Mersdorf Ilona bejegyzései

Erdélyhez köt a gyerekkor, az emlékek, amik azzá tettek, aki vagyok. Gödöllőhöz az írótársak, az IRKA közössége. Szeretek történeteket mesélni. Míg írok, úgy érzem, van kinek.

Mersdorf Ilona: Fölöttünk az Etna

– részlet –

Minden hely, ahol jártam, kétféleképpen él bennem. Egyik az, amit előre elképzeltem, százszor megálmodtam, kiszíneztem, próbáltam tartalommal megtölteni. A másik az, amit láttam, lefényképeztem, mondhatnám megszereztem. Még az utazás után is sokáig az első, az elképzelt az igazibb. Később, ahogy telik az idő, és elő-elő vesszük a fényképeket, lassan már csak azok maradnak. A valóság a legtünékenyebb, a megörökített pillanatok elfedik.

Elfelejtjük majd azt, ami nem illik bele a fotóalbum-Szicíliába. Az első szállást a beton-iglu táborban, ahol lélek sincs rajtunk kívül. Majd, ha elkezdődik a szezon, a stagione, akkor más lesz, mondja a traktoron érkező, sietős tulaj.

A nevetős erdélyi magyar fiút, az első helybélit, akit megszólítunk a kihalt Agrigento-i tengerparton. Unatkozva támasztja a pizzéria ajtaját, még ők is zárva vannak. Mikor meglátja a magyar rendszámú kocsit, elkalauzol bennünket az apartmanunkig. Nem sokat tud még az itteni dolgokról, próbaidőn van, tandíjra gyűjt. A május szokatlanul hideg. Erre még nem volt példa, de mi is visszarettenünk a fürdéstől, csak a tüdőnket szívjuk teli a ropogósan sós tengeri levegővel.

Megmarad viszont – a nevét kivéve – az első hegyi falu, ahová a híres Mária-kegyhely kedvéért kapaszkodunk fel. A Bacchus-fejű, mészfoltos kezeslábast viselő öreg kőműves kilométereket kerül nyikorgó biciklijével, hogy odavezessen bennünket a jelöletlen utakon. A templom zárva, egy pogány áldozóhely kivéreztető teknője fölött mesél valami helyi legendát az öreg, nehezen érthető siciliano dialektusban. Alattunk a faluban fékevesztett lövöldözés, sikítozás. A kis Paolo keresztelője van, ez a szokásos szertartás utáni tűzijáték, tudjuk meg. Mit számít, hogy délután három óra van?! Az öreg folyton telefonál, erőszakosan marasztal, én úgy érzem, jobb, ha megyünk.

Az utak hullámvasútszerűen meredekek. Kapaszkodunk az üléstámlákba, félünk, hogy a kocsink visszacsúszik a tengerbe. Alig fér el valami a sziklás partokat szaggató hullámok és az eget lyuggató csúcsok között. Minden túlzó: az út fölött összecsapó tavaszi virágözön, a kőházak egymást fojtogató zsúfoltsága a falvakban, a hegytetőkön tarajosan szétterülő fehér városok. Az inkább az égen, mint a föld felett lebegő vulkán, amit nem lehet elkerülni. Érte és belőle van az egész sziget.

(Megjelenés helye: Öt perc indulásig  – IRKA Antológia, Gödöllő, 2021 A kötet megvásárolható, vagy kikölcsönözhető a Gödöllői Városi Könyvtárból.)

Mersdorf Ilona – Gyerekkorában a holdra is eljutott Verne Gyulával, majd húszévnyi kényszerű bezártság után ismét útra kelhetett – igaz, szerényebb úticélok felé. Iránytűje mindig a nagy vizek és az ókori kultúrák felé viszi. Ha nyerne a lottón, venne egy nagyobbacska hajót, amin az egész család elfér, és körbeutazná velük a Földet.

 

Mersdorf Ilona: Prófécia

„Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet – kevesen vannak, akik megtalálják.” (Hegyi beszéd)

 

Boldogok, akik nem akarnak semmit,

akiknek jó a van, nem kell a lesz.

Boldogok a magányosok,

mert nem kell senkit féltsenek.

 

Boldogok a meg sem születettek,

a már megszületni sem vágyók,

nekik nem kell az életért sorba állniuk,

és sohasem lesz halálvágyuk.

 

Boldogok a mások helyett élők,

a mindent maguknak akarók –

könnyen ledobják majd magukról

ezt a megunt, szétszakadt élet-takarót.

Braun Katalin (Gödöllői Fotós Kör)

Mersdorf Ilona: Szivárványélet

A szigetem a mindent egybemosó kékség közepén van, talán a világ origója. Illatos narancsfák közt áll a házam, belesimulva a domboldalba, kő, pala és fa tökéletes harmóniája. A teraszt befutja a sok zöld, fehér rózsák futnak fel rácsokon, kék hajnalkák csüngnek fürtökben. A szobák hűvösek, nyáron átjárja őket a tenger felől fújó szél. Télen vastag zsaluk zárják ki a tomboló szelet, a kandallóban akácfa hasábok égnek, a macskám dorombol az ölemben.

Esténként ibolyaszínű az ég – ahogy ehhez a desztillált mennyországhoz illik. Embert nem látok, még magamat sem, mert tükrök nincsenek. A lebukó nap vörös ködöt lehel a látóhatárra, mögötte talán még ott izzik valami a káoszba hamvadt világból.

Itt a szigeten csak állandóság van, én vagyok minden: hullám és part,
fűszál és fa, pince és padlás, asztal és ágy, és nincs is rajtam kívül
semmi. Az emlékek csendben megbújnak a sublódfiókban, évente egyszer engedem csak ki őket. Szilveszterkor koccintok velük, aztán visszacsukom a fiókot, és megint itt vagyok a jelenben, a színes szivárványélet közepén.

 

Mersdorf Ilona: Behavazódva

Három napon át megállás nélkül havazott. A vastag fehér felhők elnyelték a völgyet, a kis gerendaház odafenn a hegytetőn szigetté változott. Fanni úgy látta, már a fenyőfák is roskadoznak a rájuk nehezedő magánytól. A madarak is eltűntek, talán elbújtak az ágak sűrűjében, ahogy ő is a vastag függönyök mögött.

A negyedik nap elsöpörte a felhőket, a völgy ott volt ismét karnyújtásnyira, amikor kinézett az emeleti hálószoba ablakán. Végre olyan lehetett volna minden, mint ahogy olyan sokszor elképzelte, amikor arról ábrándozott, hogy a telet is itt fenn tölti majd a nyaralóban. Kiül a teraszra, betakarózik egy vastag gyapjúpléddel, sütteti az arcát a nappal, hallgatja a fenyőmagot csipegető rigók csármálását.

Most mégis minden más volt. Nem jószántából jött fel a hegyre, a kényszerű karantént töltötte itt, a városi panelben nem érezte biztonságban magát. A nyaraló kényelmes volt, húsz éven át alakítgatták, míg a gyerekekkel itt töltötték a vakációkat. A férje mindenhez értett, még kandallót is épített a földszinti nappaliba, bár egy pelletkazán kifűtötte az egész házat.

Fanni lement a konyhába, teát főzött, betett két szelet rozskenyeret a pirítóba, megetette a macskát, közben hangosan dohogott.

– Na, tessék, megint kiszórtad a ropid a padlóra, kezdhetem elölről a takarítást.

Ezzel teltek a napjai. Úgy tűnt, alig veti be az ágyat, főzi meg az ebédet, máris este van. A teraszon üldögélés mindig másnapra maradt.

– Hiába, hetven év az hetven év, semmi sem megy már úgy, mint azelőtt.

Estére sütött egy tepsi lekváros buktát, Lilit várta, aki csütörtökönként bevásárolt neki. Lili szép volt, fiatal, mégis egyedül élt ő is, a szomszédban, a pár éve épült luxusnyaralóban  lakott.

Mióta ilyen korán besötétedett, gyakran borozgattak együtt a kandalló előtt. Lili finom borokat hozott, értett hozzájuk, ez volt a mestersége. Lent dolgozott a völgy híres borászatában, beszélgetés közben kiderült az is, hogy a volt férje a tulajdonos. A kislányuk lent lakott az apjával a faluban, csak a szünidőket és hétvégéket töltötte az anyjánál fenn a hegyen.

Idén már november közepén megkezdődött a téli szünet, a völgyben bezártak az iskolák a járvány miatt. December elején Lili felhozta a lányát, megkérte Fannit, napközben vigyázzon rá. A kislány komoly szemű, angyali gyerek volt, nem olyan rosszcsont, mint annak idején Fanni gyerekei. Az övéi naphosszat rohangásztak, fára másztak, birkóztak, hangosak voltak, és néha elviselhetetlenek.

Lili kislánya egész nap rajzolt, olvasott, fantasztikus játékokat talált ki. Volt egy aranyszínű labdája, abból jósolt Fanninak, mint egy kristálygömbből. Áttetsző fehér bőrével, vörös hajával és jégkék szemével olyan volt, mint egy kis druida.

Fannit gyerekkori önmagára emlékeztette a kislány. Egyik este, amikor ott aludt nála, árnyjátékot rendeztek, a falon sirályok röpködtek, kétfejű sárkányok vívtak csatát. Másnap a gyerek origamiból meghajtogatta a mese szereplőit, ott csapongtak a csilláron a fejük felett.

Fanni lehozta a padlásról a festőecsetjeit, vásznait. Egyik este épp a havas tájat festették mindketten, amikor Lili hazaért.

– Be kell költöznöm a városba. A volt férjem kórházba került, nekem kell tovább vinnem az üzletet, karácsony előtt van a főszezon. Rosszul mennek a dolgaink, el kellett adnom a nyaralót.

Fanni egyedül maradt, és ez a magány most olyan üres volt, mint még soha. Mintha eltűnt volna a ködben a völggyel együtt az egész világ. Szentestére feldíszítette a karácsonyfát, mint mindig, de nem gyújtotta meg a gyertyákat, csak ült a fotelben, kezében az üdvözlőkártyával, amit Lili kislányától kapott. Egy rózsaszín panelház töltötte ki az egész lapot. A sok sivár ablakon hidegen csillogott a lemenő nap fénye, egyikben ott állt egy kislány, egyedül.

Fanni is küldött nekik egy képet. A havas kertben magányosan álló házról, aminek ablakán együtt néznek ki, ők hárman.

(A novella egy kreatív írásfeladatként készült, a fenti képek alapján kellett egy rövid történetet írni úgy, hogy nem tudtuk, mi lesz a következő képen.)

Mersdorf Ilona: Nem én öregszem

Illusztráció:
pexels.com Tasha Kamrowski fotója

nem én öregszem*

csak a fonnyadó, hámló sejtek

gonosz játéka ez a kép

amit a tükör mutat

 

Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.

 

én még csak most állok két lábra

nyitom ki első könyvemet

szédülök bele egy ölelésbe

mocorgó magzatot dédelgetek hasamban

úszom türkizkék tengerekben

 

várom a holnapot

majd  elkezdődik az igazi élet

útra kelek vagy ülök a kandalló ellőtt

napozok gondtalanul a teraszon

fehér rózsák hímeznek árnyékot rám

 

a csend hangtalan hullámokban árad

macskadorombolássá tompul a zaj

míg kint az úton gépek dübörögnek

gyerekkacagás hallatszik át a kerítésen

piros léghajókat virít az ég

 

nem hiszem el

hogy ez mind mások élete

és a tükörből visszanéző üresség

én vagyok

*A vers Bánki Éva: Lassan című versének parafrázisa, mely egy kreatív feladatként született műhelytalálkozónkon.

 

Mersdorf Ilona: Utolsó történet

illusztráció: pixabay.com

– Hány éves? – futott fel a doki szemöldöke a homlokára.

– 53-as vagyok – kerültem meg a választ.

– Itt minden a legnagyobb rendben – húzta végig mutatóujját a laboreredmények kétoldalas listáján.

Látszott rajta, hogy kezd kibillenni a mindentudó doktorbácsi szerepből. Már-már emberi érdeklődéssel kérdezte, van-e EKG-m, tüdőröntgenem, izotóp-vizsgálatom, gyomortükrözésem. Volt. Kiterített mindent maga elé, mint jós a kártyáit. Megint rám nézett.

– Most hogy érzi magát? – kérdezte, megnyomva a most-ot. Márciusban mégiscsak én fordultam hozzá azzal, hogy beteg vagyok.

– Jól – vontam meg a vállam. – Talán csak a tavaszi karantén-stressz készített ki…

– Lehet. A stressz, ugye…

Nem folytatta. Mért még egy vérnyomást, oxigén-szaturációt, majd kissé csalódott arccal elbocsátott. Útravalóul felírt pár vitamint, immunerősítőnek a második hullámhoz. És visszahívott kontrollra novemberben. Nem láttam rajta a hezitálást, hogy talán ismét fél évbe telik majd, mire orvos és beteg valós térben is érintkezhet.

A gyógyszertár ajtajában nekem ütközött egy köhögő ember. Most lázam van. Nem hiszem, hogy novemberben be tudok menni a rendelőbe. Megjött a tesztem. Pozitív.

Az Irka “első mondatból utolsó” sorozatból

 

Mersdorf Ilona: A mi Jankónk

illusztráció: pixabay.com

Arra emlékeztek, ugye, hogy Hamu Jankó nem a nagy eszének, hanem a szerencséjének, no meg a jó szívének köszönhette, hogy elnyerte a királykissaszony kezét? De alighanem az ő uralkodása volt a legrövidebb és legjelentéktelenebb az országban. Száz embert megállíthatsz a falu utcáján, egy sem fogja tudni, ki volt Széplegény Jánoska – ahogy Jankót király korában hívták – pedig itt született az alvégen.

Az újdonsült királyné rögtön a koronázási ünnepség után – és még a nászéjszaka előtt – kiadta férje útját.

– Nézd, Jánoskám, nekem más terveim vannak. Nem kétes génállományú porontyokat akarok nevelni, hanem egy nagy birodalmat kormányozni. Választhatsz: kitanulod az uralkodás csínját-bínját, jogot, gazdaságtant, harcászatot és diplomáciát, vagy visszamész szépen anyukádhoz a kemencesutba.

Jankónak végigfutott a hátán a hideg a tanulás hallatára. – Már ezt a mi falusi iskolánkat sem szívelte, tudom, mert egy osztályba jártunk. – Ezért aztán gondolkodás nélkül összepakolta, ami a keze ügyébe esett, mégis ne üres kézzel térjen szégyenszemre haza. A felesége még biztatta is, hogy vigyen csak el bármit, amit akar.

Nem tudom, igaz-e, nem-e, mert én épp kint voltam a határban, amikor Jankó hazaérkezett. De úgy hallottam aztán a kocsmában, hogy az anyja ekképpen fogadta a fiát:

– Mért ver engemet az Isten??? Hát már sohase fogok megszabadulni tőled?

Nemhogy örült volna a sok szép ruhának meg csecsebecsének, hanem rárivallt Jankóra, hogy eltüntesse az egész hóbelevancot, mire ő az aratásból hazajön.

Igaz, ami igaz, nem fért a kicsi ház kicsi szobájába a sok brokát rokolya, selyem ágynemű, damaszt abrosz, hogy a szalagokról, pártákról, topánkákról már ne is beszéljek. Szegény Jankó nem tudott kényelmesen elheveredni a kemencesutban, oda is jutott néhány finomabb darab. Ezért-e, vagy hogy a fővárosi levegő őt is megfertőzte, Jankó már nem tudott olyan gondtalanul szunyókálni, mint régen. Gondolkodott.

Este, mikor hazafelé tartottunk a mezőről, hát látjuk, hogy a Jankóék portáján kész zsibvásár van. A lányok, asszonyok egymás kezéből tépték ki a sok cicomát, vitték pár krajcárért, szép szóra, ígéretre. Mire az anyja hazaért, Jankó a kemencesutban horkolt, mint aki jól végezte dolgát.

– Gyere, te anyaszomorító, egyél, kész a vacsora!

Jankó fújkászta a tíz körmét, ahogy a forró krumpliról hántotta le a héját, és egyre csak heherészett.

– Rajtam aztán nem fog ki a szerencse! Nem ám!

Elmondta aztán boldog-boldogtalannak, aki betért hozzá egy szóra, hogyan fogott ő ki a szerencsén, és lett megint Széplegény Jánoskából a régi Hamu Jankó. Az emberek szívesen hallgatták, üres kézzel senki se ment, jó sora lett Jankónak meg az édesanyjának.

De ami meg van írva, az meg van írva, halandó ember kevés hozzá, hogy megmásítsa.

Egy nap egy koldus-forma öregember tért be az udvarba, és egy tányér levesért cserébe adott Jankónak egy piros szattyánbőr bugyellárist.

– No, ezt elteszem anyámnak karácsonyra! – gondolta Jankó, és azzal berakta a párnája alá a kemencesutba az ajándékot.

Igen ám, de ez egy olyan bugyelláris volt, hogy ahányszor letette a gazdája, elkezdett dőlni belőle a sok aranypénz, alig lehetett visszacsukni. Jankónak nem volt többé nyugta: mindenki az ő barátja akart lenni, őt tették meg bírónak, azután főispánnak, végül királynak is, az utód nélkül maradt trónra.

Hiába dobta el végül mérgében a piros bugyellárist, már késő volt. Szerencsés János királyként halt meg – látom, néhányatoknak így már ismerős a neve.

És hogy mi lett a csodabugyellárissal? Hát, ahogy így körülnézek, még egyikőtök sem találta meg.

Az Irka “mesehős utóélete” sorozatból

Mersdorf Ilona: Cséplés Füzesen

Annyi élet van ezen a képen, hogy inkább filmnek látom, mint pillanatfelvételnek. A háttérben inget-bő gatyát viselő férfiak hányják vasvillával a búzakévéket a cséplőgépbe. A nők talán épp az ebédet hozták, rajtuk tiszta ruha van.

Cséplés Füzesen, ezt a címet adtam a képnek. Nagyapám fiatalkoráról szól, őt mégsem ismerem fel rajta, és ettől még izgalmasabb. Az biztos, hogy ő az egyik főszereplő, de hogy melyik a két cséplőgépen pózoló fiatalember közül, azt nem tudom. A szőke, aki az olajozókannát tartja a magasba, mintha meg akarná keresztelni a masinát? Vagy a másik, aki az embermagasságú lendkerék előtt áll, és színpadias mozdulattal nyúl a kormánykerék felé?

Egyikük sem hasonlít arra az emberre, akit én ismertem. Nekem nagyapám az a kopasz, mosolygós arcú, kefebajuszú kis öregember, akinek a meséire úgy emlékszem, mintha velem történtek volna.

Ezt a történetet is ismerem. Hol volt, hol nem volt Tatának egy cséplőgépe. 45-ben eladta, mielőtt elrekvirálták volna, de a háború előtti években épp volt, és ennek köszönhette a szép legényéletét.

Kapósak voltak, ő és a tót barátja, a Tóni. Mindenfelé hívták őket csépelni, még a szomszéd falvakba is, fel egészen Királykegyig. Ott is aludtak a gép mellett, a szalmában. Egyik oldalt a lányok, asszonyok, másik oldalt a férfiak. A lányok jártak el vízért a kútra, esténként, amikor letették a munkát. A legények meg kísérték őket. Sok minden megesett azokon a nyári éjszakákon, a csillagos ég alatt.

Tatának is volt szeretője, egy szép román lány. Ő lehet az, ott a kép közepén. Az a babaarcú, karcsú, az azsúrozott kötényben. Olyan magakelletőn teszi csípőre a kezét, mint aki tudja, hogy mindenki őt nézi majd a képen, még száz év múlva is.

Nagymama rosszallóan ingatta a fejét, mikor nagytata a szeretőjéről beszélt. Én élvezettel ízlelgettem az új szót, azt is Tatától tanultam meg, hogy mit jelent. A királylányos mesékben nem volt szó együtt hálásról, szalmáról, ilyesmiről. Nem tudtam elképzelni, mi történik attól, hogy első látásra megszerették egymást, addig, hogy ásó, kapa, s a nagyharang választja el őket.

Tatát a szép szeretőjétől az anyja választotta el. Mintsem hogy szegény lányt vegyen el, inkább elvitette a fiát katonának. Két évig nem várt az a lány, mással járt csépelni, mire Tata hazakerült. Tata bánatában ivott, még a gép mellett is, egyszer majdnem leszakította a karját az a nagy lendkerék. Az első bálján megkérte tizenhat éves nagyanyám kezét. Ő is ott van már ezen a képen, csak nem lehet észrevenni a széplány mellett.

Pár évvel később ismét csináltatott Tata egy cséplőgépes képet. Azon már rajta van a négyéves anyám és az öccse is. De nagyapámat azon a képen sem ismerem fel. Még mindig nem elég öreg ahhoz, hogy hasonlítson az igazi önmagára, aki az én Tatám.

Mersdorf Ilona: Piacnyitás (12)

 

 

 

 

illusztráció: pixabay.com

A piac maga az élet. Nem közgazdászokat idézek ezzel, inkább a nagymamámra gondolok, aki a hetivásáron szerezte össze a család asztalára kerülő terményeket. Más helyen és más időben, de ugyanúgy járok én is a standok között, számolgatom, mennyi almát vegyek az unokámnak, hány kiló spenótot főzzek szombatra a nagycsaládnak, mennyi füstölt parasztkolbászt fogyaszt el hét nap alatt a férjem, és mennyi csípős kecskesajt kell nekem. Mersdorf Ilona: Piacnyitás (12) bővebben…