A Walk by the Sea címmel jelent meg első regényed, melynek témája az emberi kapcsolatok bonyolultsága. Több éve ismerjük egymást, az Irka tagja vagy, mindig is szerettem a krisztis novellákat, melyekben összesűrítetted azt, amit a fenti témáról gondolsz. Miért és hogyan jutottál el oda, hogy magyar nyelv helyett angolul írd meg első regényedet?

Tetszik a „krisztis novellák” elnevezés! Külön dicséretnek veszem, ugyanis éveken keresztül féltem attól, hogy nincs saját írói hangom. Sok szerző stílusa hatott rám, illetve örülnék, ha hatott volna rám. Hazai pályán Szabó Magda a példaképem, mind a tartalmat, mind a stílust illetően; emlékszem arra, mennyire letaglózott „Az ajtó”, de még inkább a „Pilátus”… A kortárs és élő szerzők közül mindenféle fényezés nélkül téged emelnélek ki, mert az írói nyelvezetedtől el kell alélni, a tartalom pedig agytornás, mégis szórakoztat, olvasmányos, de aki akar, az elmélyülhet a mindenféle rétegekben. A külföldiek közül az angol realista, Thomas Hardy és az ausztrál posztmodernista, Patrick White hatottak rám leginkább. Hardy úgy csinálja ki lelkileg az embert, hogy közben gyönyörködtet a leírásaival, Patrick White-ot viszont egyszerűen képtelenség magyar nyelven visszaadni. Egyszerre abszurd és realista, a szereplői esendők és nagyon gyakran szimbólumként bolyonganak a lapokon. A nyelvezete úgy adja vissza a tartalmat, mint egy mangós csiliszósz vagy egy fokhagymás fagylalt, tele van váratlan képekkel és szerkezetekkel. (A fokhagymás fagyit még nem kóstoltam…)
A regényem gondolata tizenhárom évvel ezelőtt született, pár évvel az angol szak elvégzése után, amikor még bitang jól tudtam angolul. Valahogy adta magát, és ugyan lefordítottam magamnak az első fejezetet magyarra, de annyira idegenül hatott, hogy eldöntöttem, ezt angolul kell befejeznem.

Miben más angolul írni, melyek az előnyei, hátrányai?

Magyarul jól írni sokkal nehezebb, mint angolul. Ez persze sarkítás, ráadásul bizonyos tartalmakhoz jobb a magyar nyelv, másokhoz pedig az angol. A magyar mondatszerkezet bonyolultabb számomra, és mivel érettségi után azonnal következett egy ötéves angol nyelvű „agymosás”, gyakorlatilag pont a magyar nyelv finomságairól maradtam le, amiket utólag vagyok kénytelen pótolni. Angolul írni sok előnnyel jár, a férjem perfekt angolos, hiszen ő is az ELTÉ-n végzett, és így remek szerkesztői tanácsokkal tud ellátni. Ezen kívül nemrég találtam rá egy szövegszerkesztő szoftverre, ami a nyelvtani hibáktól kezdve a szóismétléseken át mindenféle stílusbeli finomságokig bezárólag kielemzi a kéziratot és változtatásokat javasol. Ez (vagy ehhez hasonló szoftver) tudtommal csak angol nyelven létezik (még). Végül pedig sokkal több olvasóhoz eljuttathatom a regényt, persze ha a promóció meg mindenféle kapcsolati tőkézés sikeres lesz.

Kaptál-e már olvasótól visszajelzést a regény nyelvezete kapcsán?

Igen. Három lektorom volt, egyik a férjem, aki felbecsülhetetlen férfi szemszögből javította át a regényt, másik az Irka megbecsült tagja, szintén volt angol szakos és jelenleg is két nyelven író, publikáló Sütő Fanni, és végül anyanyelvűként egy ötvenes értelmiségi amerikai hölgy, aki végtelenül intelligens és kíméletlen módon cincálta meg a regényt. A javasolt változtatásokon túl kiemelte a regény nyelvi gazdagságát, aminek örültem, mert az átírások nagy része az elmúlt két-három évben történt meg, és mostanra rengeteget romlott a nyelvtudásom.

Miért magánkiadásban jelenik meg, hogyan működik egy angol nyelvű regény eljuttatása az olvasóhoz?

Egyrészt a türelmetlenség, másrészt a szerzői egoizmusom vitt rá. Pár éve elküldtem a kézirat első 50 oldalát egy neves angliai irodalmi ügynöknek, visszautasították, de azóta a kézirat sokat változott, szikárabb lett, igyekeztem minden túlírtságot kihúzni belőle, kábé 30%-át kukáztam az eredeti szövegnek, és a megmaradtnak a 70%-a átírásra került… szóval, megpróbálkozhattam volna ismét, de nem akartam kivárni a több hónapos visszajelzési időt, arról nem beszélve, hogy szinte biztos, hogy át akarták volna íratni a regényt. Az Amazon mindenki számára lehetővé teszi a magánkiadást. Ezt egy hosszú és bonyolult procedúra előzi meg, mert a tördelésen és formai elvárásokon túl rengeteg mindent el kell végezni ahhoz, hogy az embernek akár csak esélye legyen bárminemű sikerre. Tengernyi könyv jelenik meg rendes kiadókon keresztül és még több magánkiadásban, ezért mindenképpen ki kell tűnni valahogyan. Erre vannak trükkök, amiket a férjem a maga alapos kutatói módszereivel feltérképezett és hosszú listáról kezdte kipipálni, amikor valamit elvégeztünk. Nem csak, hogy nem voltam tisztában a folyamat bonyolultságával, de elég gyakran el is vesztettem a türelmemet. A párom pedig türelmesen végig noszogatott, húsz éve volt kiismerni a rigolyáimat.
Az olvasókhoz közösségi hálós hirdetésekkel fogjuk eljuttatni a könyvet, továbbá számos olyan szolgáltatás révén, ahol az adott könyv digitális könyvtárba kerül, és a szolgáltatásra előfizető tagok célzott hirdetéseket kapnak attól függően, hogy milyen zsánert szeretnek olvasni.
De persze a promótálás előtt be kell gyűjteni néhány Amazon-os könyvértékelést, aminek szintén megvannak a buktatói… egyelőre itt tartunk.
A hagyományos és a magánkiadás közti legnagyobb különbség, hogy az előbbi esetében a szerző kényelmesen hátradőlhet, az utóbbi esetében pedig a könyv megírása után is vért kell izzadni. Nem bánom, hajlandó vagyok megfizetni a szerzői szabadság árát. Igyekeztem a mostani tudásom legjavát beletenni a könyvbe, biztosan nem tökéletes, de a mostani Kriszti java benne van.

Kinek írtad a regényt? Voltak benne valóságos személyek, vagy teljesen fikció?

Elsősorban magamnak. Merielt, az idősödő festőnőt érintőlegesen az anyukám ihlette, de a jellemrajza teljesen más. Egy idő után azt vettem észre, hogy elég sok megnyilvánulása, gondolata tőlem származik, vagy saját magamra emlékeztet. Azt hiszem, minden író akaratlanul is, vagy tudat alatt becsempészi magát valamelyik szereplőbe, hiszen az írás valamilyen szinten – terápia. Samuelt, a harmincas zenészt pedig egy ma is alkotó előadóról mintáztam; persze igyekeztem a lehető legjobban elrugaszkodni tőle, és azt hiszem, sikerült Samuelt úgy megírnom, hogy az illető (remélhetőleg) nem ismerne magára. Különösen azért nem, mert a kiadás előtti utolsó pillanatban jogi megfontolásból megváltoztattam a keresztnevét. A harmadik szereplő, a festőnő fia, Philip teljes mértékben fiktív alak, és a visszajelzések alapján ő a legszerethetőbb. Merielre a férjem azt mondta, hogy módfelett izgalmas és érdekes, mint könyvszereplő, de nem feltétlenül „lógna vele” – ezt azért emésztenem kellett! Az amerikai lektorom kifejezetten unszimpatikusnak érezte, neki Philip volt a kedvence. Fanni volt az egyetlen, aki Merielt is szerette, amiért nagyon hálás voltam.
Most, hogy elengedtem a szereplőim kezét, elsősorban nők visszajelzésére számítok, harminctól felfelé. Mivel Meriel 68 éves, a határ a csillagos ég, illetve az olvasók kognitív és látási képessége…
Nagy bánatom, hogy anyukám már nem olvashatta. Mivel idős korban elkezdett angolul tanulni, nyelvgyakorlásnak akarta használni, illetve nagyon büszke volt rám… Elkéstem a könyvvel, pedig ő szerette volna a regényt.

Milyen konkrét veszteségeket, problémákat dolgoz fel a regény?

Philip mindent elveszített, a kislányát, a feleségét és az anyjával is megromlott a viszonya. Meriel élete alkonyához közeledve döbben rá arra, hogy sem alkotóként, sem családanyaként, sem nőként nem teljesedett ki. Samuel pedig azért menekül az Államokból az angliai kisvárosba, mert egy trauma következtében elveszíti az önkifejezési eszközét, a hangját. A három sors rövid ideig összefonódik, és a szereplők találkozásai révén kicsúcsosodnak a problémák, a szereplők pedig valamilyen szinten feldolgozzák a veszteségeiket.

Hogyan fog eljutni a magyar olvasókhoz?

A Facebook-os és más hirdetések által a magyarországi, angolul olvasó közönséghez is el fog majd jutni. Legalábbis remélem! Ami a könyv magyar nyelvre történő lefordítását illeti, már van fordítójelöltem. Aki ismeri az Irkát, az sejti, hogy ki az… de még rá kell szánnom magam, illetve vele is egyeztetnem kell. Az elsődleges megkeresés megtörtént.

Tervezed-e, hogy magyarul is fogsz írni regényt?

Igen, a jelenleg futó három ötletből egy – magyar nyelvű, a szereplők és a motivációik már egész jól összeálltak a fejemben. A témát egy megtörtént eset ihlette, de még alaposan ki kell dolgoznom a struktúráját, viszont sokat foglalkoztat, úgyhogy azt hiszem a következő angol regény és a magyar nyelvű versenyt fognak futni az ezüstért. Az elmúlt pár év alkotói ténykedése viszont egyértelműsítette számomra, hogy írni akarok, és a második regényemet nem fogom olyan sokat húzni, mint az elsőt.

Hogyan lehet hozzájutni a könyvedhez?

Készítettünk egy honlapot, rövid angol nyelvű szerzői bemutatkozással, amin elolvasható a regény első három fejezete. A honlap címe www.awalkbythesea.com Innen link vezet az Amazon-hoz, ahol a könyv megrendelhető Kindle olvasóra illetve papírkötésben is, saját tervezésű borítóval. Bárki megrendelheti, aki szeret angolul olvasni és van e-olvasója. Bármilyen visszajelzésnek örülni fogok, ugyanis az irkának köszönhetően megtanultam értékelni a konstruktív kritikát, illetve azt, hogy a visszajelzéseket nem a személyes, hanem az írói szűrőmön keresztül kell megvizsgálnom.

Csiki Krisztina

Azt mondják, az ember már nagyon fiatalon tudja, mit szeretne kezdeni az
életével, de aki nem elég tudatos, az nem követi a gyerekkori álmait. Csiki
Krisztina korán megsejtette, hogy író szeretne lenni, de sokáig butuska
hobbinak tekintette és nem vette komolyan. A gödöllői Irodalmi Kerekasztal
tagjaként elkezdte kitanulni az írás technikai oldalát és végre megfelelő
visszajelzés birtokában befejezte első, angol nyelven íródott regényét. A
következő regényei angol, illetve magyar nyelvűek lesznek, és eltökélt
szándéka, hogy sokkal kevesebbet kell majd rájuk várni.

Évekkel ezelőtt ismertünk meg a Gödöllői Irodalmi Díj kapcsán, ahol több alkalommal is értél el helyezést verssel, novellával. Az Irka munkájában is részt vettél/veszel, igaz már inkább csak online módon, hiszen Párizsba költöztél. Írásaidban mindig is vonzódtál a fantasztikumhoz, sajátos sütőfannis stílusod van, most megjelenő kötetedben, a Csudapest Világvégében is ennek a szenvedélyednek hódoltál. Hogyan jött az ötlet, hogy kötetbe rendezd ezeket az írásokat és milyen tematika mentén alakulnak a fejezetek?

Már tavaly összeraktam a kötetet, csak különböző okok miatt késett a megjelenése. A kijárási korlátozás bevezetésével aztán úgy döntöttünk, eljött az idő. Szerencsém volt egyébként, mert még viszonylag az elejét csíptem el az ingyentartalom-dömpingnek, így talán több figyelmet kaptam, mint az ezután megjelent művek. Csudapest világvége – interjú Sütő Fannival, a könyv szerzőjével bővebben… →

illusztráció: modernfarmer.com

Víg Dóra egyéni hangú és odafigyelő áttekintést ad a 2017 decemberében feltűnt írónő, Kristen Roupenian művéről. A novella február hetedikén még nem rendelkezett hivatalos magyar fordítással, de angolul bárki számára elérhető, nyelvileg pedig nem feltétlenül jelent problémát a középfokú felé legalább közelítő angol nyelvhasználó számára, vagyis a célközönség zöme valószínűleg Magyarországon is egészen jól megérti.

Az eredetiben „Cat Person” címet a magyar nyelvű lapok általában a „macskás férfi” néven emlegetik, nyilván azért, mert a férfi főszereplő, Robert két macskával él együtt, bár az állatok a történetben ténylegesen nem jelennek meg. Egyes vélemények szerint maga Robert a „macska”, aki csak játszik Margot~val. Ezen vélemények osztói számára javaslom a novella figyelmesebb elolvasását: a történetben minden döntést a nő, illetve a nőhöz tartozó baráti társaság hoz meg. Margotnak ezer lehetősége adódik mind a teljes kapcsolat, mind az éppen folyó események megszakítására, de ő nem él ezekkel a pillanatokkal, és azok elúsznak mellette, Margot pedig sodródik, és feltételezhetően saját tartás, szilárd értékrendszer híján valamilyen megfelelési kényszerből alkalmazkodik a már kialakult helyzethez. Nem reménytelen eset, mert mégiscsak vannak barátai, és a jobbik énje is befigyel egy cinikusan viccelődő, képzeletbeli fiatalember személyében. Csakhogy személyiségének ez a része még nincs készen arra, hogy előbújjék. Így marad a „mit gondolnak rólam” aggodalma, és az ebből következő kényszerhelyzetek. Jager Luca: Modern macskák bővebben… →

Valamit nemcsinálni sokkal többféleképpen lehet, mint csinálni

(felhőtlen, személyes és bátorító méltatás)

Istók Anna első kötete az Éhes felhő a napot (Könyvmolyképző, 2017) . Azt mondják, ahhoz, hogy valaki profi legyen valamiben, vagy ahogy mondani szokták, valamit „tudjon”, legalább tízezer órát kell töltenie a dolog tanulásával és gyakorlásával. Ez körülbelül ezerkétszáz-ezerháromszáz munkanap vagyis hat munkaév, a mifelénk szokásos munkarenddel számolva. A szerző első „regénye” megjelenése előtt rászánta ezt az időt az írás elsajátítására. Tette mindezt úgy, hogy nem ebből él. De nem csak ez látszik meg a köteten, hanem az is, hogy a szerző szeret írni. A szövegen átsüt az igyekezet is, hogy megfeleljen a ma az írókkal szemben támasztott olvasó elvárásoknak. A szöveg mégis, minden szerkesztői kéznyom, és kánonba formázó szándék ellenére megőrizte a spontán, eredeti életigenlő őszinteségét. A dolgokra való egyéni, romlatlan és szemérmetlen rátekintés képessége teszi a szöveget eredetivé és számomra élvezhetővé. A mindenen átütő életszeretet és boldogulni akarás kiragyog a gondosan szabott keretekből. A könyvet olvasóban megerősödik, vagy éppen, ha mélyben van feltámad a remény, hogy mindegy mi volt és mi van, mindannyian tehetünk azért, ami lesz. Nekem ez a könyv arról szól, hogy felmenőkre, társadalomra, globális felmelegedésre, a politikára miegyébre mutogatás helyett meg kell próbálni saját módon élni. Arra is rávilágít, hogy a saját boldogságkeresésünk nem önzés, hanem ellenkezőleg hozzájárulás a többiek életminőségéhez. Életünk, sem másnak, sem magunknak, nem ajándék, csak, sokszor csak szenvedés árán kibontható lehetőség. Ujj Béla: Valamit nemcsinálni sokkal többféleképpen lehet, mint csinálni bővebben… →

pixabay.com

Kristen Roupenian: Cat Person

Amikor a 2017-es év amerikai szépirodalmi szenzációjának számító novellát elolvastam, a mi IRKÁnk kötetének címe jutott eszembe: Darwin parázik. A magyarul (még) nem olvasható Cat Person (Macskaember) című novella az ismeretlen amerikai szerző, Kristen Roupenian tollából –vagy inkább gépéből- arra emlékeztetett, hogy a férfi-nő viszonyban nincs új a nap alatt. A férfiak és a nők világa továbbra is nagyon különbözik és a két nem közeledése bizony gondokat okoz, azaz a törzsfejlődés tekintetében még van miért paráznunk. Víg Dóra: Recenzió a Cat Person novelláról bővebben… →

„Finomkodni sosem szerettem, de csak azért mert megjátszásnak éreztem. A pózolással ugyanez a helyzet. A finomságokat viszont mindig imádtam, sőt néha szeretek szerepeket játszani, mert az életszemléletem mindig is örömelvű volt, a játékosságból fakadt, de nem a megjátszásból. Nem tudom, hogy mi ketten ugyanazt a Kun Árpádot ismerjük-e, de az általam ismert nem puritán, sose volt az. Viszont sok volt benne valaha a természet egyszerű gyermekéből, aki nyomokban még megőrződött mindig, de már mindenféle bonyolultabb rétegek rakódtak rá.” Kun Árpád

2016 szilveszter napján olvastam el egyvégtében Kun Árpád Megint hazavárunk (Magvető, 2016) című regényét. Igazi élmény volt. Első általam olvasott prózája, a Boldog észak, is erősen hatott rám. Szeretnék úgy látni, ahogy Kun. Nem olyat szeretnék látni, nem is olyan módon, hanem úgy. Mert itt a hogy a lényeg.  A könyv váza egy konkrét autós utazás. Egy valódi, mai magyar család, a mai Magyarországról, a mai Norvégiába menekül. Ami zajlik, az menekülés, akármennyire is racionális döntések és választások soraként ábrázolódik. Migránsokat látunk az ellehetetlenülőből a lehetségesnek tűnőbe mozogni. Közben nem mellékesen ábrázolódik egy felnőtté válás útja is, ami nem “fejlődésregény”, hanem inkább anamnézis, annak boncolása, hogyan lett a mai magyar valami az ami. Hogyan lett képes egy fiú arra, hogy minden ellenkező irányba ható nyomás és kényszer ellenére megpróbáljon apa lenni. Teszi ezt úgy, hogy közben az anyaság aktuális kínjaival is próbál empatikus maradni. Úgy általában azt üzeni, hogy a szülők és gyerekek együttélése, amit közkeletűen családnak neveznek, nem annyira reménytelen amennyire látszik, de nem is olyan amilyennek hazudják. Azt is sugallja, hogy ez egy olyan világban is, ahol senki sem tudja, merre van előre és mi az igazi jó, egy lehetséges, vállalható életprogram. Közben a nő férfi viszony gubancai is gabalyodnak és gubancolódnak. A csomó közben azért megmarad. Az, hogy az élet a csinálás maga, alapélménye a szövegnek. A mű olvasása nyelvileg is élvezetes. Egyszerre tud köznapi és emelkedett lenni. A kurvaanyázás és Rilke teljes harmóniában fér meg egymással. Az őszinteség természetes, mert azt ábrázolja, ami van, nem azt, ami abból látszani akar.

Néhány kiragadott felvetett gondolkodási irány a szövegből:

Nem kívánt fiúból is össze lehet rakni valahogy egy vállalható apát. A mindennapi zsigerkényszerek és gyarlóságok ellenére megfér együtt nő és férfi. Minden idea kifordítható önmagából, de mégis jobb, ha van, mint a nihil. A körülményeink csak bennünk értelmezhetők, korlátok mi magunk vagyunk, nem a körülmények. Ha sokan, ahogy én is, magukra ismernek a szituációkban, az nem a közhelyesség felületességéből adódik, hanem a tudatalatti sikerült megérintése miatt van. Aki elolvassa ezt a könyvet, amit melegen ajánlok, még a csak történetkedvelőknek is, az kicsit már Kun Árpád szemével is néz majd. Várom a következő könyvét.

http://nullahategy.hu/finomkodni-sosem-szerettem-a-pozolassal-ugyanez-a-helyzet-kun-arpaddal-beszelgettunk/

Lena Andersson: Jogtalan elbirtoklás c. könyvének ajánlója

Egy szerelmi kapcsolatban a felek soha nem egyenlők. Az egyiknek mindig több a veszítenivalója, ő a gyengébb, mondhatni, ő az, aki jobban szeret. Aki birtokolni akarja a másik minden gondolatát, érzését, annak ellenére, hogy a másik erre nem is igazán vágyik, akinek esetleg terhes ez a ragaszkodás, ez a birtoklási vágy. Igen ám, de mi van akkor, ha az egyik fél okkal, sőt joggal hiszi azt, hogy birtokolhatja a másikat?

Amikor még volt illem és meghatározott szabályrendszer szerint zajlottak a társas kapcsolatok, amikor a legyező állásából következtetni lehetett a hölgy hajlandóságára, a férfi vizitjeiből annak udvarlási szándékaira, lényegesen egyszerűbb volt a dolog. Lehetett sejteni, hogy mik az elvárások, hogyan alakul a tartozik-követel oldal. Mikor lehet készülni házasságra, és mikor komolytalanok a szándékok. Az ember nem lépett át csak úgy határokat, mert következményei voltak. Így hát kevesebb volt az esély arra, hogy valaki jogtalanul formáljon jogot a másik érzéseire, illetve jogtalan módon rabolja el a gyengébbik fél szívét.

Merthogy a szerelemnek van egy csúnya tulajdonsága, amit az őseink még tudtak és igyekeztek is mindenféle írott-íratlan törvényekkel kivédeni: a szerelem hirtelen, ok nélkül támad fel, ellenben annál nehezebben lehet tőle megszabadulni. Márpedig ha felelőtlen módon olyan jelzéseket teszünk a másik felé, amit tévesen úgy értelmez, hogy az szerelem, akkor a csíra szárba szökken, elburjánzik és a jogtalan birtoklón erőt vesz az őrület. És innentől hiába vonogatjuk a vállunkat, hogy én nem úgy gondoltam, én csak udvariasságból mondtam azt, amit, a másik soha nem fog már hinni nekünk. Mert a szerelem második legrondább tulajdonsága, hogy azt hiteti el az emberrel, hogy pusztán a szerelem okán joga van birtokolni a másikat. Ha te szerelmes vagy egy másik emberbe, aki mondjuk egy ideig úgy tűnik, viszonozza az érzéseidet, akkor ez éppen elegendő indokot jelent számodra, hogy jogot formálj a másikra akkor is, amikor az már menne. Pedig jogtalanul teszed ezt, hiszen a szerelem nem elég jogalap arra, hogy birtokoljunk egy másik embert. Akkor sem, ha egy ideig kölcsönös volt.

A regénybeli Ester úgy hiszi, joga van birtokolni Hugot, csupán csak abból kifolyólag, mert szerelmes belé. Nem képes megérteni azt, hogy amit a férfi mond, az tényleg úgy van, nincs mögötte semmi hátsó szándék. A férfi nem tesz semmit, nem akar semmit. Merő udvariasságból nyújt néhány udvarias gesztust, amit a nő átértelmez és a szerelme jogán tovább táplálja birtoklási vágyát. És az olvasó csak sajnálni tudja Estert, mert nem érti meg azt, amit Lawrence Durrell Justine-je óta pedig tudunk, hogy az egész szerelem nem más, mint egy rohadt nagy fikció.

Ez nem is igazán regény, csak egy történet, ami elmondja önmagát.

Egy történet, amit másképpen elfelejtettünk volna, hiszen aki megélte, az is elfelejtette, egyszerűen azért, mert továbbélt. Hagyta, hogy a tegnapokra mindig rárakodjanak a mák, hogy végleg eltemessék a holnapok.

*

Ez a könyv a mában élés története. A mában, amelyben nincs más cél, csak megélni a holnapot. Gárdos Péter: Hajnali láz bővebben… →