Talált mondat kategória bejegyzései

Szubjektív mondatértelmezés egy, a médiában “talált” mondat tartalmi kifejtése.

“Jean szerezzen örömet a macskának. Hogyan Uram? Fogja be a farkát a satuba aztán eressze el.” (mondatértelmezés)

Illusztráció: Pixabay

Ez egy szakállas vicc, ma úgy mondják, búmer szöveg. Pedig a módszer ma is mindennapi a politikában. Alkalmazói az újabb generációkhoz (x, y, z stb.) tartoznak és azt hiszik, baromi innovatívak. A pitiáner ügyeskedés akkor sem lesz államférfiúi tett, ha azt “think-tank”-nek nevezett csapatok teszik, többnyire mást nem csinálva, mint felfedezve a csőtésztában a lyukat. Egy agytrösztnek, ha valóban az, ami, nem a sötét ösztönökre “illik” támaszkodnia, hanem az agyakra és az azokban lakozó tudatosságra. Valakit átverni, becsapni, félrevezetni, kihasználni, benne irigységet, félelmet, dühöt, agressziót kelteni akkor sem erény, ha ez a tevékenység jól mérhető haszonnal jár, ha a hatást “tudományosan”, az ember létező gyengeségeit használva, nagyon hatékonyan és eredményesen váltják ki. Aki fokozza és nem csillapítja az ösztönösséget, gyakran lesz maga is az áldozata. Satu is mindig lesz. De van egy másik ok is, ami az efféle működés ellen szól, mégpedig az, hogy akinek a “farka” már volt satuban, és rájön ki fogta be, nehezen felejt. És ha tudatosan moderálja is magát, számonkérés után jöhet csak megbocsátás, az is csak akkor, ha elég őszinte lesz a bocsánatkérés.

“… sérülékeny azoknak a lapoknak, tévéknek, rádióknak a helyzete, amelyeket politikai vagy anyagi haszonszerzésből tartanak fenn.” (mondatértelmezés)

Illusztráció: Pixabay

Látni kell, hogy a “piacgazdaságot” döntően a haszonszerzés vágya működteti. A legfőbb mozgatóerő a “profitkényszer”, ami lehetővé teszi a “növekedést”. Ami nem növekszik, az ellehetetlenül. Hiába nyilvánvaló, hogy bármilyen versenyben csak egy győztes lehet – a többiek vesztesek -, aki indul győzni akar, vagyis kielégületlen marad, mert mindenki nem végez(het) az élen. “Kattintásban” éppúgy egyértelmű az elsőség, mint a megszerzett “pénzben”. Ez a médiumoknál – a print és elektronikus sajtótermékek esetében, ha piaci (sic!) vállalkozások – sincs másképpen, mint bármilyen egyéb “befektetésnél”. Ne feledjük: a haszon a befektetés feletti bevétel. Itt ma ugyanúgy elválik az igény: információ, vélemény nyújtás/kapás és a működés: befektetésből profit szerzés, mint bárhol máshol a kapitalizmusban. Ami áru lett, az nem tud nem áruként viselkedni. Egy bármilyen médiumot – “piac” mentesen – csak a közlés és/vagy a befogadás önmagáért valósága működtethet, vagyis a közlők és befogadók ellenszolgáltatást nem igénylő – nem “munka” – tevékenységévé kell válnia, csak a szükséges erőforrások bevonásával, akkor is, ha ez ma még „álom”.

“A válságüzemmódnak most már az általános tudatosság részévé kell válnia, meg kell tanulnunk, hogy a válságjelenségek hozzátartoznak a mindennapi életünkhöz.”(100-ik mondatértelmezés!)

Illusztráció: Pixabay

A válság szó egyre gyakrabban hangzik el, leginkább a gazdasággal kapcsolatban merül fel. Ott többnyire negatív változást, bonyolódást, nehézséget, romlást és instabilitást jelez. Ha bővítjük az értelmezést, a válság olyan helyzet, ahol az aktuális működés ellehetetlenül, változásra, változtatásra van szükség. Vagyis, ha nincs válság, nincs fejlődés. Annak, aki elfogadja és érti az evolúció működését, nyilvánvaló, hogy a nehézség generálja a továbblépést, amiből létrejön az új, életképesebb “létforma”. Mondhatná valaki, hogy a haladás nem is olyan fontos, jól megvagyunk úgy, ahogy most élünk. Ez utóbbi nézetet azonban, ha bárki belegondol aktuális létezése körülményeibe, nehezen tudja elfogadni. Szinte mindenkinek van javítani valója az életén. Most hagyjuk azt a tapasztalatot, hogy ez a másokéval van főképpen így. Ha csak saját létezésünk minőségének alakulására koncentrálunk, akkor is sok válságunkat tudjuk azonosítani. Köztük olyanokat is, amelyeknek – minden igyekezetünk ellenére – nem találjuk külső okát. Akkor vagyunk tudatosak, ha képesek vagyunk válságainkra lehetőségként tekinteni.

(Szerkesztő megjegyzése: Jubilálunk! Elérkeztünk a századik Talált mondathoz. Gratulálunk a szerzőnek!)

“… hajnali fél ötre hívtam össze a felső vezetőimet.” (mondatértelmezés)

Illusztráció: Pixabay

Ez egy tulajdonos csúcsvezető kijelentése, amiben az a legborzasztóbb, hogy láthatóan büszke volt rá. Sajnálatos, hogy egy ilyen “szellemű” embernek lehetősége van emberekkel rendelkezni. Most hagyjuk a nyelvi elemet, hogy a hierarchiában alacsonyabb fokon lévőket valaki sajátjának tekinti. Azt lehet mondani, hogy a kertem, de azt nem, hogy a kertészem. Egy ember, még ha valaki pénzéért dolgozik is, nem lesz a “bérfizetőé”. Nehéz annak bármit is elmagyarázni, aki ezt nem érti. Egy munkavállaló nem a személyét és szuverenitását, hanem a munkaképességét viszi a “munkaerőpiacra” (sic!). Ebből következik, hogy képességei használatának korlátai vannak. Egy jogállamban a munkaidő, a munkaidő beosztás, a rendelkezésre állás, az elvégzendő feladatok és sok más kapcsolódó feltétel korlátozottak és szabályozottak. Egy önfoglalkoztató, jog szerint, akár észszerűtlenül is rendelkezhet saját magával, de ez még azzal az ürüggyel sem lehet így egy alkalmazott esetében, hogy az “beleegyezett”. Reggel négy óra harminc perc nem lehet indokolható értekezlet időpont egy olyan átlagos szolgáltató vállalkozásnál, amilyenről szó van. Ennél a mondatnál semmi sem indokolja jobban, hogy miért van szükség munkavállalói érdekképviseletre.

Musványló franyudlik a kilencedik Irka táborban

Tényleg nem viccelünk, jövőre a tizedik lesz, és mivel már pár éve csak egynapos Irka tábort tudtunk szervezni, biztosra ígérjük, hogy 2023-ban legalább 2, de inkább 3 napos jubileumi eseményre készüljetek!

Na de előtte még ejtsünk szót az ideiről is, melyet hosszas vívódás után, hétköznap tartottunk Béla hangulatos kertjében, és nem is tudott mindenki eljönni, úgyhogy elsősorban nekik küldjük az élménybeszámolót, aztán majd folyamatosan érkeznek a blogra a tábori írások is.

Egyszóval, a szokásos Well, come! Drink! programpont teljesítése után Béla betartotta a hívogatóban írtakat: hűvös árnyék várt bennünket a diófa alatti nyárikonyha előtetője alatt, és a rotyogó 16+-os zöldségleves. (A 16+ itt nem korhatárt jelent, hanem a levesben fövő zöldségek számát).

Ezután némileg késve kezdődött a szakmai program Bettivel és Peer Krisztiánnal. Főként a 42 című kötettel foglalkoztunk, melynek lapjait – kicsit közhelyesen, állapítottuk meg közösen – fel kell szakítani, akárcsak a régi sebeket. A bevallottan alkoholista Peer munkássága némileg megosztó volt, akárcsak néhány verse. A feladat ez volt: írjunk egy erős hangú alanyi lírai verset. Mielőtt elvonultunk volna az udvar szegleteibe alkotni, parázs vita alakult ki arról, vajon a mai (vagy mindenkori?) lírában miért a letaglózóan sötét hang a domináns, igényli-e, elviseli-e ezt az olvasó. Divat-e ez vagy belső késztetés? A felolvasott saját szövegek aztán meg is válaszolták a függőben maradt kérdést: megírni való traumája mindenkinek akadt.

Ennyi (Mersdorf Ilona)

Ne legyen muszáj emlékezni –

akkor inkább a semmi.

Búcsúznak, visszasírom –

ragozom a halált, de hiába,

nem lehet egyes szám

második személybe tenni.

 (A többi szöveget később közöljük a blogon!)

A ránk telepedett szomorúságot egy játékos feladattal oldottuk fel: halandzsa szöveget kellett írni öt megadott szó felhasználásával: csuszbogó, franyúdli, musványlik, szelehalló, kákapors. Már a szavakat leírni is kihívás és élvezet volt, a színes megoldásokon aztán nagyokat nevettünk. Hogy mi mindent bele lehet néhány szóba vetíteni?! Igazából ezek a szövegek mind remekművek lettek, ezért ezek közlése egyesével várható a blogon a nyár folyamán! Addig is lehet gondolkozni, kinek mit jelentenek ezek a szavak 😊

Harmadik témánkról Béla beszélt. Friss könyvélményét, Nádas Péter Rémtörténetét boncolgatta, közben kifejtve, hogy ez az igazi próza: nem kell a történet, a mozaikszerű jelenetekből, párbeszédekből, a szereplők egymáshoz való viszonyából összeáll egy sajátos világ. Ezen természetesen megint hosszasan elvitatkoztunk, de mindig akadt köztünk time-keeper, (köszi Szandra!) aki visszaterelt bennünket a feladatainkhoz.

Ezen a ponton már néhányan passzoltunk, mert a hőség, az elfogyasztott ételek, és nem utolsó sorban a román konyakok beható ismertetése (Béla ebben is szakértőnek bizonyult) némileg lefárasztotta az agyunkat. Így néhányan csak házi feladat keretében vállaltuk a feladatmegoldást, bár Béla nagylelkűen két lehetőséget is felajánlott: találjunk ki egy történetet a komódon kiállított installációról (háttérben zöld tájkép, előtte két „szobor”: egy falloszánál alig nagyobb hímnemű lény és egy magát kellető nő), vagy írjunk le egy hétköznapi párbeszédet – akár a jelenlevőkről –, és a szereplők mögöttes belső monológjait. Bettina frappáns megoldásán könnyesre kacagtuk magunkat.

Akasztják a hóhért (Szabados Bettina)

A levegő megült a műanyag tető alatt, kövér legyek kergetőztek. Röptüket néha egy-egy hessentő mozdulat zavarta csak meg. Nádas ismertetője egyre bonyolódott:

„Hiába a szex, a gyilkosság és még Kierkegaard is, ezeket nem lehet feltüzelni!” – dohogott magában Béla. – „Hogyan lehetne elérni a metafizikait, átadni ezt az abszolút élvezetet, amit Nádas olvasása okozott?”

Béla elbizonytalanodott, tekintete segélykérőn kereste Panniét.

„Talán, ha alternatívaként felajánlom egy fallosz műleírását, megmenthetem a helyzetet!” – villant fel agyában a gondolat.

Negyedik, egyben utolsó témánkról, Krusovszky Dénes költészetéről Panni beszélt. (A szerzővel személyesen is megismerkedhettünk az elmúlt évben a gödöllői könyvtárban). A feladat ismét választható volt, a felolvasott versekhez kapcsolódott. Mi kit vinnénk magunkkal Noé bárkáján? Folytassuk Krusovszky felsorolását a Te partod felé című vers alapján. Vagy írjunk verset a Beszédzavarról, a kommunikáció ellehetetlenüléséről, Krusovszky kedvenc verstémájáról.

A hidak középen nem találkoznak (Karsai Gizella)

Már nem beszélek.
Némán tátog a szám.
Hanghullámoktól lobog, csapkod a hajam,
indulatoktól rongyos, szakadt a lelkem.
Már nem beszélek.
Szavaim kifordított szennyes ruhák.
Hazugság áradat mossa el,
amit igaznak éltem meg.
Már nem beszélek.
Értelmetlen zagyvasággá ütik-verik
tiszta, egyenes gondolataimat,
lopott, hatásvadász, silány szónoklatok.
Már nem beszélek.
Kérdésre választ úgysem kapok.
Tőlem nem kérdez senki sem.
Nem a szavaim fontosak. Nem is én.
Már nem beszélek.
De némán ordítanak mozdulataim,
üvöltenek és dübörögve robbannak sejtjeim,
hömpölyögnek a hídon át, feléd…
…s te észre sem veszed.

A felolvasott alkotások utáni szomorkás-töprengő hangulatnak az vetett véget, hogy játszani kezdtünk. Sajnos a felhalmozott játékok közül csak egy került sorra, mert kilenc óra volt már, többen távoztak is, köztük Hadnagy, a kutya, aki addig mindent értő szemekkel ült közöttünk. Az Imagine társasjáték, aminek rejtelmeibe Eszter vezetett be bennünket, ráébresztett, hogy maradt bennünk még kreativitás a hosszú forró nap után is és az utolsó musványló franyudlik kitartottak egészen fél 11-ig.

Azt hiszem, mindannyiunk nevében mondhatjuk, hogy egy igazán jól sikerült tábort zártunk idén is, és jövőre most már ha törik, ha szelehallik, 3 napos lesz!

Istók Panni és Mersdorf Ilona

“… a tőkés … megteheti, hogy többet dolgoztatja a munkást, mint amennyit munkaerejének bérbevételéért fizet, és nyeresége ebből a nem túl korrekt eljárásból adódik.”

(mondatértelmezés)

Illusztráció: Pixabay

A mai hazai politika valódi célja a tőkeként működni képes tulajdon megszerzése. De a hatalom szinte mindent elkövet, hogy ezt a legfontosabb törekvést elmaszkírozza. Egy “piacgazdaságban” személyesen befektetett erőfeszítés és idő nélküli jövedelmet csak az realizálhat, akinek tőkéje van. Ha valaki nem örököl tőkét, azt “munkavállalóként” nem képes felhalmozni, úgy hogy versenyképes legyen a már létező jogi személyiségű vállalatokkal. Itt és ma a cégek tulajdonjogának nem piaci eszközökkel történő megszerzésének lehetséges eszköze az államhatalom. Bár a modern állam funkciója az állampolgárok szolgálata, a társadalom és a gazdaság működésének harmonizálásával alkalmas eszköz a tőkeszerzésre is. Ez azért van így, mert a szabadpiac csak elméleti fikció, amit az állam “erőszakkal” befolyásol. Hogy az állam tőkeszerzésre alkalmas eszközzé váljon, fontos visszaszorítani újraelosztó jellegét. Ennek módja, hogy a jövedelem döntő forrásává a “munkát” kell tenni. A tőke is az marad, de ez utóbbi rejtetten, a háttérben érvényesül. A munka dicsőítése a tőkéhez jutottak legfőbb manipulációs eszköze.

“… az első babát volt hajlandó saját maga megszülni, a másodikat béranyával hozták a
világra… “(mondatértelmezés)

Illustráció: Pixabay

Olyan világban élünk, ahol harc folyik annak meghatározására, mikortól kezdődik az élet. A lehetséges origin egyre közelebb került a biológiai fogamzáshoz. Egy túlnépesedett világban az abortuszellenesek elvi alapon növelnék a megtermékenyítés hatékonyságát. Hasznosuljon mindenki kilőtt sperma, virágozzék minden eltalált pete. A való világban a helyzet ezzel szemben az, hogy aki megteheti, már most kiszervezi magától az anyaságot, mással hordatja ki gyermekét. Már a műméh sem fantazmagória. Egy öregedni képtelen, de technológiában lehetetlent nem ismerő világban a fiatal, szülőképes gazdag nők és a nemzőképes gazdag férfiak teljesen uralni tudják reprodukciójukat. A nem kívánt magzat megszülése csak azoknak lesz életre szóló teher, akik nem engedhetik meg maguknak nemzésük folyamatának felügyeletét. Az abszolutizált magzatvédelemmel a szabadon megélhető szexualitás, mint a szaporodást örömforrássá tévő ösztöncselekvés, kizárólag azok privilégiumává fog válni, akik számára elérhető szaporodásuk totális irányíthatósága. Nincs megállás, ha a megtermékenyített petesejt mindenáron védendő lesz, az abortuszellenesek szabályozni akarják majd a szexuális életet is.

“Teszem a dolgom, ahogy eddig is.” (mondatértelmezés)

 

 

 

Vannak olyanok, akiknek az a fixa ideájuk, hogy nekik dolguk van. A keresztény tanítás szerint az ember dolga az, hogy “képmási létében” kiteljesedve a teremtés őrzője legyen. Ez a “teremtésvédelem” elfogadható, mert a nélkülözhetetlen fenntarthatóságot célozza. Az embernek nincs eleve elrendeltetett “dolga”. Sokak tévedése, hogy azt gondolják magukról, hogy nélkülük nem forogna a föld. Az igazsághoz vezető megigazulás és a békesség magasztos célok. A hit, az üdvösségkeresés, a lélek létének elfogadása lehetőség azoknak is, akik nem hisznek felsőbbrendű erőkben. A csillag nem pontosan szépen, hanem a gravitáció és egyéb természeti törvények szerint megy az égen. Nem “dolgozik”, hanem egyszerűen csak van, és nem “képzel” magának semmilyen magasztos “dolgot”. A bibliában áll: „csatoljátok derekatokra az igazság övét, öltsétek magatokra a megigazulás páncélját, sarunak meg a készséget viseljétek a békesség evangéliumának hirdetésére. Mindehhez fogjátok a hit pajzsát, ezzel elháríthatjátok a gonosz minden tüzes nyilát. Tegyétek fel az üdvösség sisakját, és ragadjátok meg a Lélek kardját, vagyis az Isten szavát”. Ez a felvérteződés sem kötelesség, de az öncélú, felesleges “csinálásnál” mindenképpen üdvözítőbb életpraxis.

illusztráció: pixabay.com

“… a rend az empátiát tünteti el.” (mondatértelmezés)

 

 

 

Kevés többjelentésű és nehezebben értelmezhető fogalom van, mint a rend. A legáltalánosabb jelentése a dolgok valamiféle szándék alapján kialakított elrendezése, például azért, hogy a nem kívánatos helyzeteket és a kockázatokat meg lehessen előzni. A kialakult szokások a mindennapok valamiféle elképzelt rend szerinti működtetéseként is értelmezhetők. Gyakran társul a rendhez a gondolkodásban valamiféle célszerűség és hatékonyság, ami egyúttal jelzi a rend akaratfüggőségét is hiszen célszerűség és hatékonyság nem egyetemes, objektív, hanem szubjektív fogalmak. Belátható, hogy az emberek társadalmi együttélésének feltétele az egymás iránti empátia. Ezzel az egyének megértik és tudomásul veszik, hogy mások nem ők. A szeretet ennek az elfogadásnak ajánlott, lehetséges módja. Joggal merül fel a kérdés: milyen a szeretet rendje? Megvalósítható-e egyáltalán a való világban? A megoldásként hirdetett “szeretet” érdek nélküli, nem célvezérelt, és nem ismeri a hatékonyságot. Mint emberek közötti viszony nem nélkülözheti a beleérzést a többiek helyzetébe. A szeretet rendje mindenképpen dinamikus, folyamatos egymás és a természet iránti figyelmen alapul, és nincsenek az egyének által nem befolyásolható életidegen “elvi” alapjai.

illusztráció: pixabay.com

“Amíg a tulajdonlás – vagyis a vagyon – marad a biztonságérzet alapja, nem valósítható meg a fenntarthatóság.” (mondatértelmezés)

Az embernek – természeti lényként – alapvető mozgatórugója a szenvedés mentes életben maradás. Ebből az elsődleges “igényből” származtathatók az olyan “absztraktabbak”, mint a fajfenntartás/szex, a biztonság és a boldogság iránti vágy. Az első mindenki számára könnyen érthető, de folyamatos értelmezést és kezelést igényel. A biztonság bonyolultabb. Egyfajta megközelítése az embert egyénileg és csoportjaiban fenyegető veszélyek felismerésre és minimalizálása és kockázatuk mértékének ismerete. A boldogság értelmezése – lévén szubjektív – folyamatos szellemi, kulturális feladat. Az ember – társadalmi lényként – viszonyai terméke. A tulajdon nem más, mint tárgyiasított biztonságérzet. Könnyen belátható, hogy a vagyon halmozással létrehozható “biztonság” objektív természeti és társadalmi korlátokkal bír. Ha a fenntarthatatlanság – mint veszély – vezető tényezővé válik, mindenképpen újra kell gondolni a biztonság fogalmát és azokat az eszközöket is, amelyekkel mostanáig biztosítani próbálta az egyetemes emberi társadalom. Nem igényel nagy szellemi erőfeszítést eljutni a cím béli megállapításhoz. A komolyabb feladat a felismerés gyakorlattá tétele.

Kiemelt kép: Almási Lajos rajza