Döglött gyík, élettelen madár, halott vakond,
Egyik itt csonka, másik ott.
Lelkem darabjai szerteszét.
Karom, szívem, agyam, mind-mind külön hullák,
külön személyek.

Beléd pusztulok naponta. Anyámmal vagyok viselős.
Hamvaid fölött építek élettereket
vidámságnak, játéknak, evésnek-ivásnak.
A lelkiismeretem pókhálójába gabalyodva,
hisztérikusan tépem a hajam gubancait,
megoldatlan ellentmondásaimat.

Holtan is élni akarnék még?
Élve kilépni, fölébe kerülni mindennek,
elsüvíteni, elpárologni…

…aztán kicsapódni egy nevetésben,
mosolyban, ölelésben.

(2022 IRKA tábori feladat: Írj egy gyász-vagy veszteségverset, amit Peer Krisztián „42” kötete inspirált)

Lennék mókus, vagyok is.
Gombszemem, ha ragyog is.
Ugrálhatnék ágról ágra,
Fentről néznék a világra.

Lennék gerle, láthatatlan,
énekében halhatatlan.
Tavaszt hoznék, nyarat, telet,
hoznék boldog üzenetet.

Lennék róka, ravasz, hamis,
átverném még magamat is.
Lennék bárány, puha, meleg,
hozzám bújna, ki fél, remeg.

Lennék páva  – modellkednék,
tarkaságban nagy sztár lennék.
Lennék medve, aludhatnék,
mennyi álmot álmodhatnék!

Lennék cica, nagyon kedves
de csak ritkán engedelmes.
Lennék gyönyörű paripa,
Ott laknék a nappaliba’

Száguldoznék mezőn, réten,
eltűnnék a messzeségben.
Sörényemből selyem szálak
adnák hírül a világnak:

Messze mentem, de még vagyok,
csupán ennyi nyomot hagyok.

Valaha hófehér volt, vagy tört-fehér, amilyenek a nyers kerámiák. Nem tudom, hogy meddig várt rám a kis műhely polcán, amíg rátaláltam. Anyunak szerettem volna egy különleges ajándékot, ami még praktikus is, és minden nap eszébe jutok róla – mintha egyébként nem jutnék.

Igazán csak most tudom, hogy mennyit gondolhatott rám. Én festettem be a vajtartót. Szép, melegsárgára, Anyu kedvenc színére, japán rajzokra emlékeztető faágakkal, fátyolszerű levelekkel, bogyós virágokkal. Még egy kis katica is odakerült, teljesen véletlenszerű helyre, mintha most szállt volna oda.

Anyu nagyon örült neki. Használta is egy darabig. Aztán betette a vitrinbe, mert félt, hogy eltörik. Dísztárgy lett belőle. Anyu halála után, mikor végleg hazatértem, elővettem. Persze megkönnyeztem, amikor a kezemben tartottam, de csak titokban. A páromnak is elmeséltem, hogy ezt én festettem, Anyué volt és mostantól használni fogjuk.

Peti, az egyik unokám volt nálunk. Imádunk együtt lenni. Nagy alkotó, bármit lehet vele ügyködni. Hihetetlen fantáziája és káprázatosan ügyes keze van. Egy reggel a párom segített neki teríteni. Nagy, sietős mozdulatokkal tette szabaddá az asztalt. Valami csörrent.

– Ennek nem fogsz örülni! – nézett rám Peti, őszinte szemekkel.

– Majd megragasztom – igyekezett menteni a helyzetet a párom.

Oda sem néztem. Tudtam, hogy a vajtartóról van szó. Nem szóltam semmit, de nagyon fájt.

Azóta a vajtartó megragasztva, szép tisztán ott kuksol Anyu képe mellett a tálalón. Ismét dísztárgy lett belőle.

A szöveg: Lackfi János Hogyan írjunk verset című kötetének  Agresszív tárgyak c. fejezet alapján készült.

Hadd kérdezzelek, hadd nézzek a szemedbe, amikor válaszolsz!

 Boldogok, akik szomorúak?

…a vidámak között, hogyan?

– Nem hiszem! Csak lesznek, amikor

megvigasztalják őket.

 

Boldogok a szelídek?

…az ordasok között, miképpen?

– Nem. Csak, ha majd övék lesz a föld.

 

Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot?

…mert már az írmagja is kiveszett?

– Majd akkor, ha eltelnek vele.

 

Boldogok az irgalmasok?

…az irgalmatlanság földjén?

– Ha majd irgalmaznak nekik. Akkor igen.

 

Boldogok a tiszta szívűek?

… tisztátalanok gyűrűjében?     

– Majd akkor, ha meglátnak Téged, Uram.

 

Boldogok a békességben élők?

…a békétlenek, a csúfolók között?

– Majd, ha világossá válik, hogy ők is Isten fiai.

 

Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért?

…a Te igazságodért, Uram.

– Övék a mennyeknek országa.

…s az ő igazságukért?                       

– Az ő igazságukért, csak élni szeretnének. Csak élni, félelem nélkül, – mint a többiek – békességben.

Három csodaszép fenyő állt egy ház sarkainál a hófödte hegyekben.

Az egyik keleten, a másik délen, a harmadik északon őrizte a csendet. A nyugati fenyő helye is megvolt, de más fa tolakodott a helyére. Merthogy ott is magasodott valaha egy fenyő. Szebb, nemesebb, formásabb, mint a többi, de kivágták, hogy láthassák a naplementét.

A lelke azonban tovább élt egy szelíd, komoly arcú, szépséges lányban.

Mindig zöld ruhát viselt. Nem barátkozott senkivel. A kitaszítottak fájdalma ott ült a szemében, az arcán.

De egyszer csoda történt.

Egy kicsi lány megijesztette. Olyan nagyra fújta az aranyszínű lufiját, hogy az kipukkadt. A nagy ijedtségtől remegni kezdtek a fenyőlány kezei. Ez ugyan nem csoda, de közben, zöld ruhája pirossá változott. A kicsi lány először elcsodálkozott, aztán kacagni kezdett. Csengő, gurgulázó kacagással.

A fenyőlány emlékezett egy ilyen kacagásra, amikor még hinta lengedezett az ágain.

Egy hasonló kislány kacarászott így, ahogy előre-hátra lobogva csiklandozták vörös  fürtjei az arcát repülés közben. Ez a lányka olykor oda is bújt hozzá és megölelte.

És most szemlátomást melegedtek a színek körülötte. Amikor a lány észrevette a színeváltozását, körülnézett. A kacagásra meleggé váltak a hideg színek. Még a szemközti, szürke, óriás panelház is rózsaszínben játszott.

A fenyőlány elmosolyodott.

(A novella egy kreatív írásfeladatként készült, a fenti képek alapján kellett egy rövid történetet írni úgy, hogy nem tudtuk, mi lesz a következő képen.)