Kávészünet kategória bejegyzései

Egy korty kávé – egy falat írás.

Karsai Gizella: Mese a negyedik fenyőről

Három csodaszép fenyő állt egy ház sarkainál a hófödte hegyekben.

Az egyik keleten, a másik délen, a harmadik északon őrizte a csendet. A nyugati fenyő helye is megvolt, de más fa tolakodott a helyére. Merthogy ott is magasodott valaha egy fenyő. Szebb, nemesebb, formásabb, mint a többi, de kivágták, hogy láthassák a naplementét.

A lelke azonban tovább élt egy szelíd, komoly arcú, szépséges lányban.

Mindig zöld ruhát viselt. Nem barátkozott senkivel. A kitaszítottak fájdalma ott ült a szemében, az arcán.

De egyszer csoda történt.

Egy kicsi lány megijesztette. Olyan nagyra fújta az aranyszínű lufiját, hogy az kipukkadt. A nagy ijedtségtől remegni kezdtek a fenyőlány kezei. Ez ugyan nem csoda, de közben, zöld ruhája pirossá változott. A kicsi lány először elcsodálkozott, aztán kacagni kezdett. Csengő, gurgulázó kacagással.

A fenyőlány emlékezett egy ilyen kacagásra, amikor még hinta lengedezett az ágain.

Egy hasonló kislány kacarászott így, ahogy előre-hátra lobogva csiklandozták vörös  fürtjei az arcát repülés közben. Ez a lányka olykor oda is bújt hozzá és megölelte.

És most szemlátomást melegedtek a színek körülötte. Amikor a lány észrevette a színeváltozását, körülnézett. A kacagásra meleggé váltak a hideg színek. Még a szemközti, szürke, óriás panelház is rózsaszínben játszott.

A fenyőlány elmosolyodott.

(A novella egy kreatív írásfeladatként készült, a fenti képek alapján kellett egy rövid történetet írni úgy, hogy nem tudtuk, mi lesz a következő képen.)

Galló Kovács Zsuzsanna: Chateau Lafite

illusztráció: pixabay.com

a fenyőfák tűleveleire
hópelerinjét teríti rá a tél
álmomban
csíkos drapéria mellett
fenyőzöld ruhában
dacosan nézek
a polc előtt
vöröshajú lány
aranylabdával
a gyermekkor
kecses ujjakkal
árnykutyát formáz
Chateau Lafite-ízű
éjszakák veled
napok kiszabott órái
a szerelemnek
a hétköznapok
panelrózsaszín
vasszorításából
oda-vissza
a menedékház
végeláthatatlan
bekötőútján

(A vers egy kreatív írásfeladatként készült, a fenti képek alapján kellett egy rövid történetet írni úgy, hogy nem tudtuk, mi lesz a következő képen.)

 

Filep-Pintér Eszter: Találkozás

Megállítottam az autót. A lábam remegett, mikor levettem a fékről. Eldadogtam egy imát és elindultam. Tudtam, hogy ami bent vár, arra mindig emlékezni fogok. Ez az a nap, amit a legjobban vártam, és amitől éppúgy féltem is.

Az ajtó nyüszítve nyikorgott, mint a kivénhedt kutyák. A félhomályos szobában meleg és csend fogadott. Egy asztalnál ült, nyakig begombolt zöld ingben, zöld pulóverben, zöld függöny előtt. Egy vízzel teli üvegpohár állt az asztalon. Szemembe nézett, s olyan volt a tekintete, mint a ház előtti fenyveseknek. Volt benne szomorúság, kimért hűvösség, nyers arrogancia. Kérdőn nézett rám, mint aki nem vár választ, mert már megválaszolta helyettem. Egyszer csak megszólalt:

– Emlékszel az arany lufira, amit ötévesen kaptam a születésnapomra? – Ez volt az első mondata, amit hozzám intézett tizenöt év után.  Nem tudtam mit mondani, hiába képzeltem el ezerszer a találkozást.

– Nem emlékszel – válaszolt helyettem. A csalódottság legkisebb jelét sem hallottam, inkább a bizonyosság hangszíne koppant az asztalon. Szóval így beszél, aki megjárta a poklot.

Kinyújtotta a kezét, ami eddig az asztal alatt volt, és az árnyék két kutyát festett a fehér terítőre.

– Látod? Ilyenek voltunk régen – folytatta. – Két hűséges jószág – itt megállt, erőt gyűjtött, – de elszakított minket. Most újra kell szagolnunk egymást, mint a kutyáinknak, hogy megismerj a hóban is. Ha újra tiszta leszek. Az ő mocskától.

Ekkor kezdtek el áradni a könnyeim. Felpattantam. Az üvegpohár felborult, a víz lefolyt az asztalon a lábára. Még csak meg sem lepődött. Szóval ilyen az, akinek a szenvedés a mindennapi társa. Megöleltem. Nem sírt. Ő már minden borzalmat átélt a fogvatartójától. Nem maradt belőle, csak az emlékek sok darabból kirakott épülete, mely át volt színezve az ártatlanság színével, amit elvesztett. Az emlékek között ott volt az aranylufi, az árnyjáték, amit együtt játszottunk esténként a közös szobánkban, mielőtt elrabolták. Aztán lett helyette pinceszag, bezárt ablakok, izzadságszag, pókhálóba csavart remény. Ezekről most nem beszélt.

Mindketten abban bíztunk, hogy mindent tisztára mos a ház előtti hófehér hó. Ő a borzalmakat felejti el, én meg a lelkiismeret furdalást, hogy büszke nővérként nem vigyáztam rá eléggé azon a napon.

– Nem baj – szólalt meg váratlanul. – Rád nem haragszom.

Akkor értettem meg, hogy kettőnk közül most már mindig ő lesz az idősebb.

(A novella egy kreatív írásfeladatként készült, a fenti képek alapján kellett egy rövid történetet írni úgy, hogy nem tudtuk, mi lesz a következő képen.)

Filep-Pintér Eszter

Úgy ír, ahogy kenyeret süt. Hosszan dédelgeti, simogatja, néha durván megcsapkodja, szeretettel készíti mások és maga örömére. S a kovász elvégzi idővel a maga dolgát.

 

Galló Kovács Zsuzsanna: Túléljük!

Nem én öregszem
csak a papagájvirágos
ruhámon kopik
a narancssárga
a szekrényben
hónapok óta
hol van a tavalyi hó!
a vírusmentes élet
Nem is öregszem
csak maszktól párás
szemüvegben
botorkálok
ködös reggeleken
teszem a dolgom
nem ülhetünk otthon
ölbe tett kézzel – írta
a Múzsa a Viberen​,​
s hogy túléljük,
neki még ezt is
elhiszem

 

A vers Bánki Éva: Lassan című versének parafrázisa
illusztráció: pixabay.com

Galló Kovács Zsuzsanna

Kedélye és szemüvege töretlen. 2012 óta Irka tag. Családi indíttatásból francia-rajongó, trópusokra utazó nagymama. Minden, amit Réunion szigetről tudni érdemes – írásait a blog Bienvenue! rovatában olvashatják. Az élet tartogatott számára valamit, ami egyszerre mámor és borzongás, gyógyír és áldás, ez az írás. Negyven év várakozás után most boldogan lubickol benne.

Kellemes Karácsonyi Ünnepeket!

 

 

 

 

 

Babits: Karácsonyi ének

Szeress hát minket is, koldusokat!
Lelkünkben gyújts pici gyertyát sokat.
Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk
törékeny játékunkat, a reményt.

Márai: December

Most, hogy az ünnep közeledik, meglepetéssel észlelem, mintha még mindig várnék valamire. E napokban megesik, hogy elindulok az utcákon, megállok a kirakatok előtt, nézelődöm. Öngyújtó nem kell. Fényképezőgép, Victor Hugo összes művei, bőrben, zsebkés, melynek gyöngyház tokjában ötféle penge van, továbbá dugóhúzó, körömtisztító és pipaszurkáló is, nem kell. Semmiféle tárgy nem kell már, s ha jól meggondolom, lemondok Indiáról, Ausztráliáról és a Marsról is, ellenségeim cikkeit érdeklődéssel olvasom, s színházba lehetőleg egyáltalán nem járok.

Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire.
Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtudtam, hogy szeretetet kapni nem lehet; mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi nem nehezebb, mint a szeretet kifejezni. A költőknek nem sikerült, soha, a költőknek, akik az érzelmek és indulatok minden árnyalatát rögzíteni tudják szavaikban.
A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni; ha kimondják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben vagy a levegőben. Szerves lény talán nem is élhet másképp, csak a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben.

illusztráció: pixabay.com

Kodály: Adventi ének

Ujj Béla: Saját tempóban

Illusztráció: pixabay.com

Nem is öregszem.*
Csak a borotválkozás tartana már tovább,
ha nem lenne szakállam. Derékszíjat
(110 +) nehéz találni a turkálóban,
ahol még mindig rám csodálkoznak a nők.
Ha találok is, mindig megfogadom,
már nem eszek meg mindent, ami elém kerül.

Nem is öregszem.
Hiszen a hallásom mára szelektívebb.
Egyre tökéletesebben szűri ki a zajból
a hozzám közeli hangokat.
Már csak azokat a mondatokat érzékelem,
amelyek még ma is csak nekem szólnak.
Meghallgatom. Mindig értem-e?

Nem én öregszem. A nők vénülnek körülöttem.
Már kevesüket hívnám fel egy teára.
Valamikor ellenállhatatlanoknak találtam őket,
érzékeimen nem tudtam uralkodni.
Hangjukat hallva már nem kell árbochoz kötni magam.
Énekük annyira nem vonz, hogy értük új partra szálljak.
Homérosz így szólt: Csak elbóbiskolt a vágy, de van.
És én ebbe belenyugodhatnék…
Boldogan, ha tudnék!

*A vers Bánki Éva: Lassan című versének parafrázisa, mely egy kreatív feladatként született műhelytalálkozónkon.

Feketéné Bencsik Julianna: A nap még kisüthet

illusztráció: pixabay.com

Nem én öregszem.

Csak a takarítás egyre nehezebb.

Pókhálózni, fel-, lemosni, porszívózni. Mindehhez van

Francos mai eszközöm, zsíroldó, alkoholos Clean,

Önjáró porszívó, mely a sarkokban is tisztít.

De az a régi padlóviasz, melyet parkettára kenve,

Kefével oly fényesre csiszoltam,

Hogy még a légy is korcsolyázhatott rajta,

Hiányzik.

Az illata! Ha azok újra meglennének,

Talán a kedvem is visszatérne.

 

Nem is öregszem.

Nordic walking botommal egyre gyorsabban megyek,

Végig szaladok a kiserdő útjain,

Ahol a fák összehajló ágai napernyőt fonnak fölém.

Utamat a madarak sokszínű trillája kíséri,

Csak a karmestert nem látom, aki levezényeli a szimfóniát.

A levelek között beszűrődik a napfény,

Áttöri a levegőt és aranysárgára festi.

Vajon meddig élvezhetem még?

 

Nem én öregszem. Gondolataim csapongva görgetik

Életem emlékeit. Fürgén fára mászok, viaskodom a tenger hullámaival,

Átölelem az unokám, a temetőbe sietek.

Öröm és bánat, siker és kudarc úgy kergeti egymást,

Mintha Az ember tragédiájának színhelyei lennének.

Küzdök az árral, bízom a szebb napokban.

Remélem, mielőtt köddé válok, még kisüt a nap.

 

*A vers Bánki Éva: Lassan című versének parafrázisa, mely egy kreatív feladatként született műhelytalálkozónkon.

 

Szabados Bettina: Családi ruhásszekrény

illusztráció: pixabay.com

Nem én öregszem.* Csak a szüleim.
Összemennek, mint a rossz hőfokon mosott póló
s vasalatlan ruhaként ráncosodnak.
Színüket vesztik, akár az élénk piros
nyári blúz.

Nem én öregszem. Csak a nagyszüleim.
Eltűnnek a nagykabátban, lötyög rajtuk,
mint az egykor feszes bőr.
És mint ételfolt a kötényen, úgy szaporodnak
a májfoltok.
Ujjaik egyre nehezebben csíptetik a friss ágyneműt
a szárítókötélre.

Nem én öregszem. Csak szűknek érzem az általuk
rám szabott öltözéket. Mégis…
Mégis, szeretnék utoljára apám pulcsijába bújni és eltűnni,
szeretném még egyszer elszakítani anyám harisnyáját, ahogy betörőset játszunk.
Szeretném ismét csodálni nagyanyámat a molyirtó szagú bundájában
és szeretnék nagyapám negyvenhármas cipőjében elcsónakázni.

*A vers Bánki Éva: Lassan című versének parafrázisa, mely egy kreatív feladatként született műhelytalálkozónkon.

Szabados Bettina szenvedélye a filozófia, a vitatkozás vagy a kettő kombinációja, a filozófiai dilemmákról való vitatkozás.

 

Az IRKA blogja. Gödöllő és irodalom.