Könyvkoktél kategória bejegyzései

Melyik a kedvenc italod? Nem találod? Mi kikeverjük!

Sissel-Jo Gazan: A dinoszaurusz tolla

A dán írónő Tintagomba regénye számomra hatalmas olvasási élmény volt, így tervbe vettem, hogy az összes magyarul fellelhető könyvét végigolvasom. Bevallom, olvasás előtt mindig megnézem a molyos könyvajánlókat, értékeléseket, és az esetek többségében nem szoktam csalódni az ottani véleményekben. Így volt ez A dinoszaurusz tollával is, ami 76%-on áll, szemben a másik két regény 90-92%-ával. Nem voltak hát illúzióim, és így kellemes csalódás ért.
A könyv egy skandináv krimisorozat első része, és aki kedveli ezt a műfajt, annak nem ismeretlen az, hogy ezekben a krimiszál mellett nagy hangsúlyt kap a detektív magánélete is. Így van ez A dinoszaurusz tollában is, ahol nem csak a nyomozó, de a másik főszereplő, Anna Bella élete is legalább olyan fontos, mint az, hogy megtudjuk, hogyan halt meg Helland professzor, majd Johannes, Anna munkatársa. Én kedvelem az ilyen szépen csordogáló, szépirodalmi stílusú krimiket, de ami leginkább megfogott a történetben, az a dán írónő védjegye: a tudományos igénnyel feldolgozott, számomra ismeretlen szubkultúra, vagy ismeretanyag feldolgozása. Ahogy a Tintagombában tökéletes képet kaphattunk a graffiti világáról, úgy ebben a regényben a dinoszauruszok és madarak evolúciós kapcsolatába ássuk bele magunkat. És akkor jöjjön egy kis spoiler: bár ötéves agráregyetemi képzésem során tanultam erről is, de már régen elfelejtettem, most viszont annyira izgalmas volt újraolvasni a galandférgek természetrajzát, hogy mindjárt született is erről egy vers tőlem, melynek poénja a címe, így ezt a végére tettem:
 
A közhiedelemmel ellentétben ahhoz
hogy férgek telepedjenek meg a beledben
nem elég ha lenyeled a hosszú, undorító állatot.
Számtalan köztes eseményre és
élőlényre van szükséged.
A petét először egy köztigazdának kell megtalálnia
majd ha megette
a peték a véráram útján szétszóródnak
kikelnek a testében és
befurakodnak az izomszövetbe
szerencsés esetben az idegszövetbe.
A lárvák betokozódnak az agyban
és arra várnak
hogy valaki megegye őket is
és eljussanak végső helyükre
a gazdaállat belébe.
Itt a már kifejlett féreg hosszú csápjaival
belepi az egész testet
éveken keresztül észrevétlen ürítve
salakanyagát a gazdaállatba.
 
(Az ihlet ontogenezise)
 
És, hogy mi köze a galandférgeknek a dinoszauruszokhoz? Hát ehhez, el kell olvasni a könyvet. Érdemes!

Izsó Zita: Éjszakai földet érés:

Hiszem, hogy a dolgok nem váratlanul történnek velünk. Hiszem hogy a velünk bekövetkező történések éppúgy rendeződnek, készülnek, mint a molekulák, más molekulákkal való találkozások alkalmával. Keresik helyüket,vonzzanak és taszítanak, löknek és közelebb húzódnak hozzánk. Éppúgy, ahogy könyvek, versek, még nem ismert hangok húzódnak közelebb hozzám, vagy taszítanak messzire.

Néhány éve – hála az Irkának – érzem, tudom, hogy jó verset olvasni olyan, mintha ünnepi vacsorára készülődnék. A legjobb alapanyagot keresem, alkalmat, időt, hogy valami tápláló jusson el hozzám a sok üres, semmitmondó poszt után. Hogy valami mélyen emberit fogyasszak: valamit, ami nem mindennapi, mégis a mindennapokról szól.

Sokszor megrettentem már a mai költészettől, ami érthetetlenül, élesen, acélosan meredt a semmiben, és úgy olvastam, mintha mezőgazdasági jelentést tanulmányoznék kínai nyelven.

Izsó Zita versei nem ilyenek. Mélyen emberiek, teljességgel érthetőek, élesek, fájóak. Nem pihentetni akar, hanem felébreszteni. Valamiért úgy éreztem a napokban, hogy Izsó Zitát kell olvasnom.

Verseskönyvet rendeltem hát tőle, egyszerre kettőt is. Kinyitottam a 2018-ban megjelent Éjszakai földet érés című könyv lapjait, várva, hogy mit üzen ma nekem. Mintha a ma történeseiről szólna: a háború borzalmairól, amik, úgy tűnnek, mindig aktuálisak: ostromról, behúzott függönyökről, félig rombolt házakról, befogadóállomásokról, határátkelésről. Csak a nevek változtak: Aleppó helyett Mariupol,

A molekulák, vadászgépek, országok rendeződnek, helyüket keresik, csak az emberek és a versek szeretnének megállapodni, nyugovóra térni egy puha kanapé ülésén.

Izsó Zita: Fakír

Az utolsó emléke Aleppóból a fakír volt.
Egy szövetpokrócon térdelt, és tört üveget evett.
Nem lett baja, bár a szilánkok felsértették a torkát,
a mutatvány után néhány hétig nem beszélt.

Nem sokkal később kezdődött a támadás.
A nők és a gyerekek nem tudtak mit csinálni,
ezért kétnaponta átrendezték a lakást,
az éjszaka hazaérő férfiak pedig mindig
megbotlottak a lábuk elé kerülő bútorokban.
A szülei egyre többet veszekedtek.
Elkezdték felfalni egymást, mint a halak
az akváriumban,
mert azóta nem lehetett tápot szerezni nekik.

Már hónapok óta tartott az ostrom.
Behúzott függönyök mögött éltek, alig volt fény,
eltelt vagy három nap és háromszáz éjszaka,
amikor az anyja tiltása ellenére kiment.
A szülei és a testvérei bent aludtak.
Hatalmas fényt látott,
métereket repült a légnyomástól.

Ahogy a földig rombolt házra nézett,
arra gondolt, mennyire megijedt,
amikor évekkel azelőtt
egy képtárban elvesztette a szüleit.
Akkor egy órán át sírt, most meg nem érzett semmit.
Csak a romokat és a kitört ablaküveget nézte,
és arra gondolt, ha most megvágná magát, nem fájna,
már teljesen érzéketlen lett, mint egy fakír.
Úgy kellett onnan elrángatni.
És amikor később kérdezték tőle, mi történt
mintha szilánkokat evett volna
nagyon sokáig nem beszélt.

 

Jón Kalman Stefánsson: A ​halaknak nincs lábuk

Bizonyára minden családban megvan az a szituáció, amikor egy-egy összejövetelen, ünnepek alkalmából sztorizni kezdenek az öregek, és felemlegetik utódaiknak az unalomig ismert történeteket a nagyapáról, dédnagymamáról. Bizonyára minden családban lóg is a falon egy régi fénykép ezekről az ismeretlen ősökről, fekete-fehér fotó, melyen legjobb ruhájában bámul mindenki mereven a kamerába. És bizonyára akad minden családban a szekrények mélyén néhány nipp a nagymamától, egy-két megsárgult papíros, emlék, bizonyítvány, valami tárgy, ami bizonyítja, hogy itt járt ezen a földön. Jón Kalman Stefánsson: A ​halaknak nincs lábuk bővebben…

Alex Schulman: A ​túlélők

Őszintén meglepett a könyv vége. Mármint hogy Molly, akinek a halála a regény kulcsfontosságú eleme, nem egy kutya (spoiler). Nem készítette elő bennem ezt semmi, nem voltak információmorzsák, és nem, még a macska elnevezése sem keltett gyanút. Éppen ezért valahogy nem tudok pozitív véleményt írni erről a könyvről, pedig nagyon szeretem a skandináv szépirodalmat. Legfőként azért nem, mert onnantól kezdve, hogy kiderül, Benjamin megölte a testvérét, (Mollyt), vagyis Benjamin a testvérét ölte meg, és nem egy kutyát, nem érthető, hogy az anya miért olyan fásult már a tragédia előtt is. Az, hogy egy kutyát dédelget, beleillik a beteg személyiségébe, de az, hogy kiégett már akkor is, amikor még erre semmi oka, akkor azért várnék egy kis magyarázatot az írótól, miért volt az anya ilyen elcseszettül depressziós, amikor még semmi oka sem volt rá?
Pedig a regény jól felépített és briliánsan szerkesztett, hiszen visszafelé olvassuk az időrendet. Mondjuk néha elgondolkozom azon, hogy tényleg szükség van-e a lineáris történetmesélés helyett különböző légtornász mutatványokra egy írónak ahhoz, hogy kiemelkedjen a tömegből? Persze kell egy pluszt adnia az írásnak, és bátran vállon veregetheti magát Schulman is, hogy perfektül megoldotta ezt, sehol nem akadok el, követhető az időrendiség, az ok-okozat láncolat visszafelé is, remekül rímelnek a közbeékelt jelenetek is a jelen időben, de végtére is mi szükség volt erre?

Alex Schulman: A ​túlélők bővebben…

Kalapos Éva Veronika: Ezek voltak az apák

Nem ez volt az első próbálkozásom Kalapos Éva Veronikával, de végre biztosan kijelenthetem, hogy az utolsó. Olvastam (belekezdtem) már tőle ifjúsági regénybe, novellába, és mindenhol azt éreztem, hogy iszonyúan modoros. Nyelvezetében próbál flegmán laza lenni, tudatosan használja a szlenget és a káromkodásokat, és közben végig érzem mögötte az izzadságszagot. Ami leginkább a párbeszédeknél idegesít, főleg, hogy Kalapos hajlamos úgy írni a dialógusokat, amit kreatív írás órán negatív példaként tanítok: a szereplők pontosan arról beszélgetnek, amit mindketten tudnak, csak az olvasót valahogy tájékoztatni kell bizonyos információkról. Emlékszel arra, hogy…, ezt nem is mesélted még…, stb. És egyáltalán ki használ még olyan szavakat, hogy prosztó, meg mázli?
Az írói hang tehát továbbra is abszolút ellenszenves, de ettől még lehetne jó a regény, hiszen a téma meglehetősen újszerű, a válás és a gyerek eltávolodása, a család megszűnése egy apa szemszögéből. A történetet ketten narrálják, Alexa, a lány, aki a jelenben mesélteti el a többi szereplővel párbeszédben, milyen is volt neki az, amikor elváltak a szülei, illetve az apa, aki a tíz évvel ezelőtti idősíkban mondja el a saját érzéseit. Az apa narrálása kezdetben tetszik, eltekintve a raccsolásától, amire egyszerűen nem értem, miért volt szükség, nem tesz hozzá semmit a karakterhez, a sztorihoz, csak idegesít. A lány nézőpontja fárasztó, (köszönhetően a már említett rossz párbeszéd folyamnak), és bár fiatal élete nagy válságát éli épp át, pont nem tudok vele azonosulni.
A regényben egy ideig jól működik a dramaturgia, és talán ez a kíváncsiság hajt engem a tovább olvasásra. Szeretném tudni, mi miatt lett egyszer csak elege a feleségnek a férjből, miért akarja az apától teljesen megvonni a láthatást, holott úgy tűnik, teljesen tisztában van azzal, hogy jó apa, szereti a lányát. Nem értem az anya gyűlöletét, várom, hogy ennek az oka is kiderüljön. Mint ahogy arra is választ szeretnék kapni, hogy végül, miért szakadt meg az apa és lánya kapcsolata nem sokkal a válás után, mi volt az a pont, ami végleg kettészakította őket.
Sajnos a könyv ezekre nem ad választ, egy homályos és felejthető epizód csak, ami a szakítást megelőzi, nem tudjuk, miért volt szükség az anya ellenszenvére, a dramaturgiai ív a csúcsponton megtörik és a szálak a semmibe lógva lengedeznek a regény végén, ahol abszolút érthetetlen és előzmények nélkülinek tűnik a végkifejlet, vagyis a lány megbocsátása az apának. A katarzis elmaradt, a megkönnyebbülés viszont átjár, hogy végre nekiállhatok valami jobb regénynek.
https://www.facebook.com/istokanna

 

 

Feketéné Bencsik Julianna: Gyökértelenül

Vannak fogalmak, melyeknek jelentése állandó, de vannak olyanok is, amelyek változnak… A ” ki vagyok én, és hol van a hazám” kérdésre több évtizeddel ezelőtt még egyértelmű volt a válasz… Akkoriban még érvényes volt Euripidész megállapítása, mely szerint “nagyobb kín nincs, mint ha az ember elveszti hazája földjét.”

Ma, a XXI. században hazánkban szinte nincs olyan család, ahonnan valaki útra ne kelt volna. Más-más országban élnek, ott próbálnak érvényesülni, gyermekei már onnan házasodnak, ezért idővel elhal a hazájukból kiszakított gyökérzetük is.

Feketéné Bencsik Julianna ötödik kötete elgondolkodtató regény  egy kétségekkel teli nőről, aki hazájától távol próbál meg boldogulni. Talán még soha nem volt aktuálisabb erről a témáról írni: vajon mi lesz az ára a szabadságnak egy globalizált világban, hogyan lehet gyökértelenül élni, mit lehet a leszármazottaknak egy idegen haza emlékeiből átadni?

A gödöllői szerző könyve megvásárolható a bookline áruházban, a regény bemutatója a gödöllői városi könyvtárban 2022 tavaszán lesz.

Feketéné Bencsik Julianna – Gimnazista korában megjósolták neki: sokat fog utazni, több földrészre is eljut. Az öregasszonynak igaza lett!  Nem csak Európát utazta be, de Kubában is eltöltött négy évet. Jön-megy a világban, sőt fia is követte útját, aki több éve külföldön él.

Sally Rooney: Hová lettél, szép világ?

Rettentően sokáig olvastam a könyvet, szinte szenvedtem vele, de kitartottam a végéig, mert kíváncsi voltam, mi ez a nagy felhajtás az író körül. Sally Rooney harmadik könyvét ugyanis nagy várakozás előzte meg itthon is, lévén az Y generáció kultírójává vált néhány röpke év alatt. Való igaz, hogy a regényben a 30as fiatalok életét mutatja be hitelesen, de nagyjából ennyi pozitívumot tudok elmondani erről a könyvéről.

A stílusa enyhén szólva is kissé kaotikusnak hat a regényben. Tudatosan távol tartja a kamerát a szereplőitől, és izzadságszagúan próbál objektív maradni, semmi érzelmi, érzékszervi inger, főként nem a szexjeleneteknél nem, (ettől persze még lehetne jó a szöveg, de nem az). Az egyik helyen annyira nevetséges volt ez az igyekezet, hogy hangosan felröhögtem, amikor hímtagként aposztrofálta a faszt. Szerintem attól nem lesz semmivel sem izgalmasabb egy kortárs szöveg, hogy ugyanolyan érzelemmentesen taglaljuk a szereplők leglényegtelenebb cselekedeteit oldalakon keresztül, mint a leglényegesebbeket, aztán hirtelen, minden előzmény nélkül szinte giccsesen gejl lesz a szöveg, majd jönnek a sehova sem tartozó eszmefuttatások. De mindezen persze felül tudnék emelkedni, ha a tartalom miatt megérné az olvasást. De sajnos ebben is csalódnom kellett, az írói ígéret nem hogy nem teljesült számomra, de kifejezetten irritált a vége, ahogy egy teljesen sablonos választ adott a feltett kérdésekre.

Mit is vártam a regénytől a cím és a kezdeti témafelvetés alapján? Schiller Görögország istenei című versének egy sorát választotta az író címként, és mivel szépirodalomnak van kikiáltva, feltételeztem, hogy akkor erre a versre reflektál az egész regény. (A módszer egyébként nem lenne új, hiszen jómagam is ezt az elvet követtem a Semmiért egészen megírásakor). Ha valaki veszi a fáradságot és végigolvassa Schiller elgondolkodtató versét, máris felfedez néhány ismerős gondolatot Rooney regényéből. A vers tulajdonképpen a hellenisztikus kor iránti nosztalgia verse, amikor az emberek életét és halálát csodák népesítették be, amikor szentély volt a szerelem, isteni egyesülés a halál és költészet az egész élet. Szemben a modern kor lecsupaszított, tudományokkal elszürkített, törvényekkel körbebástyázott unalmával.

Ha Rooney valóban olyan nagy író lenne, mint amennyire felkapott, akkor remekművet írhatott volna ennek a versnek a még modernebb korba való átültetéséből. De nem tette, mert éppúgy képtelen volt megragadni egy központi gondolatot, és arra felfűzni a regény cselekményét és mondandóját, mint ahogy képtelen volt beleszőni normálisan a szövegbe, a cselekménybe a mondanivalót. Számomra különösen visszás az az olcsó megoldás, ahogy a váltott nézőpontú regénybe folyamatosan közbeékeli a két nézőpont emailes levélváltását is, ahol aztán esszé töménységben nyomja le a torkunkon a harmincasok életét megkeserítő gondolatokat, eszmefuttatásokat. Totálisan kilóg a szövegből, és szánalmasan kicseng belőle az író hangja, egyáltalán nem fedezhető fel benne egyik főszereplő sajátos egyénisége sem. Mindez még nem lenne akkora baj, ha ezekben a tömény intermezzóban kirajzolódna egy egységes vádirat a versre reflektálva a modern kor ellen, de mindenféle logika nélkül csapong az író a különböző témák között: klímaválság, marxizmus, istenhit, stb. Pedig meg lenne a lehetőség a fókuszra, hiszen a szépség is előkerül, mint téma, de Rooney hagyja kicsúszni a kezei közül a lényeget. Pedig milyen szépen reflektál ez a mondat a versre:

„… nem tudunk megszabadulni attól a meggyőződésünktől, hogy semmi sem számít, az élet esetleges, legőszintébb érzéseink is kémiai reakciókra redukálhatók, és semmiféle objektív erkölcsi törvény nem szabályozza az univerzumot.”

Ha ehhez hozzávesszük még azt a tényt, hogy az egyik főszereplőt egy vallásos embernek tette meg, aminek aztán az égvilágon semmi szerepe nem lesz a történetben, tényleg azt kell higgyem, hogy ez csak véletlen volt, és Rooney igazából nem is akart ezzel a verssel és regénnyel semmit, elgondolkodtatni pedig a legkevésbé.

De hogy mégis megérte elolvasni, az annak köszönhető, hogy találkoztam ezzel a gyönyörű verssel, amit most ide is másolok:

Friedrich Schiller: Görögország istenei

 

Amíg a föld uralma tiétek

volt, a régmúlt nemzedékei

öröm-póráztokra fűzve éltek,

meseország fényes lényei.

Míg a gyönyör szent vallása fénylett,

ah! mily másképp élt a föld fia;

még koszorú övezte szentélyed,

Venus Amathusia!

 

A költészet festői palástja

a valóra simult kedvesen,

élő élet szállt az alkotásba,

s érzett, mi már nem érez sosem.

Hogy szerelmük keblére öleljék,

a természet főbb rangot kapott,

és bárhová tekintett a szem, még

Isten nyomát látta ott.

 

Hol a bölcsek szerint ma az égen

lélektelen tűzgolyó forog,

Héliosz szállt aranyos szekéren

néma méltósággal egykor ott.

Oreádtól nyüzsgött fent a hegység,

ha fa dőlt le, driász halt vele,

s az ezüstös forrásnak najádnép

korsajából folyt vize.

 

Segítséget kért ez a borostyán,

Tantalusnak lánya volt e szirt,

ott a nádban Szyrinx jajgatott tán,

e ligetben Philoméla sírt.

Perszephonéjáért e patakba

hullt Démétér gyászos könnye rég,

s e dombról Cythere hívogatta

ah, hiába! kedvesét.

 

Deukalion fajához a földre

egy-egy isten még gyakran betért.

Hogy Pyrrha szép lányait legyőzze,

Létó fia pásztorsorban élt.

Akkor még az isten, hérosz s ember

közé Amor szép frigyet hozott,

Amathuntban isten, hérosz s ember

egy oltáron áldozott.

 

Helyet a ti vidám hitetekben

gyász, lemondás nem kapott soha:

boldogság dobbanjon a szívekben,

mert a boldog isten rokona!

Akkor csak a szépség volt a szentség,

nem szégyellte isten mámorát,

míg a szende Kaménák vezették

a földet, s a Gráciák.

 

Mint palota, mosolygott szentélytele,

az iszthmoszi pompás ünnepek

hős tornái titeket dicsértek,

s célba robogtak a szekerek.

Oltárotok körül lelkes táncok

szép füzére kígyózott tova,

főtökön dicskoszorú sugárzott,

fürtötökön korona.

 

Évoézva büszke thyrszuszhordók

s hámbafogott pompás párducok

jelentették a nagy Mámorosztót:

előtte faun s szatír támolyog,

körülötte tomboló menád-kar,

táncaikkal dicsérik borát,

és a Gazda pirosló orcával

kínálja a telt kupát.

 

Nem lépett a haldokló elébe

ijesztő váz. Ajkaira csók

hullott, s abban röppent el a léte,

s egy géniusz fáklyát fordított.

Halandó nő unokája fogta

Orcusnak is bíró-mérlegét.

S a thrák lelkes jaja meghatotta

a Fúriák zord szívét.

 

Elízium berkén megtalálták

örömüket mind a boldogok:

hű szerelmes hű élete-párját,

versenypályájuk a bajnokok.

Linus lantján régi dala száll fel,

Admétosz Alkésztiszre talál,

Oresztész itt barátjára rálel,

s Filoktétra nyila vár.

 

Magasabb díj sarkallta a hőst még,

ki az erény versenyén futott.

A nagyszerű tett véghezvivőjét

társukul vették a Boldogok.

A halottját visszaperelőnek

engedtek a csöndes istenek,

s Olymposzról a tengert szelőnek

az Ikerpár integet.

 

Hová lettél, szép világ? Természet,

jönne vissza bár virágkorod!

Ah! nem őrzi már, csupán az ének

mesés tündérországa nyomod.

Kihaltak és szomorúk a rétek,

Istent szemem sehol nem talál.

Ah: a régi, életteli képnek

nem maradt, csak árnya már.

 

Északon kelt fagyasztó szelekben

mind lehullott ez a szép virág;

hogy egy isten gazdagabb lehessen,

elenyészett az isten-világ.

Ha búsan a csillagokra nézek,

nem talállak, ah! Szeléne fenn;

szavamra csak üres visszhang ébred

erdőkön és vizeken.

 

Azt a gyönyört, melyet ád, nem érzi,

fenségétől fel nem lelkesül,

nem látja a Lelket, mely vezérli,

örömem hevétől nem hevül,

nagyságát nem érti mesterének,

mint közönyös ingaóra, jár:

isteneit vesztve a természet

a súlytörvény rabja már.

 

Hogy új létre szülessen majd holnap,

ma tulajdon sírját ássa meg.

Örökké egy orsón gombolyodnak

maguktól a hónapok s hetek.

Az istenek költőhonba szálltak,

ott leltek hazát a föld helyett,

mely kinőve pórázukból, már csak

saját ingáján lebeg.

 

Hazatértek s magukkal ragadtak

minden szépet és magasztosat.

Eltűnt minden szín és élethangzat,

s nekünk csak az üres váz maradt.

Túl az időn, élnek halhatatlan,

otthonuk a Pindus magasa:

ami öröklétű lesz a dalban,

meg kell előbb halnia.

(Rónay György fordítása)

Istók Anna: Egyszerre több teremtés (Halász Rita: Mély levegő c. regényéről)

A libri irodalmi díj listájára is felkerült az elsőkötetes Halász Rita regénye, a Mély levegő. Egy válás története a rövid könyv, szinte egyetlen, mély levegővel végigolvasható :-). Volt, ami tetszett benne, és volt, ami nagyon nem. Az eleje kifejezetten idegesítő volt, egy harmincas anyuka unalmas rinyálása, de szerencsére néhány oldal után változott a szöveg minősége. Számomra a legjobb részek a mellékszereplőkhöz köthetők: az apa és anya figurája telitalálat, zsörtölődésük élvezetessé tette a regényt. Szerettem a főhős néha filozófikus eszmefuttatásait is: a gamerek világába helyezett teremtés a csúcs, ahogy egyre magasabb szinteket kell teljesíteni az emberiségnek.

“Az is elképzelhető, mondom később, hogy ez egy játék. Kódokat kell feltörnünk, hogy továbbmehessünk. Megvan a tűz, mehetsz a következő szintre, feltaláltad a kereket, lépj tovább, papír, szövőszék, ugorj egyet, gőz, elektromosság, internet. A végén pedig ott a kulcs. Ha megtaláljuk, megmenekülünk. De ki tudja, hogy jó úton haladunk-e, talán nem ezeket a kódokat kellene feltörni. Talán más tudásra, más képességekre van szükségünk a meneküléshez, és ez az egész zsákutca. Lehetséges, hogy egyszerre több teremtése van, és egymással versenyeztet minket.”

És persze a regénybe szőtt mesék is tetszettek, különösen az évszakokról szóló nyár és ősz vitája, élveztem a regényen átfolyó víz motívumát,  a cseppet sem finomkodó, őszinte hangot, és szerettem a humorát is:

“Boldogok, akik a bírósági tárgyalás előtt hánynak, mert ők megkönnyebbülnek.”

A vége kissé megint elkedvetlenített, ellaposodott, szétcsúszott, akárcsak a főhős személyisége, aki végighaluzza a bírósági tárgyalást. Értem én az írói szándékot emögött, de nekem akkor is hiányzott a katarzis, a regény leült a végére, nem hagyott teret a további gondolatoknak. Azzal az érzéssel csuktam be a könyvet, hogy olvastam egy majdnem jó kortárs női regényt, de valószínűleg egy év múlva már semmire sem fogok belőle emlékezni…

 

Öt perc indulásig

Ezzel a címmel jelenik meg hamarosan az Irka nyolcadik antológiája, melyben húsz szerző ír tájakról, városokról, idegen, valóságos, vagy képzeletbeli úti élményekről. Elutazhatsz velük számos országba, megismerkedhetsz idegen kultúrákkal, szokásokkal, felülhetsz melléjük a vonatra, repülőre, buszra. A Gödöllői Fotós Kör, valamint a szerzők saját fotóival gazdagon illusztrált kötet kellemes útitárs lesz bármilyen utazáshoz.

Ahogy azt megszokhattuk az Irka antológiákban, minden szerző a maga stílusában dolgozta fel a témát, így vannak a kötetben komolyabb versek, ízletes és kevésbé gusztusos gasztronómiai élményekkel tűzdelt novellák, a fantasy határát súroló írások, humoros és elgondolkodtató szövegek egyaránt.  A könyvet még 2019 nyarán kezdte el tervezgetni a gödöllői könyvtárban működő helyi és környékbeli alkotók csoportja, akkor még nem sejtették, hogy hamarosan nem, hogy utazni nem tudunk, de már az utcára sem léphetünk ki, négy fal közé szorulunk, és az eddigi normálisnak tűnő életünk átfordul egy 25. században játszódó scifi novellába. A világ megváltozott körülöttünk, a lehetőségek beszűkültek, így nem maradt más, mint a gondolatok segítségével bejárni a világot.

A könyv hamarosan elkészül, de a kötet bemutatójára még várni kell egy kicsit. Az alkotók remélik, hogy júniusban már az Ünnepi Könyvhéten kerülhet sor erre a programra. Addig is a könyvtárban március végétől kölcsönözhető, illetve önköltségi áron megvásárolható az Öt perc indulásig gödöllői antológia.