Kávészünet kategória bejegyzései

Egy korty kávé – egy falat írás.

Krizsán Zoltán: Egy napló

Minap olvastam Pilinszky János egyik idézetét a naplóírással kapcsolatosan:

„Egy napló nem arra való, hogy nyomot hagyjunk a világban. Ellenkezőleg. A hajnal vagy az éjszaka csendjében épp ahhoz segíthet hozzá, hogy megszabaduljunk önmagunktól.”

Azóta se hagy nyugodni az érzés, mintha valami belső hang folyamatosan azt dünnyögné: írd ki te is magadból a gondolataid, jobban fogod érezni magad.

Nagy szükségem is lenne rá. Annyi minden kavarog bennem, szabadulni szeretnék tőlük, megkönnyebbülni, feloldódni, letisztázni a gondolatokat. Az ilyen erős késztetéseim ritkaságszámba mennek a hétköznapi élet rohanásában, de mivel ma korábban szabadultam a munkahelyemről, útba ejtem a papírboltot, hátha találok valami klasszikus naplóféleséget. A fenébe – közben elfelejtettem a főnöknek kitenni az asztalra a tegnapi eseményekkel kapcsolatos jelentéseket. Már látom lelki szemeim előtt a holnapi számonkérést:

– Nem fér bele az idődbe a jelentések megírása? Bent lehet maradni estig is!

A háttérben pedig rákontráz Gyula bácsi élcelődő beszólása:– Rúgd ki, mire vársz?

Mindegy, vissza már nem fordulok, majd kimagyarázom a dolgot, vagy pedig holnap reggel korábban megyek be az irodába, és összedobom az anyagot – igen, azt hiszem az lesz a legjobb. Remélem, Gábor nem lesz megint korán kelő kedvében, és nem ér be előbb, mint én. De egyébként is, nekem is lehetnek egyéb intézni való dolgaim a munkán kívül. Sürgős, halaszthatatlan tennivalóm támadt, és nem tudtam a nap végére befejezni a munkát. Ezt úgysem veszik be.

Közben persze megint nincs parkolóhely a bolt előtt – hoppá, de mégis! Most áll ki az egyik kocsi! Ezt szeretem, mikor minden zökkenőmentesen és azonnal megoldódik. A bejárat felé haladva azon gondolkodom, milyen napló lenne tetszetős számomra. Az üzlet honlapján látott képek alapján rengeteg van belőle. Két nagy vitrinnyi, több színben és méretben.

Hű! Itt aztán tényleg van minden, mint a vásárban. Jobban járok, ha megkérdezem az eladónőt, hol találok klasszikus naplót.

– Jó napot kívánok! Tessék segíteni, naplót keresek!

– Tervezői naplóra gondol, vagy kalendárium jellegűre?

– Nem. Egyikre sem, és nem határidőnapló jellegűt keresek. Olyasmit szeretnék, amibe csak simán írni lehet. Semmi extra.

A hölgy a pult mögött megfordulva odaballag a hátsó polcokhoz, majd elővesz egy gyönyörű, ezüstös hímzéssel ellátott, barna darabot. Elég gyorsan leszűkült a választék, mivel a nagy vitrinbe kiállított példányokat fel sem kínálja megtekintésre, azok mind határidőnaplók lehetnek. Na, de valamit csak talált, jónak is tűnik első blikkre így távolról.

– Tessék, ez itt az egyedüli. Bőrkötésű A5-ös méretben. Kalocsai hímzéssel díszített, antikolt barna színben, fém kapcsos záródással. A gerincét is bőr borítja, teljes egészében valódi, finom bőr felhasználásával készült. Tapintásra selymes, a papír maga minőségi, a lapok szélei vízjeles díszítésűek.

– Hű, de szép! És mennyibe kerül?

– Harminckétezer.

– Mennyi?

A hölgy csak mosolyog, én meg pislogok, hogy ilyen árak mennek. Mit tudhat ez a napló? Simogatja a soraimat írás közben, vagy mi? Lapjával felpofoz helyesírási hibákért, vagy ha szépen fogalmazok megsimizi a kézfejem? Ennyi pénzért a hódok kivágnak nekem egy hatalmas bükkfát, és ők elkészítik nekem a naplót! Sőt! Nem egy naplót! Vagy húszat.

– Hát köszönöm, inkább ezt nem kérem. Viszont az ott milyen?

– Melyik?

– Az a fekete, kicsi, keményfedeles.

– Ez egy vendégkönyv, de nem vonalas. Csak sima üres.

– Vendégkönyv? Megteszi.

Úgy érzem, a célnak teljesen megfelel ez a jópofa kis keményfedeles. Bár vendégkönyv van ráírva, de nem számít, az én gondolataimnak biztos helyet ad. Titkaimat, melyeket csak én ismerhetek, mostantól ez a kis napló fogja őrizni, de talán egyszer valaki másnak is bepillantást enged, ad neki egy kis szeletet az én világom töredékéből.

illusztráció: pixabay.com

Megjelent az Irka 10 jubileumi kiadás c. antológiában. Megvásárolható a Gödöllői Városi Könyvtár regisztrációján.

Ára: 2 000 Ft

Nádašpétër: Suttyó

Suttyó

– Normális maga, Ferenc? – hangzott a megszólított elmeállapotára irányuló kérdés. A fölcsattanó válasz nem is késett:

– Nem én vagyok normális! Maga a normális! – tiltakozott Ferike céklavörös fejjel. Minek nem nézné őt Rozi, a nagylány! A netán szegről-végről rokon, vagy talán távolról sem. A pöttöm legényke szókincsében még nem szerepeltek idegen szavak, s azt hitte, megint sértő jelzőt akaszt rá ez az egyébként nagyon kedves lény. Az elmarasztalás egyébként indokolt is lett volna – érezte lelke mélyén Ferike – mert’szen oly konokul ellenállt az óvodába készülődésnek, hogy Rozi angyali türelme végül is semmivé foszlott.

A két nagyobb testvér jó gyerek volt. A családban a „nagyok”. Ferike csak két évvel utánuk született, mégis rajta ragadt a „kicsi” minősítés. Ezt nem tudta ellensúlyozni a Rozival magázódás sem, mely igazán felnőttes szokásnak látszott. Emberkénk érzelmei Rozi iránt odáig alakultak, hogy megígértette vele: megvárja, amíg megnő, s akkor feleségül veszi. Aztán Rozi tényleg feleségül ment – haza a falujába. Ettől Ferike vérig sértődött.

Szülei, hogy önérzetét helyre billentsék, szereztek neki egy simaszőrű magyar vizslát. A „nagyok” nem, csak ő kapott ilyen komoly megbízatást! A „kicsi” egyszerre gazda lett. Az ebnek – neve még nem lévén – hosszas tanakodás, válogatás után a Suttyó nevet adták.

Aztán Rozi pótlására megjelent Mári. Pótlás? Ferikénél semmikép. Nyomába sem léphetett a nehezen felejthető Rozinak. Mári a háztartásban sem tudott teljes értékűn segíteni. Rendes lány volt, jó szándéka is kétségtelen, de gyakorlati tudása – hát az bizony híjas volt. „Csak tunnám!… csak tunnám” – mondogatta gyakran mentségül. Suttyó, a bohó kölyökkutya, előítélet nélkül fogadta. Még bevásárolni is elkísérte. Sőt!

Mári szorgosan eljárt. Nemcsak a piacra, boltba. Hanem ha tehette, János tizedest is fölkereste. S ha az is szolgálaton kívül volt, együtt sétálgattak, beszélgettek, tervezgettek. Ennek tanúi ugyan csak a szigeti óriás platánok voltak, leszámítva Suttyót, aki inkább velük tartott csöndes pihenő helyett. Vagy netán Ferikével játszadozott volna. Így hát mi sem tudhatunk részleteket ezekről a sétákról.

Mári azonban nagyon derék, vallásos lány volt. Időnként szükségét érezte, hogy a gyóntató atyával is megossza, ami alkalmasint nyomta lelkét. Hogy mi, mi nem, ezt a gyónási titok szigora fedi jótékonyan. De talán Suttyó! Ö ekkor is hűségesen követte a lányt, aki már csak a templomban vette észre, hogy követi. Ám nem volt elég, hogy a templomba, hanem a gyóntató fülkébe is! Hogy mi volt neki ennyire sürgős és fontos, erre legföljebb az elmélyült eb-lélektan próbálhatna választ találni.

Így aztán a térdeplő, töredelmesen valló Mári mellett Suttyó föl-fölbukkanó feje is megjelent a gyóntató rács keretében. A lány zavartan igyekezett újra s újra visszanyomkodni, de amint Suttyó egy csöpp rést látott, azonnal előfurakodott. Na, így folyt le a környék kétségtelenül legkülönösebb gyónása. Végül rendeződött, s Mári nagy sóhajjal, megkönnyebbülve tért haza… Persze Suttyóval a nyomában.

Ekkortájt az idő, a történelemé – szó szerint rettenetesen – fölgyorsult. Forgószele hamarosan elsodorta Márit, János tizedessel, a „háromszemélyes” gyónással, s magával Suttyóval is. Emlékük a felhők szeszélyesen változó alakzataiban tűnik föl olykor-olykor…

illusztráció: pixabay.com

 

Almási Lajos: 9. nap

Almási Lajos rajza

9.nap

kegyeltként ébredtem
mégis dermedt vonaton utazom
várom a célállomást
ahol számít a nap folytatása
kételkedő hajnal szunnyadásával
tél szorongat újra
füstölgő lehelet mindenfelé
aggódásom elsuhan
mert a lét ösztöne
örömtáncban várakoztat
imára kulcsolt kézzel
néma szájjal reggel
köszönetet mondok
és a feloldozó napfény
egy fűtött irodában talál
örökké képes vagyok szeretni
látom a csend melegét
megszületett a vágy
hogy új útra induljak
köszönet mindenért
elcsomagolom szenvedésemet

 

Megjelent az Irka 10 jubileumi kiadás c. antológiában.

Megvásárolható a Gödöllői Városi Könyvtár regisztrációján.

Ára: 2 000 Ft

Mersdorf Ilona: Az időről

“Az idő illúzió, lefolyása okban-okozatban csupán érzékszerveink bizonyos berendezésének eredménye, s a dolgok valójában egy álló most- ban léteznek. ” (Thomas Mann)

Az idő az, ami valamiért mindig: nincs.

Azért, mert túl sokat dolgozunk, és másra már nem marad.

Azért, mert végre valami mást szeretnénk kezdeni – de előtte még ezt-azt gyorsan meg kell oldanunk.

Azért, mert túl sokat alszunk. Mert alig alszunk, és örülünk, hogy még egyáltalán megvagyunk.

Azért, mert egyszerre tíz dolgot kellene csinálnunk, és az idő ebben nem partner. Csökönyösen ragaszkodik a dialektikához.

Nem lehet vele kibékülni. Még jóban lenni sem.

Csak küzdeni vele, vagy inkább: ellene.

De mivel az idő folyik, mint a víz, ez reménytelen.

Csak úszunk, úszunk az ár ellen, és minél kétségbeesettebben erőlködünk, annál biztosabb, hogy beléveszünk.

Azt kellene valahogy megtanulni, hogy szépen, egyenletes tempóban együtt ússzunk vele. Kihasználva a kisebb sodrást a partok mentén, elkerülve az örvényeket. Néha talán beérve a sekéllyel – de legalábbis nem keresve a halhatatlanság végtelen mélységeit.

illusztráció: pixabay.com

Feketéné Bencsik Julianna: Fából faragott

Karácsonyeste a szoba levegőjét a fenyőfán díszelgő mézeskalács szegfűszeges illata járta át, a gyerekek már nagyon izgatottak voltak, amikor megszólalt a csengő.

Majd én megnézem, ki az ilyenkor, amikor mindenkinek otthon kellene lennie – mondta méltatlankodva Karcsi.

Kiment az előszobába, odafutott a bejárati ajtóhoz, és kinyitotta. Az ajtóban egy idegen, már idősödő férfi állt, aki csodálkozva nézett a fiúra.

Kit tetszik keresni? – kérdezte Karcsi parancsolóan, mert úgy vélte, a férfi eltévesztette a házszámot.

Téged és az anyukádat – szólalt meg a férfi rekedtes hangon.

Engem? – húzta fel szemöldökét Karcsi. Hirtelen azt hitte, valami karácsonyi meglepetés, vagy adakozás lehet, a szülei biztosan meghívtak valakit, akinek nincs családja, hogy velük együtt ünnepeljen. – Akkor tessék bejönni! – mondta az idegennek.

A férfi belépett. Egyik kezében bot, a másikban kis csomag. Tanácstalanul toporgott az előszobában, nem tudta, mit tegyen. Körbenézett, mintha keresne valamit vagy valakit, majd kérdően tekintett a fiú szemébe.

Szólok anyukámnak, addig tessék itt várni – mondta Karcsi, és bement a szobába.

Pár pillanat múlva Erzsike jelent meg, karján az öthónapos Mihálykával. Amikor megpillantotta a férfit, automatikusan megkérdezte:

Maga kicsoda? – de mire e szavak kiszaladtak a száján, észrevette a férfi kezében a botot, és már tudta a választ. – Károly, te vagy az? – hangzott a hirtelen feltört sikoltás.

A döbbenettől sokáig nem tudtak megszólalni. Erzsike tekintete Károlyra szegeződött, csak nézte-nézte azt a megtört, szinte ismeretlen embert, aki valaha olyan fontos volt neki, akinek örök hűséget esküdött, aki elhagyta őt, akinek nem tudta megmutatni a fiukat, akit mindenhol kerestetett, akit holttá nyilváníttatott, akit mára már szinte el is feledett. Nem akarta elhinni, hogy az az ember most itt, előtte áll, némán, választ kérő tekintettel.

Károly is fürkészte annak a szeretett asszonynak a szemét, akitől nem tudott elbúcsúzni azon a februári reggelen, aki nem tudhatta, hogy a vasútállomáson két orosz katona megragadta, és bedobta egy vagonba, akinek még üzenni sem tudott, aki akkor gyermeket várt, akit úgy szeretett, és akiért túlélte azokat a szörnyűségeket, amik az elmúlt tíz évben történtek vele.

A néma csendet Erzsike férje, Mihály törte meg:

Talán vegye le a kabátját, és kerüljön beljebb – mondta tanácstalanul –, majd bent megbeszéljük a dolgot.

A szent este hangulata megtelt feszültséggel. Erzsike gondolataiba szorongás, félelem és bizonytalanság költözött: Hogyan lesz ezután? Ki lesz a hivatalos férje? Szégyenkeznie kell, amiért csak nyolc évet várt rá? Bigámiát követett el? Ilyen kérdések doboltak a fejében, és olyan elveszettnek érezte magát, mint azon a napon, amikor Károly eltűnt.

Ne gondolj rólam rosszat, és ne vádold magad! – törte meg a csendet Károly, mintha kiolvasta volna Erzsike gondolatait. – Én egy hónapja szabadultam az orosz munkatáborból. Nem tudtam, mi történt veled, ezért nem jöttem haza a régi otthonunkba, hanem egy pesti ismerősömet kerestem fel. Ő mesélt rólatok – kis szünetet tartott, majd Erzsike szemébe nézve folytatta: – nem vádollak, hogy annyi bizonytalan év után ismét férjhez mentél. Örülök, hogy boldog vagy, és szép új családod lett. – A szavai elakadtak, arcvonásai megfagytak. – Csak a fiamat akartam látni, és elhozni neki az első karácsonyi ajándékomat.

Erzsike szeméből már megeredtek a könnyek. Magához hívta elsőszülött fiát, és amire tíz évvel ezelőtt várt, most bekövetkezett:

Károly, íme, a fiad! – mondta könnyes szemmel, és a megilletődött Karcsit az apja felé tolta. – Öleld meg édesapádat, akiről már annyit meséltem neked.

Karcsi kissé bátortalanul indult az apja felé, aki ekkor már tárt karokkal várta, majd szorosan ölelte magához sosem látott fiát. Az apja átható, forró ölelésében a fiú úgy érezte, a szoba levegőjét a csoda járja át, azé a csodáé, melyet mindig is várt, ami most, karácsony estéjén bekövetkezett.

Az egymásra találás pillanatai után Károly átadta fiának az első karácsonyi ajándékát, a fából faragott vonatot, melyet még Oroszországban készített, majd elbúcsúzott tőlük. Felvette a kabátját, és kilépett az ajtón.

illusztráció: pixabay.com

Áldott, békés karácsonyi ünnepeket kívánunk!

Szabó T. Anna
Az ünnep azé, aki vár

Aki magot szór ablakába
és gyertya vár az asztalán.
A várók nem várnak hiába.
Egy angyal kopogott talán?

Szárnysuhogás az ablakon túl –
vigyázz! Kinézni nem szabad!
Künn az angyalhad térül-fordul,
egy pillanatra látszanak.

A karácsonyfát hozzák – hallod?
– egy koppanás, és leteszik.
Fényben úszik az üvegajtód,
s megint suhogás. Mi ez itt?

Zöld angyaltoll: egy kis fenyőág,
karácsonyszagú és meleg.
,,Gyújtsd meg a legutolsó gyertyát!”
Ez az angyali üzenet.

És be is mehetsz – vár az ünnep,
és minden zárt ajtót kitár.
A fa alatt angyalok ülnek –
az ünnep azé, aki vár.

kiemelt kép: Lorenzo Costa: Szent család

Ocsovszky Zsófia: Bagatell

Tomkó Ádám: Éjjeli út

 

 

 

 

 

 

Bagatell

Nem sok,
kis kevés.
Konyhakerti növényen
az első penész-
folt is lassan terjed
szét, mondhatni: még
majdnem ép, csak
épp van az a kevés,
ha kivágod,
hiányos lesz az egész.

Én sem akarok sok lenni:
benned ragadt kevés.
Schrödinger döglött és élő macskája
között véletlen idő,
Achilleus és a teknős közt
nem fogyó távolság,
gyújtóssá aprított út,
távoli pont felé tartó
párhuzamosok között
végtelenbe ragadt pici tér.

Mindenben a kevés.
Az épphogy.
A folyton
hajszálhiány.

(Megjelent a Műút portálon 2015. április 24-én)