Remsey Benjámin: Megfigyelések

illusztrációk: pixabay.com

Családomban mindig fontos volt a természet szeretete. A természetközeli élet a nagy- és dédszülők kertjére is igaz volt. A gondozott kerekágyás, és a kertkapu közti keskeny telekrészen ültetett gyümölcsfák mellett a vadon termő növényzet az idő múlásával madárbarát kertté változott. Az ide beröppenő, fészkelő és inni járó madarakat nagyapám és testvérei lelkes örömmel figyelték meg, sőt a kipottyant, magukra maradt fiókákat etették-nevelték. Bár én sosem lettem olyan gondos ismerője, megfigyelője a madaraknak, mint az ősök, de gyerekkoromból nekem is maradt hozzájuk kapcsolódó élményem. András nagybátyám rendszeresen utánozta a rigók füttyét, hol fütyülve, hol énekelve, sőt még zongorán is leképezte a dallamokat. Én viszont azt figyeltem meg gyerekként, hogy a rigók nem csak az emberi fül számára kellemes dallamokat trilláznak, hanem kellemetlen, idegesen cserregő hangot is ki tudnak adni. Rögtön tudtam, hogy ezt a rigók félelemből csinálják, bár kezdetben azt hittem, hogy én vagyok az, akitől félnek. Azután rájöttem, hogy nem az ember, akitől tartanak, hanem a ragadozóktól, főleg a rájuk és fiókáikra vadászó macskáktól. Egy alkalommal, amikor meghallottam a kertben a rigók cserregő figyelmeztetését, észrevettem, hogy a bokrok között lassan, a földhöz közel lapulva egy macska sompolyog. Amikor a macskát elkergettem, kis idő múltával a madarak elhallgattak. Ezt a megfigyelést többször is megismételtem. Rájöttem, hogy a rigók figyelmeztetése nem csak fajtársaiknak, hanem minden élőlénynek szól, akire a ragadozó veszélyt jelenthet. Sőt, sokszor hívó funkciója is van a jelzésnek, melyre összegyűlnek a környékbeli rigók, és egységesen támadnak rá a betolakodóra, hogy azt elűzzék.

A folytatás olvasható az Irka 10 jubileumi kiadás c. antológiában.

A kötet megvásárolható a Gödöllői Városi Könyvtár regisztrációján.

Ára: 2 000 Ft

Mersdorf Ilona: Péntek este Eniddel

Emericzy Enid arcképe

Eddig is itt ültél közöttünk minden IRKA találkozón. De most ez az este a könyvtárban csak rólad szólt – ezt bírtad, ugye?
Az igazgatónő köszöntött először, még a színes sapidat is megdicsérte. Tényleg jól állt neked. De jól áll a parókád is, a konyakszínű. Legközelebb nyugodtan jöhetsz abban, vagy akár kopaszon is, ha úgy kényelmesebb.
Aztán Julika, Irma, Panni olvasták fel rólad szóló írásaikat. Na, mit szólsz, rólad írnak az irkások, nem semmi.
Aztán meg beszélgettünk a könyvedről Pannival. Hogy mekkora élmény volt azt a majd háromszáz írásodat elolvasni. Melyik a fő kedvenc, a Nelli néni temetése, vagy a Tükörcsók? A szonettek vagy a pajzán verseid? Akadt jó pár, amit nem is ismertünk eddig. Persze, te mindig fel akartad őket olvasni – de mire elég az a két óra, péntek esténként, hattól nyolcig?!
A könyvbe is csak nyolcvan írásod fért bele. A válogatás miatt kicsit morogtál, miért nem lehetett mindet belevenni? Az már jobban tetszett, mikor Kenéz Árpi, Márta és János olvasta fel a verseidet. Örültél, ugye, hogy a tisztelt publikum nevet – azt meg elviselted, hogy voltak, akik a szemüket törölgették. Sokan eljöttek, akiknek hiányzol. Volt kolléganőid mondták, hogy használják még a gyerekeknek készített rajzaid.
Remélem, elégedett voltál velünk, végig vidámak maradtunk. De azt nézd el nekünk, hogy még mindig keressük a válaszokat a miértekre. Azt mondod, nem figyelünk eléggé? Te megírtad nekünk? Például a Négy életemben, amit a négy lányod olvasott fel? Nagyon büszke voltál rájuk, láttam az arcodon.
Mint mindig, most is alig bírtad kivárni, hogy végre rád kerüljön a sor a felolvasással. Mekkora ötlet volt ez már megint Erikától, hogy elhozta azt a videót, amin mind ott vagytok, régi irkások!
Na, és mit szóltál azokhoz a borsókrémmel megkent, vadítóan zöld szendvicsekhez? Elkérted a receptet Anikótól? Hogy mindenkitől kéred? Jó, igazad van. Ki kell próbálni mindent, nem csak az írásnak élünk.
Bár ezen az estén ez volt a legfontosabb. A könyved, a Katus-tervezte, enidesen színes borítós könyved, amit hazavihettünk mindannyian magunkkal. Amiben megmutathatod végre százféle önmagad.
Kuncogsz, hogy maradt még így is meglepetésed számunkra? Látom. Most kaptam Árpitól ezt a két verset, amiben párbajoztok egymással. Ragyogó csörték, mindkét oldalon.

Kenéz Árpád: Impressziók egy boszorkányról

Az álombéli tünemények harca kifárasztott
egy cserzett arcát bámuló parasztot.
Reggeli teaillat száguld keresztül a koponyán,
megcsúszott a tekintet egy járdán átbillenő pocsolyán.

A borosüveg lencséjén keresztül bókol a rizs bugája,
Mérgezett szag esik le az erkély mélyén a Dunára.
Egymáshoz csattogva érnek a pálcikák fa ajkai,
Porhangú éneket árasztanak az öreg komód fiókjai.

Pacsirtafű dalolászik talán száraz koporsójában néha?
Vagy a magány költötte verseket sóhajtja egy léha,
mahagóni Piperedoboz púdernélküli csontváza?
Vagy egy ártatlan sósrúd zörög zacskójába zárva?

Megvakult, gágogó háziszárnyasok törnek a felszínre,
Kávéképű, elolvadt csészefülek vágynak a tejszínre.
Mágnespántlikák díszítik az idegből szőtt takarót,
Macskaléptek verik tarkón a szívre irányított fakarót.

Gödöllő, 2008. október.

Emericzy Enid: Impressziók egy Kenéz Árpádról

Semmi álom és semmi fáradtság,
Testén észrevenni a fák zöld lombozatát,
Teaillatú csak, ha igazán szomjas,
Éppen átgázolt egy-két pocsolyán.

Bort, ha inna, rizsre gondol közbe’
Gondolatában mérgek szállnak,
Ajkai csattogva keresik élelmüket,
Régi komódok titkai emésztik szívét.

Pacsirták dalolnak emlékeiben,
Magányát szítva; piperedobozok között
elveszett lelkének csontváza jajgat,
Ropogós rágcsálás körülötte zörög.

Még nem vak, látja a libák szárnyalását,
Még tudja, az igazi kávéhoz a tejszín se rossz,
Mágnesként önmaga déli sarkába,
Macskák döfik majd az északi fakarót.

2009.06.13.

“…nagy kegyelem az, ha az embernek nemcsak képessége, hanem lehetősége is van arra, hogy megmutassa, mi minden lakozik benne…”

Emericzy Enid: Negyvennyolc, tíz, nullahárom

Negyvennyolc, tíz, nullahárom

Negyvennyolcban születtem. Nem 1848. Száz év. Magány. És októberben. Nem abban, egy másikban. És harmadikán. Mi három? A magyar igazság. Na, csak semmi komolytalankodás. Két dalra emlékszem ovis koromból. Farsang, én hóvirág vagyok: ”Nap felé fordulok, szirmaimmal nyújtózok.” Két sort elfelejtettem. A másik dalt még ma is tudom, végig:
„Mi tudjuk, ki volt nagy Le-e-nin, bölcs útmutató s jó apánk,
Ha élne, lágy mosolyá-á-val így szólna ma is hozzánk:
Nos, hogy vagytok, aprósá-á-gok, hát hogy vagytok, gyermekeim?
Mi szólnánk: boldogan é-é-lünk, hisz példánk te vagy, Lenin”.
Mindig éhesek voltunk az oviban. Chips, ropi, mogyoró meg ilyesmi a Holdban. A repeta mindig kevés. Emericzy Enid: Negyvennyolc, tíz, nullahárom bővebben…

Ujj Béla: Rendezővel szexelni (élet)veszélyes

Illusztráció: jelenet a darabból

 

 

 

 

 

Rendezővel szexelni (élet)veszélyes

Ascher Tamás Háromszéken[1], Katona József Színház

Engem tulajdonképpen egyáltalán nem érdekel, ki ejtette teherbe a külhoni magyar színésznőt. Valódi kérdés az, szülessen-e meg a nem mindkét szülője által várt gyerek. Lényegi dilemma az is, hogyan kezelhető az elhagyottság. Az pedig már igazi dráma, hogyan jut el valaki az öngyilkosságig. Máté Gábornak és Ascher Tamásnak nem nemzőképessége izgat, hanem színpadi működésük. Szerencsére az utóbbi sok élménnyel gazdagított már. Pintér Béla munkái csak az utóbbi években kerültek a látókörömbe. Ez nem azért van, mert nem követem az alternatív színjátszást – már a múlt század nyolcvanas éveiben is nagy élvezettel vártam alternatív Godot-kra, különféle előadásokon –, hanem azért mert így alakult. Néhány hete, a Bajnok megtekintése után határoztam el, hogy megnézem az Ascher Tamás Háromszéken című előadást is. 2018. november 7-én, kimerítő és hosszú munkanap után, az Andrássy úton visszafordulva csíptem el egy parkolóhelyet, a kiskörúthoz közel. Éppen hétre, fáradtan estem be a színházba. Szokásom szerint, most sem volt jegyem. Állóhelyet azonnal kaptam. Dugig telt ház volt, így most tényleg végig álltam a kétórás darabot, amit – ellentétben a szórólapon jelzettekkel – egyfolytában játszottak. Ez a fizikai próbatétel érzékenyebbé tett a minőségre. A darab közben csak egyszer ültem le a lépcsőre, egy hosszabb dialógus idejére nélkülözve a teljes színpadi rátekintést. De a következő „néptánc betét”, amit a színészek nagy élvezettel adtak elő, felállított. A darab népiesch-ség paródiája építő jellegű. Nem lenéző, hanem helyrerakó.

Csehovtól – nehezen magyarázhatóan, de mégis nagyon is érthetően – nem tud szabadulni a teátrumi világ. Mindig műsoron van. Életemben, különböző nyelveken – oroszul több változatban is – tucatnyi Három nővér-t láttam. Mindenkinek, aki rendezőnek gondolja magát, van saját verziója. Ebben a darabban fél tucat rendező játszik különféle módon – mi más lehetne a „színház a színházban”, mint a Három nővér. Már csak azért is, mert azzal jól lehet rendező férfiként színésznőt fogni. A darab végén, a csak narratívan jelzett végkifejletben, a teherbe ejtett színésznő végez magával. Nézői belsőmből ösztönös neheztelés árad ezért Máté felé. Hiába a sok paródia, Pintérnél mindig könyörtelenül helyet követel magának a való élet.

Bezerédi Zoltán saját magát is a tőle megszokott hitelességgel és színvonalon hozza. Keresztes Tamás Ascher-figurája azt ábrázolja, amit én eddig gondoltam a rendezőről. (Többet vártam!?) Fekete Ernő Mátéja életszerű, egyaránt jól ragadja meg a köznapiságot és az emelkedettséget. Mikor először színre lépett, elborzadtam Jordán Adél erdélyi színésznő alakításának túlkarakterizáltságán. Be kell vallanom, hogy még a ripacs szó is agyamba villant. De ahogyan haladt előre az előadás, játéka valamilyen értelemben megragadta figyelmemet. Az önmagát zárójelbe helyező, de olykor mélyen autentikus nőciségével végül is döntően járult hozzá a darab rám gyakorolt hatásához. Van egy olyan érzésem, hogy a nő színészek valahogy jobban értik Pintér Bélát. Ez ebben az előadásban is így volt. Néhány férfi szereplő valahogy kiesett a megteremteni kívánt atmoszférából. (Miközben valószínűleg arra gondolt, hogy a szamovárt is zseniálisan el tudná játszani a Három nővérben). Pintér, mint színész is, csak férfi, ebből a szempontból. A két személlyel játszatott igazgató érdekes és talányos rendezői élmény (és vélemény?). A próza, zene, tánc a helyén van. Az élő zene élvezetes. Tapasztalatom: állva, rogyadozó térddel is, lehet élvezni a produkciót.

Ha nem sajogna a lábam, én is tapsolnék, de az ütemes és tartós tenyérzenét már az előcsarnok egyik kényelmes székében ülve hallgatom végig. A néptelen kávézóban az utcafronti ablak melletti asztalnál az igazi Máté Gábor beszélget átszellemülten egy érett, szépsége teljében lévő nővel. Mikor, rövid ücsörgést és friss ímél-nézést követően, már a tömeg kiáradása után elhagyom a helyszínt, az ablakon át még egyszer megnézem a beszélgetőket. Most bizony irigylem Mátét, aki mellesleg kortársam. Mire a kocsihoz érek, teljesítem az okostelefon egészségprogramja által mára ajánlott tízezer lépést. Jó nap volt.

[1] http://katonajozsefszinhaz.hu/eloadasok/bemutatok/42816-ascher-tamas-haromszeken

 

 

Víg Dóra: Fehér zene

Lőrincz Ferenc képei a Levendula galériában

 

 

 

 

Víg Dóra: Fehér zene

Lőrincz Ferenc festőművész kiállítása a Levendula Galériában

Végtelen hómezők. Tájak szürkében és fehérben. Az egyre laposabb napsugarak és a sík terep bezárta háromszögek változékonysága. Részvétlenül nyúló árnyékok. Szívszorítóan egyhangú, monoton homogén felületek. A horizonton azonban szemmel alig kivehető, távoli piros pont.  Van miért küzdeni, van mit elérni. Lőrincz Ferenc festőművész kiállítását mindenki magában nyithatta meg a világnak a „My heart’s in the highlands” meditatív orgonazenével kísért verssoraira. Telitalálat volt a tárlat szokatlan közkinccsé tétele. Ezek a képek szavak nélkül  beszélnek, dallam nélkül zenélnek. Miközben szemünk a havas göröngyöket pásztázta, lábunk képzeletben a jeges fehérséget taposta, a nyitott ajtón beszökött a februári váratlan tavasz. Egy gerle burukkolt biztatóan. Apró piros dallam a fehér zenében.

Nádašpétër: Kettős mérce

Illusztráció: flickr.com

 

 

 

 

 

Kettős mérce

„Quod licet Iovi, non licet bovi.”

Rég ismerős kettős mérce.
Rég ismerős fordítása:
„Ami szabad Jupiternek,
az nem, bizony, az ökörnek!”

Van ám újabb áttétele:
Ami szabad az ökörnek,
Az nem szabad a tinónak!
Érvényës a kettős mérce…

Hát ha kettős lënne jérce?
Kakas miként herécëlje?
El van szabva hát e dolog!
Ketrecében bolond boldog…

Szada, 2019.Förgeteg hava 31.

Ocsovszky Zsófia: Örökhullám

Illusztráció: Horváth Piroska miniatűrje

 

 

 

 

 

 

Örökhullám
Anyunak

Úgy akarok rólad írni,
hogy ne kelljen írnom.
Beszélni rólad mindig,
mondani semmit.

Senki sem  bíztatott maradásra.
Minden elhallgatott azóta
örökhullámként verődik vissza.

Faltól – falig ér,

mint az a hang.

Karcol.

Ágak csikorgása
a kórházi szobád ablakán
kétezer tizenhét
február valahanyadikán.

Nem hívlak.
De most már gyere vissza.

Amit neked nem mondtam,
ne mondhassa senki.
Örökhullámként hordja a szív,
vagy amíg el nem felejti.

(Megjelent az Új bekezdés portálon 2018.02.16-án)

Tóth M. Erika: Képtelenség

illusztráció: pixabay.com

Nagyapám lejött a képről. Reggel kávéfőzés közben történt. Te jó ég! Egyszer csak ott állt az ajtó és a hűtőszekrény között, embernagyságban. Ugyanabban a fekete nadrágban, kissé rövidre szabott zakóban, amiben már sokszor láttam őt a megsárgult fényképen, nagyanyám mellett.

– A rothadt életbe, hogy nem üt bele a kénköves mennykő! – szólalt meg. A döbbenettől egy pillanatra megállt a lélegzetem.

– Így kell köszönni? Lehetne végre finomabb, mint életében volt!

– Te ne szólj bele, nagyanyád hol van, nincs itt az a vén boszorka?

– Úgy látom, ő magára nem kíváncsi, épp elég a képen együtt lenniük, nem gondolja?

– Na, hagyjuk, van pálinkád?

– Van, de nem adok.

Abban a pillanatban megmozdult. Azt hittem álmodom vagy hallucinálok, le, vagy fölment a vérnyomásom, a franc se tudja. Elkezdte nyitogatni a szekrényajtókat, de nem találta a snapszot.

– Hűtőben tartod? Nem kéne, hidegen nem jön ki az íze.

Megtalálta. Meghúzta az üveget rendesen.

– Dohányod van?

– Nincs a házban cigaretta.

– Elég baj, elszívnék egyet.

– Ez vitte a sírba, a cigirita.

– Nem lehetett másképp, az anyám már hatévesen munkára fogott. Minden hajnalban fölrázott, hogy Józsikám, aranyom kejjé fő, mer menni kő, és számba nyomott egy cigarettát, hátha úgy nagyobb kedvem lesz kimenni kondáskodni. Sohasem szerettem disznókat őrizni. Mind büdösek voltak, piszkítottak mindenfelé, nem lehetett úgy végigmenni a falun velük, hogy ne rondítottak volna az utcára.

– Meddig akar itt maradni? – Tudom én? Azt hiszed?

– Magának senki nem parancsolt se életében, se most.

– Nem is.

– Eljutott Isten színe elé?

– Én? Egy fészkes nyavalyát, nem is akarnék, minek az nekem? Nem mondom, azé’ jó helyre kerültem, lehet kártyázni.

– De jó dolguk van ott, a nem is tudom, hol. Mit játszanak?

A novella folytatása az Irka 10 jubileumi kiadás c. kötetben olvasható.

Megvásárolható a Gödöllői Városi Könyvtár regisztrációján.

Ára: 2000 Ft

Szabó Fruzsina: Akarsz-e játszani?- 21. század

 

Illusztráció: Almási Lajos

 

Boldogabb ember, mond, akarsz-e lenni,
akarsz-e végre, végre váltani,
akarsz-e új csomagot venni,
ájfón héttel fontosnak látszani,
élettelen a mekbúk elé ülni,
lájkból, disből jobb kattal küldeni,
posztot dobálni, kommentnek örülni,
bájcsetelve az időt tölteni?
Akarsz-e játszani mindent, ami filter,
kutyafejet, virágkoszorús szűzt?
Miközben fut még a háttérben a tinder,
és élvezed, ahogy ezer „pasi” fűz.
Akarsz-e teljes virtéletet élni,
a hazug valótól hallgatólag félni,
wazén át fázni a kora novembert,
jutyúbon nevetni minden olyan embert,
aki még fütyörész ablakok alatt?
Akarsz-e játszani rájdört, kendikrast,
májnkraftot, lolt, klesofklenst, pijánót,
fifa tizennyolcat, ket máriót,
rialitit, ami valóra vált?

S akarsz-e játszani kékbálna-halált?

Megjelent az Irka 10 jubileumi kiadás c. antológiában.

Megvásárolható a Gödöllői Könyvtár regisztrációján.

Ára: 2000 Ft

 

Az IRKA blogja. Gödöllő és irodalom.