Mégis. Ők ott ketten, mintha kiszakadtak volna a nyúlékony időből. Meztelenül, szőrösen is gondtalanok voltak. Szégyen nélküliek. Ezt a szót kereste sokáig. Nem szégyentelenek voltak, hanem szégyen nélküliek. Ez volt az a dolog, ami nem engedte, hogy tovább menjen. Mert miközben őket nézte, szorítani kezdte valami kínos érzés. Egyre erősebben, egyre fojtogatóbban. Mintha felismerte volna a saját szégyenét. A páncélt, ami valahogy lassanként rákerült. Megszédült. Már nemcsak a meleg fullasztotta, hanem a felismerés, hogy ő maga nem a szégyennélküliek táborába tartozik.
Az anyja akkor szégyellte, amikor összekoszolta a fehér harisnyát meg az ünneplő ruhát. Az óvónője akkor, amikor megfogta a leveses tálat és kihörpintette a levét. Úgy nézett rá, mint aki a legnagyobb gonoszságot követte el. Hosszan beszélt arról, hogy ilyet nem illik. A tojásos levest azóta sem tudja megenni. A gimnáziumi tanár mindenki előtt kinevette, mert nem tudta, hogy a gyök 1 az 1. – Szégyenletes! – mondta, hogy itt tartunk.
Az apja szerette volna, ha hosszabb szoknyában jár, ha kisebb a sarka a cipőjének. Az egyetemista pszichológia professzor akkor adott jobb jegyet, ha rövidebb volt a szoknyája. A főnöke pedig szerette volna lekönyörögni róla a szoknyát. Valamiért mindig lehetett szégyenkeznie. Hol a rövid, hol a hosszú szoknya miatt.
A novella folytatását az Álarcaink, jubileumi Irka kötetben találjátok. A kötet megvásárolható és kikölcsönözhető a gödöllői városi könyvtárban. Kötetbemutató: 2024. december 20. péntek 18 óra, Gödöllői Városi Könyvtár. Mindenkit szeretettel várunk!
Filep-Pintér Eszter
A női (ál)arcosításom folyamata a következő: Kezdetben volt a jó kislány arc, aztán jött a viharlány, az Éjkirálynő, majd a hófehér királykisasszony. Ezt követte a zombie anya, a házisárkány, s a polip karú dolgozó nő. Életem közepén eljutni vágyom a majdnem tökéletes nő arcához, aki csak a ruháját váltogatja, az (ál)arcait nem. Addig is még sok víz lefolyik a Dunán, sok ránc gyűlik az (ál)arcon, míg eljutunk az „igazi” otthonunkhoz, ahol felhőtlenül „arcolhatunk” egymással.
Kicsi vagyok a nagy házban és „oda” nem szabad bemennem. Barátaim a sarkok, a függöny mögötti sikátoros sötét, a brummogó medve hangú szekrény, az egyetlen bútor, amiben elbújhatok apám elől. Barátaim a fák, ők is nagyok, égbe meredőek, fölém magasodnak, de nem förmednek rám, mint anyám. Barátaim azok az emlékek, amiket én szültem meg, anyám helyett az emlék, hogy valaki szeretett. A legkisebb vagyok a saját életemben és fázom. A hógömb pelyhei bennem havaznak. Te is kicsi voltál, mégsem fáztál. Engedd meg, hogy barátod lehessek ilyenkor télen. Engedd meg, hogy oda bújhassak melléd hogy a szívedben melegedjek én a bolyongó vendég, akinek nem jutott szállás a saját házában. Barátom ilyenkor hadd legyél te: kisded engedd, hogy a szalmádra heveredjek: Itt állok jászolod felett.
(Az írás a Minden jó, ha a vége jó? című IRKA felolvasóest alkalmából született 2023 decemberében, a feladat szerint minden szöveg utolsó pár szava egy ismert karácsonyi dal címe kellett legyen.)
Filep-Pintér Eszter – Gyógypedagógusból lett édesanya, anyafából faragott írótanonc. Utazáskor megismeri önmaga kevéssé ismert szegleteit. Új színeket, hangokat, illatokat gyűjt, de mind mögött keresi az örök emberit.
Elsőként a medve állt fel. Ezen minden erdei állat meglepődött, mert a medve inkább volt magányos farkas, időnként ijedős nyúl, mint bátor oroszlán. Pisztrángfogást tanított az erdőszéli, suhanó vizek mellett. Kevesen jártak az óráira. A farkas volt a legkitartóbb. Néhányan jöttek újak is, de azok néhány alkalom után elmaradoztak. Csak azok jöttek, akiknek muszáj volt. Először a pisztráng fogyott el, nem küldtek odafentről. Aztán már suhanó víz sem volt, csak tócsa. De azt mondta, nem ezért hagyja abba, hanem az érdektelenség miatt.
Ezt a szót használta. Meglepően sokat beszélt, azon a napon, mikor a tisztásra vonult. Az erdei állatok máskor alig hallották őt beszélni, de ezen a délutánon olyan sok szó áradt ki a száján, hogy egy egész tavat meg lehetett volna tölteni velük, na meg a könnyeivel. De a legmeglepőbb az volt, hogy beszéde végén lehajolt a hangyákhoz. Tőlük is bocsánatot kért, hogy el kell ballagnia. Más munkát fog ezután keresni. Akkor érezték először úgy az erdei állatok, hogy talán jobban meg kellett volna ismerni a medvét, talán többet kellett volna az óráira járni, mert nagy medvét vesztettek most el. Olyat, aki a hangyákhoz is lehajol.
Másnap a hangyák vonultak ki. Cseppet sem szabályos sorokban, hanem összevissza. Már a vonuláskor sokat eltapostak közöttük. A dolgozók azt mondták, nem dolgoznak többet, még ha ez a kolónia vesztét jelenti is. Innentől kezdve boldogul, ki ahogy tud. Nem tanítják többet a lárvákat. Farkastörvények lépnek életbe a hangyák között, aki erős, az túlél. Az erdei állatok csak hónapokkal később vették észre, micsoda munkát végeztek a hangyák az erdőben. Tömegesen elpusztultak és közben tömegesen megszaporodtak egyes kártékony rovarok, a méhek munkája sokszoros lett, pedig már így sem bírták a beporzást, annyira kevesen voltak. Nem volt jó ez senkinek.
A sünök úgy döntöttek, nem ragadoznak éjszaka. Végre aludnának egy jót. Felhagynak a táplálékkereséssel, bevándorolnak az emberek otthonaihoz, a kidobott ételből bőven jut nekik. Nem tanítják többet a kicsiket vadászatra. Jöjjenek rá maguk. A sünök a farkasok hátán lovagoltak ki az erdőből.
A tisztásra vonult majd minden állat. Ki több nyulat követelt, ki több méhet, ki a hangyák visszatérését, ki a vízért fohászkodott, miközben a fák mozdulatlan lélegzéssel figyelték az erdő pusztulását.
– Talán jobban kellett volna becsülnünk egymást! Az erdőt, ahol élünk! Talán meg kellett volna hallgatni, amit a másik mond! – mondta a bevándorolt hiéna. De addigra már a Nap is elvonult, és a kiszáradt folyó medrében már senki sem látta eltorzult arcképét.
Anyám lassú lélegzése az, ami körbeszövi a nappalokat és az éjszakákat. Azelőtt nem volt hangja a lélegzésének. Könnyű volt, mint minden mozdulata. Ahogy teregetett, ahogy a sót az ujjai közé csippentette és beleszórta a gőzölgő levesbe, ahogy a frissen szedett tavaszi virágokat rendezgette a vázába. Azelőtt nem tűnt fel nekem: milyen könnyű élni.
Most kiszálltunk mindketten az időből, kiszálltunk mindketten a könnyű létezésből. Anyám nem akarta, hogy kórházba vigyem. Azt mondta, hogy a halálhoz közeledve már csak egyetlen dolog marad meg az embernek: a méltósága. A kórházban a szekrénybe zárt öblítőszagú ruhákkal ezt is elveszik. A köntösében minden ember védtelen lesz, kiszolgáltatott. Ne aggódjak, évszázadokon át az emberek otthon haltak meg és nem fog sokáig tartani. A tüdeje hamar felmondja a szolgálatot. Ne sírjak, vagy sírhatok, az sem baj. Ő már csak egy nagy fájdalom és egy nagy emlékezés, semmi más. Ezeket még akkor mondta, amikor könnyebb volt a beszéd, könnyebb volt a lélegzés. Próbált felkészíteni a felkészíthetetlenre. Erről szólt az egész élete. Megtanítani minket a szabad lélegzésre, a szabad létezésre, miközben – most már jól tudom –, ő is menet közben tanulta az egészet. Azt is mondta, hogy higgyem el, jobb lesz neki, ha apa után megy, és hogy ő már elrendezett mindent a gondolataiban. Nekem nem tudja azt mondani, hogy készüljek fel, mert én még az élet javában vagyok. Nem érthetem, milyen ez. De higgyek neki, bízzak benne. Ne sajnálkozzak, vagy sajnálkozhatok, de aminek meg kell történnie, az meg fog történni előbb-utóbb.
Néhány csepp vizet próbálok beleerőltetni, amikor meghallja a hírt a gólyáról. Arra gondolok, hogy az a mozdulat, ahogy a szájához emelem a poharat, az az ő mozdulata. Ahogy fel alá járkálok a szobában, hallgatva az összezavarodott lélegzését, az is olyan „anya” mozdulat. A dühöngésem már kezd lecsillapodni, miközben tudom, hogy újra és újra fel fog lángolni. Dühösen fogok bőgni, aztán kétségbeesetten, aztán szomorúan. Nem tudom, milyen lesz nélküle, hiába próbálom elképzelni.
Amikor először vitt korcsolyázni és én hosszú ideig szorítottam a korlátot, mert féltem, hogy elesek, ő rám parancsolt, , hogy vagy bemegyek középre, vagy azonnal hazamegyünk. Azt mondta, nem fogom meg tudni, milyen a jég középen, ha nem próbálom ki. Te az az ember legyél, aki elengedi a korlátot, akkor is, ha nem tudja mi vár rá. Te az az ember legyél, aki a sűrűjéből tekint vissza. Ne félj attól, hogy elesel. Persze félhetsz is, de akkor éld meg a félelmed, éld meg, hogy elesel. S ha már bent leszel, akkor a korlát már csak emléke lesz az elindulásnak. A bátorságod emléke lesz. Annak az emléke, hogy el mertél indulni az ismeretlenbe.
Elmondanám anyámnak, hogy annyi mindenre megtanított. Elmondanám neki, hogy most nem akarom őt elengedni, ez nem olyan, mint a korcsolyapályán gyerekkoromban.
De már nem értené a szavaimat, már csak az arcomra és a kortyra figyel, amit nagy nehezen nyel le. Azt is csak miattam. Akkor hallja meg a hírt a gólyákról. A szemével a rádió felé mutat, aztán az ablak felé tekint, és mintha mosolyra húzná megfáradt, kicserepesedett száját.
Sokat mesélt a gólyákról, akik a házuk előtt fészkeltek gyerekkorában. Minden évben Sándor napja körül szálltak vissza az oszlopra épített fészkükbe. A családjukban a tavasz érkezése egyet jelentett a gólyák viszontlátásával. Mikor anyám fiatal asszony lett, gyerekei születtek, egész mesefűzért talált ki nekünk Kelemenről a gólyáról és Hildáról a feleségéről. Egyik évben Hilda nem jött vissza, de anyám ezt is olyan szépen mesélte el nekünk. Azt mesélte, hogy biztos forrásból tudja, hogy Hilda elrepült a hófehér gólyaangyalokkal, akiknek nincs fekete csík a szárnyukon és még a csőrük is fehér. Azt mesélte, hogy Hilda gólya az örök mennyországban repked a többi madárral együtt, amíg a férje, Kelemen meg nem érkezik hozzá és akkor már ketten repkednek örökké odafent.
A rádióban az első gólyáról adnak hírt. Ennek a gólyának nincs neve. Annyi hangzik el csupán, hogy március hónap elején megérkezett a Lapos pusztára. Sosem értettem, hogyan tudják megállapítani, melyik az első gólya az országban. A hír csak néhány másodpercig tart. Anyám a szemével arra kér, kapcsoljam ki a rádiót, húzzam el a függönyt és öleljem meg. Búcsúzik.
Nem kell már semmit mondania, úgy is tudom, hogy éppen úton vannak érte az angyalok.
Filep-Pintér Eszter – Gyógypedagógusból lett édesanya, anyafából faragott írótanonc. Utazáskor megismeri önmaga kevéssé ismert szegleteit. Új színeket, hangokat, illatokat gyűjt, de mind mögött keresi az örök emberit.
Végül eléri-e a célját?
a sziromba bújt
kétéltű élet
megragadja-e a zsákmány
élénk lepkeszárnyát?
a sírokra fektetett krepp krizantém
témája lesz-e
gyászos irománynak?
a ködbe fordult szürke
Ford autó
eléri-e végállomást a Park Avenue-n?
eléri-e célját az éjjeli kísértés
a vágyott csokitorta,
vagy a szájápolás diadala lesz
új idő, új dala?
eléri-e célját a lóarcú csapos
ha semmi kis lónyálat nyújt
de nincs rajta haszon?
eléri-e célját a pár órás újszülött
ha koccintanak üvegpoharat
a pár órás nagyszülők?
eléri-e a célját a vers,
ha szavakat benyelve, rímet keresve
éppen nálad ér földet?
végül eléri-e a célját a kultúra,
ha eszméket túr a sárba,
kútba dobja, ami szépen csengő
üvegpohár volt valaha?
végül eléri célját mindaz,
aminek célja nem önmaga?
eléri a célját mindaz,
aminek célja nem önmaga.
Az írás órai műhelyfeladatra készült: 8 adott szó felhasználásával kellett egy tájleírást adni egy választott képhez. A nyolc szó: szájápolás, krizantém, köd, autó, lónyál, újszülött, csokitorta, üvegpohár
Filep-Pintér Eszter – Gyógypedagógusból lett édesanya, anyafából faragott írótanonc. Utazáskor megismeri önmaga kevéssé ismert szegleteit. Új színeket, hangokat, illatokat gyűjt, de mind mögött keresi az örök emberit.
Nemrég tudtam meg, hogy az izlandiak különös szerelemmel tekintenek az irodalomra. A karácsonyi készülődés legfontosabb eleme a jó könyv vásárlása: a fodrásznál nem arról beszélnek, mit főznek karácsonykor, hanem hogy mit olvasnak az ünnepek alatt. A könyvtárlátogatók között is bizonyára sokan vannak így: vajon mit olvassak karácsonykor. Végre van idő a forraltboros, narancs– és fenyőillatú, villódzó karácsonyfa mellett elmélyülni egy könyvben, vagy legalább elolvasni az elejétől a végéig.
Elkezdtem hát, és be is fejeztem Istók Anna Elejétől a végéig című könyvét, ami a Könyvmolyképző Kiadónál jelent meg. Különös élmény egy könyv születését nyomon követni, az előolvasástól, a borítóválasztáson át a dedikációig. Ha Panninak könyve jelenik meg, azt Irka tagként minimum kötelezően ajánlott olvasmánynak tekinthetjük.
A Prológust egyébként a végére hagytam. Elolvastam az első oldalt, és úgy éreztem, hogy a regény végén szeretnék visszatérni az elejére. In medias res, kezdjünk bele…
A fejezetek hol Eszter, hol Lilla szemszögéből mutatják be a történetet. Közben megjelennek más mellékszereplők, akik ugyanolyan jól kidolgozottak, mint a főszereplők, s talán szerethetőbbek is, mint a lányok. Olvasás közben jöttem rá, mennyire kinőttem már a kamaszkor szenvedéseiből: néha bizony megráztam volna a lányokat, beszóltam volna nekik, hogy hagyják már abba a szenvelgést, és kezdjenek el végre élni. De hát nem ez teszi éppen olyan szerethetően keserűvé a kamaszkort? Szeretni, csalódni, barátkozni, csalódni, lelkesedni, csalódni, bízni, csalódni. A felnőttekkel már kevésbé vagyunk elnézőek olvasás közben. Ha jól belegondolok, kevés a pozitív minta a könyvben. Lehet, hogy előttünk is.
Szerettem itt is – mint az előző könyvben–, a tájleírásokat, az ismerős piacos élményeket, a magyar valóság leírását. De a könyv jó érzékkel túllép a mindentszeressünkamimagyar nézőponton, és a kellemesen ismerős és szerethető unikumok mellett megjelenik a közép európai levertség, értékvesztettség, transzgenerációs feszültségek, amit pont a fiatalok tudnának újraírni.
A szerelmi háromszög itt is megjelenik, de ez a könyv kerete inkább. A lányok és a férfi főszereplő döntéseiben óhatatlanul benne van a feldolgozatlan múltjuk, ami miatt a legtöbbször rosszul döntenek.
Ez a könyv is arról szól, hogy szembe kell néznünk a saját fájdalmainkkal, hogy az új csatáinkat már felkészültebben vívjuk meg és az új örömeinknek valóban örülni tudjunk.
Az Elejétől a végéig gyorsan olvasható könyv, könnyedebb és komolyabb részekkel, önmagunkkal való szembenézéssel, észrevétlenül kezdődő barátsággal, sok zenével és egy „utolsó kitartott hanggal”.
Filep-Pintér Eszter – Gyógypedagógusból lett édesanya, anyafából faragott írótanonc. Utazáskor megismeri önmaga kevéssé ismert szegleteit. Új színeket, hangokat, illatokat gyűjt, de mind mögött keresi az örök emberit.
Szédelegve megyek ki a folyosóra. Alig aludtam az éjjel. Egy kórházban csak az egészen fiatal gyerekek és az élettől egészen távolodó öregek tudnak aludni. Tekintetem a linóleumra mered: egy ötforintos darab mintha kiszakadt volna belőle. Alatta hosszú évek koszfoltja tűnik elő, mint egy lassan gyógyuló, újra és újra felszakadó seb. Akár a fiam füle a sok gennyel, váladékkal, ami nem hagyja nyugodni sem őt, sem engem. Most már jó helyen vagyunk, nyugtatgatom magam. Hamarosan felnyitják a puha fejbőrt, és kitakarítanak minden betolakodót. Jó helyen vagyunk, ismételgetem. Ki tudja, mióta állok a folyosón. Az idő az ilyen helyzetekben másképp pereg. A kezelés után kezembe adják a síró, fulladozó csecsemőt: mindenki dolgára siet. A főnővér Story magazint vesz a kezébe, én magamhoz szorítom a fiamat. Könnyes arca hálóingemhez tapad. Hüppögése, zaklatottsága egészen a “saját” kórtermemig kísér. Ott aztán a mindig nyitott ajtó mögött szoptatni kezdem. Altató dallamok kúsznak a levegőben: “Körben az angyalok ülnek“, „Angyal jő, angyal jő, őrzi álmod ne félj”. A percek lecsorognak a falakon, az idő mintha megállni készülne.
A teljes novella elolvasható a Csodák és egyéb hétköznapi dolgok című Irka antológiában. Megvásárolható a Gödöllői Városi Könyvtár regisztrációján. Könyvbemutató: 2022. december 20. kedd, 18 óra, Gödöllői Városi Könyvtár
Filep-Pintér Eszter Régen, csak reménykedtem a csodákban, ma már tudom, hogy vannak. Lépten-nyomon beléjük botlok, mert van, akinek a lépte-nyoma is egy csoda, akár vízen jár, akár vigasztal, akár együtt sír velem, akár egyszerűen csak szeret. Ezt a csodát kívánom én is tovább adni.
Az ősz néhol epe színbe rejti az üdeséget
máshol bíborba borul a zsengezöld,
lábam alatt sűrű homály az avar
ELÁRVULTUNK végképp.
Napsugárredőn át lásd a fényt
az októberi színek ezernyi derűjét,
de lábad alatt ingoványos a föld
mocskos, áruló sárba dönt.
ÁRVÁK lettünk, mi nemzetet nevelők.
Sóhajunk fölfelé nem ér
talpunk a nemzetünk peremén
egyensúlyozunk, lélegzünk
de eltaszított, csúfolt béranyák lettünk.
Csak téged vinnélek át, te drága gyermek
béranyád, aki az ölébe rejtett,
taníts te minket, régiből teremts építő hitet
taníts te minket, te ezerszer leírt z nemzedék,
taníts minket, hogy elnyomni a szívet, a józan észt
nem lehet, tanítsd te magad, ha már másképp nem lehet!
– Csuszbogonak jelentem, ma két franyudli nem jött iskolába. Az egyik betegség miatt musványlik, a másik a mai dolgozat miatt musványlik. – Erre a franyudlik közül néhányan nevetni kezdtek.
– Köszönöm, üljetek le! – A két franyudli leült a helyére, csuszbogo pedig apró hatásszünetet tartva folytatta:
– Most pedig kérem mindenki vegye elő a kákaporsát!
– Kákaporsot mondott csuszbogo? – kérdezte egy franyudli.
– Igen, jól hallottad!
– A kákaporsot? – kérdezték többen.
– Igen azt. Mindenki jól nézze meg magát benne! Aki szelehallónak látja magát, az beírhat a mai dolgozatra egy ötöst!
– Egy ötöst? – kérdezték a meglepődött franyudlik.
– Igen, egy ötöst.
– S aki nem? – szólalt meg egésze halkan egy franyudli a leghátsó sorból.
– Az addig nézze magát, amíg szelehallónak nem látja magát!
– De hát én nem vagyok szelehalló.
– Mutasd csak a kákaporsod! Add csak ide! – csuszbogo odalépett a franyudlihoz, lehajolt mellé, belenézett a kákaporsba.
– Odaadom az enyémet, az én kákaporsomban szelehallónak fogod látni magad, hidd el! – azzal csuszbogó odahozta a saját kákaporsát.
– Nézzünk bele együtt! Ugye te is látod, milyen szelehalló vagy! Én annak látlak! Írd be nyugodtan az ötöst!
A 9. Irka tábor feladata volt: a megadott halandzsa szavakból kellett olyan rövid szöveget írni, melyből kiderül a jelentésük: csuszbogó, franyúdli, musványlik, szelehalló, kákapors.
A körömdarabok úgy szállingózták a délelőtti napsütésben, mint a gránátkő csillogó pora. Könnyedén suhant az olcsó reszelő a géllakkos felületen. Egy kis pihenést ő is megérdemel – gondolta Dzsenifer – míg pár percre lehunyt szemmel, a napsugarakat magába gyűjtve, a sírkő szélén üldögélt. Mostanában állandóan csörög a telefon. Annyi a rendelés, hogy nem győzik teljesíteni. Néha vissza is mondanak egyet-kettőt, mert nem bírják szusszal.
Most legalább van egy szabad félórája, amikor végre kifestheti a körmeit. A főnök az okmányirodában gubbaszt: egyhamar nem várható. Otthagyta hát Dzsenifer a bódét – ahol a rendeléseket veszi fel telefonon –, és ráhelyezte narancsbőrős fenekét a minta sírkőre. Nem tudta eldönteni, hogy az ametiszt lila, vagy a türkiz legyen a befutó. Csillag mintákat ragasszon rá vagy cicákat? Nehéz döntés, mert hát, egész héten ezt kell majd bámulnia. A kliensek sem tudják könnyen eldönteni, hogy márványból vagy gránitból készüljön a sírkő. Fekete vagy inkább szürke legyen a színe, ovális vagy négyzetes a formája. Dzseni végül a lilát választja, de az egyik körmöt megcifrázza egy csík türkizzel.
Az első héten, mikor betanuló volt, azt mondta a Béla, hogy ezt a munkát nem szabad hazavinni. Felejtse el a könnyes arcokat, meg a szipogó hangokat: tárgyilagosnak kell maradnia! Semmi érzelem. Ez nem az a meló, ami széparcúaknak való. Éppen ezért választotta éppen őt.
Aztán mikor először hívta fel magához – a felesége persze nem volt otthon –, megmutatta a saját koporsóját a padláson: díszes bársonyhuzattal. A kopaszodó főnök arra bíztatta, hogy nyugodtan feküdjön mellé:
– Mindenkinek jár egy kis szórakozás a hosszú nap végén – mondta, majd hozzátette: – Hidd el, pár perc alatt a menyországba juttatlak!
– Oda eljuttat egy frontális ütközés is, Béla bá – válaszolta akkor.
Nem hiányzott neki az a szalonna szagú, izzadt mennyország, amit Béla igért. Megtanulta már leszerelni ezeket a fonnyadt bőrű sápadtakat.
Bezzeg a nevelőapját sosem tudta leszerelni, naponta többször rámászott. Aztán egy nap beütött a szerencse. Keresztbe állt a torkán egy méretes halszálka. Ha igaz a mondás, hogy az ember úgy hal meg, ahogy él, akkor nem a torkát kellett volna átfúrnia a szálkának, hanem a farkát. Na, annak a görénynek nem lett gránit sírköve. Nem volt arra se pénz, se akarat.
Dzseninek néhány szép hete volt, mielőtt kilakoltatták őket, aztán csak járta a falut, munka után. A sírköves volt a sokadik próbálkozása. Maga sem gondolta volna, hogy az üzlet így beindul. Neki csak a telefonokat kellett felvennie, meg leírni néhány fontos dolgot. A kliensekkel Béla vagy az asszonya beszélt.
Nem tudja még, mi lesz vele, ha véget ér a korona, s kevesebb lesz a meló. Sebaj, a nap süt. Chipsre, kólára, lakkra, néhány használt göncre még mindig futotta. Az az álma, hogy műkörmös legyen. Sok jó ötlete van, például a temetési körmökhöz.
– Műkörmös – rebegte szem lehunyva a sírkövön, miközben várta, hogy a türkiz és a lila megszáradjon. Csak azután következhet rá vékonyan a fekete szegély.
