Mersdorf Ilona bejegyzései

Erdélyhez köt a gyerekkor, az emlékek, amik azzá tettek, aki vagyok. Gödöllőhöz az írótársak, az IRKA közössége. Szeretek történeteket mesélni. Míg írok, úgy érzem, van kinek.

Mersdorf Ilona: Őszi születésnap

Újszülött ködök
ébredeznek 
a völgyben.

Lónyálnak csúfolt
pókhálók a krizantém
menyasszonyokon.

A verandán damaszt
abrosszal terített
asztal.

Porcelántányérok,
csokitorta, metszett
üvegpoharak, pezsgő.

A fürdőben hófehér
potpourri, ánizs a
szájápoláshoz.

Autóduda kergeti szét
a csendet, a magány
egy napra elköltözik.


Az írás órai műhelyfeladatra készült: 8 adott szó felhasználásával kellett egy tájleírást adni egy választott képhez. A nyolc szó: szájápolás, krizantém, köd, autó, lónyál, újszülött, csokitorta, üvegpohár 

Mersdorf Ilona – Gyerekkorában a holdra is eljutott Verne Gyulával, majd húszévnyi kényszerű bezártság után ismét útra kelhetett – igaz, szerényebb úticélok felé. Iránytűje mindig a nagy vizek és az ókori kultúrák felé viszi. Ha nyerne a lottón, venne egy nagyobbacska hajót, amin az egész család elfér, és körbeutazná velük a Földet.

Mersdorf Ilona: Anyám első halála

(Borítókép: Szinvai Dániel)

“…Az éjszaka órái lassan teltek, a sötétség el akarta anyut sodorni. De én ott voltam, hogy megérezzem, mikor a keze megrebben, aztán elernyed.
Felugrottam. Gyorsan, lámpát, kiáltottam a férjemnek.
Egy-kettő-három, nyomás a szívre. Tartsd a fejét, ne bukjon hátra.
Egy-kettő-három, nyomás a szívre.
Hány perc telt el? Ugye nincs még négy?
Egy-kettő-három, nyomás a szívre.
Nem féltem. Nem is én voltam az, aki nem fél. Erő volt bennem, ami átfolyt abba a kivérzett szívbe, én csak továbbadtam….”

A teljes novella elolvasható a Csodák és egyéb hétköznapi dolgok című Irka antológiában. Megvásárolható a Gödöllői Városi Könyvtár regisztrációján.
Könyvbemutató: 2022. december 20. kedd, 18 óra, Gödöllői Városi Könyvtár

Mersdorf Ilona

Míg mesélünk, ott ülünk együtt az ősi tábortűz körül. Velünk vannak, akik már odaátról figyelnek, és minket hallgatnak, akik csak most érkeztek. Sámánok vagyunk, akik megidézik a csodát.

Mersdorf Ilona: fekete

Horváth Piroska: ketten

 

 

 

 

 

 

 

 

azt hittem nagyapából is
csak egy van mint apából
hatéves koromban lett még egy

kovács volt
nem tudtam az mi csak füleltem
pájinka tűz vas
izgalmas volt mégis
féltem
arca felizzott a sötétségben aztán
gyorsan elégett

nagyanyám a másik
egyedül maradt a befejezetlen
házban
a téesz gabonát tárolt az egyik
szobában ebből lett
élet
kakasok gubbasztottak a kajszinfán
a tyúkszaros udvar végiben
a mély alföldi kútban a víz
sötétlett

Mersdorf Ilona – Gyerekkorában a holdra is eljutott Verne Gyulával, majd húszévnyi kényszerű bezártság után ismét útra kelhetett – igaz, szerényebb úticélok felé. Iránytűje mindig a nagy vizek és az ókori kultúrák felé viszi. Ha nyerne a lottón, venne egy nagyobbacska hajót, amin az egész család elfér, és körbeutazná velük a Földet.

Mersdorf Ilona: Fölöttünk az Etna

– részlet –

Minden hely, ahol jártam, kétféleképpen él bennem. Egyik az, amit előre elképzeltem, százszor megálmodtam, kiszíneztem, próbáltam tartalommal megtölteni. A másik az, amit láttam, lefényképeztem, mondhatnám megszereztem. Még az utazás után is sokáig az első, az elképzelt az igazibb. Később, ahogy telik az idő, és elő-elő vesszük a fényképeket, lassan már csak azok maradnak. A valóság a legtünékenyebb, a megörökített pillanatok elfedik.

Elfelejtjük majd azt, ami nem illik bele a fotóalbum-Szicíliába. Az első szállást a beton-iglu táborban, ahol lélek sincs rajtunk kívül. Majd, ha elkezdődik a szezon, a stagione, akkor más lesz, mondja a traktoron érkező, sietős tulaj.

A nevetős erdélyi magyar fiút, az első helybélit, akit megszólítunk a kihalt Agrigento-i tengerparton. Unatkozva támasztja a pizzéria ajtaját, még ők is zárva vannak. Mikor meglátja a magyar rendszámú kocsit, elkalauzol bennünket az apartmanunkig. Nem sokat tud még az itteni dolgokról, próbaidőn van, tandíjra gyűjt. A május szokatlanul hideg. Erre még nem volt példa, de mi is visszarettenünk a fürdéstől, csak a tüdőnket szívjuk teli a ropogósan sós tengeri levegővel.

Megmarad viszont – a nevét kivéve – az első hegyi falu, ahová a híres Mária-kegyhely kedvéért kapaszkodunk fel. A Bacchus-fejű, mészfoltos kezeslábast viselő öreg kőműves kilométereket kerül nyikorgó biciklijével, hogy odavezessen bennünket a jelöletlen utakon. A templom zárva, egy pogány áldozóhely kivéreztető teknője fölött mesél valami helyi legendát az öreg, nehezen érthető siciliano dialektusban. Alattunk a faluban fékevesztett lövöldözés, sikítozás. A kis Paolo keresztelője van, ez a szokásos szertartás utáni tűzijáték, tudjuk meg. Mit számít, hogy délután három óra van?! Az öreg folyton telefonál, erőszakosan marasztal, én úgy érzem, jobb, ha megyünk.

Az utak hullámvasútszerűen meredekek. Kapaszkodunk az üléstámlákba, félünk, hogy a kocsink visszacsúszik a tengerbe. Alig fér el valami a sziklás partokat szaggató hullámok és az eget lyuggató csúcsok között. Minden túlzó: az út fölött összecsapó tavaszi virágözön, a kőházak egymást fojtogató zsúfoltsága a falvakban, a hegytetőkön tarajosan szétterülő fehér városok. Az inkább az égen, mint a föld felett lebegő vulkán, amit nem lehet elkerülni. Érte és belőle van az egész sziget.

(Megjelenés helye: Öt perc indulásig  – IRKA Antológia, Gödöllő, 2021 A kötet megvásárolható, vagy kikölcsönözhető a Gödöllői Városi Könyvtárból.)

Mersdorf Ilona – Gyerekkorában a holdra is eljutott Verne Gyulával, majd húszévnyi kényszerű bezártság után ismét útra kelhetett – igaz, szerényebb úticélok felé. Iránytűje mindig a nagy vizek és az ókori kultúrák felé viszi. Ha nyerne a lottón, venne egy nagyobbacska hajót, amin az egész család elfér, és körbeutazná velük a Földet.

 

Mersdorf Ilona: Prófécia

„Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet – kevesen vannak, akik megtalálják.” (Hegyi beszéd)

 

Boldogok, akik nem akarnak semmit,

akiknek jó a van, nem kell a lesz.

Boldogok a magányosok,

mert nem kell senkit féltsenek.

 

Boldogok a meg sem születettek,

a már megszületni sem vágyók,

nekik nem kell az életért sorba állniuk,

és sohasem lesz halálvágyuk.

 

Boldogok a mások helyett élők,

a mindent maguknak akarók –

könnyen ledobják majd magukról

ezt a megunt, szétszakadt élet-takarót.

Braun Katalin (Gödöllői Fotós Kör)

Mersdorf Ilona: Szivárványélet

A szigetem a mindent egybemosó kékség közepén van, talán a világ origója. Illatos narancsfák közt áll a házam, belesimulva a domboldalba, kő, pala és fa tökéletes harmóniája. A teraszt befutja a sok zöld, fehér rózsák futnak fel rácsokon, kék hajnalkák csüngnek fürtökben. A szobák hűvösek, nyáron átjárja őket a tenger felől fújó szél. Télen vastag zsaluk zárják ki a tomboló szelet, a kandallóban akácfa hasábok égnek, a macskám dorombol az ölemben.

Esténként ibolyaszínű az ég – ahogy ehhez a desztillált mennyországhoz illik. Embert nem látok, még magamat sem, mert tükrök nincsenek. A lebukó nap vörös ködöt lehel a látóhatárra, mögötte talán még ott izzik valami a káoszba hamvadt világból.

Itt a szigeten csak állandóság van, én vagyok minden: hullám és part,
fűszál és fa, pince és padlás, asztal és ágy, és nincs is rajtam kívül
semmi. Az emlékek csendben megbújnak a sublódfiókban, évente egyszer engedem csak ki őket. Szilveszterkor koccintok velük, aztán visszacsukom a fiókot, és megint itt vagyok a jelenben, a színes szivárványélet közepén.

 

Mersdorf Ilona: Behavazódva

Három napon át megállás nélkül havazott. A vastag fehér felhők elnyelték a völgyet, a kis gerendaház odafenn a hegytetőn szigetté változott. Fanni úgy látta, már a fenyőfák is roskadoznak a rájuk nehezedő magánytól. A madarak is eltűntek, talán elbújtak az ágak sűrűjében, ahogy ő is a vastag függönyök mögött.

A negyedik nap elsöpörte a felhőket, a völgy ott volt ismét karnyújtásnyira, amikor kinézett az emeleti hálószoba ablakán. Végre olyan lehetett volna minden, mint ahogy olyan sokszor elképzelte, amikor arról ábrándozott, hogy a telet is itt fenn tölti majd a nyaralóban. Kiül a teraszra, betakarózik egy vastag gyapjúpléddel, sütteti az arcát a nappal, hallgatja a fenyőmagot csipegető rigók csármálását.

Most mégis minden más volt. Nem jószántából jött fel a hegyre, a kényszerű karantént töltötte itt, a városi panelben nem érezte biztonságban magát. A nyaraló kényelmes volt, húsz éven át alakítgatták, míg a gyerekekkel itt töltötték a vakációkat. A férje mindenhez értett, még kandallót is épített a földszinti nappaliba, bár egy pelletkazán kifűtötte az egész házat.

Fanni lement a konyhába, teát főzött, betett két szelet rozskenyeret a pirítóba, megetette a macskát, közben hangosan dohogott.

– Na, tessék, megint kiszórtad a ropid a padlóra, kezdhetem elölről a takarítást.

Ezzel teltek a napjai. Úgy tűnt, alig veti be az ágyat, főzi meg az ebédet, máris este van. A teraszon üldögélés mindig másnapra maradt.

– Hiába, hetven év az hetven év, semmi sem megy már úgy, mint azelőtt.

Estére sütött egy tepsi lekváros buktát, Lilit várta, aki csütörtökönként bevásárolt neki. Lili szép volt, fiatal, mégis egyedül élt ő is, a szomszédban, a pár éve épült luxusnyaralóban  lakott.

Mióta ilyen korán besötétedett, gyakran borozgattak együtt a kandalló előtt. Lili finom borokat hozott, értett hozzájuk, ez volt a mestersége. Lent dolgozott a völgy híres borászatában, beszélgetés közben kiderült az is, hogy a volt férje a tulajdonos. A kislányuk lent lakott az apjával a faluban, csak a szünidőket és hétvégéket töltötte az anyjánál fenn a hegyen.

Idén már november közepén megkezdődött a téli szünet, a völgyben bezártak az iskolák a járvány miatt. December elején Lili felhozta a lányát, megkérte Fannit, napközben vigyázzon rá. A kislány komoly szemű, angyali gyerek volt, nem olyan rosszcsont, mint annak idején Fanni gyerekei. Az övéi naphosszat rohangásztak, fára másztak, birkóztak, hangosak voltak, és néha elviselhetetlenek.

Lili kislánya egész nap rajzolt, olvasott, fantasztikus játékokat talált ki. Volt egy aranyszínű labdája, abból jósolt Fanninak, mint egy kristálygömbből. Áttetsző fehér bőrével, vörös hajával és jégkék szemével olyan volt, mint egy kis druida.

Fannit gyerekkori önmagára emlékeztette a kislány. Egyik este, amikor ott aludt nála, árnyjátékot rendeztek, a falon sirályok röpködtek, kétfejű sárkányok vívtak csatát. Másnap a gyerek origamiból meghajtogatta a mese szereplőit, ott csapongtak a csilláron a fejük felett.

Fanni lehozta a padlásról a festőecsetjeit, vásznait. Egyik este épp a havas tájat festették mindketten, amikor Lili hazaért.

– Be kell költöznöm a városba. A volt férjem kórházba került, nekem kell tovább vinnem az üzletet, karácsony előtt van a főszezon. Rosszul mennek a dolgaink, el kellett adnom a nyaralót.

Fanni egyedül maradt, és ez a magány most olyan üres volt, mint még soha. Mintha eltűnt volna a ködben a völggyel együtt az egész világ. Szentestére feldíszítette a karácsonyfát, mint mindig, de nem gyújtotta meg a gyertyákat, csak ült a fotelben, kezében az üdvözlőkártyával, amit Lili kislányától kapott. Egy rózsaszín panelház töltötte ki az egész lapot. A sok sivár ablakon hidegen csillogott a lemenő nap fénye, egyikben ott állt egy kislány, egyedül.

Fanni is küldött nekik egy képet. A havas kertben magányosan álló házról, aminek ablakán együtt néznek ki, ők hárman.

(A novella egy kreatív írásfeladatként készült, a fenti képek alapján kellett egy rövid történetet írni úgy, hogy nem tudtuk, mi lesz a következő képen.)

Mersdorf Ilona: Nem én öregszem

Illusztráció:
pexels.com Tasha Kamrowski fotója

nem én öregszem*

csak a fonnyadó, hámló sejtek

gonosz játéka ez a kép

amit a tükör mutat

 

Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.

 

én még csak most állok két lábra

nyitom ki első könyvemet

szédülök bele egy ölelésbe

mocorgó magzatot dédelgetek hasamban

úszom türkizkék tengerekben

 

várom a holnapot

majd  elkezdődik az igazi élet

útra kelek vagy ülök a kandalló ellőtt

napozok gondtalanul a teraszon

fehér rózsák hímeznek árnyékot rám

 

a csend hangtalan hullámokban árad

macskadorombolássá tompul a zaj

míg kint az úton gépek dübörögnek

gyerekkacagás hallatszik át a kerítésen

piros léghajókat virít az ég

 

nem hiszem el

hogy ez mind mások élete

és a tükörből visszanéző üresség

én vagyok

*A vers Bánki Éva: Lassan című versének parafrázisa, mely egy kreatív feladatként született műhelytalálkozónkon.