Ruhatár kategória bejegyzései

Akaszd be kabátodat a ruhatárba és lapozz bele a programfüzetbe.

Bojár Cassino: Vakri

Az Irka sok szeretettel vár minden érdeklődőt

2019. október 4-én pénteken 18 órakor

Bojár Cassino: Vakri című kötetének bemutatójára.

Részlet az Irka alapító tagjának kötetéből:

“…ha írni kell, hát írni kell. Senki ne fogja vissza magát. De tudnia kell, hogy annak számtalan feltétele, útkacskaringója, fel és leszálló, kedvező és kedvezőtlen áramlása van térben és időben. És nem is mindig kívánatos nagynak neveztetni. Mondják, a papír mindent elbír. És milyen igaz. Hitler is írt könyvet… Kell-e hát ácsingózni a nagyság, az ismertség nimbuszára? Lehet-e ez mércéje a jónak, örökkévalónak? Dőreség!

Ma már tudjuk, a világegyetem sem örökkévaló, idővel semmivé lesz.  Erre persze sokan mondanák: jó rendben van, vállalom, csak legalább addig ne felejtsenek el. Pedig csak azt nem felejtik el, akit soha nem is ismertek. Menj a könyvtárba, nézz végig a könyvek sokaságán. Hány olyan van ott, amit soha, senki nem kér ki, nem olvas el?  Csak ott van. Mert valaki megírta, valaki kiadta.

Kriminek is rosszt azt remélni: valamikor a földi élet végeztén meglátogatja a maradványokat egy idegen bolygó szülöttje, aki már csak az én könyvem tépett, szélfútta példányát találja. Az meg egyenesen tragédia lenne, ha ebből akarna következtetni az elpusztult civilizációra…”

A belépés ingyenes!

Az esemény nyilvános, melyen kép-és hangfelvétel készül.

Galló Kovács Zsuzsanna: Évadzárás Bélánál Coelho nyomán szabadon

Amit Isten el akart mondani az emberiségnek, azt mind odatette az orra elé, hogy észrevegye.

Azt, hogy Béla ismeri-e a fenti Coelho idézetet nem tudom, mindenesetre terülj, terülj asztalkát varázsolt az orrunk elé július 10-én, az Irka évadzáró partiján. Amíg szorgalmasan és nagy-nagy élvezettel sütögette a több napja pácolt tarját, marhahúst, kolbászt és zöldségeket, addig Panni elégedetten összegezte az I. félév örömteli eseményeit: két nagy terv vált valóra. Öt év várakozás után februárban megjelent Enid „Felkapkodott gyöngyök” c. kötete, júniusban pedig megnyílt közös kiállításunk a GÖMB alkotócsoporttal „Artjárás” címmel. Az itt látható művek szerepelnek majd verseink, prózáink mellett az őszre tervezett kötetünkben, amihez egy új művészeti alkotóközösség, a Gödöllői Fotós Kör segítségét kértük. Az Irka II. féléve igencsak bővelkedni fog könyvbemutatókban, nemsokára János, Julika és Panni új regényét köszönthetjük és csodálhatjuk majd meg. Galló Kovács Zsuzsanna: Évadzárás Bélánál Coelho nyomán szabadon bővebben…

Ujj Béla: Élvezhetően attraktív, ellenzékieskedő közhelyek (indulatok a Vígszínház Diktátor[1] előadásáról)

illusztráció: pixabay.com

2019. május 24-én délután az autópályán, mostanában általános gyakorlat szerint, valamilyen hozzánemértésből adódóan olyan időszakban is dugó tudott keletkezni, amikor nem szokott. Így, miután este a Vígszínház környékén parkolni legalább akkora művészet, mint a színészet maga, öt perccel az előadás kezdete előtt estem be a jegyirodába. Nem sok jót ígért, hogy nem volt ott senki, de aztán végül, a pénztárosnő javaslatára, inkább egy földszinti pótszékért fizettem 2500 forintot, mint egy rendesért az erkélyi magaslesre. Ugyan a színpadi helyzetnek megfelelően mozgatott thonet székemről, amit magam vittem be a terembe, csak a színpad nyolcvan százalékát láttam, ez csak néhány jelenetben korlátozta, akkor is csak a hallásban, az élményemet. Ez volt az évadban az utolsó előadás, így talán ezért is volt totális teltház. Nem tudtam kihasználni a jegyszedőnő javaslatát, hogy üljek be valami jó üres helyre, mert olyan nem volt.

A darab Chaplin Diktátor című filmje alapján készült, amit ifjúkoromban többször is láttam, gyakori filmklub látogatóként. Az Oscar díjas alkotás érdekessége, hogy a szerző első hangos filmje, ami eszperantóul is elérhető. Ujj Béla: Élvezhetően attraktív, ellenzékieskedő közhelyek (indulatok a Vígszínház Diktátor[1] előadásáról) bővebben…

Galló Kovács Zsuzsanna: GÖMB-IRKA közös kiállítás megnyitó

Az IRKA (IRodalmi KerekAsztal) és a GÖMB (Gödöllői Művészbarátok) alkotóinak közös kiállítása a művészetek átjárhatóságának méltó bizonyítéka. Festett szavak, írott festmények, közös inspiráció jellemzi a két művészeti csoportosulás közös tárlatát.

Váraljai-Bátki Margit zeneművész megnyitó beszédében a művészetek átjárhatóságágának evidenciáját bizonygatta. A kiállított alkotások megmutatják, hogy „a kapcsolódási pontok működnek, az ihletből és az egymásra ható szellemi energiából izgalmas eredmények, kiváló művek születhetnek. Köszönet az IRKA és a GÖMB tagjainak azért, hogy bármilyen evidens is ez az átjárhatóság, felhívták rá a figyelmet ezzel a kiállítással.”

Az IRKA szerzőinek verseiből Csorba János és Kővágó Éva olvasott fel, Maros Ottó jazz zongorista hangulatos improvizációja kíséretében. A könyvtár zöld teraszán fogadás várta az érdeklődőket. A tárlat tüzetesebb megismeréséhez nagyban hozzájárult az IRKA vezetőjének, Istók Annának a keresztrejtvénye, amit az egyes alkotások beható tanulmányozása után lehetett megfejteni. A kiállított művek jól érezték magukat a vidám hangulatban, amit a Múzeumok éjszakáján ki-be áramló tömeg teremtett.

A kiállítás egész nyáron megtekinthető. A szervezők kíváncsian várják a közönség észrevételeit, gondolatait a művek mellett felfüggesztett színes noteszekbe.

Az alkotók:

Ízelítő a művekből:

Az Irkások saját kézírásos verseit és a Gömbösök alkotásait szerkesztette Lőrinc Ferenc

Dercsényiné Horváth Gabriella: Különböző változások

a keretben az Irkások novellái, versei

Sz. Jánosi Erzsébet több Irka műből válogatott

Szentiványi – Székely Enikő selyem szövése

Balla Vera festménye

Nádašpétër: Álom c. versére

Márvány Miklóst Ujj Béla verse ihlette

Rehák Julianna tálkái

Istók Anna REM versét örökítik meg

Szinvai Pál: Mérleg

Posztobányi Péter festménye

Ocsovszky Zsófia versére

Fóliára írt versek Pirók Irén szemével

videó a megnyitóról

Artjárás – a GÖMB és az IRKA közös, interaktív kiállítása a könyvtár megújult udvarán.

Közzétette: Godollonettv – 2019. június 22., szombat

 

A GÖMB alkotócsoportról és az IRKA-ról bővebben itt olvasható:

https://www.gvkik.hu/wiki/index.php5/G%C3%96MB_Alkot%C3%B3csoport

https://www.gvkik.hu/irka/rolunk

Az Irka könyvbemutatóinak plakátjai:

 

 

 

 

 

Ujj Béla: Mozart tus és Haydn zuhany

Kép a zágrábi koncertről

 

 

 

 

 

Ujj Béla: Mozart tus és Haydn zuhany

(Wolfgang Amadeus Mozart: Symphony No. 36 in C major, K.425 Linzer és Franz Joseph Haydn: Mass in D minor, Hob.XXII:11 Missa in Angustiis)

2019. március első napján újra a Vatroslav Lisinski Koncert Teremben találtam magam. Közel tíz éve, hogy hónapokat dolgoztam Zágrábban, akkor több mint két tucatszor voltam itt, a legkülönbözőbb koncerteken. Szabad estéimen a népzenétől a modern dzsesszig mindenféle zenét hallgattam itt.
A legemlékezetesebb élményem, talán, a Zágrábi Filharmonikusok, számomra ismeretlen, horvát klasszikusok műveit bemutató sorozatának előadása volt. Azon az estén, az akkori horvát köztársasági elnök mögött ültem, ingyen jeggyel, amit a pénztáros adott. Már ismert mint törzsvendéget, valószínűleg ezért kaptam, többször is, valamelyik nagykövetség fel nem használt tiszteletbelépőiből. Sok jó zeneszerző van, akinek zenéit nem ismerjük, pedig a szülőhazájukban joggal büszkék rájuk.
A mai előadás a Zágrábi Filharmonikusok miatt keltette fel érdeklődésemet. A vendégkarmester Gabriel Bebeselea, közreműködik az Ivan Goran Kovacic Akadémiai Kórus[1]. A program: Mozart: 36. szinfóniája és Haydn Nelson Miséje.
Fárasztó nap után ülök be, kicsit korábban érkezve, a nagyterembe. Végignézem, amint a zenekar felveszi a munkát. Itt van elég hely a lábamnak, és most mellettem sem ül senki. Jól esik a semmittevés.
A Mozart darab olyan mint egy könnyű, hűsítő tusolás. Teljesen felüdülök tőle.
A négytételes szimfónián – ami egy azok közül, amiket germánnak neveztek – állítólag látszik Haydn hatása, de én ezt a művet is igazi Mozartnak érzem. Mozart az a szerző, akinek zenéje vezetett el engem a komolyzenéhez. Műveiben van valami semmi máshoz nem hasonlítható természetesség. Azt sem gondolom, hogy jogos lenne a műre a „hanyatt-homlok” jelző, amit maga a szerző akasztott rá, mert nagyon is kerek, pezsdítő, megragadó zenéről van szó. Az első, az Adagio-Allegro spiritoso tétel lassú bevezetéssel indul, de összességében mégis a mozgalmasság jellemzi. Lubickolnak is benne a zenészek. A második, a Poco adagio tétel olyan mintha egy odaadó szerenád lenne, jó elandalodni rajta. A harmadik, a Menuetto tétel úgy szólal meg, mintha a névadó tánc harsány, vérbő paródiája lenne. Humorát az előadók is láthatóan értik és élvezik. A negyedik, a Prestó tétel, vidám karneváli hangulatú fináléja friss, derűs hangulatban zárja a művet.
A szünetben nézem a közönséget. Többségben vannak a nálam idősebbek. A közönség majd kétharmada nő. A férfi vécében nem is kell sorban állni. Hamar visszamegyek a terembe, így végig követem, amint felállt a körülbelül száz tagból álló akadémiai kórus. Az énekkarban kisebbségben vannak a férfiak. Az jár a fejemben, hogy több fiatal nő van a színpadon, mint a nézőtéren. Az is jelez valamit, hogy a második részre kibővülő zenekarban viszont – még – több a férfi. Az orgonát is próbálják. Az előkészületek jelezik, hogy a megszólaltatásra váró Haydn mű nagyszabású. Amikor az énekesek is bejönnek és elhelyezkednek, a köpcös, Liszt hajú, fiatal román karmester intésére felhangzik a zene. Túl a könnyű tusoláson, várakozással telve várom az áradó zuhanyt. Meg is jön.
A Haydn mű hangszer-apparátusa gazdag. A szerző utolsó miséinél szinte tobzódik ebben a változatosságban. A mű szövegének eredete, kissé átírva ugyan, a katolikus egyház latin miséje. A Nelson megnevezés szerintem érdektelen, ahogy a „Missa in Angustiis” cím sem igazán fontos. Jó lenne, ha a szorongattatás, félelem mindenkiben csak olyan hatást keltene, mint a szerzőben. A hat részből álló mise minden magát az élménynek odaadni képes hallgatót elragad, hittől függetlenül. A nyitó tételben, Kyrie („Uram, irgalmazz”), jól szólnak a fúvósok. A Gloria („Dicsőség”) lassú középrésze, valóban a világ bűneit megszenvedő Jézus felidézése. A Credo-ban („Hiszekegy”) a gyors, lassabb és újra gyorsabb, jó érzékkel váltja egymást. A Sanctus („Szent vagy”) melankóliája felemel. A Benedictus („Áldott, aki jön az Úr nevében”) megvillantja a világosság eljövetelének ígéretét. Végül az Agnus Dei („Isten báránya”) szólista kvartettje hatásosan készíti elő a záró kórus monumentális megszólalását.
Az énekesek hozzák, amit kell, az elemi hangzású kórus és a zenekar összhangja biztosítja a megszólalás hatásosságát. Katartikus, amikor a mű végén a kórus ragyogva zengi „Dona nobis pacem” („Adj nekünk békét”).
Az előadást nem fergeteges, de azért decens taps követi. Nem hangzik el ráadás, de ez nem okoz hiányérzetet, mert a kapott élmény kitölt. A ruhatárban, elnézve a jegy számomat, rossz sorba állok, amit a fantasztikus lábú ruhatáros lány mosolyogva fogad, és szó nélkül megy át a megfelelő részbe a kabátomért.
Már a villamosra várva elégedettség tölt el, hogy a kimozdulás mellett döntöttem, hogy a koncertlátogatást választottam a korai lepihenés helyett. Már-már olyan érzésem támad, mintha szabad lennék.

http://www.lisinski.hr/en/events/zagreb-philharmonic-orchestra-br-blue-cycle-br-gab/

Ujj Béla: Bábuk vagyunk?

Bábuk vagyunk?

Apa lánya a Bábszínházban[1]

Reggel kirúgtak az egyik munkámból. Mikor végzek a többi még élő napi feladattal, már elmúlt öt óra. Látom a naptárban, hogy 2019. február 25.-én, vagyis ma, játssza a Bábszínház Háy János Apa lánya című darabját. Nagyon régen voltam a Bábszínházban, ezért és Háy miatt, akinek világa közel áll hozzám, írtam be magamnak az időpontot. Most hogy hirtelen lett időm, gyors döntéssel kocsiba ülök. Irány az Andrássy út. Háromnegyed hétkor, alig kétszáz méterre a színháztól parkolok le. Itt ilyenkor már nem kell fizetni. Öt perccel a kezdés előtt kérdezem a pénztárosnőt, van-e jegy. Kicsit furcsán néz, de kiböki, hogy van még egy szakmai. Tulajdonképpen oda is adhatja, mondja, és meg is kapom. Lépcsőzés az emeletre az Ország Lili Terembe. A második sorban ülök. Jó hely. Mindkét oldalamon húszas, csinos nő. A nézők többsége is nő, mindenféle korosztály.

A színpadon megelevenedik, amint a varsói gettó gyerekmentő ápolónője, börtönbe kerülve, saját magát vallatja. Háy megmutatja, hogy nincs kegyetlenebb vallatónk önmagunknál. Azt is jól látja, hogy a bátorsághoz érzéketlenség szükséges. Extrém helyzetben próbálja a szerző értelmezni a szeretetet. Sok kétséget vet fel. Közben boncolja a vállalt(?) magány természetét. Az elvesztett apa egyben meg nem talált férfitárs is. Irena Sendler túlélte a borzalmakat. Nincs más biztosíték, hogy ne ismétlődjenek meg, csak mi magunk. De ahhoz nekünk kell kijutnunk énünk börtönéből.

A darab a történelemben sajnos már megszokottá vált nyomasztó helyzetet eleveníti meg. Vagyunk mi és vannak ők, az idegenek, akik veszélyesek. El kell keríteni őket tőlünk. Van a helyes cselekvés, a miénk, és van bűnös, az övék. A bűnösöket be kell zárni. Inkább vagyunk őrök, mint rabok. Lehet, hogy az ő gyerekeik is ártatlanok, de idegenné nőnek majd, ha nem vigyázunk. Mégis mindig akadnak közöttünk bátrak, akik vállalják a kockázatot, akik szerint nem lehet mást tenni, mint legalább a gyerekeket megmenteni, bármi módon. Mert nincs olyan magas ár, ami nem fizethető meg az életért. Mert minden gyerek, apák lányai és anyák fiai egyaránt, a reményt jelentik. Ők lehetnek azok, akik talán egyszer majd eljutnak oda, ahol már mindannyian mi leszünk.

Örök kérdés, mi van azzal, aki sem bábu, sem bábmozgató nem akar lenni? Miközben a darab végén tapsolok, az jár a fejemben, hogy én nem akarok hős lenni. Az is jó lenne, ha én nem lennék bábu, és nem kényszerülnék saját védelmemre másokat sem manipulálni.

Hoffer Károly rendezése jól kimódolt. Gimesi Dóra dramaturg munkája nyomán, a sokszor bonyolult szövegek jól gördülnek. Az ugyancsak Hoffer által tervezett látvány nem igazán ragadott meg, de alkalmas keretet biztosított Pallai Mara számára, hogy minden minőségében bizonyítson. Egyáltalán nem éreztem, hogy egyedül van a színpadon. Benépesítette, nem csak a különböző bábukkal, hanem elsősorban sokféle saját magával. Legmeggyőzőbben önnön testével bábozott. Férfi-nő páros alakításai különleges élményt jelentettek. A darabvégi egekbe emelkedés nekem feleslegesnek tűnik. Ott fent is csak ugyanolyanok maradnak az emberek, mint a földön, és minden ismétlődik vég nélkül, újra meg újra. Mozgatott és mozgató örök kötésben tartják egymást. De van remény, amíg a mindenkori apáknak születik lánya, aki aztán anyja lesz egy fiúnak, aki idővel apává érik. És így megy ez tovább, mindörökké.

Kifelé elveszek egy gusztusos kiadványt a Bábszínház 2018/19-es évadáról. (Lesz-e jövőre is TAO pénz híján?) A ruhatári sorban nézegetem. A bemutatók között még Irena néven, 90 percesnek jelezve találom meg a darabot. Most olyan 70-75 perces lehetett. Olvasom, hogy Presser Gábor a zeneszerző. A kocsihoz tartva próbálom felidézni a hallott zenét. Nem megy. A sokféle gondolat, ami az előadás nyomán hazáig kavarog a fejemben, az emberi természetről, az este jól járható utakon vezetve, elfedi.

[1] https://szinhaz.org/csak-szinhaz/csak-szinhaz-budapest/2018/12/14/apa-lanya-babszinhaz/

Szolnoki Irma: Ez nem csak egy kiállítás

Nemrég valaki közülünk hatalmas terhet vett a vállára. Csendben cipelte, zokszó nélkül hordta a szívében, gondolatai csak akörül jártak, hogyan tudná ezt a nagy megmérettetést a legjobban teljesíteni. Erőt adott hozzá a hosszú, sohasem múló szerelem és a kötelességtudat, ezt a munkát el kell végeznie! Kitartása, akaratereje sikerre segítette, a nagy munkát letette egy múzeumba, igaz Pásztóig kellett vinnie. Férje több festményét (nógrádi várak) és kagyló-csiga gyűjteményét a múzeumnak ajándékozta, az emlékkiállításra könyveiből, jegyzeteiből, szakcikkeiből, kitüntetéseiből, fényképeiből állított össze egy anyagot,
melyeket tárlókban láthat az odalátogató. Szolnoki Irma: Ez nem csak egy kiállítás bővebben…

Mersdorf Ilona: Péntek este Eniddel

Emericzy Enid arcképe

Eddig is itt ültél közöttünk minden IRKA találkozón. De most ez az este a könyvtárban csak rólad szólt – ezt bírtad, ugye?
Az igazgatónő köszöntött először, még a színes sapidat is megdicsérte. Tényleg jól állt neked. De jól áll a parókád is, a konyakszínű. Legközelebb nyugodtan jöhetsz abban, vagy akár kopaszon is, ha úgy kényelmesebb.
Aztán Julika, Irma, Panni olvasták fel rólad szóló írásaikat. Na, mit szólsz, rólad írnak az irkások, nem semmi.
Aztán meg beszélgettünk a könyvedről Pannival. Hogy mekkora élmény volt azt a majd háromszáz írásodat elolvasni. Melyik a fő kedvenc, a Nelli néni temetése, vagy a Tükörcsók? A szonettek vagy a pajzán verseid? Akadt jó pár, amit nem is ismertünk eddig. Persze, te mindig fel akartad őket olvasni – de mire elég az a két óra, péntek esténként, hattól nyolcig?!
A könyvbe is csak nyolcvan írásod fért bele. A válogatás miatt kicsit morogtál, miért nem lehetett mindet belevenni? Az már jobban tetszett, mikor Kenéz Árpi, Márta és János olvasta fel a verseidet. Örültél, ugye, hogy a tisztelt publikum nevet – azt meg elviselted, hogy voltak, akik a szemüket törölgették. Sokan eljöttek, akiknek hiányzol. Volt kolléganőid mondták, hogy használják még a gyerekeknek készített rajzaid.
Remélem, elégedett voltál velünk, végig vidámak maradtunk. De azt nézd el nekünk, hogy még mindig keressük a válaszokat a miértekre. Azt mondod, nem figyelünk eléggé? Te megírtad nekünk? Például a Négy életemben, amit a négy lányod olvasott fel? Nagyon büszke voltál rájuk, láttam az arcodon.
Mint mindig, most is alig bírtad kivárni, hogy végre rád kerüljön a sor a felolvasással. Mekkora ötlet volt ez már megint Erikától, hogy elhozta azt a videót, amin mind ott vagytok, régi irkások!
Na, és mit szóltál azokhoz a borsókrémmel megkent, vadítóan zöld szendvicsekhez? Elkérted a receptet Anikótól? Hogy mindenkitől kéred? Jó, igazad van. Ki kell próbálni mindent, nem csak az írásnak élünk.
Bár ezen az estén ez volt a legfontosabb. A könyved, a Katus-tervezte, enidesen színes borítós könyved, amit hazavihettünk mindannyian magunkkal. Amiben megmutathatod végre százféle önmagad.
Kuncogsz, hogy maradt még így is meglepetésed számunkra? Látom. Most kaptam Árpitól ezt a két verset, amiben párbajoztok egymással. Ragyogó csörték, mindkét oldalon.

Kenéz Árpád: Impressziók egy boszorkányról

Az álombéli tünemények harca kifárasztott
egy cserzett arcát bámuló parasztot.
Reggeli teaillat száguld keresztül a koponyán,
megcsúszott a tekintet egy járdán átbillenő pocsolyán.

A borosüveg lencséjén keresztül bókol a rizs bugája,
Mérgezett szag esik le az erkély mélyén a Dunára.
Egymáshoz csattogva érnek a pálcikák fa ajkai,
Porhangú éneket árasztanak az öreg komód fiókjai.

Pacsirtafű dalolászik talán száraz koporsójában néha?
Vagy a magány költötte verseket sóhajtja egy léha,
mahagóni Piperedoboz púdernélküli csontváza?
Vagy egy ártatlan sósrúd zörög zacskójába zárva?

Megvakult, gágogó háziszárnyasok törnek a felszínre,
Kávéképű, elolvadt csészefülek vágynak a tejszínre.
Mágnespántlikák díszítik az idegből szőtt takarót,
Macskaléptek verik tarkón a szívre irányított fakarót.

Gödöllő, 2008. október.

Emericzy Enid: Impressziók egy Kenéz Árpádról

Semmi álom és semmi fáradtság,
Testén észrevenni a fák zöld lombozatát,
Teaillatú csak, ha igazán szomjas,
Éppen átgázolt egy-két pocsolyán.

Bort, ha inna, rizsre gondol közbe’
Gondolatában mérgek szállnak,
Ajkai csattogva keresik élelmüket,
Régi komódok titkai emésztik szívét.

Pacsirták dalolnak emlékeiben,
Magányát szítva; piperedobozok között
elveszett lelkének csontváza jajgat,
Ropogós rágcsálás körülötte zörög.

Még nem vak, látja a libák szárnyalását,
Még tudja, az igazi kávéhoz a tejszín se rossz,
Mágnesként önmaga déli sarkába,
Macskák döfik majd az északi fakarót.

2009.06.13.

“…nagy kegyelem az, ha az embernek nemcsak képessége, hanem lehetősége is van arra, hogy megmutassa, mi minden lakozik benne…”

Ujj Béla: Rendezővel szexelni (élet)veszélyes

Illusztráció: jelenet a darabból

 

 

 

 

 

Rendezővel szexelni (élet)veszélyes

Ascher Tamás Háromszéken[1], Katona József Színház

Engem tulajdonképpen egyáltalán nem érdekel, ki ejtette teherbe a külhoni magyar színésznőt. Valódi kérdés az, szülessen-e meg a nem mindkét szülője által várt gyerek. Lényegi dilemma az is, hogyan kezelhető az elhagyottság. Az pedig már igazi dráma, hogyan jut el valaki az öngyilkosságig. Máté Gábornak és Ascher Tamásnak nem nemzőképessége izgat, hanem színpadi működésük. Szerencsére az utóbbi sok élménnyel gazdagított már. Pintér Béla munkái csak az utóbbi években kerültek a látókörömbe. Ez nem azért van, mert nem követem az alternatív színjátszást – már a múlt század nyolcvanas éveiben is nagy élvezettel vártam alternatív Godot-kra, különféle előadásokon –, hanem azért mert így alakult. Néhány hete, a Bajnok megtekintése után határoztam el, hogy megnézem az Ascher Tamás Háromszéken című előadást is. 2018. november 7-én, kimerítő és hosszú munkanap után, az Andrássy úton visszafordulva csíptem el egy parkolóhelyet, a kiskörúthoz közel. Éppen hétre, fáradtan estem be a színházba. Szokásom szerint, most sem volt jegyem. Állóhelyet azonnal kaptam. Dugig telt ház volt, így most tényleg végig álltam a kétórás darabot, amit – ellentétben a szórólapon jelzettekkel – egyfolytában játszottak. Ez a fizikai próbatétel érzékenyebbé tett a minőségre. A darab közben csak egyszer ültem le a lépcsőre, egy hosszabb dialógus idejére nélkülözve a teljes színpadi rátekintést. De a következő „néptánc betét”, amit a színészek nagy élvezettel adtak elő, felállított. A darab népiesch-ség paródiája építő jellegű. Nem lenéző, hanem helyrerakó.

Csehovtól – nehezen magyarázhatóan, de mégis nagyon is érthetően – nem tud szabadulni a teátrumi világ. Mindig műsoron van. Életemben, különböző nyelveken – oroszul több változatban is – tucatnyi Három nővér-t láttam. Mindenkinek, aki rendezőnek gondolja magát, van saját verziója. Ebben a darabban fél tucat rendező játszik különféle módon – mi más lehetne a „színház a színházban”, mint a Három nővér. Már csak azért is, mert azzal jól lehet rendező férfiként színésznőt fogni. A darab végén, a csak narratívan jelzett végkifejletben, a teherbe ejtett színésznő végez magával. Nézői belsőmből ösztönös neheztelés árad ezért Máté felé. Hiába a sok paródia, Pintérnél mindig könyörtelenül helyet követel magának a való élet.

Bezerédi Zoltán saját magát is a tőle megszokott hitelességgel és színvonalon hozza. Keresztes Tamás Ascher-figurája azt ábrázolja, amit én eddig gondoltam a rendezőről. (Többet vártam!?) Fekete Ernő Mátéja életszerű, egyaránt jól ragadja meg a köznapiságot és az emelkedettséget. Mikor először színre lépett, elborzadtam Jordán Adél erdélyi színésznő alakításának túlkarakterizáltságán. Be kell vallanom, hogy még a ripacs szó is agyamba villant. De ahogyan haladt előre az előadás, játéka valamilyen értelemben megragadta figyelmemet. Az önmagát zárójelbe helyező, de olykor mélyen autentikus nőciségével végül is döntően járult hozzá a darab rám gyakorolt hatásához. Van egy olyan érzésem, hogy a nő színészek valahogy jobban értik Pintér Bélát. Ez ebben az előadásban is így volt. Néhány férfi szereplő valahogy kiesett a megteremteni kívánt atmoszférából. (Miközben valószínűleg arra gondolt, hogy a szamovárt is zseniálisan el tudná játszani a Három nővérben). Pintér, mint színész is, csak férfi, ebből a szempontból. A két személlyel játszatott igazgató érdekes és talányos rendezői élmény (és vélemény?). A próza, zene, tánc a helyén van. Az élő zene élvezetes. Tapasztalatom: állva, rogyadozó térddel is, lehet élvezni a produkciót.

Ha nem sajogna a lábam, én is tapsolnék, de az ütemes és tartós tenyérzenét már az előcsarnok egyik kényelmes székében ülve hallgatom végig. A néptelen kávézóban az utcafronti ablak melletti asztalnál az igazi Máté Gábor beszélget átszellemülten egy érett, szépsége teljében lévő nővel. Mikor, rövid ücsörgést és friss ímél-nézést követően, már a tömeg kiáradása után elhagyom a helyszínt, az ablakon át még egyszer megnézem a beszélgetőket. Most bizony irigylem Mátét, aki mellesleg kortársam. Mire a kocsihoz érek, teljesítem az okostelefon egészségprogramja által mára ajánlott tízezer lépést. Jó nap volt.

[1] http://katonajozsefszinhaz.hu/eloadasok/bemutatok/42816-ascher-tamas-haromszeken

 

 

Víg Dóra: Fehér zene

Lőrincz Ferenc képei a Levendula galériában

 

 

 

 

Víg Dóra: Fehér zene

Lőrincz Ferenc festőművész kiállítása a Levendula Galériában

Végtelen hómezők. Tájak szürkében és fehérben. Az egyre laposabb napsugarak és a sík terep bezárta háromszögek változékonysága. Részvétlenül nyúló árnyékok. Szívszorítóan egyhangú, monoton homogén felületek. A horizonton azonban szemmel alig kivehető, távoli piros pont.  Van miért küzdeni, van mit elérni. Lőrincz Ferenc festőművész kiállítását mindenki magában nyithatta meg a világnak a „My heart’s in the highlands” meditatív orgonazenével kísért verssoraira. Telitalálat volt a tárlat szokatlan közkinccsé tétele. Ezek a képek szavak nélkül  beszélnek, dallam nélkül zenélnek. Miközben szemünk a havas göröngyöket pásztázta, lábunk képzeletben a jeges fehérséget taposta, a nyitott ajtón beszökött a februári váratlan tavasz. Egy gerle burukkolt biztatóan. Apró piros dallam a fehér zenében.