Gyanútlanul megállok a Harangvirág utca 11 alatt. A telefont a kezemben szorongatva próbálom kitalálni, jó helyen járok-e. A csaj csak egy címet dobott át, mikor tegnap randira hívott. Kicsit mondjuk égett a pofám, hogy neki jutott eszébe először, de hát tíz per tízes a gádzsi, úgyhogy végül is nem bánom. Bár egy hangyányit be vagyok fosva, mert még rendes randin sem voltam soha, nem hogy rögtön átlógjak egy csajhoz. Végül aztán mégis úgy döntök, hogy becsöngetek, és nem leszek egy kis beszari pöcs.

Ő nyit nekem ajtót. Meg kell hagyni, döglesztően néz ki. Rövid feszes haspólót visel, ami kiemeli kerek melleit, haját pedig szexi lófarokba fogta. De hát az embernek vannak is elvárásai, ha már így áthívják, úgyhogy még szerencse, hogy nem okozott csalódást.

Kissé hevesen betessékel a nappaliba, ami meglepetésként ér. Úgy tűnik, nem akar finomkodni, ami nagyon is bejön. – Nincs kedved felmenni a szobámba?- szegezi nekem a kérdést, miközben zavartan csavargatja egy copfjából kilógó hajtincsét.  Meredten bámulom, hirtelen nyelnem kell egyet. Az ajtó előtt még azt gondoltam, hogy talán mégis otthon kellett volna maradnom EB összefoglalót nézni, de ha rögtön a szobájába megyünk…Még szép, hogy előre engedem a lépcsőn, egyrészt én még nem is tudom, mi merre van, meg hát udvarias is akarok lenni. De igazából rohadtul nem ezért, hanem hogy megbámulhassam a seggét. Arra eddig még nem esett jó kilátás.

Megállunk az ajtó előtt. – Kérlek, ne ijedj meg – néz rám. – Elsőre talán kissé furcsának tűnhet, amit látni fogsz.

– Már mitől ijednék meg? – kérdezem értetlenül. Ennyire csak nem fest rémesen meztelenül.

Nem válaszol. Kitárja az ajtót.

Érzem, ahogy megmerevedik a testem. A szoba tele van plakátolva rólam készült képekkel. Én, ahogy felszállok a sulibuszra. Én, miközben vacsorázom. Én, miközben otthon tévézem, házit írok, videójátékozom. Én, miközben a haverommal beszélgetek a suliudvaron, én fogmosás közben. Én, a fürdőszoba ablakából fotózva, miközben a levetett boxeremet fogva állok a fürdőkád mellett.

Elszorul a torkom, fuldoklom. Megfordulok, és mintha az életem múlna rajta, lerohanok a lépcsőn, majd pedig ki a házból.

Hazáig futok.

Életemben nem futottam még ilyen gyorsan. A lábam alig érintette a göröngyös talajt, ágak, gyökerek, bokrok nyúltak utánam, de ügyesen kikerültem őket. Szemem végig rajta tartottam, ő is gyors volt, ide-oda szökkenve próbált eltűnni, annyi idő óta még most sem érti, nem áll szándékomban bántani. Meseszép volt, ahogy puha teste el-el tűnt az ágak között, hatalmasokat ugrott, hogy megmássza a nagy köveket. Menekülése felfoghatatlan, hát miért nem érti meg, ő mindazt megtestesíti, amire én vágyom?  Másra sem tudok gondolni, csak rá, gyönyörű kerek formáitól azonnal éledezni kezd a farkam. Ő mégis minden egyes alkalommal, amikor meglát, kilő, mint egy puskagolyó, el, minél messzebb tőlem. Kész lennék meghalni érte, ő mégis menekül. Gyönge teste nem bírja sokáig ezt a kegyetlen iramot. Hamar fáradni kezd, lassul, majd mozgása szétesik, és nekicsapódik az ágaknak. Hangosan nyekken egyet, én pedig felnyüszítek. Egyre közelebb érek hozzá, már látom a fehér pöttyöket rajta, érzem az ízét a számban. Már csak lépésekre vagyok tőle, amikor minden erejét bevetve elrugaszkodik egy kőről, megpördül a levegőben, és halkan suhogva beesik egy babérbokorba. Elnémul az erdő, a színek eltűnnek. Fejjel előre ugrok utána, lábam alatt ropognak a gallyak. Ide-oda forogva kutatok utána, de nemhogy nem látom, már édes otthont jelentő illatát sem érzem többé. Megszégyenülve mászok ki a bokorból, és leülök elé. Vége. Elveszett, hiába volt annyi verejték, annyi mérföld, amit érte futottam.

– Apollón!

– Gazdi! –  Felkapom a fejem, ő biztos tudja, mi történt, ő mindig mindent tud. Hangos csörtetéssel érkezik meg mellém, és hatalmas kezével simogatni kezd, a világ pedig újra reményteli hellyé változik.

– Na, hol van a labda? Csak nem elnyelte a föld? – megszégyenülten hasalok le a földre, orromat a földbe túrom, onnan nézek fel rá szomorúan. Gazdi leguggol hozzám, és megpaskolja a fejem.

– Semmi baj, Apollón, majd veszünk másikat, gyere! – feláll, és máris elindul. Az új reménytől megkönnyebbülve még utoljára odalépek babérrá változott szerelmemhez, leharapok belőle egy ágat, majd a Gazdám után futok.

Kristóf Kamilla, törvény szerint 18 éves, de ha a szükség úgy kívánja lélekben 6 és 80 év között bármilyen korosztályba besorolható. Mindenevő, a fantasy könyvektől a thrillereken keresztül, a szerelmes ponyvaregényekig mindent szívesen elfogyaszt, bár az utóbbit inkább csak köretnek, a másik kettő a főfogás.

Szorongva léptem be a fényes és hangos bálterembe. A falak krémszínűek voltak, cirádás díszítések szaladtak rajtuk körbe-körbe. A padló tükörsima, akár a márvány, a csillár gyertyái olyan fénnyel árasztották el a termet, mintha a nap ontotta volna magából a meleget. Úgy éreztem, jó lenne nekem ott, egynek a sok közül, egyenlőként. Az egyik sarokban ismerős hölgytársaság állt, selymesen koppanó léptekkel indultam feléjük. A kötelező udvariassággal társalogtunk egymással, habár a kis csoport minden tánc előtt megfogyatkozott, majd ismét bővült, olyannak tűnt ez, mint a tenger, egyszer még a lábaidat nyaldossák a hullámok, később pedig messze elmaradnak az előzőek mellett. Számomra veszélyes volt a partról szemlélni a víz játékát. Minden tánc egy apály és dagály gyors egymásutánban, minden alkalommal egyre nagyobbodott a gombóc a torkomban. Két újabb kihagyott keringő után, mialatt ismét a tenger felé nyúltak gondolataim, immár viharfelhők tájékán jártam. Ekkor állt meg előttem egy bársony inget viselő, kék szemű és vörös hajú férfi, bőre tejfehér, arca szeplős, akárcsak az enyém. Ragyogó mosolyt villantott rám, ösztönösen saját göndör tincseimhez nyúltam. Felkért táncolni, én pedig megkönnyebbülve sétáltam utána a táncparkettre. Kezem a kezében tartottam, érintése puha volt, mégis tekintély áradt belőle. A zene megindult, ő pedig vezetett engem lágyan, de magabiztosan. Belevesztem az égszínkék szempárba. Forogtunk, a világ elhalványult. Aztán a varázs hirtelen megszakadt.

Egy idősödő, tagbaszakadt úr lépett oda hozzánk, ritkuló ősz haja diszkréten tapadt a fejére. Megkocogtatta partnerem vállát, megtorpantunk, társam keze lecsúszott a derekamról, az oldala mellett lógott. Az úr súgott neki valamit, ő pedig még jobban elfordult tőlem. A torkomba gyűlt a keserűség, ahogy bocsánatot kért, mély, meleg hangon. Aztán ott hagyott, egyedül a táncoló párok között, és eltűnt a teremből. Ott álltam, a boldog nők és határozott férfiak között, és úgy éreztem magam, mint egy magányos szikla az óceánban, örökké csak a partot és a hullámokat lesve, egyedüli kívülállóként, aki tudja, hogy sohasem lesz olyan, mint a víz, a homok, a fák, ő egyedül fog állni a többiek sűrű sorfalában, különcként. A világ elszürkült körülöttem, ahogy a szégyen erőt vett rajtam, és mintha csak az én szoknyámat átölelve világítottak volna a gyertyák az éjszakában, felhívva az összes bálozó figyelmét csalódásomra. Az ablakon túli táj fokozatosan skarlátvörösbe fordult, ahogy lelkemben növekedett a harag, majd végül a megaláztatástól piros arccal én is elhagytam a termet, és közben arra gondoltam, a rókavörös hajú idegen nevét azért megkérdezhettem volna.

Szabó Lili vagyok, 14 éves. Időmet főként olvasással, röplabdázással töltöm és tagja vagyok az iskolaújság csapatának, főszerkesztőként.

Sirokai Mátyás: Lomboldal
/részlet/
Ahalo hatitta, tevola rekla. Évla utaldon, bolongi boló enyissze udd. Lehem é telvia ilvi, ető futtam sutári. Domoll fúa. Uzza utaldan, bolongi szisztri fojanda, szisz halda. É szojjo, szojja nído madaé, up eriddi, üppe erdi.
Séa. É séati. Arindá uc arajgó imbó, uc badro. Bolongi boló, sze néa tulpa, sze tulilpa. Ető futtam sutári, mitysí fúa, lolc fúaé, jup aé. Szisztri fojda, szit halanda, bolongi boló.



Fordítás: Tóth Emese
Ahogy ott hajlítja, teszi és rakja, évről-évre untalan bolognai spagettit eszünk mi mindannyian. Lehelem tele szájjal, ettől jobbat soha már. Tekerem közbe benne a villát, húzom untalan, bolognai szerelmem, fogadj el, s szeress újra. Közben szóljon szája, vidám tánca, ugorj, pörögj, ropjad drága.
Járjad így, járjad úgy, ó te drága kéj úr. Bolognai spagetti ízed néha felvidul, színed néha elpirul. Ettől jobbat soha már. Leteszem a villát, de még annyit kérek: Szerelmem fogadj, s szeress újra, ó bolognai spagetti.

Tóth Emese, 16 éves könyvmoly vagyok. Imádom a természetet, legszívesebben minden este a csillagokat nézve aludnék el, zene nélkül nincs életem.

Már csak hárman maradtunk.

Nem baj, több süti jut nekem. Két réteg mézes tejbegríz és eperlekvár, három réteg előre sütött tészta, porcukorral meghintett mennyország. Komolyan, szerintem több mézeskrémest ettem eddig idén, mint valaha. A narancsos-fahéjas gyertyákból álló, adventi koszorú derengős, karácsony illatú fénybe vonja a nappalit. A legtöbb világosságot azonban az ikeás fenyő árasztja a sarokban. Szúrós tűlevelei műanyagon meredezve tartják az égősort, és a vörös-fehér díszeket.

Apa, anya, én és az érdes felületű, mégis süppedős kanapénk. Az első karácsony, hogy a nagycsalád többi tagja már nem akar, vagy már nem tud itt lenni. És ez így van jól. Ez így teljesen természetes. Ettől még nem fáj kevésbé, főleg, ahogy a mai nagytakarítás alatt a Bojtorján karácsonyi lemez sorai belekúsztak a fülembe, a lelkembe.

„A mai nap nem olyan, mint más. A mai nap nem lesz senki hibás. A mai nap örömünnep vár ránk, és nem lesz vitatkozás.”

A minden évben meghallgatott dal a bizonyíték számomra, hogy nem csak az elme tud emlékezni, a szív is. Valahogy mindennek ellenére körbeleng bennünket valami meleg, és kényelmes. Valami mosolygós. És a tudat, hogy holnap a többiekkel együtt ünnepelhetünk majd.

Béke. Béke van a házban, béke van a csendben, béke a gyertyalángban, drága szüleim szemében, ölelésükben, béke árad a világunkból már elköltözött nagyszüleim ilyenkor egyértelműen érezhető jelenlétéből. Még a mögöttünk lakó, folyton üvöltöző házaspárnál is béke van. Vagy csak nagyon csendben haragszanak egymásra.

Magamra öltöm ezt a békét, belekuckózom, mint egy puha takaróba, és el kell ismernem, hogy így, hármunknak, ugyanolyan varázslatos karácsonyunk van, mint az előző években.

Németh Anna, 18 éves, szerinte a karfiolnál csak a szappanoperák rosszabbak, odavan a kitalált világokért, és imádja a sajtot lekvárral, majdnem annyira, mint olvasni. Célja, hogy sose nőjön fel igazán, mert mind tudjuk, milyen bonyolultak a fölnőttek, és hogy a nyelve hegyével elérje az orrát. Bár saját bevallása szerint ez utóbbi kissé fontosabb.

Rakpart. A sétány nevét nem tudom, senki nem hívja úgy. Talán valami fasor. Nagyjából öt fával. Ez azért ironikus. Vaserőd véd minket a „magyarság csöndes, nemes folyójától”. Lábujjhegyre kell állnom, hogy kihajolva lenézhessek és megláthassam a kifürkészhetetlen mocsárbarna vizet.

Sétálás közben a túlpartot nézem. Ha kinyújtanám a kezem, elérném. Egy barátnőm, mesélte, hogy sokan átússzák. Persze ott, ahol nem ekkora sodrás. Itt halálos lenne.

A különböző klinikák és zeneiskolák társaságában megérkezem a lépcsőkhöz, a hivatalos rakpartra. Előttem az oszlop a Tisza áradásainak magasságát mutatja. Nem volt semmi ez a folyó anno. Vajon képes lenne rá most is?

Leülök, kezemet a térdemre rakom. Baszki, nyáron nem voltak ilyen hidegek ezek a kövek. Bár persze a nyárról nem ez maradt meg: üvöltő retro, pia mindenhol, toj-toj wc, ahol inkább nem kapcsolsz lámpát, mert akkor meglátnád a mocskot körülötted. És persze az emberek. Az emberek, akik mellett a világgal is meg tudnék küzdeni. Az emberek, akik annyi kalandot és meglepetést tartogatnak számomra, hogy ha rágondolok, sírok. Ez most is megtörténik.

Az összekönnyezett vásznamon hamarosan új szereplők jelennek meg: egy társaság a Roosevelt tér felől. Üvöltő retro, pia mindenhol. Az eufória végigkacag a mellkasomon: Hát itt vagytok? Gyertek, üljetek mellém! Az italt én állom.

A társaság lekocog mellettem a lépcsőn, a víz felé. Nem ők azok, fiatalabbak, mekis zacskókkal. Nem tudják, hogy mi a jó.

A naplemente óva int, hogy lassan hazafele kéne mennem. Felkelek. Elindulok felfelé. Egy utolsó kívánsággal fordulok csöndes, nemes barátnémhoz: Sodord ide nekem őket!

Térey János: Átkelés Budapesten című novelláskötetével foglalkozunk műhelymunka keretében. A végén a kreatív feladat ehhez kapcsolódott: egy kedvelt helyszín ismert és ismeretlen részleteit, figuráit megjeleníteni.

  (Az Irka “mesehős utóélete” sorozatból)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, aki gyönyörű házban lakott feleségével, és kislányukkal. Ők voltak a legboldogabbak a világon, legalábbis szerintük.
Azonban a feleség megbetegedett, és a férj hamarosan egyedül maradt a kislánnyal.
Ahogy telt, múlt az idő, a férfi tudta, a lányának szüksége van anyukára, így elvett feleségül egy özvegyasszonyt, aki nemsokára be is költözött a két gyönyörű lányával, ám esetükben a szép külső sötét szívet rejtett. Aztán könnyek, tök, bál, cipő, happy end meg minden.
Ezt könnyű elmesélni. De amit én kapok, azt persze szinte lehetetlen. Valaki rohadtul utál engem a cégnél. Ráadásul ez az első saját projektem! Én narrálom a mesét is, meg minden, ami jelentős előrelépés a legutóbbi munkakörömhöz képest. Emlékeztek a mese jótevőjére, a Tündérkeresztanyára? Bizonyára. Ugyanis rendkívül hatásosan alakítottam a szerepet. Megszámolni sem tudom, hány különböző Hamupipőkén segítettem. Viszont ebben a mesélés dologban tapasztalatlan vagyok.
Ha már itt tartunk, úgy sejtem, sőt biztos vagyok benne, hogy amit éppen csinálok, azt nem lenne szabad… Hmm, ezért bajba kerülhetek, de nem mondjátok el senkinek, ugye gyerekek? Ezúton is elnézést kérek az esetlegesen a mesét hallgató felnőttektől, bátorkodtam a ‘gyerekek’ megszólítást használni, a céges statisztikák szerint átlagosan jóval magasabb a mesét hallgató gyerekek százalékos aránya, mint a…
Tessék? Elnézést, nem értem tisztán. Hogy hagyjam abba a fecsegést, és meséljek végre? Persze, hölgyem, azonnal! Ne, kérem ne szóljon a főnökömnek… Nem, igazán nem szükséges, hogy itt maradjon, és felügyelje a munkámat! Hát jó, látom, már helyet is foglalt… Akkor én… khmm… folytatnám is a mesét.
Tehát a kislánnyal borzasztóan bántak a mostohatestvérei, és apja hirtelen halálával a helyzet csupán rosszabbodott. Ahogy nőtt, a kislány szíve egyre nagyobb és nagyobb lett – jajj, nehogy szó szerint értsétek, gyerekek, ez azt jelenti, hogy jószívű lány lett belőle, aki annak ellenére is szerette mostohaanyját és testvéreit, hogy vele végeztettek minden házimunkát, és Hamupipőkének csúfolták a munkától folyton koszos arcocskája miatt. Ő is a személyzet tagjává vált, és kedvessége miatt nagyon megszerették a cselédek és inasok, csakúgy mint a házban lakó egérkék.
Azonban ahogy cseperedett fel a leány, annál… hogy is mondjam. Elnézést, de ha mar itt ül azzal a kritikus tekintettel, segíthetne is egy kicsit. Maga hogy mondaná el a gyerekeknek, hogy ez a Hamupipőke csúnya volt?! Igen, tudom, hogy nem ezekkel a szavakkal, de ne aggódjon, ezt majd kivágják… Hogy élőben megy?! Óh, hogy az a!

Elnézést, ez esetben seperc alatt térjünk vissza a mesére. Szóval, ahogy a lány nőtt, külseje annál inkább elmaradottnak bizonyult a belső szépségétől, hogy úgy mondjam. Egy napon levél érkezett a házhoz, amiben minden hajadon lányt meghívtak a királyi palotába egy bálba, ahol a királyfi feleséget választ magának. Hamupipőke kétszer olyan szorgalmasan végezte a házimunkát aznap, mert azt ígérték neki, hogy ha mindennel elkészül, ő is jöhet. Egér barátai közben gyönyörű ruhát varrtak neki, hogy legyen mit felvennie. Azonban az utolsó pillanatban a mostohatestvérek irigységükben szétszakították a ruhát, így Hamupipőke mégsem mehetett a bálba.

Ahogy a kertben szomorkodott, egyszerre csak megjelent előtte a Tündérkeresztanyja. Elűzvén a lány szomorúságát, gyönyörű ruhát és arcot varázsolt Hamupipőkének, üvegcipellővel és tökhintóval.
A lány csodásan érezte magát a bálban, a herceg csakis vele táncolt egész este, ám amikor az óra elütötte a tizenkettőt, Hamupipőkének futnia kellett, hogy hazaérjen, mielőtt a varázslat véget érne, ahogy a Tündérkeresztanya a lelkére kötötte. A nagy sietségben elhagyta a fél üvegcipellőjét, de éppen időben hazaért, és visszaváltozott a csúnyácska lánnyá, lefeküdt a kandalló elé, és békésen aludt reggelig.
A herceg azonban tudta, hogy senki mást nem fog elvenni feleségül, neki a legszebb lány kell a birodalomban, ezért a fél üvegcipellővel házról házra járt, ám az semelyik lány lábára nem illett. Nagysokára elért a mi Hamupipőkénk házához. A lány nagyon izgatott volt, és mostohája megsejtette, itt valami turpisság történhetett, így ravasz módon bezárta Hamupipőkét a padlásszobába.
Azonban egér barátai kiszabadították, és mikor a herceg és kísérete már épp távozni készült, Hamupipőke befutott a szobába, és kérte, hadd próbálhassa fel ő is a cipellőt. A herceg ránézett, és felhúzott orral fintorgott egyet. Hogy ő, ezzel a csúfsággal táncolt volna?! Biztosan nem. Azzal a lendülettel kisétált az ajtón és Hamupipőke életéből, a lány pedig gondosan a háta mögé rejtette a bizonyítékot, a cipellő megmaradt felét, ami valamiért nem tűnt el a ruhával és a hintóval együtt. Ő aztán egy ilyen alakhoz nem akar hozzámenni. Mondjuk nem is csodálom, amekkora seggfej.

Elnézést, elnézést, többé nem fordul elő, ígérem! Tehát soha nem nősült meg, mert nem talált olyan szép lányt, mint amilyen Hamupipőke volt a varázslat hatása alatt, így tudtán kívül megkímélte a birodalom hajadonjait egy esetlegesen vele letöltendő élettől.
A ház lakói le voltak sújtva. A mostohatestvérek szépségük ellenére vénlányként haltak meg, személyiségüket senki sem bírta elviselni. Hamupipőkét a házban lévő barátai megvigasztalták, a mosogatófiú, aki titokban már nagyon régóta szerelmes volt a lányba, hamarosan megkérte a kezét, és az üvegcipellő megmaradt felét eladva vettek egy csinos kis házat a következő faluban.
Hát ennyi volt a mese gyerekek, boldogan éltek, míg meg nem haltak, meg minden.
Valószínűleg nem fogtok több mesét hallani tőlem ezután, úgyhogy remélem, emlékezni fogtok erre, és a tanulságra is.
Mégis mi ez a gomb?! Fel is tudom szólítani őket? Komolyan? De jó! Na, hát akkor mondd gyermekem. Mi a tanulság?
– Hogy csak a szép lányok kapnak herceget?
Úgy tűnik, ez a munka valóban nem nekem való…

Németh Anna

Gödöllőn tanul,  a kedvenc száma a négyes, és variációi. Négy testvére van, akiket imád, nemrég lépett ki a 4×4-es életévéből. Szabadidejében mesét néz, ír, lovagol, alszik, és szívesen fogyasztja a sajtot lekvárral. Most pedig éppen elérte, amit szeretett volna, ugyanis ez így 44 szó.

talán hamarosan.

beköltözöm valaki

szövettel bélelt

négyszögletes

mellkasába

csomagolok.

mosott béltakarómba

csavarom

a rohasztott

ráncsütőket

a galvánozott fémvizelőt

az összecsukható székletet

csak a legfontosabbakat.

egy független nő

szakasztott érték

még húzom az időt

a falakon kiürülök.

majd ecetdarabból

csöpögő arany

fűmosó folyadékban ázom

és beleégek

a nagy szabálytalan

könyves körbe

a kamat ruházat

a fényes wc táska mellett

a kartondobozban

oda temessetek.

 

Szabó Fruzsi (ötvennyolcadik ezen a néven) felemás zoknikban kergeti a jövőképeit baráti kajaszünetekkel, és ha már végképp nincs mi tennie, kujtorog egyet, vagy napokat rajzol.

2. hét

Zsófi leszek. Sokféleképpen hívtak már, de Zsófinak még soha. Anyának még fogalma sincs róla, hogy létezem, de nemsokára megtudja. Először nem fog örülni neki. Nekem.

Elmegy majd a kórházba, hogy végleg megszabaduljon tőlem, de végül dolgavégezetlenül távozik. Nem fogja tudni megtenni. Kételkedni fog magában, de csodás anya lesz belőle.

13. hét

Bár mindig is bevállalós voltam, néha megingok, nem vagyok biztos benne, hogy jól döntöttem. Csúfolni fognak a suliban anya miatt, és amikor tízéves leszek, elveszítjük apát, és azután lesz pár kemény évünk.

De ilyenkor csak anya szívdobogására figyelek, és emlékeztetem magam, hogy azért választottam ezt a családot, mert Neki szüksége van rám. Ahogy eldöntöttem, hogy ide jövök, Lili lett az anyukám, és neki pontosan rám van szüksége, hogy leszokjon végre, rendezze a kapcsolatait. Miattam fog mindent megtenni, hogy jobb szülővé, emberré válhasson, és én már most szeretem őt ezért.

21. hét

Nem tagadom, ez a kedvenc részem az egészben, itt lenni, anya pocakjában, ahol meleg vesz körül, biztonság, és kényelem. Ehhez képest a kinti világban minden túl hideg. Már nem emlékszem pontosan az előző életeimre, nem tudom elszórakoztatni magam az emlékekkel. Unalmamban óvatosan megrugdosom anyát, és élvezem, ahogy gyorsabban dobog a szíve a boldogságtól.

32. hét

Közeledik a születés, és egyre kevesebb emlékem maradt a jövőbeli életemről is, néha erőlködnöm kell, hogy eszembe jusson, egyáltalán miért is vagyok itt. Kicsit tartok a megszületéstől, mert a köldökzsinór a nyakamra fog tekeredni közben, és bár végül jól leszek, egy kis ideig nem fogok levegőt kapni. Viszont anyának sokkal rosszabb lesz, szóval ügyesnek kell lennem, és jó gyorsan kibújni innen.

39. hét

Már csak benyomásaim maradnak a környezetemből. Meleg, ütemes dobbanások, sötét, néha fény. Mindjárt itt az idő. Már azt sem tudom, minek van itt az ideje, de azt igen, hogy nemsokára valami nagyon fontos dolog fog történni, és én valamit nagyon várok.

Egyszercsak valahogy könnyebben tudok mozogni, a folyós dolog is fokozatosan eltűnik, és nekem eszembe jut, hogy mit várok olyan nagyon.

Hogy végre láthassam anyát.

Németh Anna

Gödöllőn tanul,  a kedvenc száma a négyes, és variációi. Négy testvére van, akiket imád, nemrég lépett ki a 4×4-es életévéből. Szabadidejében mesét néz, ír, lovagol, alszik, és szívesen fogyasztja a sajtot lekvárral. Most pedig éppen elérte, amit szeretett volna, ugyanis ez így 44 szó.

Fehér lepkék, olyan fehérek,

hogy együtt tarkábbak, mint a téged körülvevő virágoskert.

Felnevetsz rájuk, ahogyan ijedtükben felrepülnek.

Ezután rám nézel, és hirtelen

én is azok közé a fehér lepkék közé akarok tartozni,

hogy finoman hozzád érhessek,

megcsiklandozzalak, mielőtt megijedek és itt hagylak.

Pávakék szemed most arcomra száll.

Nem tudok és nem is akarok megmozdulni.

Te viszont lassan felém rebbensz,

az egész világ közelebb jön hozzám.

Kilépsz a liliomok közül. Már csak egy lepkényi távolság van közöttünk.

Négyen vagyunk.

A kert, örökké tartó táncával és zenéjével,

az én egész lényem

és a tiéd, amik így még egészebbek lettek,

és a lepkék, akik ebben a pillanatban ragadtak, akárcsak mi.

Gyönyörű, meleg, időtlen.

 

Liska Dóri: 18 éves, a Gödöllői Török Ignác Gimnázium tanulója. Szabadidejében legszívesebben gitározik, a barátaival van, filmekről szövegel, illetve az irodalom bugyraiban mászkál, legyen az könyv, színház, vagy az írás.