Talált mondat kategória bejegyzései

Szubjektív mondatértelmezés egy, a médiában “talált” mondat tartalmi kifejtése.

“…Franciaországban és Belgiumban a 75 felettiek egyharmada vett már igénybe otthoni ápolási szolgáltatást, miközben a balti tagállamokban, Horvátországban és Romániában ez az arány nem érte el a tíz százalékot sem.” (mondatértelmezés)

illusztráció: pixabay.com

Az időskori megélhetést Európában mindenhol nyugdíjrendszer biztosítja. Ez vívmány, mert az öregeket megszabadítja a kegyelem-kenyértől, attól, hogy terhet jelentsenek. A nyugdíjrendszer – öngondoskodásként! – megoldás a gyermekkel nem rendelkezőknek is. Az ellátás maga azonban nem korlátozódhat pénzre. Az élet késői szakaszában mindenkinek szüksége lehet speciális személyes szolgáltatásokra. A magyarok többsége szerint az állam dolga az idősgondozás biztosítása. Ugyanakkor ma az idősek többsége egyedül él és semmilyen szolgáltatáshoz nem jut. Az igazi kérdés, hogy mit jelez ez ott, ahol a személyes szolgáltatások – köztük az idősgondozás – elenyésző mértékben jelennek meg a nemzeti termékhez (GDP) való hozzájárulásként, inkább „családi ingyen-munkát” feltételeznek. A harmonikus öregkor biztosítása egy idősödő társadalomban – mint a miénk – különösen nem egyszerűen nyugdíjkérdés, hanem az állam intézményei és szolgáltatásai működésének komplex újragondolását, az erőforrások másfajta felosztását igényli és egyfajta “jólét” újraértelmezést.

“Inflációs időszakban általában reál eszközökbe fektetjük a pénzünket. Minden olyan termék reáleszköz, ami valamilyen formában fizikai testet ölt, és értéket tulajdonítunk neki.” (mondatértelmezés)

illusztráció: pixabay.com

Az infláció az, hogy egy rendelkezésre álló pénzmennyiségért holnap kevesebb reál dologhoz lehet hozzájutni, mint ma. A pénz értékvesztése nem “természetes” folyamat, hanem következmény. Ha megjelenik valaki túlköltekezését mindenki fizeti meg. Inflálódni csak pénz tud, mert az inflálás lehetőségét a pénz léte teremti meg. Az infláció a fedezetlen “pénztömeget” likvidálja. Eszköze az áremelés. A mai pénzvilág uralta “gazdaságban” még a pénz maga sem értékálló. Ha ma beteszek egy készpénz összeget egy banki folyószámlára, akkor onnan annál kevesebbet tudok csak kivenni. Ezt azzal magyarázzák, hogy a “számlavezetés” – mint a pénz rendelkezésre állásának biztosítása – gazdasági szolgáltatás, aminek ára van. Érdekes módon a munkaerő rendelkezésre állásának biztosítása – vagyis az élet – árral bíró gazdasági szolgáltatásként való értelmezése nem merül fel. Az, aki, ha pénzhez jut azt azonnal elkölti, kivédheti az inflációt. Az sem lesz áldozata, aki – pénzt nem – csak javakat fogad el “munkája” fizetségeként. Ma az informatikai eszközök már lehetővé teszik a reáliákban elszámolást.

 

 

 

 

“Ha … sor kerülne erre a változtatásra … még inkább állóképességi sportág lenne az öttusa. … elveszne az a szépség, ami jellemzi ezt a sportágat.” (mondatértelmezés)

A változásra – úgy tűnik – sor kerül. Nem valószínű, hogy bármi, ami a huszadik század elején alakult ki, máig lényegileg ugyanaz maradhat. A változás ellen tiltakozók méltánytalannak tartják, hogy kárba vész a most öttusából élő profi sportolók lovaglásba fektetett munkája. Az öttusa katonai sportból alakult “amatőr”, olimpiai sporttá. Azon ágak közé tartozik, amelyek csak jelentős ráfordítással működtethetők. Kevés országban terjedt el úgy, mint valóban kedvtelésből folytatott tevékenység. A versenyszámok egyenként tovább művelhetők. Ha ma kellene öt olyan – sportnak is tekinthető – tevékenységet kiválasztani, melyeken „összemérhetők” a mindennapokban szükséges emberi képességek, egészen biztosan nem a mostani ötre esne a választás. Olyan „sportokat” kellene csokorba fogni, amelyek a világon mindenhol, sok ember számára, egyszerűen elérhetők. Egy javaslat. Az úszáshoz és futáshoz jöhetne a gördeszka, a tollaslabda és go játék. Az élsport szórakoztatóipari foglalkozás, nincs köze a testedzéshez. Aki csak kedvtelésből – nem fizetésért – akar öttusázni, azt ezután sem akadályozza meg senki, hogy lovagoljon.

 

 

“A mérgek … anyagok, amelyek kis mennyiségben a szervezetbe behatolva … hatásaikkal a szervezet életfolyamatait befolyásolják, és ezzel az egészségi állapotot időlegesen vagy tartósan megzavarják, illetve halált okoznak.” (mondatértelmezés)

A mondat aktuális, mert a covid bizonyos értelemben méreg. Így – méregként – veszélyes anyaggá nyilvánításával beterelhetnénk a gondolkodást egy jól kidolgozott keretbe. Különösen hasznos lehet ez akkor, amikor az adott problémára orientált járványügy működése nyomokban sem felfedezhető. A mérgekkel sokkal egyszerűbb. Aki megmérgeződik, az beteg lesz vagy meghal. Ebből következően a mérgezést el kell kerülni, vagy ha már megtörtént – és van rá mód -, kezelni kell a mérgezettet. Ez utóbbi csak vész-megoldás. Ahhoz, hogy elkerüljük, a mérget azonosítani kell. Csak az kiszűrhető, amit képesek vagyunk észlelni. A távoltartáshoz folyamatos figyelés kell. Bármilyen ártó hatás elkerüléséhez fel kell ismerni a jelenlétét, vagyis esetünkben tesztelni kell. És ha már jelen van, meg kell akadályozni, hogy a szervezetbe jusson, vagyis maszk használat, távolságtartás és fertőtlenítés kell. Attól, hogy van ellenszer a kígyóméregre, nem tekinthetünk el a marás elkerülésétől. Fontos tudni, hogy amit az immunrendszerünk magától kiszűr, az nem méreg.

 

 

 

 

„Hogy megragadják a figyelmünket, a platformok könyörtelenül kihasználják a gyengeségeinket. Megismernek minket, megtanulják hogyan manipulálhatnak, hogy függővé tegyenek, és sóvárogjunk az újabb tartalmakra.” (mondatértelmezés)

illusztráció: pixabay.com

A marketing jelenléte egy “piacgazdaságban” természetes. Mára az internetes közösségi felületek is üzleti tereppé váltak. Igyekeznek megragadni a belépők figyelmét, majd minél hosszabb ideig lekötni azt. A figyelem megragadásának érdekében a szolgáltatók építenek ügyfeleik kiismert gyengeségeire. Adataik széleskörű elemzésével megtanulják, hogyan manipulálhatják, tehetik függővé felhasználóikat. Mindezt úgy, hogy a “személyre szabást” – mézesmadzagnak használva – ügyfélérdeknek tüntetik fel. Ez az “elfajulás” csak akkor kerülhető el, ha az emberek agyuk használt kapacitásához igazítják, vagyis lassítják az információbefogadást. Szükség van arra is, hogy a szolgáltatók felelősséget vállaljanak a tartalmakért, azok jellegéért. Az sem odázható el, hogy az ügyfélkiismerés eszközeit használat előtt átláthatóvá és minősíthetővé tegyék. Tucatnyi éve nem nézek tévét. Nem tudtam tolerálni a kényszertartalmakat. Sajnálatos, hogy az internet-közeg szinte teljesen – sőt hatékonyabban – reprodukálta ugyanazt az információ tukmálást, ami elöl elmenekültem.

“A politika lényege nem a tényszerűség vagy a tudomány. A politika vallásként működik…” (mondatértelmezés)

Galló Kovács Zsuzsanna fotója

Volt idő – nem is olyan régen -, amikor a kialakuló politikai marketing egy vezető hazai képviselője még kendőzetlen őszinteséggel nyilatkozta, hogy a politikát – vagyis a politikusokat – ugyanúgy kell eladni a “piacon”, mint a mosóport. Abban igaza volt, hogy igazoltan működőképes az a módszer, ha egy reklám, bármekkorát tódítva, a sulykolni kívánt “üzenetét” újra és újra, minden lehetséges helyen elismétli. A “befogadók”, főként a már a közlő “hívei”, cseppet sem törődnek az objektivitással. A bármit – nyereségvágyból – eladni kívánók meggyőződése, hogy az „igazság” mint termék az a közlés, amelyik kellőképpen elterjed, amelyik tematizálja a mindennapi beszédet. Vallják, ha unalomig ismételnek valamit, az automatikusan „igazsággá” válik. A politikai marketinget az is jellemzi, hogy – sikeressége esetén – az eredményét azok is “élvezik”, akik nem a célközönsége. A címbeli kijelentést egyébként Adolf Hitler írta meg több megfogalmazásban – hogy jobban hasson -, korai, szándékait feltáró művében, a Mein Kampfban, amelyben a fő “tanulság” az, hogy a “politika arról szól, hogyan lehet hitet (el)adni az embereknek”. Én egészen biztos vagyok benne, hogy a politika nem ez.

“… a felületre permetezve a tisztítószer egyfajta filmréteget képez a fényezésen, a nanorészecskék ‘bekebelezik’ a piszkot, amely egy mikroszálas ronggyal letörölhető a felületről.” (mondatértelmezés)

illusztráció: pixabay.com

Érdemes elgondolkodni a piszok fogalmán. Induljunk ki a szemét azon meghatározásából, hogy olyan dolog, ami az adott környezetben nincs a helyén. A szarvas ürülék nem “kosz” az erdőben, de a pet palack az. A cím egy innovatív autómosó eljárásról szól, azt ígéri, hogy a “nanotechnológia segítségével az eddig az autómosásra elhasznált 120-130 liter víz kiváltható néhány deciliterrel”. Nem érdemes azon kicsinyeskedni, hogy ebben benne van-e a mikroszálas rongy kimosása, sem azon, hogy hova kerül a “kosz” a rongyról. Most itt arról sem, mi is az a piszok, ami az autón köt ki, az honnan származik és miért keletkezik. Az a szennyeződés, ami zavar valakit az autója gondosan kiválasztott fényezésén, minden másra is lerakódik. Az egyszerű természetes sár pedig elkerülhetetlen, számomra csak esztétikai ügy. Én nem szoktam autót mosni. Azt megteszi egy kiadós eső és néha a szerviz, ha a tiszta felület szükséges a javításhoz. Az autómosás – egy korszerű anyagokból gyártott járműnél – fejekben született kulturális “igény”, mint a fűnyírás. A nem természetes szennyezés az, ami probléma.

“… két szimpatikus svéd házaspárt látott, akik kizárólag jól akarták magukat érezni, és nem túl bonyolult, de annál felemelőbb szövegű dalokat írni.” (mondatértelmezés)

illusztráció: pixabay.com

A cél, hogy valamilyen szabadon választott, vállalható tevékenységből közösségben élni lehessen, elérhetőnek tűnt a huszadik század derekán. Ez az ABBA együttes esetében csak rövid távon teljesült, és a nemzedékre magára visszanézve is inkább a sodródó megvalósulatlanság lett jellemző. Az idill rövid ideig tartott. Az ABBA házaspárok elváltak, a zenekar megszűnt, az őket jellemző bizakodó derűből marketing modorosság lett. A zenekar bizarr fellépő ruhákkal „csalt adót”, közönségük pedig számtalan legális és illegális módon próbált “gazdagodni” – elkerülni igyekezve az adófizetést. Változó sikerrel. Mára a zenélők és a rajongóik egyaránt megöregedtek, nyugdíjasok lettek. Akik megbékéltek a valósággal tudomásul vették, hogy sok tízezer zenekarból csak kevés lett ABBA, ahogy sok millió futballozó gyerekből csak néhányan lesznek Messik. Azok túlnyomó többsége, akik a mindenáron való győzelemre játszottak vesztettek. Már majdnem leéltek egy életet, de nem tudtak és nagyon valószínű, hogy nem is fognak tudni változtatni azon, hogy “a győztes mindent visz, a vesztes alul marad, a diadal mellett ez az ő sorsa”.

“… minden fa egyszeri és megismételhetetlen, minden fa a környezetére reagálva növekszik, ugyanaz a fa máshogy nézne ki, ha máshová ültették volna.” (mondatértelmezés)

Illusztráció: pixabay

 

 

 

 

 

 

Vannak akik alkotják magukat, és vannak, akik fogyasztják. Ez nem a testi méretre vonatkozik, hanem a szellemire. Evidencia, hogy az ember teste – biológiai értelemben – az idő előrehaladtával elhasználódik. De abban nincs konszenzus, hogy a vitalitás mértéke milyen utat jár be az időben. Vannak akik az életet folyamatos lejtőnek képzelik, és olyanok is, akik dombvidéknek, aminek van(nak) csúcspontja(i). Abban egyeznek a nézőpontok, hogy az út vége a halál. Az életerő véges erőforrás, ami az idő múlásával megfogyatkozik. Ebből két szélsőséges megközelítés következhet. Az egyik, a vulgár-materialista szemlélet, elfogyó életről szól, ami a meglettebb korú embert ifjú önmaga maradékának tekinti. Az ilyen felfogás túlértékeli a testet és folyamatos veszteségérzéssel jár, mert érdektelen számára a biológiai megszűnés utáni jövő. A másik, a vulgár-idealista látásmód, nem vesz tudomást az öregedésről, a testet másodlagosként elhanyagolja. Csak a transzcendensre koncentrál, mert bízik a halál utáni továbbélés lehetőségében. Mint általában, a járható út valahol középen vezet. Jó esetben árnyas, idős fák alatt.

 

“…fontos szempont volt, hogy a térség természeti és kulturális értékeit is belecsempésszék az épületbe. Ennek köszönhető az is, hogy egy vízfelületre hulló vízcsepp ihlette az uszoda íves, elterülő megjelenését.” (mondatértelmezés)

Illusztráció: pixabay

 

 

 

 

 

 

A szakrális és a profán együttélése jól ismert jelenség. Az már kevésbé az, hogy mindkét megközelítés elme-kreálmány. Az pedig, hogy egy uszodával kapcsolatban merül fel ez a fogalompár, nehezen értelmezhető. Az organikus “építészek” – különösen a Makovecz epigonok – nem képesek megérteni, hogy a templomok és emlékművek kivételével minden épületnél a funkcionalitás élvez elsőbbséget. Fokozottan igaz ez a középületekre, ahol a modoros sallangokra költött közpénz pazarlás, nem tolerálható. A vízmenti együttlét és maga az úszás fontos – közösségi(!) – emberi tevékenység, ami ismert, átlátható szolgáltatás-elemekből áll. A klausztrofóbiát okozóan alacsony szűk öltöző és a megalomán kupolás, túlméretezett, helybitorló, szeparált lelátók miatt szűk partú úszótér ellentmondása kiáltó. A presztízs-hübrisz legyőzte a funkciót. Kívülről az uszodai saroktornyok (sic!) létezése bántóan anakronisztikus. Harminc éve járok uszodába, számtalan helyen megfordultam itthon és a világban, ahol töredék pénzből alkalmasabb és fenntarthatóbb vízi közteret találtam.