltek volna egymás után, sorban.

– Nézd, gyászolók, az utolsó utat kísérik! – szóltam rekedten. Ő fel sem nézett, úgy mondta:

– Nem gyászolók. Oroszlánok, lesben állnak, vadra várva, éhesek. Csak a fejük látszik ki a fűből – tette hozzá és megszorította a kezem.

– Elefántfű – suttogtam halkan és csendben elsírtam magam.

Elhangzott dec. 2-án az Artjárás könyvbemutatón

Boldog Új Évet!

Kányádi Sándor: Csendes pohárköszöntő újév reggelén

Nem kívánok senkinek se
különösebben nagy dolgot.
Mindenki, amennyire tud,
legyen boldog.
Érje el, ki mit szeretne,
s ha elérte, többre vágyjon,
s megint többre. Tiszta szívből
ezt kívánom.
Szaporodjon ez az ország
Emberségbe’, hitbe’, kedvbe’,
s ki honnan jött, soha soha
ne feledje.
Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy,
vissza nem fognak a kátyúk…
A többit majd apródonként
megcsináljuk.
Végül pedig azt kívánom,
legyen béke. –
Gyönyörködjünk még sokáig
a lehulló hópihékbe’!

illusztráció: pixabay.com

Mersdorf Ilona: Élet és művészet

illusztráció: pixabay.com

Tudom, hogy rengeteg definíció létezik, de én azt fogadom el a legszívesebben, hogy a művészet önmagunk kivetítése a világba. Az, amit magunkból másoknak akarunk adni.

De ugyanakkor az a külön világ is, amit magunknak akarunk teremteni. Ilyenformán minden, amit úgy hozunk létre, hogy magunkat beleadjuk, művészetnek tekinthető. Szerintem. Ennek az értelmezésnek megvan az az előnye is, hogy rögtön elégedettebbek lehetünk magunkkal, mert így minden nap alkottunk valamit.

Ezt az egészet nem most, és nem itt, a falusi csendben találtam ki. Párizsban, az Orsay múzeumban, a Gauguin teremben álltam, amikor belém hasított a felismerés. Gauguin festményei a falon sokkal kevésbé tűntek a művész szerves részeinek, mint a kicsit csámpás, fából faragott dagasztóteknője, a virágdíszes ajtógerenda, a göcsörtös fatönkök, amiken ő és feleségei üldögélni szoktak, a Tahitin festett vásznak tanúsága szerint.

Ott éreztem úgy, hogy maga a tér, amit a művész teremtett maga köré, az a művészet. A valós tér mellett másodlagos, hogy le is festette azt a teret. Hogy valami mai hasonlattal éljek: a kettő úgy aránylik egymáshoz, mint az elfogyasztott ebéd fogásai, és a facebookra kiposztolt képük. Előbbi saját, összérzéki élmény, utóbbi a világgal megosztott része.

Gyakran jut eszembe az az élmény, hogy ott lehettem, a Gauguin-térben, annak részeseként. Most éppen azért idézem fel, hogy megnyugtassam magam: nem baj, hogy eltelt megint egy év úgy, hogy szinte semmit sem írtam. Mert a szó elszáll – a leírt szó talán kicsit lassabban –, de a tárgyak, amiket létrehoztam, azok maradnak.

Ez az új függöny, amin türkiz lufik repülnek felfelé, ez például legalább annyira elmond rólam valami lényegeset, mint a szavak, amiket leírok.

A faliszőnyeg, amit a kisunokámnak szőttem, tapintható valóság, ami túl fog élni engem. Évtizedekig ott lóghat majd a falán. Akár. Vagy előkerül majd minden nagytakarításkor és költözéskor, a kérdéssel együtt, hogy ki kell-e dobni, de nem lehet, mert emlékeket nem dobunk ki. Én legalábbis gondosan, bár talán értelmetlenül őrzöm őket.

Szóval a tárgyi valóság sem garancia az örökkévalóságra. Sőt, hangsúlyozottan benne van a múlandóság, a fizikai valójuk bármikor megsemmisülhet.

Akkor már mégis inkább a szó? Az lenne az, ami inkább megmarad? Kihez jut el, az egymásra zúdított szavak végtelen tengerében?

Ne gondoljunk inkább bele. Ragaszkodjunk az illúzióinkhoz. Gauguin sem festette volna meg a képeit, ha nem őrzi magában azt az álmot, hogy nagy festő lesz belőle. Pedig anélkül is boldog volt – vagy lehetett volna – ott, a meglelt szigetén.

 

 

 

 

 

Békés, áldott karácsonyi ünnepeket kívánunk!

 

„Óriási karácsonyfákra emlékszem, a lakás gyönyörű, nagy, magas szobájában, ahol mindig hideg volt. Ilonka nénivel együtt ragasztgattuk a színes papírfűzért, amit a Jézuskának elküldtek.

– Aki jó kislány volt egész évben annak a Jézuska visszahozza – mondták, s én ezt még az ajándékoknál is jobban vártam. Amikor a csengő csilingelésére berohantam, és  elém tárult a fa, rajta a színes papírfüzérrel, boldogan kiáltottam:

– Visszahozta!

A Jézuska szerint jó voltam.”

(Galló Kovács Zsuzsanna: Én és a falu, részlet,  megjelent a Karcvonások kötetben)

 

Galló Kovács Zsuzsanna: Árokba lépve

A világ veszélyes, a baleset lehetősége lappang az élet minden helyzetében és cselekedetében, ez a veszély és esély egyértelmű az emberi élettel. …a baleset lehetősége ott lappang minden pillanatodban.” (Márai)

Mire Cilaos-ba értünk, a túrázásról végleg lemondtam. Nem volt meg bennem a kellő elszántság, a kellő akarat, és nem volt velem egy olyan ember, aki sulykolta volna belém, hogy „meg tudod csinálni!” Az biztos, hogy erős szuggesztivitás kellett volna ahhoz, hogy kizökkentsen a túlzott félelemből, de a szívem mélyén vágytam a segítségre.

Cilaos – a nyugodt kis falu, hófehér templomával – egykoron a szökött rabszolgák búvóhelyéül szolgált. A legenda szerint a Cirque de Cilaos „a hely amely nem hagyható el”, a malgas „tsilaosa” szó jelentése szerint.

Már megközelíteni is félelmetes hatalmas hegyeken és szakadékokon valószínűtlenül szűk alagutakon keresztül vezető úton. Az útikönyvek szerint négyszáz kanyar után érkezünk meg. Ahogy imbolyogtunk a szerpentinen, úgy éreztem, mintha egy mesekönyv oldalai elevenednének meg velem, s ezt az érzést csak fokozta az időnként szembejövő rózsaszín autóbuszok szürrealista látványa. Illett rá a Barbie busz elnevezés, ahogyan magunk között emlegettük.

Elsuhantunk a hegyoldalon kövekkel kirakott „Bienvenue Cilaos” felirat mellett, és elénk tárultak a tipikus színes kreol házak, és a piac melletti falatozó. A francia szokás szerint kézzel írt Plat du jour”, a napi menü az étkezde bejáratánál látható.

A Boucané baba de figue (füstölt szalonnás cari) nagyon finom volt. Sajnáltam, hogy a rizs és lencse már elfogyott, hiszen a Cilaos-i lencse a leghíresebb a szigeten.

Pihenésre nem volt idő, máris indultunk Madame Margaux botanikus kertjébe. A pici házacska melletti, ugyancsak picinek tűnő kertet alig találtuk meg, annyira elbújt a hatalmas hegyek között. A háziasszony a kreolok jókedvével és barátságosságával fogadott. A munkája iránti szeretete sugárzott lényéből, és ezt a lelkesedést nekünk is átadta kertjének bemutatásakor. Az őshonos és betelepített fák, növények, virágok közül már többet láttunk az elmúlt években, de sok újat is tanultunk a precízen kézzel írt táblákról és a kedves kertésznőtől. Még dicséretet is kaptam, hiszen a Bois de rempart láttán a tavaly Tevelave-ban tanultak eszembe jutottak: ez az a fa, melynek egyetlen levelétől elpusztulhat a tehén, és még a füstje is mérgező.

A hosszú séta végén jólesett a közös teázás. A citronell zöld tea kortyolgatása közben arra gondoltam, hogy ez a kert bizonyítéka annak, hogy mindegy hol élünk a világban, ha a munkánkban örömünket leljük.

A szálláshelyen megkóstolhattuk a házigazda saját termésű borát, és rácsodálkoztunk a cari és rizs főzésére szolgáló hatalmas alumínium edényekre, amiket kreolul marmit-nek hívnak. Már készülődtek az esti meglepetés bulira, amit a szomszédjuk tiszteletére rendeztek, elnézést kérve, ha kicsit zajosak lesznek majd éjszaka.

Jólesett sétálni a falusi utcákon, olyan érzéssel, mintha tegnap jártam volna itt, s közben nem is telt volna el két és fél év. Minden ismerős volt és örömteli, a hangulatos éttermek, házak, terek.
A vacsora fenséges volt, már megszoktuk, hogy a kreol ételek ízeiben ritkán csalódik az ember. Előételnek Chou-chou gratin-t választottam (susu csőben sütve).

főétel: kacsacomb rizzsel és a Cilaos-i lencsével

Hazafelé az Orion (Égi Vadász) csillagképet kerestük az égbolton. Felismertem a trapéz alakú négy fényt, a közepén átlósan lévő hármat is, de a kicsivel távolabbi kardot nem találtam. Talán túl sokat néztem a csillagokat, és ezért vonzott a közelben egy kivilágított kert. Lassú léptekkel közeledtem a kerítéshez, és ezzel a lassú mozdulattal estem le a mélybe. Én, aki annyira féltem a túrázástól, most egy másfél méter mély, beton árokban találtam magam. Fájdalmat nem éreztem, annyira hirtelen történt a zuhanás, hogy nem volt időm pánikba esni. A családtagok jobban megijedtek, azonnal beugrottak mellém, és segítettek kimászni.

Orion csillagkép forrás: wiki

Másnap kitört rajtam a „mitől menekültem meg” szindróma. Elképzeltem a lehetséges sérüléseket: zúzódás, rándulás, ficam, kéz- és lábtörések jöttek szóba, vagy akár csigolya és koponyatörés, lebénulás és agyrázkódás. A család eleinte türelmesen meghallgatott, de amikor már képzeletben az egyetlen lehetséges módon, mentőhelikopteren szállítottak a közeli kórházba, kellő határozottsággal véget vetettek képzelgéseimnek. Nem szabad aggodalmaskodni a meg nem történteken. A csodának kell örülni, hogy sértetlenül, csupán bal vállam elviselhető fájdalmával, megúsztam a mélybe lépést.

Amíg a családtagok délelőtt túráztak, én az L’Église Notre-Dame des Neiges-ben imádkoztam. A templom békéje alázatra és türelemre intett. Ahányszor ellátogatok Cilaosba, mindig megnézem az „árkomat”. Nekem ez a kis falu a világ másik felén örökre a csillagokat jelenti, amiket nézve, az Égi Vadászt keresve árokba léptem úgy, hogy észre sem vettem. (2011)

Illusztrációk: a szerző fotói

 

Szigyártó Kinga: Sakk

illusztráció: pixabay.com

Két összeakadó szempár
Szikrázó, lobbanó vágy
“Igazán sakkozhatnánk”.

Gyere közel hozzám
Ne jöjjön a mentsvár
A munka mindig megvár
Rég sakkoztunk, kár

Őszbe hajlott élete már.
Szemét csendben lehunyhatná.
Majd elfelejti sorsát
És csak későn jön rá:
A sakk többé nem vár…

 

Kenéz Árpád: Intelem a Polgárhoz!

illusztráció: pixabay.com

Ha éppen erdőben jársz és Békés helyett Harsány s Heves a Beled,

Keresd meg hát a megfelelő helyed!

Itt nincsen csempézett terem,

Csak Földes zug, hol Komló terem,

Na meg Som, Gomba, Moha nő,

Lábatlan gyík futkároz s ugrál Szarvas ünő.

De vigyázz, azon terep, mi Siklós és Seregélyes,

Zavarhat dolgodban, hiába terebélyes!

Ha kucorodsz, rakd szét Sarud, le a Bugyival s fel a Bekeccsel,

De végbélszéllel a Madaras rétet ne keltsd fel!

Dolgod végeztével, ha nincs más zsebedben

csak Kulcs, Doboz, legyen a lapu eszedben!

Mit ott hagytál, tápként szívja be a talaj,

Jövőre halvány barna Fót árulkodik, mi is volt itt tavaly.