Feketéné Bencsik Julianna bejegyzései

A gyermekkori álmok megvalósításából az évek során sok minden kimaradt. Hatvannyolc évesen jött el az a pillanat, amikor tollat ragadtam, és elkezdtem írni. Úgy éreztem, unokáimnak tudniuk kell, kik voltak és miként éltek elődeik. Miután megírtam első könyvem, maradtak még történeteim, sőt nyugdíjasként időm is van, ezért folytatom, amit elkezdtem: írok.

Feketéné Bencsik Julianna: Fából faragott

Karácsonyeste a szoba levegőjét a fenyőfán díszelgő mézeskalács szegfűszeges illata járta át, a gyerekek már nagyon izgatottak voltak, amikor megszólalt a csengő.

Majd én megnézem, ki az ilyenkor, amikor mindenkinek otthon kellene lennie – mondta méltatlankodva Karcsi.

Kiment az előszobába, odafutott a bejárati ajtóhoz, és kinyitotta. Az ajtóban egy idegen, már idősödő férfi állt, aki csodálkozva nézett a fiúra.

Kit tetszik keresni? – kérdezte Karcsi parancsolóan, mert úgy vélte, a férfi eltévesztette a házszámot.

Téged és az anyukádat – szólalt meg a férfi rekedtes hangon.

Engem? – húzta fel szemöldökét Karcsi. Hirtelen azt hitte, valami karácsonyi meglepetés, vagy adakozás lehet, a szülei biztosan meghívtak valakit, akinek nincs családja, hogy velük együtt ünnepeljen. – Akkor tessék bejönni! – mondta az idegennek.

A férfi belépett. Egyik kezében bot, a másikban kis csomag. Tanácstalanul toporgott az előszobában, nem tudta, mit tegyen. Körbenézett, mintha keresne valamit vagy valakit, majd kérdően tekintett a fiú szemébe.

Szólok anyukámnak, addig tessék itt várni – mondta Karcsi, és bement a szobába.

Pár pillanat múlva Erzsike jelent meg, karján az öthónapos Mihálykával. Amikor megpillantotta a férfit, automatikusan megkérdezte:

Maga kicsoda? – de mire e szavak kiszaladtak a száján, észrevette a férfi kezében a botot, és már tudta a választ. – Károly, te vagy az? – hangzott a hirtelen feltört sikoltás.

A döbbenettől sokáig nem tudtak megszólalni. Erzsike tekintete Károlyra szegeződött, csak nézte-nézte azt a megtört, szinte ismeretlen embert, aki valaha olyan fontos volt neki, akinek örök hűséget esküdött, aki elhagyta őt, akinek nem tudta megmutatni a fiukat, akit mindenhol kerestetett, akit holttá nyilváníttatott, akit mára már szinte el is feledett. Nem akarta elhinni, hogy az az ember most itt, előtte áll, némán, választ kérő tekintettel.

Károly is fürkészte annak a szeretett asszonynak a szemét, akitől nem tudott elbúcsúzni azon a februári reggelen, aki nem tudhatta, hogy a vasútállomáson két orosz katona megragadta, és bedobta egy vagonba, akinek még üzenni sem tudott, aki akkor gyermeket várt, akit úgy szeretett, és akiért túlélte azokat a szörnyűségeket, amik az elmúlt tíz évben történtek vele.

A néma csendet Erzsike férje, Mihály törte meg:

Talán vegye le a kabátját, és kerüljön beljebb – mondta tanácstalanul –, majd bent megbeszéljük a dolgot.

A szent este hangulata megtelt feszültséggel. Erzsike gondolataiba szorongás, félelem és bizonytalanság költözött: Hogyan lesz ezután? Ki lesz a hivatalos férje? Szégyenkeznie kell, amiért csak nyolc évet várt rá? Bigámiát követett el? Ilyen kérdések doboltak a fejében, és olyan elveszettnek érezte magát, mint azon a napon, amikor Károly eltűnt.

Ne gondolj rólam rosszat, és ne vádold magad! – törte meg a csendet Károly, mintha kiolvasta volna Erzsike gondolatait. – Én egy hónapja szabadultam az orosz munkatáborból. Nem tudtam, mi történt veled, ezért nem jöttem haza a régi otthonunkba, hanem egy pesti ismerősömet kerestem fel. Ő mesélt rólatok – kis szünetet tartott, majd Erzsike szemébe nézve folytatta: – nem vádollak, hogy annyi bizonytalan év után ismét férjhez mentél. Örülök, hogy boldog vagy, és szép új családod lett. – A szavai elakadtak, arcvonásai megfagytak. – Csak a fiamat akartam látni, és elhozni neki az első karácsonyi ajándékomat.

Erzsike szeméből már megeredtek a könnyek. Magához hívta elsőszülött fiát, és amire tíz évvel ezelőtt várt, most bekövetkezett:

Károly, íme, a fiad! – mondta könnyes szemmel, és a megilletődött Karcsit az apja felé tolta. – Öleld meg édesapádat, akiről már annyit meséltem neked.

Karcsi kissé bátortalanul indult az apja felé, aki ekkor már tárt karokkal várta, majd szorosan ölelte magához sosem látott fiát. Az apja átható, forró ölelésében a fiú úgy érezte, a szoba levegőjét a csoda járja át, azé a csodáé, melyet mindig is várt, ami most, karácsony estéjén bekövetkezett.

Az egymásra találás pillanatai után Károly átadta fiának az első karácsonyi ajándékát, a fából faragott vonatot, melyet még Oroszországban készített, majd elbúcsúzott tőlük. Felvette a kabátját, és kilépett az ajtón.

illusztráció: pixabay.com

Feketéné Bencsik Julianna: A húsleves

Illusztráció: pixabay.com
Illusztráció: pixabay.com

A mindennapi levesen nevelkedett magyar gyomor az olaszországi társasutazás ötödik napján már nagyon türelmetlenkedett. Hiába volt ízletes az első fogásként feltálalt paszta – vagy ahogyan ő érzékelte a szósszal leöntött makaróni – neki az aranysárgán csillogó, gőzölögve gyöngyöző húsleves hiányzott. Édeskés sárgarépával, puhára főtt marhahússal és cérnametélttel.

Nem volt válogatós, megette ő a pasztát is, de hogy minden nap ezzel kezdje az esti étkezést, felháborította. Igaz, a második fogás a mediterrán konyha különlegességeit tálalta fel, de a leves akkor is hiányzott. Az a fenséges lé, mely előkészíti, felmelegíti a gyomrot a főétel befogadására. Szenvedett. Gazdáját arra ösztönözte, tegye szóvá, hogy a magyar gyomornak húsleves kell!

Amikor az olasz szakács megtudta a gyomor kívánságát, megígérte, másnap vacsorára húslevest főz.

A következő nap izgatott várakozásában telt el. A gyomor már előre élvezte annak az áhított levesnek az ízét, illatát, melyet több napja nélkülöznie kellett.

A napi program során nagytakarítást végzett. Mindent megemésztett, mindent kiürített, hogy teljes nagyságát átadva fogadhassa be a várva várt húslevest. Terveket szőtt. Amint kihozzák a levest, riasztást ad a gyomorszáj kapujának a záróizmok azonnali ellazulására, így amikor majd megkezdődik a nyelőcső hullámos mozgása, engedi behömpölyögni a magyar gyomor számára oly kívánatos húslevest.

Türelmetlenül várta, hogy mielőbb vacsorához üljenek.

Este az ízlésesen megterített asztalon lévő halványzöld damaszt abroszt, az arany szélű tányérokat és a kristály poharakat szinte észre sem vette, csak a kanálcsörgésekre figyelt. Amikor meghallotta azok tétova csörömpölését, izgatottan várta az első falatokat.

A nyelőcső megmozdult, a gyomorszáj izmai kitágultak, és szabad utat engedtek a lefele igyekvő húslevesnek. A gyomor elernyedt, és felkészült a mennyei élvezetre.

Amikor az első falatot bekebelezte, hirtelen meghökkent. Felháborodottan összehúzódott, mint akit mélységesen megcsúfoltak. Nem érzékelte a sárgarépa édeskés ízét, és a puha marhahús markáns ízű fűszeres levében úszó cérnametéltet.

A mosogatólére emlékeztető falat hangos szörcsögéssel szaladt végig a tekergős utakon, s mikor elérte a gyomor bejáratát, az görcsösen összecsavarodott és egy keserű rángás kíséretében visszaküldte a szájnak a maggis vízben úszó, hússal töltött raviolit.

Feketéné Bencsik Julianna: A vendég

Vörös Eszter Anna: A Siker kapujában a Te arcod látom
Vörös Eszter Anna: A Siker kapujában a Te arcod látom

Kubában egy házban laktunk Ágiékkal, mi a huszonhetedik, ők pedig a tizenegyedik emeleten. Gyermekeink egy iskolába jártak, és sokszor találkoztunk a szálloda kertjében, ahova a hatalmas méretű fürdőmedence csábított némi felfrissülést ígérve. Ilyenkor – jegyrendszer lévén – nemcsak a boltunkban kapható áruk listáját osztottuk meg, hanem az egyéb családi eseményeket is. Ági elmondta, két hét múlva szabadságra mennek, de még nem tudják, kire bízzák a papagájukat. Rossz érzésem támadt, mivel mi pár hónapja jöttünk Kubába, és ő is tudja, ezen a nyáron még nem mehetünk haza, vagyis ránk tukmálhatja kis kedvencüket. No, nem, ezt nem vállalhatom, gondoltam, hiszen nem is láttam, mekkora ez a papagáj, és különben sem akarok semmi kötöttséget. Éppen elég lesz elviselni ezt a párás meleget, amikor a nyári esős évszakban özönvízszerűen egy óra alatt zúdul ránk 20-50 milliméternyi eső, s miután kisüt a nap, olyan sűrű páratakaró fedi le a várost, melyből kézzel is vizet lehet fakasztani.

– Gyere fel, és nézd meg! Nagyon aranyos, és beszélni is tud – mondta kedvesen.

Nem akartam megsérteni: úgy tettem, mintha érdekelne, és megígértem, mielőtt hazamegyünk, megnézzük a madarat.

Fél óra sem telt el, amikor beléptünk a lakásukba, ahol egy recsegő hang ezt kiabálta:

– Kurrrrva, kurrrva, kurrrva!

A teljes novella elolvasható a Darwin parázik c. Irka antológiában. Megvásárolható a Gödöllői Városi Könyvtár regisztrációján.

Ára: 2 700,-Ft

Feketéné Bencsik Julianna: Karácsony fürdőruhában

illusztráció: pixabay.com

Kislány koromban az ünnepek közül a karácsonyt szerettem a legjobban. Szentestén a terített asztalt mindig sokan ültük körbe, és az Anyukám főzte töltött káposzta volt az ünnepi menü. Evés közben a felnőttek az újbort kóstolgatták, mi, gyerekek meg málnaszörpöt kaptunk. A mákos, diós bejgli elfogyasztása közben már nagyon vártam, hogy megszólaljon a Jézuska csengője, jelezvén, hogy megérkezett. Ilyenkor a karácsonyfán világító gyertyák, a fa tetejére helyezett Jézuska, és a színes gömbök látványa mindig elvarázsolt. A Mennyből az angyal eléneklése után áldott karácsonyi ünnepeket kívántunk egymásnak, és kibontottuk az ajándékokat.

Ezek megható pillanatok voltak, hiszen ekkor az adventi várakozás beteljesülése, és a szeretet jegyében gyűltünk össze, és köszöntöttük egymást.

Évek múltán, amikor már anya lettem, elhatároztam, én is úgy fogom előkészíteni és megünnepelni a szentestét, ahogyan azt a szüleimtől láttam. A fiam négyéves koráig nem is volt ezzel semmi probléma. De az ötödik karácsonyunk egészen másként alakult.

Fiatalok voltunk, és kalandvágyók, ezért elfogadtuk azt a felajánlott lehetőséget, hogy négy évig egy másik országban, egy másik földrészen éljünk.

Feketéné Bencsik Julianna: Karácsony fürdőruhában bővebben…

Feketéné Bencsik Julianna: Menekülés

Tomkó Ádám_Szabadság

(Illusztráció: Tomkó Ádám – Szabadság)

Éva álmában hatalmas zöld mezőben fut. Ameddig a szeme ellát, egyedül van. Madár nem repül az égen, virág sincs a mezőn. Rohan a végtelen rónán, lába szárát csapkodja a fű, haja lobog, a szíve egyre gyorsabban ver, kapkodja a levegőt. Homloka verejtékezik, az izzadtságcseppek a szemébe folynak.

Felébred. A hálóinge izzadt, lepedője gyűrött, takarója a földön. Szétnéz a szobában, minden a helyén van, a fáradtságtól alig tud megmozdulni. Sóhajt, igyekszik egyenletesen lélegezni.

Elgondolkodik. Mit jelent ez a visszatérő álom? Fél valamitől? Hova szaladt, és miért? Eltévedt, vagy valami elől menekült? Talán rossz döntést hozott, amikor elköltözött idősödő szüleitől. De már harmincéves, és hetente meglátogatja őket. Talán valami szép dolog köszönt be az életébe.

Megtalálja az igazit? Azért fut, hogy siettesse a találkozást?

Gondolatait a telefon csörgése zavarja meg. Ki lehet az? Felveszi a kagylót. Az anyja hangját hallja: „Balesetünk volt, gyere a debreceni kórház sürgősségi osztályára!”, és a vonal megszakad. Nem érti, mi történt. Hogy kerültek a szülei Debrecenbe, miért mentek oda?

Gyorsan magára kapkodja a ruháit, telefonál a munkahelyére, és máris rohan a kocsijához. Rémült. Álmában talán a bekövetkezett baleset elől szaladt? Megérezte, hogy valami történni fog?

Keze remeg, amikor beindítja az autóját. Nyugalmat erőltet magára, hiszen kétszáz kilométert kell megtennie. Számolni kezd, mindig ezt teszi, ha ideges. Gyorsan kiér az M3-ra, és az ötödik sebességbe kapcsol. Mindenkit megelőz. Álmában is így rohant, de akkor nem tudta, hová. Görcsösen fogja a kormányt. Előtte egy Trabant próbál megelőzni egy teherautót, de csak párhuzamosan haladnak. Csökkentenie kell a sebességet, rájuk dudál, és felvillantja a fényszórót. Annyira siet, hogy még ez a pár másodperc is fontos. Végre a Trabant befejezi az előzést, ő rátapos a gázra. Mindenkit lehagy, már százötvennel megy. Reméli, nem mérik be a radarral.

Nincs GPS-e, ezért Debrecenben érdeklődnie kell, merre van a kórház. Mire megtalálja, az anyját nem láthatja, mert a főorvos éppen operálja. Az apjáról hallgatnak. Mondják, üljön le, várjon. Nem tud leülni. Fel-alá sétál a folyosón, percenként megnézi a karóráját, de az idő lassan múlik. Semmi sem történik. Tudják, hogy itt van, mégsem mondanak semmit. Meddig tart még a műtét? Mindjárt megőrül!

Nyílik az ajtó, hárman lépnek ki rajta. Hozzájuk siet, bemutatkozik, és a szüleiről érdeklődik. Az egyik fehér köpenyes – ő a főorvos – a szobájába hívja, leülteti.

– A szüleinek tegnap késő este autóbalesetük volt – kezdi a főorvos. – Alig hagyták el Debrecent, egy kamionnal ütköztek. Az ön édesapja vezetett, az édesanyja mellette ült – rövid szünetet tart, majd folytatja: – Amikor a mentők megérkeztek, sajnos az édesapján már nem tudtak segíteni, meghalt. Az édesanyja állapotát még a helyszínen stabilizálták, és már innen, a kórházból telefonált önnek. Nyílt csonttörése és belső zúzódásai vannak, de rendbe fog jönni. A folyosón megvárhatja, amíg kitolják a műtőből. – Elhallgat, figyeli Éva reakcióját, majd folytatja: – Fogadja őszinte részvétemet! Ha valamire szüksége lenne, szívesen segítek.

Éva nem érti, és nem fogja fel, amit a főorvos mond. Látja, hogy beszél, mozog a szája, de a szavak értelme nem jut el a tudatáig. Mintha köd ereszkedett volna az elméjére, amely mindent betakar, és homályossá tesz.

Egy-egy hangfoszlány időnként beszűrődik és felerősödik, azt ismételgeti „meghalt, meghalt”. Meredten néz a semmibe, majd testét megrázza a hirtelen feltörő zokogás, könnyei elerednek. Már kezdi felfogni, valami visszafordíthatatlan történt.

Amikor az anyját kitolják a műtőből, hozzárohan, szólongatja, de ő nem felel. A megfigyelőbe viszik, ahová Éva még nem mehet be.

– Időbe telik, amíg az édesanyja magához tér az altatásból, addig a folyosón kell várakoznia! – mondja a nővér.

– Megvárom! – zokogja Éva.

Nem tud leülni, és várni. Fel-alá járkál, minden idegszála pattanásig feszül, szeretne elszaladni, csak futni, futni, maga mögött hagyni ezt az egészet. Nem tudja felfogni, hogy az apja meghalt.

Szédül. Dél van, és ő még nem is reggelizett. Iszik egy kis vizet, talán jobban lesz tőle, a kis fekete pókok majd eltűnnek, amiket mindig akkor lát, ha leesik a vérnyomása.

A nővér kijön a megfigyelőből, közli Évával, tíz percre bemehet anyjához, aki már magához tért.

Félve nyitja ki az ajtót, odamegy az ágyhoz, homlokon csókolja az anyját, megsimogatja a kezét. Látja, hogy mozog a szája, mond valamit, mintha vigasztalná, de nem érti miért. Megint csak hangfoszlányokat hall:

– Apádnál hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltak… azt mondták, két hónapja van… egy specialistához jöttünk… nem tudnak rajta segíteni. – Arca eltorzul, mély lélegzetet vesz, minden erejét összeszedi, hogy be tudja fejezni a mondanivalóját – Apádat a baleset a szenvedéstől mentette meg – hangja elcsuklik, testét zokogás rázza meg, de mintha megkönnyebbült volna. Elmondta a titkot, amiért Debrecenbe jöttek.

Éva lassan összerakja a hangfoszlányokat, és megfejti az álmát: Ő menekült a tragédia elől, az apja pedig megmenekült a szenvedéstől.

 

Feketéné Bencsik Julianna: Emlékek

Fekete József_Békésszentandrás

Fekete József: Békésszentandrás

Emlékek

Régen, még a szülői házban,

a Holt Körös melletti síkságon laktam.

Konyhánk ablakából a piacra láttam,

a szobából a folyóhoz vezető útra.

Kertünkben szőlőlugas követte a ház falát,

a kapu mellett az egynyári virágok ölelésében

anyám rózsái bontották szirmukat,

s illatfelhőjük az utcát is belengte,

ott játszottam önfeledten.

 

A veteményes kertben gyümölcsfák voltak.

Felmásztam rájuk, onnan szemléltem a világot,

mely kihívónak tűnt, és nagynak.

Ábrándoztam, ha majd felnövök:

mi legyek, merre menjek.

Amikor megkondult a templom harangja,

amely csak két háznyira volt,

a gyomrom már korgott, ebédelni mentem.

A terített asztalon rántott leves és grízes tészta várt,

hús nem volt, de ez véremmé vált.

 

Gyakran kimentem a Körös partra.

Néztem, amint a parti fűzfák

ölelő karokként hajoltak a víz tükre felé.

Naplementekor tükörképük árnyéka

megnyúlva pihent a csendes vízen.

Nyáron fürödtem, csónakáztam,

átúsztam a Füzes nevű szigetre,

ahol gyümölcsöt loptam, és kicseleztem a csőszt.

Télen korcsolyáztam

több kilométert bejártam a kanyargós folyón,

ha hó esett, elsepertem,

ha olvadt a jég féltem, beszakad,

akkor mát ismét vártam a nyarat.

 

Azóta hatvan év telt el. Máshol lakom.

Itt nincs folyó csak csörgedező patak,

fürdésre, korcsolyázásra nem alkalmas,

de van kicsi kertem és illatos rózsám,

közelben erdő és rengeteg madár.

Régi családom helyett van új

de a feltörő emlék sokszor visszahúz

oda, hol gyermekként éltem

szép életem lesz, azt reméltem.

 

(Kemény István: Tíz csillag című verse nyomán)

Feketéné Bencsik Julianna: A sugárterápia várótermében

Illusztráció: pixabay.com
Illusztráció: pixabay.com

Azt mondták daganat. Rosszindulatú. Kezeltetniük kell az Országos Onkológiai Intézetben, és bízniuk benne, hogy legyőzik a kórt.

A Sváb hegy déli lejtőjének oldalában a rendszertelenül számozott épületeket magába foglaló dimbes-dombos területen még térképpel is nehéz a tájékozódás. Aki először jön ide, megszenvedi az utat, amíg célba nem ér. Az egymáshoz simuló épületek szinteltolásúak, és az egyes emeletek csak üvegajtós lifttel közelíthetők meg. A főépület első emeletéről üvegfolyosó vezet a kettes épület alagsora felé, számtalan kanyarral, automatikusan nyíló ajtókkal és belső liftekkel. Mire megtalálják az orvosukat, már azt sem tudják, merre vannak, de még fel kell keresniük a szimulátort, a Top-Ct, a Primust, majd egy kacskaringós liftezés után a Kobalt besugárzót is. Igaz, az orvosuk ide elkíséri őket, hozza a terápiás lapot, melyen a sugárzás dózisa és ideje van feltüntetve; a maszkot, melyen a besugárzási helyek vannak kijelölve. Rövid várakozás után a férj túlesik az első sugárkezelésen, és megkapja a Kilences sorszámot, valamint a nyolc óra húsz perces időpontot.

Feketéné Bencsik Julianna: A sugárterápia várótermében bővebben…

Feketéné Bencsik Julianna: Brúnó

Fekete József: Búzamező (Mária tanya, Pásztó)
Fekete József: Búzamező (Mária tanya, Pásztó)

A nyári hőséget délután egy hidegfront váltotta fel. A hirtelen feltámadt szél felhőkkel érkezett, melyek bekebelezték és magukkal sodorták a tikkasztó meleget. Apa és fia kiment focizni az iskolai sportpályára. A nyolcéves gyerek már hetek óta nyúzta az apját, be akarta mutatni neki a focitáborban tanultakat, de az sohasem ért rá.

Már sokadszorra cselezte ki az apját, éppen az ötödik gólt készült berúgni, amikor megjelent a gyerekcsapat és a barna, rövid szőrű terrier. A kutya megiramodott a fiú felé, lába alatt porzott a fűszegény pálya. Ő magához szorította a labdát és dermedten nézett a kutya szemébe.

– Dobd el a labdát! Dobd el a labdát – kiáltoztak a gyerekek.

Feketéné Bencsik Julianna: Brúnó bővebben…

Feketéné Bencsik Julianna: Mediterrán ebéd

paella

Mint olyan sok ember, Judit is szerette a hasát, mely a magyar konyha ízein nevelkedett. Kedvenc ételei: a csirkepörkölt nokedlivel és tejfölös uborkasalátával, a töltött káposzta, a rántott csirke petrezselymes krumplival és a füstölt kolbász is, de a párolt zöldségek, a gyümölcsök és az édességek is ide tartoztak. Nemcsak ízüket, illatukat is szerette, amint szétáradtak a lakásban, amikor főzött. Szinte hívogatták a jelenlévőket: gyertek, kóstoljatok meg!

Szülei és korábbi felmenői örökségül hagyták a régi magyar receptek alapján készített ételeket, melyek úgy hatottak rá, mint csecsemőre az anyatej. A tányérján lévő ínycsiklandozó falatokkal nap, mint nap nézett szembe, és tüntette el száján és nyelőcsövén keresztül a gyomrába. Ezekből építkezett. Szerette őket és ragaszkodott hozzájuk, nem akart változtatni rajtuk, amitől talán maradi, vaskalapos polgárnak hatott, de ő nem bánta. Külföldi utazásai során sem tett kivételt. Nem vonzotta az ismeretlen és különleges ételek megkóstolásának lehetősége. Feketéné Bencsik Julianna: Mediterrán ebéd bővebben…