Feketéné Bencsik Julianna bejegyzései

A gyermekkori álmok megvalósításából az évek során sok minden kimaradt. Hatvannyolc évesen jött el az a pillanat, amikor tollat ragadtam, és elkezdtem írni. Úgy éreztem, unokáimnak tudniuk kell, kik voltak és miként éltek elődeik. Miután megírtam első könyvem, maradtak még történeteim, sőt nyugdíjasként időm is van, ezért folytatom, amit elkezdtem: írok.

Feketéné Bencsik Julianna: A Bari

illusztráció: Török Tamara Gödöllői Fotós Kör

Amikor Anna megszületett, sok-sok ajándékkal halmozták el a családtagok, barátok és az ismerősök. Kiságyában számtalan plüss és bárányszőrből készült állatka várta azt a pillanatot, amikor gazdájuk hozzájuk ér, megcibálja, esetleg meg is kóstolja őket. A hónapok teltek, a jó étvágyú Anna szépen gyarapodott, míg egy napon a szülők észrevették, hogy ágyában nem ott fekszik, ahová letették. Majdnem harminc centiméterrel arrébb, egy bárányszőrből készített Bari mellett szuszogott. Örültek, hogy gyermekük megkezdte a helyváltoztatást, de amikor már másodszor, sőt sokadszor is Annát ott találták, elgondolkoztak azon: vajon miért pont a Bari felé igyekezett? Feketéné Bencsik Julianna: A Bari bővebben…

Feketéné Bencsik Julianna: Karanténban

Illusztráció: Pixabay

 

 

 

Ülök a számítógép előtt, írni szeretnék. Valami szépet, jót, e nehéz időben: felemelőt. Nem megy! Leblokkoltam. Pedig folytatnom kellene a már elkezdett írásomat, ráadásul most időmilliomos vagyok. Miért nem jön a múzsa, hogy homlokon csókoljon? Csak nézek ki a fejemből. Bekapcsolom a tévét, a vírustájékoztatót, és az írás helyett új szavakat tanulok: kontakt, home office, pandémia, mandiner, genom, stb. Hallom, mennyi a fertőzött, meggyógyult, halott, és hányan vannak karanténban. Lehet, hogy az én múzsám is ott van, esetleg már a lélegeztető gépen? Tűnődöm. Talán veszélyeztetett korú, netán krónikus betegsége is van? És egyáltalán van esélye, hogy meggyógyuljon? Feketéné Bencsik Julianna: Karanténban bővebben…

Feketéné Bencsik Julianna: A furcsa fa GÖMB-IRKA – egy kiállítás lenyomata

Bányai Gizella: Jelenet

fotó: Braun Katalin

Feketéné Bencsik Julianna: A furcsa fa

Egy furcsa fa áll az alsó parkban,
mely egykor sebzetten várta,
hogy letört ágát felemeljék,
vihar dúlása után neveljék,
lombja az ég felé térjen
gyökere lent nyugodjon a mélyben,
árnyéka hűsítse a tájat,
ne legyen roncsoltan megfáradt.
Szokatlan fává növekedett
életnek-halálnak egyformán tiszteleg
magányos ugyan, de örömöt ad,
törzsén gyermekzsivaj fakad.
Része a rétnek, része a parknak,
örül minden madárdalnak
megsérült törzse átélt már sok telet
melyen tavasszal friss hajtás ered
hirdeti az örök megújulást
a sebzetten is valós megmaradást.

 Elhangzott 2019. dec. 2-án az Artjárás könyvbemutatón

Feketéné Bencsik Julianna: A makrancos és a hölgy

illusztráció:pixabay.com

A fehér autó gyorsan hagyta maga mögött a kilométereket. Lámpája fénye belehasított a sűrű éjszakába, megvilágította az utat. Az autópályán alig volt forgalom, a műszerfalon egyetlen parancsikon sem gyulladt ki, vagyis minden tökéletes volt. Amikor a városba ért, a szemafor pirosra váltott. Az autó megállt, majd lefulladt. Feketéné Bencsik Julianna: A makrancos és a hölgy bővebben…

Feketéné Bencsik Julianna: Vízió

illusztráció: pixabay.com

A városba indult. Miután átment a felüljárón, meghallotta a HÉV sípoló jelzését, és ebből tudta, azonnal indul a szerelvény. Szaladni akart, de a lába nem engedelmeskedett. Integetni szeretett volna, hogy várjanak, de nem volt képes megmozdítani a karját. Kiabálni akart, de nem jött ki hang a torkán. Nem értette, mi történt vele. Amikor elment a HÉV, végtagjai lassan megmozdultak. Úgy gondolta, majd a parkon át besétál a város központjába. Elindult. Átment a zebrán, majd elhaladt a mozaikkövekkel kirakott kis tér díszes padsora mellett, mélyen beszívta az erdei fenyők mézgás illatát. Élvezte ezt az illatot, mely olyan üde és tiszta volt, mint a növények leveleit beborító hajnali harmatcsepp. Úgy érezte magát, mint a madár, amelyik kirepült a város zajából, és egy faágon megpihent. Leült az egyik padra, és elvarázsolta a csend. Csak a park rezdüléseit figyelte, megleste a kopácsoló harkályt, feketerigókat, csuszkát, pintyet, sőt még a verebeket is, amint repkedtek, vagy csőrükkel felcsipegették az apró magvakat. Szerette a természetet, az egyszerűt, a szépet. Feketéné Bencsik Julianna: Vízió bővebben…

Feketéné Bencsik Julianna: Végsőkig elszántan

(Székely Bertalan Egri nők című festménye inspirálta gondolatok)

Az asszony elzárja a televíziót, lekapcsolja a villanyt. Fáradt, amint lefekszik, azonnal elalszik. A lakásra fekete, fojtogató csend borul. Az asszony álmában hadonászik, az ágytáblát rugdossa, mintha küzdene valakivel. Torkából sikolyra emlékeztető hangfoszlányok törnek elő. Felriad. Felül az ágyban, mélyeket lélegzik, lassan megnyugszik, majd újból álomba merül. Feketéné Bencsik Julianna: Végsőkig elszántan bővebben…

Feketéné Bencsik Julianna: Borvacsora

 Isten hozott, de ki visz el
kedves vendég, ha itt eszel
s meglocsolod selymes borral
vidám, kiadós műsorral.

 

Van itt ezerjó és aszú
a hordóját nem rágta szú
testes, markáns íz tartalma
olyan, mintha simogatna.

Ahogy gurgulázva nyeled
Eszedbe jut sok-sok eset
mikor felettébb nevettél
vagy az asztal alá estél.

Aszú a királyok bora
kiknek mindig jól ment sora
hány puttonyos, már nem kérded
csak a bendőben sok férjen.

Hogy ki visz el, miért lényeg
hiszen sosem vagy te részeg
de ha az ördög várna rád
csak zendítsd meg a citerád.

illusztráció: pixabay.com
Elhangzott 2019.  május 3-án a Bor-Sajt-Irka esten.

 

 

Feketéné Bencsik Julianna: Nélküled

Fekete József: Őszi séta a Mátrában

 

 

 

 

 

Nélküled 2.

Nélküled szomorúan kel fel a nap
örömtelenül áldoz le az égen
fakófényű csillagok a múltról mesélnek
mikor jövőnket tervezve néztük őket.
Messzire mentél élettelen fényed
hajnalban az ágyamra vetül
álmaimban simogatóan átölelsz
fülembe súgod vígaszod
vigyázol rám az elmúlt éveinkre
mely nélküled sivár és színtelen.
Fáj az ébredés az egyedüllét
az hogy nem látlak festeni
nem mosolyogsz rám nem vigasztalsz
nem fogod kezem nem szősz álmokat
csak képeidről a megfestett emlékeinkből
vigasztalóan rám nevetsz
mintha azt mondanád, itt vagyok veled.
Nézem ecsetvonásod piros narancsos színeit
a békét sugárzó tájat…
hol homályos szemem mindenhol téged keres.

Feketéné Bencsik Julianna: Álom

Fekete József: A Holt-Kőrös Békésszentandrásnál

 

 

 

 

 

 

Az álom ereje

A férj az éjjeliszekrényre készített kockás füzetbe minden reggel leírta az álmát, miután tekintetével végigpásztázta a szoba falán lévő saját festményeit. Ezzel kezdte a napot. Legalább tíz füzete már betelt, időnként visszalapozta őket. Ilyenkor mindig rájött, milyen eseményt jövendölt álmában az a belső énje, mely csak teljes nyugalomban volt képes megláttatni vele a jövőt. Hitt abban, hogy az emberi test nem csak öt érzékszervével és az agyával észleli a világot, hanem van egy megfoghatatlan hetedik is, mely különböző fizikai dimenziókat átszelve, megmagyarázhatatlan információk birtokába juttathatja.
Vallotta, az álom olyan, mint egy könyv, csak a lapjait nem mindenki tudja olvasni. A jövőnket előre megírták. Talán születésünkkor a csillagok állása határozta meg, vagy a lélekvándorlás kapcsán előző életünkből következett, vagy a Mindenható, aki felügyeli a világot. Sorsunk állomásai ezért jelennek meg az álmainkban, időnként megsejtetik életünk szép vagy nehéz pillanatait.
Egyik álmában egy nyílvessző találta el az arcát a bal szeme alatt és hátul a koponyáján jött ki. Megijedt, de egy fehér köpenyes ember azt mondta neki, nem baj, ami kilóg, majd levágjuk.
Sokáig tűnődött, vajon ez mit jelenthet.
Pár héttel később arra ébredt, fáj a foga. Másnap felkereste a fogorvosát, aki kicserélte az egyik tömést, s miután egy hét múlva is fájt, kihúzta a sajgó fogát. Antibiotikumot is kapott, de a fájdalom attól sem szűnt meg. Ezután CT felvételt készíttek a beteg részről, melyből kiderült, a probléma nem a fogban, hanem az arcüregben lakozik.
Kórházba került. Úgy volt, megoperálják, de az újabb CT vizsgálat kiderítette, ebben a stádiumban már nem lehetséges. Egyetlen megoldás a sugár- és kemoterápia, ami összezsugoríthatja a daganatot, és megszűnteti a fájdalmat.
Amíg a szövettani vizsgálat elkészült, a daganat az arcüregből a szemüregbe is átterjedt. Az állandó fájdalom miatt csak ülve tudott röpke pillanatokig aludni, mert ha lefeküdt, az még nagyobb erővel tört rá. A halálra gondolt, mely megszabadítja kínjától. Ruháját is kikészítette, hogy koporsóba téve abban temessék el.
Egyik reggel elgyötörten ébredt. Mikor felesége behozta a gyógyszereit, izgatottan ragadta meg a kezét.
– Képzeld, a szüleiddel álmodtam. Fehér ruhában egy fényességet sugárzó ajtó előtt álltak, s amikor oda akartam menni, ők becsukták előttem az ajtót.
– Látod – mondta a felesége, miközben gyengéden megsimogatta férje arcát – ők sem akarják, hogy itt hagyj! Azt szeretnék, vigyázz még rám.
– Igen, talán meggyógyulok, van még hivatásom a földön, amit teljesítenem kell – szólt és mosolyogva a feleségére nézett. Szemében a betegséggel való küzdelem ereje tükröződött, mert az álom reményt adott neki.
Az Onkológiai Intézetben, a sugárkezelés megkezdése előtt, egy nyilatkozatot kellett aláírnia: ”vállalja-e a kezelést, ha hatására a bal szemére megvakulhat”. Megrémült.
– Vakon nem tudok festeni, ahhoz mindkét szememre szükségem van – mondta, és kérdőn nézett a doktornőre.
– Ez csak lehetséges következmény, mellyel számolnia kell – próbálta az vigasztalni –, nem biztos, hogy megvakul.
A két hónapja nem szűnő fájdalom a férjet beleegyezésre késztette. A terápia során a második hét végére tizenkét kilót fogyott, ereje napról-napra gyengült, de kitartott, és befejezte a huszonöt sugárkezelést. A célzott kobalt-kezelés nemcsak a rákos sejtekre, de a fél arcára is roncsoló hatással volt. Leégette a szempilláit, bajuszát, arcbőrét, látása rohamosan romlott, a szája belseje és nyelőcsöve kisebesedett, de mérséklődött a fájdalom, a tumor zsugorodni kezdett. Reménykedett. Ismét kezébe vette az ecsetet. Tájképet festett. Igaz, a térlátása romlott, az ecsetvonások nem úgy alakultak a vásznon, ahogyan szerette volna. Lassabban bontakozott ki a kép, de az alkotás öröme mindent felülírt, feledtette betegsége fájdalmait. Most feleségének festett. Őt kívánta megajándékozni szeretett szülőfalujának Körös parti tájaival.
A sugarazás után a kemoterápiás kezelésekre négyhetente kellett mennie. Ilyenkor egy héten át minden nap kapta a gyógyszeres infúziót. Hányinger, étvágytalanság, szédülés követte a kórházi beavatkozásokat, s mire a mellékhatások mérséklődtek, ismét mennie kellett. Már a negyedik kemoterápiás hónapban voltak, és a legújabb CT eredményre vártak, amikor ismét álmodott.
– Mély gödörbe estem – közölte feleségével, aki a reggeli kávét hozta be neki – és nem tudtam kimászni. Felfele kapaszkodtam, de mindig visszaestem. Egyszer, a tíz éve halott nővérem keze nyúlt felém, és felhúzott.
Ismét egy jel, egy oldal a sors és az álmok könyvéből. Azon a reggelen tudta meg, az MR és a CT vizsgálat eredményei nem jók. Másfajta, erősebb kemoterápiát kell alkalmazni, mert több belső szervet is megtámadott a rák. A hír lesújtó volt. Orvosa közölte, meggyógyítani már nem tudják, de szenvedéseit mérsékelhetik, és pár hónappal meghosszabbíthatják az életét.
Később az álmok eltűntek. Megszűnt a jövendölés. Még kétszer váltottak kemót, de egyik sem gátolta meg a további áttétek kialakulását. A negyedik típusú infúzió adagolását gyengeségére és laboreredményeire hivatkozva már nem kezdték el. Hazaküldték és további kezelésével háziorvosát bízták meg. Felesége éjjel-nappal mellette volt, mindent megtett, hogy a lehető leggondosabb ápolásban részesüljön. Nem akarta kórházba vitetni, hogy ott idegen emberek között élje le utolsó perceit. Amikor már nem reagált a környezetére, kapkodva vette a levegőt, felesége az utolsó leheletéig fogta a kezét és beszélt hozzá. Egy hónappal az elhalasztott onkológiai kezelés és a másfél évig tartó kemény harc után álmában érte a halál.
Már semmije sem fáj. Békésen nyugszik, de az ötvennégy évi hazásság emlékei, a festményei és az álmait tartalmazó füzetek itt maradtak.

*
A görög mitológia szerint Hüpnosz az álom, Thanatosz a halál istene, akik Nüx, az éjszaka istennőjének iker gyermekei voltak.

Feketéné Bencsik Julianna: Fából faragott

Karácsonyeste a szoba levegőjét a fenyőfán díszelgő mézeskalács szegfűszeges illata járta át, a gyerekek már nagyon izgatottak voltak, amikor megszólalt a csengő.

Majd én megnézem, ki az ilyenkor, amikor mindenkinek otthon kellene lennie – mondta méltatlankodva Karcsi.

Kiment az előszobába, odafutott a bejárati ajtóhoz, és kinyitotta. Az ajtóban egy idegen, már idősödő férfi állt, aki csodálkozva nézett a fiúra.

Kit tetszik keresni? – kérdezte Karcsi parancsolóan, mert úgy vélte, a férfi eltévesztette a házszámot.

Téged és az anyukádat – szólalt meg a férfi rekedtes hangon.

Engem? – húzta fel szemöldökét Karcsi. Hirtelen azt hitte, valami karácsonyi meglepetés, vagy adakozás lehet, a szülei biztosan meghívtak valakit, akinek nincs családja, hogy velük együtt ünnepeljen. – Akkor tessék bejönni! – mondta az idegennek.

A férfi belépett. Egyik kezében bot, a másikban kis csomag. Tanácstalanul toporgott az előszobában, nem tudta, mit tegyen. Körbenézett, mintha keresne valamit vagy valakit, majd kérdően tekintett a fiú szemébe.

Szólok anyukámnak, addig tessék itt várni – mondta Karcsi, és bement a szobába.

Pár pillanat múlva Erzsike jelent meg, karján az öthónapos Mihálykával. Amikor megpillantotta a férfit, automatikusan megkérdezte:

Maga kicsoda? – de mire e szavak kiszaladtak a száján, észrevette a férfi kezében a botot, és már tudta a választ. – Károly, te vagy az? – hangzott a hirtelen feltört sikoltás.

A döbbenettől sokáig nem tudtak megszólalni. Erzsike tekintete Károlyra szegeződött, csak nézte-nézte azt a megtört, szinte ismeretlen embert, aki valaha olyan fontos volt neki, akinek örök hűséget esküdött, aki elhagyta őt, akinek nem tudta megmutatni a fiukat, akit mindenhol kerestetett, akit holttá nyilváníttatott, akit mára már szinte el is feledett. Nem akarta elhinni, hogy az az ember most itt, előtte áll, némán, választ kérő tekintettel.

Károly is fürkészte annak a szeretett asszonynak a szemét, akitől nem tudott elbúcsúzni azon a februári reggelen, aki nem tudhatta, hogy a vasútállomáson két orosz katona megragadta, és bedobta egy vagonba, akinek még üzenni sem tudott, aki akkor gyermeket várt, akit úgy szeretett, és akiért túlélte azokat a szörnyűségeket, amik az elmúlt tíz évben történtek vele.

A néma csendet Erzsike férje, Mihály törte meg:

Talán vegye le a kabátját, és kerüljön beljebb – mondta tanácstalanul –, majd bent megbeszéljük a dolgot.

A szent este hangulata megtelt feszültséggel. Erzsike gondolataiba szorongás, félelem és bizonytalanság költözött: Hogyan lesz ezután? Ki lesz a hivatalos férje? Szégyenkeznie kell, amiért csak nyolc évet várt rá? Bigámiát követett el? Ilyen kérdések doboltak a fejében, és olyan elveszettnek érezte magát, mint azon a napon, amikor Károly eltűnt.

Ne gondolj rólam rosszat, és ne vádold magad! – törte meg a csendet Károly, mintha kiolvasta volna Erzsike gondolatait. – Én egy hónapja szabadultam az orosz munkatáborból. Nem tudtam, mi történt veled, ezért nem jöttem haza a régi otthonunkba, hanem egy pesti ismerősömet kerestem fel. Ő mesélt rólatok – kis szünetet tartott, majd Erzsike szemébe nézve folytatta: – nem vádollak, hogy annyi bizonytalan év után ismét férjhez mentél. Örülök, hogy boldog vagy, és szép új családod lett. – A szavai elakadtak, arcvonásai megfagytak. – Csak a fiamat akartam látni, és elhozni neki az első karácsonyi ajándékomat.

Erzsike szeméből már megeredtek a könnyek. Magához hívta elsőszülött fiát, és amire tíz évvel ezelőtt várt, most bekövetkezett:

Károly, íme, a fiad! – mondta könnyes szemmel, és a megilletődött Karcsit az apja felé tolta. – Öleld meg édesapádat, akiről már annyit meséltem neked.

Karcsi kissé bátortalanul indult az apja felé, aki ekkor már tárt karokkal várta, majd szorosan ölelte magához sosem látott fiát. Az apja átható, forró ölelésében a fiú úgy érezte, a szoba levegőjét a csoda járja át, azé a csodáé, melyet mindig is várt, ami most, karácsony estéjén bekövetkezett.

Az egymásra találás pillanatai után Károly átadta fiának az első karácsonyi ajándékát, a fából faragott vonatot, melyet még Oroszországban készített, majd elbúcsúzott tőlük. Felvette a kabátját, és kilépett az ajtón.

illusztráció: pixabay.com