Feketéné Bencsik Julianna: Emlékek

Fekete József_Békésszentandrás

Fekete József: Békésszentandrás

Emlékek

Régen, még a szülői házban,

a Holt Körös melletti síkságon laktam.

Konyhánk ablakából a piacra láttam,

a szobából a folyóhoz vezető útra.

Kertünkben szőlőlugas követte a ház falát,

a kapu mellett az egynyári virágok ölelésében

anyám rózsái bontották szirmukat,

s illatfelhőjük az utcát is belengte,

ott játszottam önfeledten.

 

A veteményes kertben gyümölcsfák voltak.

Felmásztam rájuk, onnan szemléltem a világot,

mely kihívónak tűnt, és nagynak.

Ábrándoztam, ha majd felnövök:

mi legyek, merre menjek.

Amikor megkondult a templom harangja,

amely csak két háznyira volt,

a gyomrom már korgott, ebédelni mentem.

A terített asztalon rántott leves és grízes tészta várt,

hús nem volt, de ez véremmé vált.

 

Gyakran kimentem a Körös partra.

Néztem, amint a parti fűzfák

ölelő karokként hajoltak a víz tükre felé.

Naplementekor tükörképük árnyéka

megnyúlva pihent a csendes vízen.

Nyáron fürödtem, csónakáztam,

átúsztam a Füzes nevű szigetre,

ahol gyümölcsöt loptam, és kicseleztem a csőszt.

Télen korcsolyáztam

több kilométert bejártam a kanyargós folyón,

ha hó esett, elsepertem,

ha olvadt a jég féltem, beszakad,

akkor mát ismét vártam a nyarat.

 

Azóta hatvan év telt el. Máshol lakom.

Itt nincs folyó csak csörgedező patak,

fürdésre, korcsolyázásra nem alkalmas,

de van kicsi kertem és illatos rózsám,

közelben erdő és rengeteg madár.

Régi családom helyett van új

de a feltörő emlék sokszor visszahúz

oda, hol gyermekként éltem

szép életem lesz, azt reméltem.

 

(Kemény István: Tíz csillag című verse nyomán)

Sütő Fanni: Száműzetés

Vörös Eszter Anna: Lebegés
Vörös Eszter Anna: Lebegés

 

 

 

 

 

 

 

 

Száműzetés

A kozmosz-diszkosz perifériáján

lógok a semmiben. Hát mégis

lapos a Föld, s az egész világ!

Csak az emberek, ezek a két lábon

csoszogó csupasz csigák, látnak bele

mindenféle

háromdimenziós tendenciát.

Amikor megmondtam véleményem,

száműztek.

Egy majom csak ne beszéljen,

ne halljon, és ne lásson.

Legyen bölcs, kérőddzön banánon,

de minket ne kérjen számon!

Mindenki egyetértett,

Semmi kétség, zéró tolerancia van érvényben.

Harmadnapra kelve űrhajóba raktak,

ha olyan okos vagy nézd meg magadnak

a végtelent,

ha szerinted még mindig lapos!

Az a sok vaskalapos.

Ez meg szívás a négyzeten,

Itt folyik szét az életem, és senki sem látja,

csak a néma csillagok.

Ötletem sincs, mihez kezdjek.

Nem így képzeltem el az űrodüsszeiám,

engem nem vár otthon egy

Penelopé nevű orángután

vagy egy csinos csimpánzleány.

Nincs pénzem. Nem is volt:

egyetlen szerelmem a tudomány,

meglehetősen ostobán

erre áldoztam főemlős életem jó részét.

Fogy a levegőm.

Utolsó óráimban sem tör meg a hatalom,

hihetetlen.

Kiszáradt a szám.

Kockázatos már sokat beszélnem,

de szeretném, hogy a történetem fennmaradjon,

ezért veletek megosztom.

Talán hozzáadtam valamit az élet

sok ismeretlenes egyenletéhez.

Csend van.

A hangom a vákuum elnyeli.

A dátum nem számít,

a név csak egy helyiérték.

Ez tehát a végszó,

én mentem.

A történelem úgyis

a halottakat kedveli.

 

(Megjelent a Kis Lant folyóiratban)

Rébb Terézia: Elcsúsztatás

Horváth Piroska: Kis lépés
Horváth Piroska: Kis lépés

 

 

 

 

 

 

 

 

Philip C. úr feltartóztathatatlanul vonult lefelé a lépcsőn. Méltóságteljesen lépdelt, ahogy királyi nevéhez és igazgatói pozíciójához illett. A titkárságvezető illedelmesen, néhány lépcsőfokkal lemaradva követte őt. A lépcsőház női és férfi parfümillat keverékében úszott. Egészen elkábultam. Rébb Terézia: Elcsúsztatás bővebben…

Szabó Anikó: Ami a bulvárhírből kimaradt

Tomló Ádám_Jelek és szimbólumok
Tomló Ádám: Jelek és szimbólumok

 

 

 

 

 

 

A bulvárhír:

„Meghalt egy orosz vodkaivó verseny győztese, miután húsz perc leforgása alatt másfél liternyi tömény alkoholt fogyasztott, az első helyezettnek járó tíz liter vodka reményében. A verseny szervezőjét emberöléssel vádolja a helyi ügyészség.”

És ami kimaradt belőle:

A dél-oroszországi poros kisvárosról soha nem szóltak a hírekben. Nem történt atomkatasztrófa, de még egy árva Kalasnyikov-raktárat sem lepleztek le ott az elmúlt tíz évben. A női harisnyanadrág-üzem bezárt, senkinek sem kellettek már a vastag derékgumijú, lépéssarokkal készített erős harisnyák.

A helyi fiatalok a peresztrojka óta jobbára csak tengtek-lengtek, egyetlen szórakozásuk a kocsma maradt, ahol egyedül az Amerikából származó elektromos darts hozta őket lázba. Ekkor jött az ötlet, hogy valahogy fel kellene hívni magukra a figyelmet, és ki kellene találni valamit, amivel be lehet kerülni a Guiness rekordok könyvébe.

Egyiküknek az a korszakalkotó ötlete támadt, hogy rendezzenek vodkaivó versenyt: ki tudja a legrövidebb idő alatt a legnagyobb mennyiségű tömény alkoholt meginni? Nem is kellett sok előkészület hozzá, és a tucatnyi bátor versenyző nekiugrott a feladatnak: a fémvödrökbe töltött alkoholból félliteres poharakba mérve itták a vodkát, miközben mustáros kolbászt és savanyúságot ettek hozzá. Az első komolyabb rosszullétre kihívták a mentőket, de sajnos az abszolút győztes huszonhárom éves fiatalember a húsz perc alatt elfogyasztott másfél liternyi vodka következtében a kórházba szállítás közben elhunyt.

Ha Guiness rekordot nem is döntöttek, de újsághírt, sőt – a világhálónak köszönhetően – nemzetközi ismertséget szereztek városuknak.

 

Sütő Fanni: Rend a lelke

Vörös Eszter Anna_Az ezerszemű kastély
Vörös Eszter Anna: Az ezerszemű kastély

 

 

 

 

 

 

 

 

A csend finom porrétegként ült a lakáson, és ahogy elfordítottam a kulcsot a zárban, rögtön megcsapott a bútorápoló jellegzetes és régen érzett szaga. Ez csak egyet jelenthetett: anyám itt járt, amíg dolgoztam.

A tehetetlen pánik úgy csúszott le a gyomromba, mint valami rosszul megsütött tintahal darab. Nem azért költöztem el, hogy még egyszer megismétlődjön a tavalyi baleset. Akkor is minden a bútorápolóval kezdődött, és majdnem vége lett a világnak.

Valami szisszent mögöttem, amitől majdnem kiköptem az amúgy is nyugtalan szívem. Nagy levegőt véve fordultam meg, hogy szembenézzek az automatikus légfrissítő-adagolóval, ami reggel még egészen biztos, hogy nem volt ott. Megráztam magam, muszáj volt utánajárnom a dolgoknak, és kárfelmérést csinálnom. Talán még nem volt túl késő.

Térdre rogytam a szobám küszöbén. A mesterien berendezett káosz helyett az együgyű rend várt. Tudtam, hogy minden elveszett. Az olló, a fonál, a legyező és az orsó – mind egy kis varrókosárban csücsültek, ahelyett, hogy a megszokott őrhelyükön vigyáznák az univerzum békéjét. Szinte hallottam a Sötétség röhögését a dobhártyám mögött.

Az olló eredetileg az ágy alatt hevert, hogy elvágja az átjárót a rossz lelkek elől, akik szerettek a fénytelen és elhagyatott helyeken gyülekezni. A süllyedő nap fényében már láttam is a hemzsegésüket. A fonál a szekrényajtót volt hivatott őrizni, a fehér gyapjúszálak elkötötték a rossz emlékek útját, akik legszívesebben a szekrény mélyén felhalmozott dobozokban lapultak, és minden szekrénynyitásnál igyekeztek kiugrálni. A legyező az íróasztalom közepén járőrözött, hogy elhessentse a kételyt és az önmagamba vetett hit hiányát, de most összehajtott szárnyaival a kosár mélyére lapult. Csoda, hogy még állt a világ! Az orsót pedig a szoba közepéről szedték össze a kotnyeles ujjak, megállítva őt abban, hogy pörgesse az idő tengelyét.

Sikítva szaladtam be, és próbáltam visszadobálni mindent a helyére, de az elmémben sűrűsödő árnyak visszafordíthatatlan pusztulásról sugdolóztak.

(Az írás megjelent a Kis Lant folyóiratban)