Szeretek ifjúsági könyvet olvasni, tulajdonképpen az Éhezők viadala óta keresem azt a könyvet, aminek a különleges, disztópikus világa megmozgatja a fantáziámat. A Kaszás persze nem egy eredeti toposzt dolgoz fel, mint ahogy Suzanne Collins regénye sem volt eredeti ötlet, a regény azonban olyan kérdéseket vet fel, melyre a halhatatlanság témájával kapcsolatban nem gondolnánk. A könyv egy tökéletes világban játszódik, ahol szinte mindent a Viharszemnek keresztelt, hibátlan és bűnözésre, hazugságra képtelen mesterséges intelligencia irányít. 2042 óta az emberek halhatatlanok, nem betegszenek meg és időről időre képesek visszafiatalodni, ha baleset éri őket, újraélesztik őket és egy finom fagyi után folytatják az életüket. Annyiszor házasodnak, vállalnak gyereket és halnak meg, ahányszor akarnak, ami el is vezet a regény alapproblémájához: a túlnépesedéshez. És itt jön képbe a regény címét is adó Kaszások rendje, a Viharszem mindenhatóságán kívül tevékenykedő halálosztó mesterek csoportja, akik saját törvényeik szerint tizedelik a népességet, elkerülve a katasztrófát. (Természetesen a könyv választ ad arra, hogy miért nem megoldás a földön kívüli kolonizáció, de nem lövöm le a poént).

A regény folyamatosan erkölcsi és lélektani kérdések mentén halad, muszáj megállni néha és eltöprengeni azon, hogy a halhatatlansággal mi minden veszik el: mivé lesz a művészet, az idő, a szerelem, a bűn, a vallás, hogyan veszti értelmét az ember élete. Tulajdonképpen nem is olyan jó dolog halhatatlannak lenni, és tulajdonképpen mégiscsak nehéz egy tökéletes világot felépíteni. Ahol természetesen mégis csak létezik korrupció és hatalomvágy, és bár mindenki halhatatlan, a trilógia első részének végére megoldást kapunk arra, hogyan lehet végleg megölni valakit, még a mindenek felett álló, halálosztó Kaszásokat is.