A falu szélén a töltésen futottunk a kopott sínek között Pajtás, gyere katonának énekelted nekem.
Zeffirelli Rómeó és Júliája kézen fogva veled a dávodi olajszagú moziban.
Hazafelé a temetőn át a fák mentén a sírok közt sütött a Hold a sokszínű csendben.
Szemüvegünk összekoccant a suta csóknál a kapualjban tizenhét éves vágyam átölelte patakszagú inged.
Pajtás, gyere katonának jobb dolgod lesz mint apádnak nekem énekelted szép volt a hangod hallom ma is a sokszínű csendben.
A vers a Csodák és egyéb hétköznapi dolgok című Irka antológiában olvasható. Megvásárolható a Gödöllői Városi Könyvtár regisztrációján. Könyvbemutató: 2022. december 20. kedd, 18 óra, Gödöllői Városi Könyvtár
Galló Kovács Zsuzsanna Igyekszem megtalálni a hétköznapi csodákat. Gyerekkoromban elhittem, hogy a Jézuska visszahozza a kézzel ragasztott karácsonyi papírfüzért, mert jó kislány voltam. A nagymamáról és a dávodi nyarakról írt verseim bizonyítják Márai Sándor gondolatát: néha csak sokkal később értjük meg, mi volt a csoda, hogyan avatkozott életünkbe, s mi volt e beavatkozásban a természetfölötti és csodálatos.
A szomszéd bácsi egyedül él. Anyukám néha szokott adni neki rétest. Ha én lennék a szomszéd bácsi, becsengetnék hozzánk, és megkérdezném az anyukámat, hogy van-e még abból a tegnapi finom süteményből. Anyukám azt mondaná, hogy nincsen, de van isteni gulyásleves, egyen abból. És a szomszéd bácsi holnap is átjönne, meg holnapután is, és egyszer csak elvenné feleségül anyukámat. És akkor nekem megint lenne apukám.
A vers a Csodák és egyéb hétköznapi dolgok című Irka antológiában olvasható. Megvásárolható a Gödöllői Városi Könyvtár regisztrációján. Könyvbemutató: 2022. december 20. kedd, 18 óra, Gödöllői Városi Könyvtár
Pap-Klára Márta Matematika-kémia szakos nyugdíjas pedagógus. 50 éves kora után kezdett írni. Írásaiban az élet hétköznapi dolgait jeleníti meg. Nem hisz a csodákban, azt vallja, maga az élet a csoda. Kisgyermek korában csodaként élte meg, amikor a tojásból kiküzdötte magát egy bolyhos kiscsibe, vagy reggelre a tegnapi bimbóból rózsa lett. Pedagógusként legnagyobb csodának a gyermeki értelem nyiladozását, fejlődését tartja.
“Láttam anyámat a kövezők között. Apám ruháit húzta magára, csak a saruba bújtatott kecses lábakból lehetett sejteni női mivoltát. Nem ő volt az egyedüli asszony a tömegben. A faluból szinte mindenki ott akart lenni a halálos ítélet végrehajtásán, nem gondolva arra, hogy minden áldozat közülük való. Hátrakötözött kézzel a sziklák melletti, kavicsos rézsűre vittek. Fejemet fedetlenül hagyták, karmazsin palásttal a hátamon löktek a közeli orom elé. A rám váró tömeg zsibongása egybemosta gyalázkodó hangjaikat, alig-alig lehetett kihallani „Mirjam vesszen” ütemes kántálásukat. Nem számítottam erre a végzetre. Tizennégy esztendőm alatt végig azt gondoltam, nőül megyek egy jóravaló férfihoz, apám házát elhagyom, utódokat szülök, és jó feleségként élek az uram szolgálatában, hitvesi kötelességemet teljesítve…”
A teljes novella elolvasható a Csodák és egyéb hétköznapi dolgok című Irka antológiában. Megvásárolható a Gödöllői Városi Könyvtár regisztrációján. Könyvbemutató: 2022. december 20. kedd, 18 óra, Gödöllői Városi Könyvtár
Tóth M. Erika
Szeretek játszani. Szeretek mindent megvizsgálni, minden szempontból. Az írást gyakorlom, nem sok kedvvel, de feszegetek minden témát, ami eszembe jut. A véres, abszurd novelláim után most az „így is történhetett volna” világ fogott meg. Rájöttem, nemhogy két oldala van mindennek, de száz meg százféleképpen vélekedhetünk bármiről és bármilyen igaznak hitt eseményről, (ha engedik).
“…Reggel fél kilencre hozta a nővérem a lányokat. Izgatottan csacsogtak, készültek az együtt töltendő mókás napra. Kleopátra megérezte az izgalmakat, kíváncsian dugta ki orrát az aprócska előszobába. A négyéves Sára hangosan sírni kezdett. Kata, aki már hatéves volt, mégsem lehetett ilyen gyerekes, csak tágra nyitott szemmel és tátott szájjal bámulta a jelenést. – Ez egy…. – és kimondta az általa ismert leggusztustalanabb állat nevét, – patkány! Kleopátra megértette, hogy ez rá vonatkozott. Azonnal vérig sértődött. Lassan megfordult és hercegnőhöz méltó módon, lassan kivonult az előszobából. Ismertem a macskám, tudtam, hogy most az ablakpárkányhoz sétál, elegánsan felugrik, majd elhelyezkedik a párnáján…”
A teljes novella elolvasható a Csodák és egyéb hétköznapi dolgok című Irka antológiában. Megvásárolható a Gödöllői Városi Könyvtár regisztrációján. Könyvbemutató: 2022. december 20. kedd, 18 óra, Gödöllői Városi Könyvtár
Kővágó Éva Sokszor írok mesét, ahol a csoda az élet szerves, elválaszthatatlan része. A mindennapok szürkeségében, az átlagosnak tűnő napokban is észrevenni azt a különleges apróságot, ami maga a csoda: ez az írás.
Mindig előítélettel veszem kézbe azokat a könyveket, melyeket túl nagy hájpolás övez, melyet ebben az esetben Péterfy Gergely indított, akinek tanítványa, mentoráltja a szerző. Megfigyelhető ugyanis, hogy a népszerűnek kikiáltott könyvekről még a negatív olvasói kritikák is finoman vannak csomagolva, hiszen ki merne az árral szemben úszni? Havas Juli esetében viszont szerencsére nem kellett értetlen arccal félredobnom a kötetet a huszadik oldal után, hanem lendületesen és élvezettel olvastam végig, ami nálam elég ritka. Persze azért akadtak kifogásaim is, de kezdjük előbb a pozitívumokkal.
Ott van először is a cím, amit rögtön a regény elején megértünk, és végig a regény folyamán szembesülünk a motívummal: amiről nem tudok, az nincs is. Elég csak behunynom a szemem és volt, nincs covid, nárcisztikus szerető, mellékvágányon vesztegelő élet. Nagyszerűen kitalált premissza, melyet több rétegben is kifejt a szerző, ezáltal valódi mélységet adva a történetnek.
A regény másik hatalmas pozitívuma a karakterek. Hihetetlenül jól eltalált, és pár skiccel felvázolt mellékszereplők, a láncdohányos kikeresztelkedett nagyi a különböző nációjú szeretőivel, a szintén kissé narcisztikus és ostoba epizódszereplő Soma és jajdepicsa felesége, a vöröshajú laza srác, az indiai matekzseni tanár, stb. Kissé olyan érzésem volt, hogy ha egy hajszállal jobban megnyomta volna a billentyűzetet a szerző, akkor közhelyes karakterek lennének, de még éppen innen vannak a vonalon, finom egyensúllyal találta el Havas Juli az arányokat.
És akkor jöjjenek a negatívumok, az egyik a szerkesztői hanyagság, rengeteg elírás, hiba maradt a szövegben, egyszerűen szégyen, hogy ilyet egy nívós kiadó megengedhet magának, tiszteletlenség a szerzővel szemben. A másik a nézőpont koncepcionális váltogatása E/1 és E/3 között. Az első ötven oldalnál azt hittem, ez is szimplán szerkesztői hiba, nem vette észre a lektor és benne maradt. Jó sokáig tartott, míg megértettem, hogy itt tudatos dologról van szó, a szerző megpróbálta a kórházzal kapcsolatos részeket eltávolítani magától, és ezért kerültek azok E/3-ba. Ezzel csak két baj van: egyrészt néha teljesen esetlegesnek éreztem, mit tart a szerző orvosos és mit személyes résznek, néha kórházban játszódó jelenet is E/1-ben maradt, sőt, volt, hogy fejezeten, szinte mondaton belül váltott át, szóval abszolút nem éreztem jogosnak. A másik, hogy mivel közeli E/3-ba kerültek át, gyakorlatilag semmi különbséget nem tapasztal az olvasó. A közeli E/3 sajátossága ugyanis, hogy majdnem ugyanúgy viselkedik, mint az E/1, éppolyan közel lehet kerülni a karakterhez ebben a nézőpontban, éppúgy halljuk a belső monológokat, érezzük, amit ő. Ha már váltás, akkor lehetett volna dramatikus E/3, vagy mindentudó. Persze az író számára könnyebbség lehetett az orvosi részeket így írni, de az olvasó számára ez nagyjából tök mindegy, egyszerűen csak egy zavaró tényező maradt, hogy hol E/3, hol E/1-ben van a szöveg.
Mindezekkel együtt egy nagyon jó stílusban megírt könyvről van szó, enyhén gunyoros, letisztult hang, mindenféle pózok és melodráma nélkül, ami nem mellesleg hiteles korrajz a covid alatti életünkről, a napról-napra történő, észnélküli változtatásokról és rendeletekről, a tapsikoló otthonmaradókról és a frontvonalban küzdő egészségügyről. Olvassátok el Ti is!
És végre! Idén megjelenik harmadik regényem, úgyhogy ha van kedvetek, segítsetek nekem, hogy ismét olyan szuper borítója legyen, mint az előzőknek!
Egy kis segítség a tervezéshez:
SZERZŐ, CÍM: Istók Anna: Elejétől a végéig – da capo al fine
RÖVID TÖRTÉNET spoiler nélkül, amolyan fülszöveg féle:
Lilla és Eszter két ellentétes személyiség, a gimnáziumi évek alatt barátkoznak össze. Egyikük sorsa sem könnyű, mindkettejük életét meghatározza egy bántalmazó kapcsolat, vagy család, a barátságuk jelenti számukra a menekülést. Mindaddig, míg mind a ketten egyszerre bele nem szeretnek Olivérbe, a nehéz sorsú zenészbe. Innentől árulások, titkok övezik hármuk kapcsolatát, melynek végkifejlete csak tragédia lehet.
Évek múltán Eszter lesz az, aki felvállalja, hogy végigmegy még egyszer azon az úton, amit közösen tettek meg, hátha meg lehet még egymásnak bocsátani és újrakezdeni. A dolog azonban nem talál viszonzásra, Lilla hallgat, Olivér pedig halott. Az egyetlen, ami az igazsághoz elvezet, ha Lilla és Eszter mindketten hazamennek és végiglépkednek az ismerős utakon, minden akkordon, minden utcán, minden apró kis kövön. Ahogy a zenében is felcsendül újra meg újra a refrén, ahogy a darab végére érve, az elejétől meg kell ismételni a végéig a zeneművet (da capo al fine), úgy kell az olvasónak is újra meg újra végigmennie a történteken, hogy meglássa az igazságot. A másik ember igazságát, mely mindegyik szereplő nézőpontjában másként hangzik.
Vajon milyen új titkokra, árulásokra derül fény az utazás alatt?
Hogyan lesznek az árulókból elárultak, és vajon meg lehet-e állítani a (tragédiák sorát) zenét, és befejezni a végénél a (történetét) dalt, vagy az egész folytatódni fog, ismétlődni újra és újra?
ÉRINTETT TÉMÁK:
családon belüli erőszak
bántalmazó kapcsolat
barátság
szerelmi háromszög
árulás, megbocsátás
hazatérés, szembenézés az igazsággal
FONTOS SZIMBÓLUMOK a regényben:
– a zene, és azon belül is az ismétlődés (pl. refrén, vagy a da capo al fine)
– az idő és a dolgok végtelensége, ismétlődése, pl. Möbiusz-szalag
– az utazás, pontosabban a hazatérés, mely egyszerre belső és fizikai utazást is jelent.
HELYSZÍN:
A történet Magyarországon játszódik a jelenben, a helyszínnek nincs konkrét jelentősége, csak magának az utazásnak
SZEREPLŐK KÜLSEJE:
Lilla: szőke, dekoratív, impulzív, nagyon csinos nő
Eszter: sötét göndör hajú, légies nő, művészlélek
Olivér: nagyon magas, inkább érdekes, mint szép arcú férfi, zenész
A regény több főszereplős, összességében egyikük sem hangsúlyos, hármójuk kapcsolata a fontos, tehát ha megjelennek a borítón, akkor egyszerre mind legyen ott. A könyvben egyébként még számos mellékszereplő felbukkan, akiknek a személyes sorsa szintén hangsúlyos.
A regény a Könyvmolyképző Kiadó Arany Pöttyös sorozatában jelenik meg.
Egy pályázó több tervet is beadhat, de fontos, hogy ezek valóban különbözzenek egymástól, szóval ha egy képhez többféle betűtípussal terveztek borítót, küldjétek azt, ami nektek a legjobban tetszik.
A NYEREMÉNY:
Idén is választani fogok a pályázati tervek közül több olyat, amit Katona Ildikó kiadóvezető figyelmébe ajánlok, és egyet, ami számomra a legkifejezőbb. Ennek készítője dedikált példányt kap tőlem a könyvből.
A végleges borítóról minden esetben a Könyvmolyképző Kiadó vezetője dönt.
Kérlek, nagyon figyeljetek arra, hogy jogtiszta fotót használjatok. Vagy saját munkával dolgozzatok, vagy a következő két oldal valamelyikén nézelődjetek: https://www.dreamstime.com/
https://hu.123rf.com/
HATÁRIDŐ ÉS LEADÁS:
– a tervek leadási határideje 2022. augusztus 21. (vasárnap) éjfél
– a leadás módja: küldd el a képet üzenetben a Facebook oldalamra!
A dán írónő Tintagomba regénye számomra hatalmas olvasási élmény volt, így tervbe vettem, hogy az összes magyarul fellelhető könyvét végigolvasom. Bevallom, olvasás előtt mindig megnézem a molyos könyvajánlókat, értékeléseket, és az esetek többségében nem szoktam csalódni az ottani véleményekben. Így volt ez A dinoszaurusz tollával is, ami 76%-on áll, szemben a másik két regény 90-92%-ával. Nem voltak hát illúzióim, és így kellemes csalódás ért.
A könyv egy skandináv krimisorozat első része, és aki kedveli ezt a műfajt, annak nem ismeretlen az, hogy ezekben a krimiszál mellett nagy hangsúlyt kap a detektív magánélete is. Így van ez A dinoszaurusz tollában is, ahol nem csak a nyomozó, de a másik főszereplő, Anna Bella élete is legalább olyan fontos, mint az, hogy megtudjuk, hogyan halt meg Helland professzor, majd Johannes, Anna munkatársa. Én kedvelem az ilyen szépen csordogáló, szépirodalmi stílusú krimiket, de ami leginkább megfogott a történetben, az a dán írónő védjegye: a tudományos igénnyel feldolgozott, számomra ismeretlen szubkultúra, vagy ismeretanyag feldolgozása. Ahogy a Tintagombában tökéletes képet kaphattunk a graffiti világáról, úgy ebben a regényben a dinoszauruszok és madarak evolúciós kapcsolatába ássuk bele magunkat. És akkor jöjjön egy kis spoiler: bár ötéves agráregyetemi képzésem során tanultam erről is, de már régen elfelejtettem, most viszont annyira izgalmas volt újraolvasni a galandférgek természetrajzát, hogy mindjárt született is erről egy vers tőlem, melynek poénja a címe, így ezt a végére tettem:
A közhiedelemmel ellentétben ahhoz
hogy férgek telepedjenek meg a beledben
nem elég ha lenyeled a hosszú, undorító állatot.
Számtalan köztes eseményre és
élőlényre van szükséged.
A petét először egy köztigazdának kell megtalálnia
majd ha megette
a peték a véráram útján szétszóródnak
kikelnek a testében és
befurakodnak az izomszövetbe
szerencsés esetben az idegszövetbe.
A lárvák betokozódnak az agyban
és arra várnak
hogy valaki megegye őket is
és eljussanak végső helyükre
a gazdaállat belébe.
Itt a már kifejlett féreg hosszú csápjaival
belepi az egész testet
éveken keresztül észrevétlen ürítve
salakanyagát a gazdaállatba.
(Az ihlet ontogenezise)
És, hogy mi köze a galandférgeknek a dinoszauruszokhoz? Hát ehhez, el kell olvasni a könyvet. Érdemes!
Hiszem, hogy a dolgok nem váratlanul történnek velünk. Hiszem hogy a velünk bekövetkező történések éppúgy rendeződnek, készülnek, mint a molekulák, más molekulákkal való találkozások alkalmával. Keresik helyüket,vonzzanak és taszítanak, löknek és közelebb húzódnak hozzánk. Éppúgy, ahogy könyvek, versek, még nem ismert hangok húzódnak közelebb hozzám, vagy taszítanak messzire.
Néhány éve – hála az Irkának – érzem, tudom, hogy jó verset olvasni olyan, mintha ünnepi vacsorára készülődnék. A legjobb alapanyagot keresem, alkalmat, időt, hogy valami tápláló jusson el hozzám a sok üres, semmitmondó poszt után. Hogy valami mélyen emberit fogyasszak: valamit, ami nem mindennapi, mégis a mindennapokról szól.
Sokszor megrettentem már a mai költészettől, ami érthetetlenül, élesen, acélosan meredt a semmiben, és úgy olvastam, mintha mezőgazdasági jelentést tanulmányoznék kínai nyelven.
Izsó Zita versei nem ilyenek. Mélyen emberiek, teljességgel érthetőek, élesek, fájóak. Nem pihentetni akar, hanem felébreszteni. Valamiért úgy éreztem a napokban, hogy Izsó Zitát kell olvasnom.
Verseskönyvet rendeltem hát tőle, egyszerre kettőt is. Kinyitottam a 2018-ban megjelent Éjszakai földet érés című könyv lapjait, várva, hogy mit üzen ma nekem. Mintha a ma történeseiről szólna: a háború borzalmairól, amik, úgy tűnnek, mindig aktuálisak: ostromról, behúzott függönyökről, félig rombolt házakról, befogadóállomásokról, határátkelésről. Csak a nevek változtak: Aleppó helyett Mariupol,
A molekulák, vadászgépek, országok rendeződnek, helyüket keresik, csak az emberek és a versek szeretnének megállapodni, nyugovóra térni egy puha kanapé ülésén.
Izsó Zita: Fakír
Az utolsó emléke Aleppóból a fakír volt.
Egy szövetpokrócon térdelt, és tört üveget evett.
Nem lett baja, bár a szilánkok felsértették a torkát,
a mutatvány után néhány hétig nem beszélt.
Nem sokkal később kezdődött a támadás.
A nők és a gyerekek nem tudtak mit csinálni,
ezért kétnaponta átrendezték a lakást,
az éjszaka hazaérő férfiak pedig mindig
megbotlottak a lábuk elé kerülő bútorokban.
A szülei egyre többet veszekedtek.
Elkezdték felfalni egymást, mint a halak
az akváriumban,
mert azóta nem lehetett tápot szerezni nekik.
Már hónapok óta tartott az ostrom.
Behúzott függönyök mögött éltek, alig volt fény,
eltelt vagy három nap és háromszáz éjszaka,
amikor az anyja tiltása ellenére kiment.
A szülei és a testvérei bent aludtak.
Hatalmas fényt látott,
métereket repült a légnyomástól.
Ahogy a földig rombolt házra nézett,
arra gondolt, mennyire megijedt,
amikor évekkel azelőtt
egy képtárban elvesztette a szüleit.
Akkor egy órán át sírt, most meg nem érzett semmit.
Csak a romokat és a kitört ablaküveget nézte,
és arra gondolt, ha most megvágná magát, nem fájna,
már teljesen érzéketlen lett, mint egy fakír.
Úgy kellett onnan elrángatni.
És amikor később kérdezték tőle, mi történt
mintha szilánkokat evett volna
nagyon sokáig nem beszélt.
Bizonyára minden családban megvan az a szituáció, amikor egy-egy összejövetelen, ünnepek alkalmából sztorizni kezdenek az öregek, és felemlegetik utódaiknak az unalomig ismert történeteket a nagyapáról, dédnagymamáról. Bizonyára minden családban lóg is a falon egy régi fénykép ezekről az ismeretlen ősökről, fekete-fehér fotó, melyen legjobb ruhájában bámul mindenki mereven a kamerába. És bizonyára akad minden családban a szekrények mélyén néhány nipp a nagymamától, egy-két megsárgult papíros, emlék, bizonyítvány, valami tárgy, ami bizonyítja, hogy itt járt ezen a földön. Jón Kalman Stefánsson: A halaknak nincs lábuk bővebben… →
Őszintén meglepett a könyv vége. Mármint hogy Molly, akinek a halála a regény kulcsfontosságú eleme, nem egy kutya (spoiler). Nem készítette elő bennem ezt semmi, nem voltak információmorzsák, és nem, még a macska elnevezése sem keltett gyanút. Éppen ezért valahogy nem tudok pozitív véleményt írni erről a könyvről, pedig nagyon szeretem a skandináv szépirodalmat. Legfőként azért nem, mert onnantól kezdve, hogy kiderül, Benjamin megölte a testvérét, (Mollyt), vagyis Benjamin a testvérét ölte meg, és nem egy kutyát, nem érthető, hogy az anya miért olyan fásult már a tragédia előtt is. Az, hogy egy kutyát dédelget, beleillik a beteg személyiségébe, de az, hogy kiégett már akkor is, amikor még erre semmi oka, akkor azért várnék egy kis magyarázatot az írótól, miért volt az anya ilyen elcseszettül depressziós, amikor még semmi oka sem volt rá?
Pedig a regény jól felépített és briliánsan szerkesztett, hiszen visszafelé olvassuk az időrendet. Mondjuk néha elgondolkozom azon, hogy tényleg szükség van-e a lineáris történetmesélés helyett különböző légtornász mutatványokra egy írónak ahhoz, hogy kiemelkedjen a tömegből? Persze kell egy pluszt adnia az írásnak, és bátran vállon veregetheti magát Schulman is, hogy perfektül megoldotta ezt, sehol nem akadok el, követhető az időrendiség, az ok-okozat láncolat visszafelé is, remekül rímelnek a közbeékelt jelenetek is a jelen időben, de végtére is mi szükség volt erre?
www.istokanna.hu
