Kávészünet kategória bejegyzései

Egy korty kávé – egy falat írás.

Galló Kovács Zsuzsanna: Hogyan lettem Csipkerózsikából Dr. Rosalie Chipke-Perrault?

illusztráció: pixabay.com

Amikor felébredtem a mély, és főleg hosszú álmomból, tudtam, hogy ez nem múlhat el nyomtalanul az életemből. Határozottan éreztem, hogy a jövőben ezzel a témával kell foglalkoznom. Ezért beiratkoztam a berlini Humbold Egyetem Orvostudományi Karára. Férjem, a herceg, aki a hosszú álomból csókjával felébresztett, s aki a francia meseíró, Charles Perrault leszármazottja, mindenben támogatott. A folyamatos alvás periódusaiban megtanultam angolul, franciául, olaszul és spanyolul, így nyelvi akadálya nem volt annak, hogy Berlin mellett a tanulmányaimat más városokban is folytassam. Vonzottak a régi egyetemek, mint a világ legrégebbije Bolognában, Párizsban a Sorbonne, az Oxford University, és az Egyesült Államokban, a Harvardon is eltöltöttem fél évet.

Dr. Rosalie Chipke-Perrault néven szereztem meg a diplomámat, summa cum laude fokozattal. Férjem családi birtokán, a Luzerni-tó vidékén telepedtünk le. Létrehoztunk egy Alvás Klinikát, ahol férjem az igazgató, én pedig szomnológusként dolgozom. Kifejlesztettem az orsószúrás indukálta elalvás terápiát. Pácienseink a klinikán megtanulják a megfelelő szúrási technikát, amit az általunk tervezett és gyártott egyszerhasználatos orsóval otthonukban tudnak alkalmazni. A módszer iránt hatalmas az érdeklődés. Többéves előjegyzéssel dolgozunk. Jelenleg negyvennyolc országban száztizenkét intézetünk működik. Büszke vagyok rá, hogy a hosszú álomból felébredve nem unatkozó királykisasszony maradtam, hanem sikeres orvos-üzletasszonnyá váltam. A Time Magazin az idén az év emberének választott, és bekerültem a világ száz legbefolyásosabb személye közé.

Az Irka “mesehős utóélete” sorozatból

Szabados Bettina: Pocahontas

illusztráció: pixabay.com

Úgy egy hónapja a British Library online katalógusában ráleltem egy archív kézirat rekordjára, ami feltehetően 1617 januárjában keletkezett. Szenzitív dokumentumként a digitalizálása gyakorlatilag lehetetlen, és hosszas levelezés után sem tudtak kielégítő válaszokat adni a könyvtár munkatársai a dokumentum mibenlétére vonatkozó kérdéseimre. Így hát kénytelen voltam az utazás mellett dönteni, habár sosem szívleltem Anglia nyirkos levegőjét – a reumám mindig kiújult tőle. Már megérkezésem másnapján felkerestem a könyvtár kézirattár gyűjteményét, és a korábbi ködös sejtésem beigazolódott: A pohatan törzsfőnök leányának, Pocahontasnak a feljegyzéseire találtam rá! Pocahontas 1616-ban hátrahagyja törzsét és követi férjét, John Rolfe-ot Angliába, itt viszont felkészületlenül érik az 1600-as évek Angliájának életkörülményei, és fekethimlőben meghal. A most felfedezett dokumentumot haldoklásának utolsó hónapjaiban írta, és mindezidáig rejtve maradt a kutatók elől, tekintve, hogy asszonynevén – Rebecca Rolfe – írta alá, és így is lett meta-adatolva a könyvtári katalógusban. A barnára színeződött és törékeny papíron gyerekírásszerű ákombákom betűk díszelegnek – Pocahontas megpróbált angolul írni, de egyszerű szókészlete megakadályozta abban, hogy hűen kifejezze rövid életének hányattatásait. Egy hónapig minden nap zárásig maradok az archívumban, egyszerűen beszippant a napló: a ma már Virginia állam területén fekvő Jamestown-ba érkező telepesek megpróbálták kultúremberekké nevelni a vadembereket, köztük Pocahontas törzsét is. A nevelés célja, hogy áttérjenek a kereszténységre, azonban rémképeket plántálnak el a bennszülöttek szívében. Pocahontas kannibalizmusként írja le a keresztény vallást, és retteg az élénk képekkel lefestett pokoltól. Biztosra veszi, hogy hamarosan elevenen elégetik olyan bűnökért, amelyek eddig természetes cselekedetek voltak a törzse körében. Megfenyegetik, hogyha nem szolgálja I. Jakab angol királyt, lemészárolják a tüzet köpő botokkal a népét, így hát nőül megy a sápadt arcú és beteges John Rolfe-hoz. Idegenkedik a viktoriánus ruháktól, állandóan viszket tőlük a bőre, és a merev társadalmi szokásoktól szenved. 1616-ban Angliába hívja őket a király, mint a párt, amely megbékélést hozott a vadak és a telepesek közé – egyedül Pocahontas emlékezik már csak az igazságra, hogy emberrablás és zsarolás alapozta meg ezt a békét. Angliába érve elképesztő a mindent betöltő bűz, a szűkös lakóházak, az állandó eső és köd. A „művelt” angolok a saját mocskukban közlekednek az utcán, folyamatosan ordibálnak és utcai harcokba keverednek. Bőrszíne láttán mindennapos, hogy leköpik, trágárságokat ordítanak utána, vagy éppen ököllel fenyegetik. Az úri bálok, amelyekre hivatalosak, még rosszabbak, itt valamilyen attrakcióként mutogatják és ámuldoznak, mikor képes angolul megszólalni. Az európai kultúra ismét győzedelmeskedett, mondogatják. A szegényes angol étkezés következtében egészsége gyorsan romlik, sorvadni kezdenek izmai, vért köhög fel, folyamatosan lázas. Lázálmaiban ismét az erdőt járja és a földeken dolgozik, gyereket nevel, halászni megy a folyóra. Ahányszor csak kitisztul a tudata, kín járja át, hogy a dohos fogadószoba mennyezete fogadja. A halált megváltásként várja.

Az Irka “mesehős utóélete” sorozatból

Filep-Pintér Eszter: Szegény Dzsoni utóélete

Szegény Dzsoni még egy ideig tovább fütyörészett az ezerszínű kerek erdő közepén, de a füttyszó visszapattant a bádog edényekről, a gyerekágy rácsairól, Árnika kacsazsíros kötényéről. A családot el kellett tartania valamiből. A Százarcú Boszorka is rajtuk maradt, mint egy levakarhatatlan mamajegy, akit lézerrel sem lehet eltávolítani. Így hát mit volt mit tenni, el kellett hagynia a vidám erdőjárást, a gondtalan naplemente nézegetést, a zavarosban halászást. Senki nem volt már kíváncsi a szalmakalapjába tűzött búzavirágra. Abból ugyan nem lehetett kifizetni a gyerek menzáját, különóráit, és Árnika csillámló iPad tokját. Szegény Dzsoniból Dzsoki Ewing lett, aki saját vállalkozásba kezdett. Először erdei szafarikat szervezett medv-betekintéssel, de a medve hol a barlangban aludt, hol túl közelre tekintett be valakinek a belsejébe. A vállalkozás hamar megszűnt. A Százarcú Boszorkával, – hogy valami hasznát vegye –, pálinkafőzésbe kezdtek, de annak csak az lett a vége, hogy mamika túl sokat hallucinált, és szerette volna kondérban megfőzni Dzsoni és Árnika gyerekeit: Jancsikát és Juliskát. Végül a napraforgóolaj iparba fektetett be, ami olyan jól kezdett jövedelmezni, hogy kis kerti házikójukhoz szaunát és medencét is építettek. Árnika is unta már a csipkebogyót az erdőben, így hát szarvasgomba keresésbe fogott a kacsájával, ami szintén hozott pár garast a konyhára. A Százarcú Boszorkát beutalták a Svábhegyre, ahol jókat beszélgetett egy Kautzky Armand nevű vándorszínésszel az erdő ezerarcú szépségéről. Miután meggyógyult, Gyere a Kondérba névvel családi napközit üzemeltetett. Dzsokiék inkább a helyi óvodába járatták a gyerekeket, ahová a jó útra tért Ipiapacs kölykei is jártak. Minden a maga erdőszéli patakmedrébe kezdett serényen és fenntarthatóan folyni, csak Árnika nem tudta eldönteni, hogy miért hívják az erdő borzát Kispálnak. Itt a vége, hidd el, végre!

Az Irka “mesehős utóélete” sorozatból

kiemelt kép illusztráció: pixabay.com

Nádašpétër: Nagymama

illusztráció: pixabay.com

A múló idő szele hullámokat hajt a vízën. Túlpartról indult kis fodrok erősödnek hintáztató hullámokká. Ahány hullám, annyi forma, fodor, tajték és csillogás. Átfutnak a tavon és az itteni homok padon utolsót csobbanva simulnak el. Emlékük mint csekély habcsík marad a part szegélyén. Nemzedékeink is hasonlón követik ëgymást.

Nagymama kemény, határozott ëgyéniség volt. Jelleme már zsënge lány korában mëgmutatkozott. Ha valamely kérdésben dönteni këllëtt, édësanyja, a dédi ráhagyta: –Fruzsina majd mëgmondja! Így is lëtt. Fiatalasszonyként sem változott. Első gyermëkük születése után mënesztëtte férjét mondván, hogy ő nem azért mënt hozzá, mert hiányzott valaki, aki parancsolgasson neki. Kisfiát a nagypapára bízta és elmënt ápolónőnek.

Ebben viszont kiválónak bizonyult. Hamarosan a főorvos mellé került, aki végig ragaszkodott hozzá, mint pontos, fáradhatatlan és mëgbízható asszisztenshëz. Az unokák már nyugdíjasként ismerték mëg. Önállón lakott a sziget ëgyetlen utcájának ëgyik ódon házában, vén platánokkal szegëtt út felén is túl. Nappal a hajóforgalom duruzsolása, éjszakánként baglyok huhogása tördelte a csöndet.

A város partjait összekötő hídról leágazás vezetëtt a szigetre. Onnan járt naponta ëgyszëm fia apró gyerëkeihëz. Igazíthatta volna kijárásait buszhoz is, de kemény jártú apró lépteinek nem jelëntëtt gondot a kétszer háromezër lépés, hozzá még a togyogás a gyerëkëkkel óvodáda, majd vissza. Ugyanígy a tóhoz, erődhöz kirándulások hét végekën.

Változott a helyzet. Előbb a bősz pártembër házigazda lakoltatta ki a fia családját. Ők a szigethëz félútra, nagymamához közelebb találtak lakást. Aztán a háború veszëdelme távoli mënedékbe űzte őket, míg a nagymama a viszonylag nyugodt szigetën zárkózott be. Néhány hónap múltán, a zivatar higgadásával visszarëndëződés jöhetëtt.

Otthon rëndetlenség fogadta őket. Nagymama most sem mënekült a munka elöl. Fáradhatatlanul bontogatta az udvar nagyon vegyes összetételű szemetét. Naponta jó korán kezdte. Ëgyik gyerëk – rëggel, az udvarra kijőve – mëgkérdëzte: –Mit csinálsz, nagymama? –Magyarán mëgmondva szart takarítok – hangzott a tömör válasz. Nagymama általában magyarán mëgmondta. Kivéve a gyerëkëk előtt titkolni këllő dolgokat. Nicht vor der Kinder!

Apuka a villásan elágazott mëggyfa ëgyik karján mind kijjebb kúszott a gyümölcs után. A fa ëgyszër csak mëgsokallotta: reccs! …leszakadt. Apuka az ággal ëgyütt talpra huppant. A lehasadt ág fölött terpeszben, mint győztes a harcképtelen ellenfélën, pár pillanatra mëgállt. Nagymama – föl se pillantva dolgából – ennyit kérdëzëtt: – Mi az, fiam? Lejöttél? A válasz kurtán csak ennyi volt: – Le, anyám.

A változó élet távolra sodorta a családot. Nemsokára sikerült nagymamát is hozzájuk költöztetni, az új otthon melléképületében lelt lakást. A létszámban és korban gyarapodó gyerëkëk közelről lëhettek részësei nagymama újabb viselt dolgainak, melyëket az agyi erek elhatalmasodó beszűkülése árnyékolt be. Testi ereje azonban mindvégig mëgmaradt. Így élt mëg végül kilencvenhárom évet.

 

D. Tóth Norbert: Az utolsó dalmata

illusztráció: pixabay.com

Ezerkilencszázhetvenkilencet írunk. A kandalló ropogó tüze bevilágítja a nappali félhomályát és az őszpofájú dalmata arcát. A fekhelye előtt a tálban lévő víz megmelegedett. Napok óta egy kortyot sem ivott belőle. Szemei csukva, nagy erőfeszítés árán, szűkön tudja kinyitni őket, és a kandalló feletti képre néz. A képen a tizennyolc évvel ezelőtti portré látható, ahol apró kölyökként vannak lefotózva mind a százegyen. Emlékszik, hogy csupán egy képet lehetett csinálni róluk, annyira izegtek-mozogtak. Az önfeledt játékot és mind a száz kiskutyát elfújta az elmúlt tizennyolc év. Ő maradt az utolsó „kiskutya”.

A bordája alatti rekeszekben egyre fojtóbb a halál szorítása, miközben próbálja visszaidézni az elmúlt éveket, a gazdájával együtt tett kirándulásokat, az önfeledt csaholó éveket. Egy állat nem ismeri a halál kifejezését. Nem tudja, mégis felismeri, mielőtt bekövetkezik. Megkoptak az ízek, halványak a színek, alakok, és nem érzi már a gazdája tenyerének illatát.

De utoljára még lehunyja szemét, és álmodik egyet azokról az időkről, mikor mind a százegyen menekültek a gonosz Szörnyella elől, miközben érezte az összetartozás legyőzhetetlen erejét. Egy álom, ami ebben a pillanatban örökké tartóvá lesz…

Az Irka “mesehős utóélete” sorozatból

Feketéné Bencsik Julianna: Véletlen, avagy Oleg Shuplyak, ukrán festőművész felfedezése

fotó: Rimán Dorottya Gödöllői Fotós Kör

A véletlen már sokszor beleszólt az életébe. Ha követte sugallatát, mindig sikerrel járt. Amikor az udvarlója bemutatta a barátját, abból házasság lett, amikor nem vették fel az egyetemre, és egy ismerőse felajánlott egy munkalehetőséget, abból hivatás lett, amikor egyik hó végén elfogyott a pénze, pont akkor utalták vissza a túlfizetett gázszámla összegét. Sokszor elmondta barátainak: a véletlenekre oda kell figyelni, mert azok valamilyen céllal bukkannak fel.

Egyik alkalommal írótársaitól egy feladatot kapott: írjon egy novellát, amelyben a modern művészet fontos szerepet kap, mondhatni, főszerepet.

Először úgy gondolta, nem írja meg. Nincs kedve olyan dologgal veszkődni, amely nem indította be a fantáziáját. Igaz, szerette a festményeket, de csak azokat, melyekre már rátekintve is látta, mit ábrázolnak. Nem tetszettek a különböző színek alkotta, tárgynélküli képek, melyekből nem tudta kihámozni azt a lényeget, amiért a művész megalkotta őket. Nem nézett a színek mögé, nem indult el a képzelet útján, nem volt olyan kíváncsi és kreatív, hogy a hozzáértő művészek szemével meglássa annak a mondanivalóját. Úgy döntött, nem írja meg a novellát, és a feladatot el is felejtette.

Pár nap múlva kapott egy e-mailt, mely érdekes festményeket tartalmazott. Nem mindig nyitotta meg ezeket a küldeményeket, de most valami azt súgta, klikkeljen rá. Már az első kép szemlélése közben a lélegzete is elállt. Hosszasan nézte, és olyan részleteket látott meg benne, amiket eddig egyetlen képen sem. Az arckép az általa szeretett technikájú festményekre hasonlított, de mégis sokkal több volt annál. Percről-percre, új elemeket fedezett fel rajta, pedig ugyanazt a vásznat nézte. Ledöbbent. Nemcsak a festő ábrázolásmódján, hiszen pár pillanat után felismerte, hogy a festmény kisebb részletekből épült fel, hanem a megjelenő elemző látásmódján is, ami most hirtelen kitört korábbi szunnyadozásából.

Az első képet olyannak látta, mintha két festményt raktak volna egymásra. A kisebb volt felül, egy gyermekportrét ábrázolt, s az alatta levő nagyobból pedig egy ecsetet tartó kéz nyúlt fel a gyermekarc homlokához, mintha oda akarna még pár vonalat festeni. Gyorsan a következő képre kattintott, mely szintén egy arcképet ábrázolt. Amint tovább nézte, felfedezte, a portrén belül itt is több alaposan megformált és kidolgozott kép van, és tulajdonképpen ezekből a kis mozaikokból állt össze a portré.

Tovább klikkelve feltűnt Salvador Dali, John Lennon, Darwin, Fraud, Van Gogh és még sok híres ember portréja, melyeket elemezve, egy-egy tájképet látott sok-sok részlettel.

Shevchenko portréját sokáig szemlélte, és meglátott benne egy pásztorfiút, aki az idilli környezetben a nyáját legeltette. Amikor elemezni kezdte, észrevette a részleteket is. Shevchenko homlokát az ég fehér felhői, szemét egy-egy zsuppfedeles ház ablakai, szemöldökét a háztetők szalmái, orrát egy kiszáradt fatörzs, bajuszát fehér inges, hanyatt fekvő pásztorfiú adta, arcát pedig két-három kiszáradt és élő fa körvonalazta. A festő minden részletet kidolgozott, ezek külön-külön is élményt adó tájképek voltak.

A következő kép Newton portréja volt, akinek arckarakterét két görbén nőtt fa összeölelkezése formálta meg, piros-rózsaszín gömbös virágok alkották a szemét, a haját pedig a faágak zöld levelei adták. Orrát egy kisebb farönk rajzolta meg, melyből a szemöldök megformálására kinőtt két derékszögben elhajló faág, az orr alatti bajuszt az állán ülő olvasó fiú fehér haja adta, aki a kezében tartott könyvvel alakította ki a portré száját. A mellkasát takaró ruhát sárgás-zöld gyepfű jelenítette meg, melyen a gombdíszítések egy fa termései voltak.

Az ifjú festő az optikai illúziók nagymestere lehetett, mert a kép nézőjét a tudatalattija felszínre hozására ösztönözte. Egy pszichológus ezekről a képekről számos kérdést tehetne fel páciense lelkiállapotának elemzése közben: mit ábrázol, melyik részletet látta meg először, és a válaszokból hasznos következtetéseket vonhatna le.

Vagyis, ezek a képek nemcsak sokat mondó művészi alkotások, hanem az emberi elme kreativitásának a felkeltői. Alkotójuk Oleg Shuplyak, ukrán festőművész, akinek létezéséről és munkásságáról eddig semmit sem hallott, pedig képeit a világ több fővárosában már nagy sikerrel mutatták be. És mindez a véletlen folytán került el hozzá.

Kolozs Kitti Anna – Állati hangok

Fotó: Suhajda Zsuzsa

Ki gondolta volna, hogy a szemetes kivitele veszélyessé válhat? Megszokott kedd esti program. Eddig soha nem történt semmi, legalábbis mostanáig. Kézbe veszem a jól megpakolt szemeteszsákokat. A halovány kinti világításban nehezen látok, vaksin megyek le a rövid lépcsőn, a hold sem nyújt semmi fényforrást, mert épp a felhők mögött bújik meg. Olyan érzést kelt bennem, mintha egy rossz horrorfilmben lennék. Ha netalántán felbukkan egy sorozatgyilkos, ahhoz hozzávágom a zsákot. Micsoda taktika!

Végigsétálok a hosszabb járdán a kapuig, ahol a kuka áll. Nem mesze tőle a fenyőfánk küzd a túlélésért. Ha amögött valaki el tud bújni, akkor az már egy kis ideje koplalhat, hogy a vékony törzs képes legyen eltakarni. Azt az illetőt pedig lazán elfújom, mint egy szülinapi gyertyát. Egy kicsit megnyugodok, hogy senki sem akar megölni egy ilyen szép és felettébb ijesztő nyári estén.

A jól ismert hangokkal van tele az éjszaka: tücsökciripelés és részeg fiatalok kurjantása az éjszakában. Aztán a semmiből olyan zajt hallok, amit nem tudok hová tenni, és a legrosszabb, hogy a közvetlen közelemből jön. A szomszéd kutya horkolásának a durvább, mélyebb változatára emlékeztet, még egy morgó férfi is eszembe jut róla.

Óvatosan felnyitom a szemeteskuka fedelét, és belehelyezem a megtelt zsákokat. Lehet, hogy tényleg egy gyilkos van mögöttem? Én meg elsüllyesztettem az önvédelmi szemeteszsákjaim. Aztán jobban odafigyelek, nem ez nem jöhet embertől, ahhoz túlságosan vad.

A fantáziám tovább szárnyal, arra gondolok, hogy a dinoszauruszok mégsem haltak ki, és épp az előkertünkben csatáznak. A T-rex megint felkapta a vizet, hogy nem ér el semmit a rövid karjával, és ezért nekiment a Triceratopsnak. Úgy hallom, egyikük sem áll nyerésre. Vagy ez már a T-rex halálhörgése lenne? Még nem hallottam haldokló dinoszauruszt, de kétlem, hogy ilyen lenne a haláltusája.

Aztán az jut az eszembe, hogy a macskák már megint itt élik ki magukat, de hamar belátom, hogy az máshogyan hangozna. Az olyan, mintha babasírást ötvöznénk egy láncfűrész zajával.

Túlságosan elkalandoznak a gondolataim, ami veszélyes, hisz a sötétség rejtekében egy szörnyeteg leselkedik rám.

Óvatosan lecsukom a kuka fedelét, legalábbis annyira, amennyire a tartalma engedi. Nem szeretnék hangoskodni. Ki tudja, hogy az engem figyelő lény mire támad. Meglehet, hogy a legkisebb nesz is támadásra készteti, és akkor nekem annyi.  Itt állok, és nem tudom, hogy mitévő legyek. Fussak el? És ha rám veti magát? Nem, ez egy rossz ötlet, a rémülettől egy jó gondolatom sem támad.

A zaj egyre hangosabb, de így legalább már be tudom határolni. Mintha… röfögés lenne? A szomszédból átszökött a malac? Lassan megfordulok, de csak a fenyőfát látom, sehol semmi. Lejjebb tekintek, és egy sötét gombócot veszek észre a földön.

Enyhén előre hajolok, és ekkor az a kis valami úgy dönt, hogy felágaskodik. Ijedtemben egyet hátralépek. A világítás végre úgy esik rá, hogy lássam, hogy mégis mivel van dolgom. A levegőbe szimatol a sündisznó… Ő tartott eddig rettegésben? Megint szippant egyet, és közvetlen rám néz. Egy ideig szemezünk egymással. Aztán, mintha hirtelen észbe kapna – b@szki ez lát engem –  amilyen gyorsan csak tud, elrohan. A ház előtt lévő kerek bokor alá fut.

Még, hogy ő ijed meg tőlem? Inkább én tőle!

Mosolyogva ingatom a fejem. A tanulság az, hogy ha egy ismeretlen hangot hallunk, még nem jelenti azt, hogy egy szörnnyel nézünk szembe, lehet, hogy csak egy kíváncsi sündisznóról van szó.

Kerék Rebeka: Dohánymorzsák

Fotó: Kovács Ibolya

egy erdélyinek akit régen ismertem

 

az apád mindig pipaszagú volt

cseresznyésen füstölte szét a lakást

fekete szemű kislányokról mesélt

megcsipkedte az arcodat és

opálos tekintettel énekelt

azóta megtudtam hogy félalkoholista

azt mondod olyankor birkóztok

ha iszik és öblösen kacag rágyújt

ezt mosolyogva mondod

de nem szólsz a betört üvegajtóról

és hogy a kutya nyalta fel a vért

aki régen a csipkebokor alá ellett és

otthagyta a magzatburkot

csak fekete szemű kislányokról beszélsz

lassan neked is cseresznyeszagod nő

meg angyalszárnyad

és szereted mert az apád

szereti a szoknyád meg a szád

nem kiáltasz félrenézel

nyeszlett kölyköket csitítasz

várod hogy korhadjon a minden

szellőzzön a lakás dohányszaga

vagy hogy az apád a bent helyett

elhagyjon és ottragadjon nélküled

a kintben

 

Kerék Rebeka, 2002-ben született Budapesten, jelenleg is ott tanul. Szereti a regények első és utolsó mondatait, a hosszú sétákat, a kliséket és a napfelkeltét.

 

Németh Anna: A másik oldalról

Fotó: Csősz-Rada Beáta (Gödöllői Fotós Kör)

2. hét

Zsófi leszek. Sokféleképpen hívtak már, de Zsófinak még soha. Anyának még fogalma sincs róla, hogy létezem, de nemsokára megtudja. Először nem fog örülni neki. Nekem.

Elmegy majd a kórházba, hogy végleg megszabaduljon tőlem, de végül dolgavégezetlenül távozik. Nem fogja tudni megtenni. Kételkedni fog magában, de csodás anya lesz belőle.

13. hét

Bár mindig is bevállalós voltam, néha megingok, nem vagyok biztos benne, hogy jól döntöttem. Csúfolni fognak a suliban anya miatt, és amikor tízéves leszek, elveszítjük apát, és azután lesz pár kemény évünk.

De ilyenkor csak anya szívdobogására figyelek, és emlékeztetem magam, hogy azért választottam ezt a családot, mert Neki szüksége van rám. Ahogy eldöntöttem, hogy ide jövök, Lili lett az anyukám, és neki pontosan rám van szüksége, hogy leszokjon végre, rendezze a kapcsolatait. Miattam fog mindent megtenni, hogy jobb szülővé, emberré válhasson, és én már most szeretem őt ezért.

21. hét

Nem tagadom, ez a kedvenc részem az egészben, itt lenni, anya pocakjában, ahol meleg vesz körül, biztonság, és kényelem. Ehhez képest a kinti világban minden túl hideg. Már nem emlékszem pontosan az előző életeimre, nem tudom elszórakoztatni magam az emlékekkel. Unalmamban óvatosan megrugdosom anyát, és élvezem, ahogy gyorsabban dobog a szíve a boldogságtól.

32. hét

Közeledik a születés, és egyre kevesebb emlékem maradt a jövőbeli életemről is, néha erőlködnöm kell, hogy eszembe jusson, egyáltalán miért is vagyok itt. Kicsit tartok a megszületéstől, mert a köldökzsinór a nyakamra fog tekeredni közben, és bár végül jól leszek, egy kis ideig nem fogok levegőt kapni. Viszont anyának sokkal rosszabb lesz, szóval ügyesnek kell lennem, és jó gyorsan kibújni innen.

39. hét

Már csak benyomásaim maradnak a környezetemből. Meleg, ütemes dobbanások, sötét, néha fény. Mindjárt itt az idő. Már azt sem tudom, minek van itt az ideje, de azt igen, hogy nemsokára valami nagyon fontos dolog fog történni, és én valamit nagyon várok.

Egyszercsak valahogy könnyebben tudok mozogni, a folyós dolog is fokozatosan eltűnik, és nekem eszembe jut, hogy mit várok olyan nagyon.

Hogy végre láthassam anyát.

Németh Anna

Gödöllőn tanul,  a kedvenc száma a négyes, és variációi. Négy testvére van, akiket imád, nemrég lépett ki a 4×4-es életévéből. Szabadidejében mesét néz, ír, lovagol, alszik, és szívesen fogyasztja a sajtot lekvárral. Most pedig éppen elérte, amit szeretett volna, ugyanis ez így 44 szó.

Aux Eliza: Amikor a köszönést tanultam

illusztráció: pixabay.com

Kedves anya és apa!

Ha ezt a levelet olvassátok, én már nem élek. Tudom, mert rábíztam Somára, hogy csak akkor adja oda nektek, hogyha… nos, igen.

Nem igazán tudom, hol kezdjem, vagy mit mondjak. Egyedül abban vagyok biztos, hogy el akarok búcsúzni tőletek. Úgy igazán. Rendesen. De személyesen nem megy. Képtelen vagyok, mert tudom, hogy anya sírva fakadna – ahogy valószínűleg most is –, apa pedig komor lenne, és úgy bámulná a tévét hosszú órákon át, hogy be sincs kapcsolva (bizony apa, szokásod). Szóval nem tudom, hogy is kell az ilyet jól tálalni. Talán sehogy.

Amikor megszülettem, és elkezdtem járni, enni, beszélni, senki nem tanított meg rá, hogy köszönjek el utoljára. Mindig csak a viszlát volt, amit az idősebbek kijavíttattak velem viszont látásra, mert így udvariasabb. De én most nem mondhatom ezt. Soha többé nem mondhatom ezt. Ennyire biztosra vette mindenki, hogy ejj, ráérünk még azt a bizonyos utolsót megtanítani neki? Vagy csak én nem tanultam meg elég jól a leckét, és valójában volt erről szó? Ha igen, akkor sajnálom. Tényleg sajnálom, mert figyelnem kellett volna, akkor most nem beszélnék itt a semmiről hosszú bekezdéseket.

Ha belegondolok, egy kicsit vicces ez az egész. Azt hittem, van időm. Mindenki úgy viselkedett velem, mintha örökké élnék. Sokáig ezt is éreztem. Lehet, hogy szándékosan felejtettem el a végső köszönést, mert nem akartam használni. Aztán amikor oda juttatott ez a betegség, hogy hupsz, mégse élhetek örökké, már nem tudtam előhívni az agyamból. Van ez így, az ember elfelejt dolgokat. De hogy felejthettem el a halált? Talán ezért jött ilyen hamar. Megfeledkeztem róla, ő meg beintett a csontos ujjával, felvette a fekete csuklyát, előkapta a szekrényéből a kaszát, és elhévezett a házunkig.

Akárhogy is történt, legalább megvárta, hogy lássam, amint Soma megnyeri az aranyat a fotóversenyért (kétségtelenül sokat köszönhet a modellnek, ragyogtam azokon a képeken), megtaníthassam apát az öltözködés művészetére (nagyon jól állnak a nyakkendők, apa), valamint, hogy anya tökéletesítse a nagyi mandulatorta receptjét. Ha esetleg elfelejtenéd –, mert mint említettem, az ember elég feledékeny típus –, akkor a titkos hozzávaló a juharszirup öntet. Szívesen.

Lehet, hogy nem emlékszem a végső köszönésre, de megpróbálok alkotni magamtól egyet, hátha az is megteszi. Tehát…

Kedves anya és apa!

Ég veletek.

Pápá.

Ideje elválni egymástól.

Visszavonom, ez rossz ötlet volt. Nem megy.

Nem is akarom kimondani, bármi is legyen az a kifejezés. Így, hogy nem tudom, mi az, nem tűnik annyira véglegesnek a dolog. Mintha a végső búcsú sosem jönne el, és a túlparton még találkoznánk.

Most már tényleg befejezem ezt a levelet, eskü! Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon szeretlek titeket! És Somát is, de neki egy másik levelet írtam, amiben ráhagyom a laptopomat, csak szedje le róla a csillámos matricákat. És azt a koncertjegyet nem neki vettem, ha kérdezi. Tényleg. Én is látni akartam azt a bandát, ezért már csak miattam is muszáj elmennie rá! (Na jó, neki vettem, de ne áruljatok el!)

Erről jut eszembe! Csak vidám zenét játsszatok a temetésemen! És SENKI NE VEGYEN FEKETÉT! Akkor már inkább fehéret, az elegánsabb.

Még valami. Ha már tanárként dolgoztok, és sikeresen leégettetek két éven át a gimiben, ne csak a tatárjárást meg a Vörös és feketét magyarázzátok a többieknek. Légyszi-légyszi tanítsátok meg az embereket arra a bizonyos utolsó köszönésre.

Aux Eliza. 1999-ben született Egerben. Magyartanár-könyvtárostanár szakos egyetemi hallgató, szívügye az ifjúsági irodalom. Főként YA műveket ír és olvas.