Életek és parancsolatok  –  Betartani vagy kitartani?  

(Székely Csaba: 10  – a Radnóti Színházban)

Kép forrása: https://radnotiszinhaz.hu/repertoar/10-2/

A 10 című darabra alapvetően azért figyeltem fel tavaly, mert egyetemi évfolyamtársam fia játszik benne. De érdeklődésemet egy másik dolog is fokozta az előadás iránt, az hogy a szerző és a rendező kolozsváriak. Mára jelentős változás állt be az erdélyi magyar értelmiség egy részének világ értelmezésében. Régebben úgy tűnt, hogy főleg egyfajta provinciális nemzeti megközelítés a jellemző magatartás, ezzel szemben mára már sokan lettek olyanok is, akiknek jóval nyitottabb és befogadóbb a magyarságtudatuk, mint a ma Magyarországon hatalmon lévőké.

Székely Csaba író és Sebestyén Aba rendező tíz ember egymásét keresztező élettörténetét mutatja meg. A közös origó egy Remény nevű lakótelep, ami akárhol lehet a szocializmust “megjárt” kelet-európában. Ez a közeg egy olyan ember gyűjtőhely, ahol könnyű egymással találkoztatni a látszólag nagyon eltérő élethelyzetű szereplőket, ahol könnyen kreálható véletlenszerűség. Székely csak számozza a figurákat, mint ahogy parancsolatokat szokták. A színen, a valóságot reprezentatívan tükrözni szándékozva, öt női és öt férfi sors kivonat bontakozik ki. 

Nyilvánvaló írói szándék, hogy  parancsolatok és a személyek “számozása” összefüggésben legyen. Végül is nem zavaró, hogy ez világosan látszó mélyebb tartalommal nem igazán telítődik meg az egyébként meglehetősen összetett darab építkezésben. Ennél a dimenziónál sokkal fontosabb a személyek közötti – térben és időben egyaránt szabadon ugráló – mozaikos megjelenítésben kibontakozó kapcsolatrendszer. Talán ez a darabban a legkidolgozottabb – jól működő –  konstrukciós elem, ami a valóság tényleges bonyolultságát hivatott ábrázolni. Ez a célkitűzés jórészt sikerül is. 

Úgy is felfogható a társadalom (vagy a szűkebb környezet), mint egy színház, ahol mindenki eljátssza a saját jeleneteit és nézi a többiekét. Ez zajlik a színpadon. Érdekes volt látni, hogy az éppen aktív szereplőket hogyan követik az éppen nem résztvevő színészek. Úgy tűnt nézőként is élvezték a játékot. 

A tízparancsolat sajátos szentencia gyűjtemény. Nem vitathatóan fontos együttélési esszencia, ami sok évszázados lepárlással keletkezett. Négy (spirituális) életviteli szabályt: Csak Isten igaz, Istent magát keresd, Szánj Istennek időt és Tiszteld szüleidet és hat (alapvető) tilalmat tartalmaz: Ne ölj, Ne paráználkodj, Ne lopj, Ne hazudj, Ne sérts más frigyét, Ne akard a másét. Ha az Isten kifejezést bármilyen élet-lényeget jelentő más fogalommal helyettesítjük a tartalom relevanciája nem változik.

A Radnóti Társulata (mint szinte mindig most is) csapatként működött. Minden “játékos” folyamatosan a pályán volt, csere nélkül játszotta végig a “meccset”. És minden elért “találat” közös teljesítmény volt. A jeleneteket jól koreografált kórusének kötötte egymáshoz.

Egyesként Baki Dániel egy autisztikus, intézetet megjárt, naiv fiút formál meg, aki a László Zsolt alakította nyolcas, kispályás hedonista álmodóval összefutva kergeti játékgépen a szerencsét. A kettes Pál András, mint az esztétika megszállottja jelenik meg, aki saját arcát alakítva keresi a szépséget és annak viszonyát a boldogsághoz. Majd feltűnik hármasként Berényi Nóra Blanka, mint fiatalon magát kiáruló, “karrierjét” pályaudvaron kábultan összerogyó roncsként végző kurva, aki kapcsolatba kerül a négyes Kováts Adél által játszotta doktornővel, akinek féktelen, elvakult bizonyítási vágya saját életét is nyomorítja. Közben megjelenik ötösként Márfi Márk mint jóképű, nagyravágyó “strici”, akinek nincsenek gátlásai, ha arról van szó, hogy szabaduljon a Remény lakótelepről. Az ő szerelme hatos, a Sodró Eliza által játszott lány, aki folyamatosan kéri „Édes Jézus” segítségét a létező világban való eligazodásához. Hetesként Lovas Rozi tűnik fel olyan “lakótelepi lányként”, aki az érvényesülést jól célzott férjhezmenéssel igyekszik elérni. Több van benne, de az “egyszerűbb utat” választja, amihez a boldogság csak „ferde úton” jár a már megismert nyolcas személyében. Közben megjelenik Schneider Zoltán által prezentált kilences, a férfi, aki meggazdagodott és nagykanállal eszi az életet, mégsem tud megelégedni. Ő hetes “álom lovagja” és mint kiderül egyes apja és nyolcas ifjúkori barátja. A tízes egy szabálytalan mégis archaikus „anya” Tóth Ildikó alakításában, aki művész (is) és, sok korábban megismert szereplőhöz fűzi viszony. A szereplők kapcsolatai olyan szövevényt alkotnak, aminek pontos ismertetése inkább zavarná az áttekintést, mint segítené. A viszony dzsungel szerepe az, hogy érzékeltesse a valóságos társadalmi létezés bonyolultságát, mint olyan környezetet, amelyben a tízparancsolatnak nincs reális esélye még a részleges érvényesülése sem. Mindezt az előadás úgy tárja a nézők elé, hogy közben egy pillanatra sem sugallja azt, hogy ne lenne fontos betartani a “törvényeket”. 

A már említett a jeleneteket egymáshoz és a parancsolatokhoz kötő oratórium szerű kóruséneklés mellett, a szereplők szelfiznek is, megörökített “arcaik” láthatók a játéktér feletti három nagy képernyőn, mozgó és álló képként, tovább bővítve ezzel az értelmezés dimenziót. A történetmesélés élőképes verbalitása így feliratokkal, előre felvett videókkal és fotóalbummal bővül, segíteni próbálva ezzel a mai mediatizált világ komplexitásának lehető leghűbb ábrázolását.

Feltétlenül meg kell említeni, hogy az előadás jól integrált része az élőben előadott zene. A Cári Tibor szerezte muzsika elemi erővel, szinte már-már sámánisztikusan hat. A két élőben, színpadi elemként folyamatosan jelenlévő zenész, Rozs Tamás és Wágner-Puskás Péter integráns részei a megjelenésnek, amibe időnként Sodró Eliza hegedű és Lovas Rozi fuvola játéka is besegít. Feltétlenül megemlítendő a jelmezeket tervező Bianca Imelda Jeremias és a díszlettervező Bartha József kreatív hozzájárulása az összképhez. 

Nem lehet egyik játszó színészt sem kiemelni, mind a tizen nagyon egyenletesen magas nívón játszanak és  kórusként is remekelnek. A tízparancsolatot latinul kántálják, a szövegét kivetítve is sulykolják, hogy a néző ne felejtse el, éppen mit nem tartanak be a “szereplők” és általában mit szeg meg folyamatosan az Élet.

A két felvonásban előadott mű végén a közönség hosszan és lelkesen ünnepelt. A Székely Csaba által jól kifundált Sebestyén Aba rendezésével tovább fokozott, bonyolult – néha nehezen átlátható -, de jól szervezett színpadi munka eredményeként létrejött a hatás.

Mostanában sokat járok színházba. Jól teszem, mert a jó Színház, mint amilyet most láttam, lehetséges Út a jelenléthez. Még a látottak hatása alatt, hazafelé a Tízparancsolat érvényessége járt a fejemben, pontosabban az, hogyan lehet olyan “törvényeket” hozni amelyeknek megfelelően lehet élni. A törvények megnevezik a “bűnöket”, de képesek-e meg is előzni elkövetésüket? Ha nem, mi más képes erre? Mi a büntetés és a bűnbocsánat helyes aránya? A 10 hatásosan vetette fel ezeket a kérdéseket.

Feketéné Bencsik Julianna: A kitartás nagymestere

Daisy azonnal az ajtóhoz rohan, amikor gazdája megközelíti azt. Bármilyen álmos, vagy csak lustán nyújtózkodik szőrös pokrócán, ez a mozdulat rögtön talpra állítja őt. Sötét, göndör bundájába belesimuló szénfekete szeme kíváncsian tekint a kijárat felé. A kulcsok zörgését és a póráz előkerülését vakkantásokkal üdvözli és már ugrásra készen várja a szabadságot jelentő ajtó kitárását. Szinte átrepül a kinti lépcső két foka felett, majd eszeveszett nyargalásba kezd. Jól nevelt kutyaként ugyan megáll minden útkereszteződésnél, bevárja gazdáját, aki utasításokat ad, merre menjen. Most a hegy oldalán levő fenyőerdő felé irányítják. Örömében körbe-körbe rohangál, s közben minden arra lakó macskát megkerget és megugat.
Szereti ezt az erdőt, a zizegéseket, a koppanásokat és a szél búgását a lombok között. Itt a lehullott fenyőtobozokkal is jól lehet játszani. Szájába veszi, jól megrázza, majd eldobja. Akkor a legboldogabb, ha az a lejtőre esik, és gurulni kezd. Mancsával tovább görgeti, majd utána szalad. Gazdája élvezi a játékosságát, ezért sokszor jönnek erre.
Jól megfuttatva érkeznek haza a családi házukba, ahol bármikor kimehet a kertbe, de az erdőt ez sem pótolhatja. Igaz, egy fenyőfa itt is van, de bánatára a lehulló tobozokat gazdája mindig összeszedi.
Hamarosan vacsorához ül a család. Daisy is megkapja kedvenc falatait, amit gyorsan felfal, majd a pokrócára ül. Nem fekszik rá, – mint általában az étkezések után – hanem szimatolva fürkész a gyerekek nyúlketrece felé. Lassan felkel és kúszva indul az alomnak használt szalmacsomaghoz. Ott leül és vár. A család kíváncsiam tekint tá, majd folytatják a vacsora közbeni társalgást.
Hirtelen nagy zaj támad. Daisy, mint az őrült rohan az ebédlőn át a nappali felé, közben mindent felborít, ami az útjába kerül, majd vészfékezve megáll a rökamié előtt, és leül a szőnyegre. A család megdöbbenve figyel fel rá, nem értik, mi ez a rombolás. Befejezve a vacsorát, kutyájukat korholva mindent a helyére tesznek, de ő rájuk sem horkant, csak mereven ül.
Mielőtt mindenki nyugovóra térne, kinyitják a kertbe vezető ajtót, hogy a kedvencük elvégezhesse a dolgát, majd választása szerint valamelyik családtagot a hálószobájába kísérje. Daisy azonban meg sem mozdul. Még mindig a szőnyegen ül és tekintete a rökamié alját kutatja.

Hajnali kettőkor az alvók nagy robajra ébrednek. Daisy dübörög a lépcsőn, majd gazdája szobájába ront be, egy egérrel a szájában. Lelkesen mutatja, mit fogott.
 – Ne tedd le – mondja az álmából ébredve, szinte nem is érti, amit lát – gyere, vidd ki a kertbe.
A nappaliba érve őrült rendetlenség fogadja őt, semmi sincs a helyén. Nagy csata lehetett itt, gondolja, miközben kinyitja a kertre nyíló ajtót. Daisy kirohan, és úgy teszi le a fenyőfa alá az egér hulláját, mintha az egy fenyőtoboz lenne, majd lepisili. Befelé menet megkönnyebbülten hallgatja gazdája dicséretét melynek hangszíne olyan, mint amikor kedvenc erdejében suttog a fenyves.

(Az írás a Minden jó, ha a vége jó? című IRKA felolvasóest alkalmából született 2023 decemberében, a feladat szerint minden szöveg utolsó pár szava egy ismert karácsonyi dal címe kellett legyen.)

Feketéné Bencsik Julianna – Gimnazista korában megjósolták neki: sokat fog utazni, több földrészre is eljut. Az öregasszonynak igaza lett!  Nem csak Európát utazta be, de Kubában is eltöltött négy évet. Jön-megy a világban, sőt fia is követte útját, aki több éve külföldön él.

nincs egyidejűleg globalizáció, nemzetállami szuverenitás és demokratikus politika

„… nem lehet azt a három célt egyszerre megvalósítani, … vagyis nincs egyidejűleg nagyvállalati dominanciájú globalizáció, nemzetállami szuverenitás és az emberek számára kedvező szabályokat hozó demokratikus politika.”

(mondatértelmezés)

Régi “vicc”, hogy az ingyenes, mindenkinek járó és magas színvonalú orvosi ellátás kritériumaiból egyszerre csak kettő tud teljesülni. Nézzük meg a címbeli célok megvalósíthatóságát páronként. A nagyvállalati dominanciájú globalizáció és a nemzetállami szuverenitás csak az emberek (a demokratikus politika) rovására harmonizálható, úgy sem nagyon könnyen. A nagyvállalati dominanciájú globalizáció eredményezhet az emberek számára kedvező szabályokat hozó demokratikus “politikát”, de ez (maximum) az adott “vállalaton” belüli alkalmazottakra vonatkozóan lehetséges, a többi ember kirekesztésével. A nemzetállami szuverenitás, szinte minden esetben, az emberek számára kedvező szabályokat hozó, demokratikus politika megvalósításához szükséges források átcsoportosításával valósítható meg (ha egyáltalán). A nagyvállalati dominancia teljes megszüntetése így sem elérhető törekvés. Az orvoslásnál az “igények” kreáltsága és a gyógyító “javak” áru volta a korlát. De mindkét esetben a fő ok a kapitalizmus, vagyis az, hogy a profit fontosabb, mint a közjó.

a kormány a nyugdíjak értékét garantálja

“…a kormány a nyugdíjak értékét garantálja, sőt, miután az infláció mértékét magasabbra becsülték, mint amekkora valójában lesz, a nyugdíjak értéke némileg emelkedhet…”

(mondatértelmezés)

A befizetett járulékok alapján járó nyugdíjak értékállóságának garantálása alapvető társadalmi érték. Azt, hogy valami – például az infláció mértéke – valójában milyen lesz, nyilvánvalóan csak utólag lehet (majd!) megmondani. Decemberben – amikor ez a kijelentés elhangzott – a következő évre biztosan nem lehet tényekre vonatkozó igaz kijelentéseket tenni, a jövőre vonatkozóan legfeljebb szándékokat lehet kinyilvánítani. Aki ezt nem tudja, nem vehető komolyan. Egy komplex valami – mint a nyugdíj – valós értéke egy dinamikus környezetben nehezen mérhető. Pedig ahhoz, hogy garantálni lehessen a valaminek az értékét, mindenekelőtt mérni kell tudni. A nyugdíjak értékének meghatározása nem megbízható. Egy élethelyzethez szükséges javak köre irányadó lehet az adott személy megélhetési költségének meghatározásához. Egy ilyen – tartalmilag folyamatosan az élethez igazított – fogyasztói kosár kezelése egy nyugdíjrendszer egyik alapvető közszolgáltatása. Ami nélkül értékemelkedési lehetőségről beszélni – jóindulattal közelítve – vágybeszéd, reálisan tekintve: közönséges manipulációs propaganda-hazugság.

Filep-Pintér Eszter: In memoriam gyerekkor

Kicsi vagyok a nagy házban
és „oda” nem szabad bemennem.
Barátaim a sarkok, a függöny mögötti
sikátoros sötét,
a brummogó medve hangú szekrény,
az egyetlen bútor, amiben elbújhatok apám elől.
Barátaim a fák, ők is nagyok,
égbe meredőek, fölém magasodnak,
de nem förmednek rám, mint anyám.
Barátaim azok az emlékek,
amiket én szültem meg, anyám helyett
az emlék, hogy valaki
szeretett.
A legkisebb vagyok a saját életemben
és fázom.
A hógömb pelyhei bennem havaznak.
Te is kicsi voltál, mégsem fáztál.
Engedd meg, hogy barátod lehessek
ilyenkor télen.
Engedd meg, hogy oda bújhassak melléd
hogy a szívedben melegedjek
én a bolyongó vendég,
akinek nem jutott szállás a saját házában.
Barátom ilyenkor hadd legyél te: kisded
engedd, hogy a szalmádra heveredjek:
Itt állok jászolod felett.

(Az írás a Minden jó, ha a vége jó? című IRKA felolvasóest alkalmából született 2023 decemberében, a feladat szerint minden szöveg utolsó pár szava egy ismert karácsonyi dal címe kellett legyen.)

Filep-Pintér Eszter – Gyógypedagógusból lett édesanya, anyafából faragott írótanonc. Utazáskor megismeri önmaga kevéssé ismert szegleteit. Új színeket, hangokat, illatokat gyűjt, de mind mögött keresi az örök emberit.

a mesterséges intelligencia időnként hallucinál

“… legnagyobb probléma a mesterséges intelligenciával kapcsolatban az, hogy időnként hallucinál. Ez azt jelenti, hogy azokról a dolgokról, amikről nincs elegendő ismerete, kitalál információkat – egybegyúrja, ami a legnagyobb valószínűség szerint lehetne –, és azt úgy tálalja, mintha a valóság lenne. Vagyis hazudik.”

(mondatértelmezés)

A humán jogászok sohasem deklarálják őszintén, hogy képtelenek ellentmondásmentes törvényi környezetet teremteni. Pedig ez nyilvánvaló tény. Erre a dolog természeténél fogva az MI sem alkalmas, de már most is nagyobb valószínűséggel lesz ellentmondásmentes egy törvénycsomag, amit MI segédlettel alkottak, mint az, amit anélkül. De ez a már ”létező jog” problémája, nem a mesterséges intelligenciáé. A hazugság (leg)elfogadott(abb) értelmezése az, hogy valaki szándékosan, szóban, írásban, vagy valami jellel, más megtévesztése céljából olyat közöl, amiről tudja, hogy nem igaz. Az MI „csak” paraméterezett statisztikai modell alapján dönt, nem rendelkezik sem ítélőképességgel, sem szándékkal. (Azzal csak a paraméterező ember bír.) Az MI hasonlóan a fantáziáló emberhez nem hazudik, csak hallucinál, ami akkor vezethet problémákhoz, ha a működésének következménye van. Tettéért felelős jogalany csak élő, hús-vér ember lehet, MI és más “nem ember jogalany” nem.

Mersdorf Ilona: Sztambul rózsái

Isztambulhoz valami operettszerű, szirupos tökéletességet képzeltem, Boszporuszon tükröződő naplementével, a minaretek holdjaihoz illő hatalmas csillagokkal kivert nyári éjszakával. November van, de ilyenkor lehet a legjobban örülni egy kis melegnek, még ha langyos záporok mossák is el időnként a zavartalan napsütést.
Égi áldás az eső is ebben a városban, ahol millió templom tornya emeli tekintetünket az ég-, és lelkünket a hitünk szerinti Isten felé. Minaretek őrködnek tojással teli fészeknek tűnő kupolák fölött, de akad kereszttel ékes katolikus templom is, ahol barátilag köszönt bennünket Szent Antal, az utazók védőszentje. Gyújtunk is neki egy gyertyát, a közeledő karácsonyt és a szerencsét köszönve, ami idevezérelt bennünket Isztambulba.
Beszippant ez a város, amiben nem csak tizenhatmillió lakója, hanem az idelátogató ugyanannyi turista is otthon érzi magát. Azon a jó helyen vagyok érzésen túl, ez talán épp a sokszínűségének köszönhető. Nem lehet kirívó foltnak lenni ebben a színforgatagban, jó érzés beleolvadni ebbe a minden viseletet és nyelvet magába fogadó Bábeli kavalkádba.
Bár védősorompók és police feliratú sötét egyenruhások biztosítják a látnivalók környékét, senki sem kirekesztett. Az Agia Sofia mecsetbe úgy lépünk be, hogy a bizánci időkből megmaradt freskókat keressük – szépen csillog az évezredes aranyozás a szentek glóriájára irányított reflektorfényben –, de aztán ott ülünk mi is az iszlám-zöld imaszőnyegen a világ minden tájáról ide zarándokolt ezerajkú tömegben. Bár az ima alatt csak az igazhitű férfiak borulhatnak le Allah elé az oltár nélküli központi szentélyben, míg a nők meghúzódnak a templom külső fala melletti homályban és kendőik alatt, az imák közti szünetben mindenki beléphet ide, a kör közepébe. Kisgyerekek bukfenceznek a süppedős szőnyegen, ami elnyeli mezítlábas lépéseink zaját. Testetlenül lebegünk a félhomályban, a hatalmas belső térben, fejünk fölé glóriát von az alacsonyan függő többszáz kandeláber.
A kék mecset mennyei kék-fehér világosságával bűvöl el, az Elsüllyedt palota mesevilág, egy földalatti ciszterna vizében ázó eklektikus oszlopaival, amiket zöld tündérfények világítanak meg. A Topkapi palotát fél nap is kevés bejárni, már sok is befogadni az újabb burjánzó díszítéseket és kincseket, pihentetnem kell a szememet a zápor áztatta pálmafák zöldjén. Szívesebben ülök kint az udvarban egy márványpadon, mint bent a hárem bársonypamlagján, kőcsipkés ablakokon át lesve a kőedényekben raboskodó rózsákat.
Sztambul rózsái örök életűek, novemberben is beragyogják a várost, a legromosabb épület is idilli látvánnyá válik az ódon köveket egybefonó indáiktól. De ott illatozik a rózsa a híres lókumban, szultánkenyérben is. Nem csoda, hogy olyan potrohosak voltak a szultánok, ha ez a ragacsos cukorszirup volt a kenyerük… Mérik minden élelmiszerboltban kilóra, áttetsző piros-fehér-zöld változatát, de uralja az édességboltok kirakatait is, festői piramisokba tornyozott százszínű falatkáival, megspékelve mandulával, dióval, gyümölcsökkel és persze rózsaszirmokkal.
A bazárok, amik egyébként is az ezeregyéjszaka gazdagságát kínálják, fűszerek, ruhák és minden földi jó formájában, rózsaillattal csábítják a vevőket, nem csak édességekbe, de parfümös üvegcsékbe is zárva a rubinvörös párlatot. A kábult vevők az áruk mellé rögtön bőröndöt is vehetnek, ott sorakoznak tarka sorokban minden bolt előtt. Holtbiztosnak látszik a siker: minden második ember gurulós bőröndöt vezetget az utcán. Olyan ez, mint nálunkfelé a kutyasétáltatás: a vezetett dönti el valójában az útirányt. Ezek a macskaköveken vidáman pattogó bőröndök telhetetlenek, boltról boltra rángatják gazdáikat. Még a város jelképévé vált gyönyörű sztambuli macskák is irigykedve nézik őket, pedig őket aztán igazán eteti-kényezteti mindenki. Kirakatokban, vendéglők székén, kerítéseken és lépcsőkön üldögélnek méltóságteljesen, tűrve a fotózó turisták hadát.
Külön öröm ennyi mosolygós férfit látni. Ők kínálnak, kóstoltatnak a város méretű bazárnegyedekben, nőt elvétve látni csak egy-egy szolid családi üzletben. Minden férfi bajuszos és fekete hajú, a fiatalok csillogó szemmel, táncos mozdulatokkal terelnek be kincses boltocskáikba, az idősebbek szelíd mosollyal, őszinte pillantással dicsérik árujukat. A kötelező „where are you from” kérdésre adott válasz után minden szem felragyog, „áh, Mádzsárisztán!” Máris barátok vagyunk, rég feledve a százötven évnyi háborúskodás. Legkedvesebb egy ősz hajú úr, aki a szintén gyakori „áh, Puskás, Puskás!” társalgási fordulat után előkapja zakója belső zsebéből a tárcáját, és unokája focimezes képét mutatja. Bár törökül beszél, élénk gesztusaiból tökéletesen megértjük a nagytata panaszát, hogy a fiú kissé túlsúlyos, túl sokat ül a számítógép előtt. Univerzális téma, egyetértően bólogatunk.
Mindenki üzletel, ez itt az élet mozgató rugója. A turizmus a húzó ágazat, évente sokmillió külföldit vonz a két kontinenst egybeölelő város, a japántól az amerikaiig. De a recepciósok és árusok oroszul is beszélnek, mindenfelé sok orosz szót hallani. Azt mondja a szobaszomszédunk, itt találkoznak rokonaikkal, akik a háború miatt messzire sodródtak. Mindenki welcome itt, aki pénzt hoz a házhoz.
A turizmusra épül itt minden: amelyik épület nem szálloda, az étterem, bolt, utazási iroda. De a közlekedési szolgáltatások is kitűnőek, van metró is a nosztalgia villamosok mellett, kompok raja kel át percenként a Boszporuszon. Utak, hidak és felhőkarcolók épülnek, piacok ontják a gyümölcsöket és zöldségeket. Láttam kizárólag lámpákat árusító boltokból álló utcát, és olyat is, ahol csak konyhai eszközöket kínáltak. Mintha nem megfojtaná, hanem erősítené itt egymást a konkurencia. Ahogy a Galata hídon is egymás mellett szoronganak a pecások, és mindegyik fog halat. Úgy tűnik, még a sirályok is megtalálják itt a számításukat: rajokban kísérik az Aranyszarv öbölben úszó hajókat.
Kitűnnek itt is a tömegből a vidám fiatal lányok, sok köztük a hagyományos hidzsábot-kendőt viselő, de azokat sem kísérik rosszalló tekintetek, akik haspólóban járnak.
Mintha tényleg valami operettszerű boldogságban úszna a város. A leghangosabb a müezzinek kántálása, de harsog az utcazenészek gitárján és a kávézókban a világot meghódító török rockzene is, és elmaradhatatlanul csilingelnek, itt a mi szállodánkban is, a karácsonyi dalok. Mostan kinyílt egy szép rózsavirág, dúdolom én is, miközben nézem a terasz körül indázó futórózsák keretében az arany naplementét a Boszporusz felett.

(Az írás a Minden jó, ha a vége jó? című IRKA felolvasóest alkalmából született 2023 decemberében, a feladat szerint minden szöveg utolsó pár szava egy ismert karácsonyi dal címe kellett legyen.)

Illusztráció: Pixabay

Mersdorf Ilona – Gyerekkorában a holdra is eljutott Verne Gyulával, majd húszévnyi kényszerű bezártság után ismét útra kelhetett – igaz, szerényebb úticélok felé. Iránytűje mindig a nagy vizek és az ókori kultúrák felé viszi. Ha nyerne a lottón, venne egy nagyobbacska hajót, amin az egész család elfér, és körbeutazná velük a Földet.

“az állami meteorológiai szolgálat korszerű”

“A kormány célja, hogy az állami meteorológiai szolgálat korszerű és versenyképes szervezetként működjön, amely megfelel az állam és az energiaszektor, a közlekedés és az agrárium által támasztott elvárásoknak…”

(mondatértelmezés)

A meteorológiai szolgálat az állam közszolgáltatása az adófizető polgároknak, ami ingyenes hozzáférést biztosít az időjárással kapcsolatos tudományosan hiteles információkhoz. Egy közszolgáltatásnak nem lehet emberi/polgári igények szolgálatától eltérő célja. Intézmények és jogi személyek szempontjai csak másodlagosan – polgárok igényeire visszavezethetően – érvényesülhetnek. Az időjárásnak olyan jelentős hatása van a polgárok életére, hogy az azzal kapcsolatos információk mindenképpen közérdekűek. Különösen akkor, amikor a világ egyik legégetőbb problémája az éghajlatváltozás. Az energiatermelés, a közlekedés és az agrárium a gazdaság olyan szektorai, amelyekben piaci, (magántulajdonban lévő) profitorientált vállalkozások is működnek. Az e gazdasági társaságoknak való szolgáltatás nem közfeladat. Természetesen – a szektorban dolgozó személyeken keresztül – az említett cégeknek is jár(hat) a közszolgáltatott időjárás információ, de a számukra szükséges speciális meteorológiai információkat nekik   szolgáltatásként a piacról kell megvásárolniuk.

Kenéz Árpád: Negyven tél

Álnok tél közelít felém,
sajnos nem tudok elmenni,
és igazán nincs is hová.
Korgó gyomor csak a „Semmi”,
melynek mindkét ága foglalt.
Egyiken vacog a remény,
a becsület már csak csontra
fagyott egykor csalfa erény.

Zárt szemem vetítővászon,
a kőpadlón fekszem hanyatt.
A betonkeverőben pont
egy talicska anyag maradt.
Belekötött, mint a lelkem
rég elmúlt ifjúságomba,
majd, mint az óra homokját,
csúf erők kifújták onnan.

Ütemtelen a forgásom,
szinte már-már émelyítő.
A zsebemben még tán maradt
egy aprócska tégely idő,
amit kölcsön kéne adnom
a bizonytalan holnapnak.
Majd útba ejtem a boltot,
Ami Non-Stop, ahol adnak…

Hirtelen hull az arcomra
az üvegszilánkkemény ég,
Ha ez próbatétel, akkor
jöhet a hideg, jöhet még!
Föltápászkodom, és meleg,
mélyleheletemmel, halkan,
átölelem a mindent, hisz’
Jézus ágyán nincsen paplan.

(Az írás a Minden jó, ha a vége jó? című IRKA felolvasóest alkalmából született 2023 decemberében, a feladat szerint minden szöveg utolsó pár szava egy ismert karácsonyi dal címe kellett legyen.)

Kenéz Árpád
Hódmezővásárhelyen született, a Tisza partján, Mártélyon nőtt fel. Iskoláit Szegeden, majd Gödöllőn végezte, végül itt is telepedett le. A természet és a történelem mindig is érdekelte. Polihisztornak tartják. Laboratóriumigazgató, történelmi újrajátszó, kísérleti régész, néprajzkutató, bicskakészítő, író-költő. Nem hisz a csodákban. Minden okkal történik. Vallja, ha figyelünk, meglátjuk az összefüggéseket, ám a mai rohanó világban ez egyre nehezebb. Ilyenkor hajlamosak vagyunk értetlenül, rácsodálkozni a történésekre…

Kakucska Melinda: A csodasüti

A konyhában töltött órák számát mindig próbáltam a lehető legrövidebbre venni. Egyszerűen nem az én helyem. Nem érzem magam komfortosan benne. Mindig csodálkozva néztem azokra az anyukákra, akik az oviban mindenféle ünnepségre saját készítésű flinces-flancos díszítéssel megrakott süteményekkel érkeztek. Én örültem, ha a cukrászdában vásárolt süteményről nem felejtettem el levenni a logóval ellátott csomagolópapírt. Nem szépítem a dolgot, nem vagyok egy született feleség típus. Sokáig beleestem abba a hibába, hogy azt gondoltam, attól leszek jó anya, ha naponta több órát töltök a konyhában különbféle sütemények és főételek elkészítésével. És most magyarázkodhatnék, hogy a munka miatt nincs időm erre. De hazudnék. Könnyedén bevallom már, hogy nincs kedvem hozzá. Annyira, de annyira felszabadító érzés ez, hogy nem akarok megfelelni a mindenhonnan ránk tornyosuló elvárásoknak. Nem fogok minden nap gyomorgörccsel felkelni, hogy vajon ma hogy fog sikerülni a háromfogásos menü, amit több óra kemény és verejtékes munka után a család 10 perc alatt elfogyaszt és ha jó napjuk van talán meg is köszönik. Próbáltam, esküszöm próbáltam eljátszani a tökéletes konyhatündér szerepet, de nem ment sokáig, mert igazán sosem akartam az lenni. Így aztán feladtam, ami életem legjobb döntése volt.

De amikor a lányom láztól csillogó szemmel nézett rám ma reggel és azt kérte, hogy süssek neki olyan csodasütit, amit a nagymama csinált a hétvégén, na, akkor megesett a szívem rajta. Mégiscsak a gyerekem! És ilyenkor olyan kis cuki. Csendes, szófogadó, alszik egész nap. Gondoltam megérdemli azt a finomságot. Úgyhogy gyorsan felhívtam anyukámat, hogy délután akkor megyek a sütiért. Csakhogy ő mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül közölte, hogy wellnessezni van apámmal. Hát a pofám leszakad! És nekem erről miért nem szóltak? Milyen jogon mennek csak úgy el? Én meg itthon ápolom a beteg gyereket. Hát mindennek van határa! Mondtam neki nem kis sértődéssel a hangomban, hogy legalább akkor küldje el annak a nyomorult csodasütinek a receptjét. Miután kitöltöttem egy pohár bort magamnak míg a lányom a délutáni alvását töltötte, elkezdtem tanulmányozni a receptet. Elsőre sem tűnt könnyűnek, de miután belekezdtem lett csak valóságos rémálom. Ahogy olvasom a szöveget, olyan zavarbaejtő gasztronómiai szakkifejezések jönnek velem szembe, mint a meringue, krokant, temperálás. Először azt hittem, valami angol nyelvű oldalt küldött el nekem drága jó anyám. Nyilván a legbonyolultabb sütirecepttel találtam szembe magam. Ennek az édes, jó gyermeknek miért nem lehet a kedvence egy leveles tésztára rászórt kis sajt? Az is nagyon finom. Ráadásul 2 perc alatt kész is van, főleg, ha előre reszelt sajtot veszek hozzá. Szóval kipakoltam a hozzávalókat, a lisztes zacskót rátettem a gyúródeszkára, kibontottam és a telefonon elkezdtem tanulmányozni a bonyolult szöveget. Ahogy rátámaszkodtam a deszkára, azzal a lendülettel borult is a liszttel együtt. Az pedig fehér porfelhőbe borította az egész konyhát, amiben látni semmit nem láttam, viszont meghallottam a kislányom tipegését mögöttem, amint nekem szól.

-Anya, hull a pelyhes!

(Az írás a Minden jó, ha a vége jó? című IRKA felolvasóest alkalmából született 2023 decemberében, a feladat szerint minden szöveg utolsó pár szava egy ismert karácsonyi dal címe kellett legyen.)

Kakucska Melinda – hétköznapjaimat HR felelősként élem, miközben próbálom felkészíteni 15 éves iker fiaimat az életre. Eddig egész könnyen haladok, mert két nagyszerű sráccal van dolgom. Szabadidőmben néptáncolok és egy amatőr színtársulatban játszom. Hiszek a sorsszerű találkozásokban. Legnagyobb vágyam az örök ellenségemmel, az idővel végre békét kötni.

Az IRKA blogja. Gödöllő és irodalom.