Bojár Cassino: Háromszorszáz

illusztráció: pixabay.com

Színház a világ.

Madáchos gimnazistaként színész akartam lenni. Eljártam az Egresi Klubba Surányi Ibolya szavalókörébe és minden pesti tánciskolába, hogy majd ne valljak szégyent a felvételin. Áriáimmal esténként a szomszédok idegeit csiszolgattam fürdőszobánkban. Szóval, én készültem. Szünidős diákként a Ganz-vagongyárban találkoztam Dégi Pistával, leckéket vettem tőle. Ötvenötben iskolatársam Lengyel Gyuri rendezte Bánk Bánban az „Az őr” szerepében kiálthattam: állj, kivagy, mi jelszavad? Később a ranglétrán emelkedve Solom mesterként kardot emeltem II. Endrét játszó Kézdi (Krausz) Gyurira. Aztán eljött ötvenhat tavasza és Major Tamás a felvételi második fordulójából kirúgott. A sunyi föld pedig forgott tovább. Ma már tudom: én is, a pálya is, jól járt.

Pesti szerelem.

1960-ban, egy körúti tánciskolában ismertem meg Juditot. Szőke volt, kék szemű, jó alakú és okos. Nővér gyakornokként dolgozott a Kútvölgyiben. Ózdról jött és egy Egri barátnőjével béreltek albérleti szobát, a Szentkirályi utcában. Megtetszettünk egymásnak és nemsokára, amikor a szobatárs éppen hazautazott, nála töltöttem az éjszakákat. Szép szerelem volt, sok vidám kalanddal és pár hónap után eljegyzéssel szentesítve. Egy napon váratlanul mentem elé a Lánchídon, és megláttam amint egy fiúval összebújva csókolózik. Ő is észrevett, azonnal otthagyta a srácot, futott felém.

Eddig volt és látni sem akarlak többet – üvöltöttem rá. Fél év múlva volt az esküvőnk. Másfél évvel később a válóperünk.

Az élő város.

A város megszületik, érez, nevet, szomorú, boldogságos és fájdalmas, mint a gyermekei sorsa. Emlékszem, negyvenötben, amikor a túlélők feljöttek a pincékből, mindenki mosolygott, ismeretlenek ölelkeztek össze. Az első szabad május elsején a budai hegyekből és külvárosi kertekből kitépett orgonabokrokkal díszítették fel a házak kapuit. A város újra élt és nevetett, boldogan szívta be a remény orgonaillatát.

És emlékszem, ötvenhatban, amikor a lánctalpak már a budai oldalon csikorogtak és a szétlőtt város vérző utcái sötétben zokogtak, a Népszínház utca minden ablakában gyertyák égtek. A gyász döbbenete ülte meg a szíveket. Ezen a novemberi halottak napján, a város önmagát, édes gyermekeit siratta.

https://budapest.in100words.eu/hu#1

Ocsovszky Zsófia: call stack

ismét
valami közösről álmodom,
ne maradjak magamra a következményekkel
számolj te is.

vagyunk a tér egy általunk jól ismert pontján:
presszó a keleti parton,
dübörgő szél ponyva alatt,
a fényreklámok teste szétfolyó festék a nedves aszfalton.
mind utókép a szemben,
a ponyva alatt üres verem a tér.

és én ismét
valami közösről álmodom,
ne maradjak magamra.

vagyunk a tér egy általunk alig ismert pontján:
kopott bérház, őszi eső,
körfolyosóján tőlünk fut körbe,
hozzánk tér vissza a csend.

Számolj velem utoljára
mielőtt együttállásunkat fuvallat fújja el-
emeket egymás mellől elsodor oda,
hol többé nincs
re
rekur
rekurzivitás.

– nem.
nem tűnhetsz.
tűnhetsz el nyomtalanul.
nem tűnhetsz el nyomtalanul.
kérdezem nyüszítem, legközelebb
nem lehetnék boldog prím?
egyedülállásom egyértelmű jeleként.

tessék, könny helyett itt csak számok.
számolj te is.

{ session_destroy(); }

Megjelent a Tiszatáj folyóirat 2018. decemberi lapszámában.

illusztráció:pixabay.com

Szolnoki Irma: Cím nélkül (az a bizonyos kékfrankos)

illusztráció: pixabay.com

Furcsa, szokatlan hangok törték meg a szeptemberi reggel csendjét. Az álmából ébredező egri domboldalt vidám gyerekzsivaj köszöntötte. Fürgén futkároztak a traktorok körül és kíváncsian várták a nagy kalandot, a szüretet. A borász hívta meg őket a szőlőjébe, összekötve a kellemeset a hasznossal. A gyerekeknek tanulságos játék, a felnőtteknek nagy segítség a sok apró gyermekkéz a hirtelen megérett szőlő szüreteléséhez. Szolnoki Irma: Cím nélkül (az a bizonyos kékfrankos) bővebben…

Feketéné Bencsik Julianna: Végsőkig elszántan

(Székely Bertalan Egri nők című festménye inspirálta gondolatok)

Az asszony elzárja a televíziót, lekapcsolja a villanyt. Fáradt, amint lefekszik, azonnal elalszik. A lakásra fekete, fojtogató csend borul. Az asszony álmában hadonászik, az ágytáblát rugdossa, mintha küzdene valakivel. Torkából sikolyra emlékeztető hangfoszlányok törnek elő. Felriad. Felül az ágyban, mélyeket lélegzik, lassan megnyugszik, majd újból álomba merül. Feketéné Bencsik Julianna: Végsőkig elszántan bővebben…

Galló Kovács Zsuzsanna: Évadzárás Bélánál Coelho nyomán szabadon

Amit Isten el akart mondani az emberiségnek, azt mind odatette az orra elé, hogy észrevegye.

Azt, hogy Béla ismeri-e a fenti Coelho idézetet nem tudom, mindenesetre terülj, terülj asztalkát varázsolt az orrunk elé július 10-én, az Irka évadzáró partiján. Amíg szorgalmasan és nagy-nagy élvezettel sütögette a több napja pácolt tarját, marhahúst, kolbászt és zöldségeket, addig Panni elégedetten összegezte az I. félév örömteli eseményeit: két nagy terv vált valóra. Öt év várakozás után februárban megjelent Enid „Felkapkodott gyöngyök” c. kötete, júniusban pedig megnyílt közös kiállításunk a GÖMB alkotócsoporttal „Artjárás” címmel. Az itt látható művek szerepelnek majd verseink, prózáink mellett az őszre tervezett kötetünkben, amihez egy új művészeti alkotóközösség, a Gödöllői Fotós Kör segítségét kértük. Az Irka II. féléve igencsak bővelkedni fog könyvbemutatókban, nemsokára János, Julika és Panni új regényét köszönthetjük és csodálhatjuk majd meg. Galló Kovács Zsuzsanna: Évadzárás Bélánál Coelho nyomán szabadon bővebben…

Bojár Cassino: Párbaj

a szerző fotója

A bajt gyökerestől kell kiirtani, megfogadtam, hogy megölöm. Megteszem. Kivágom, kitaposom, a helyét is felszántom és beszórom sóval, mint Karthágót. Ez a legkevesebb.

2002-ben kerültem Gödöllőre. Szokványos, hétköznapi történet, jöttem a család után. Bár máig mondom, én Pesti srác vagyok, azért éltem én korábban is vidéken, oda nősültem. Egyébként meg, ha lenne „ki költözködött többet” vetélkedő, jó eséllyel indulhatnék. Így hozta a sors. Azon a télen éppen Csepelről tettem át székhelyemet e kies kisvárosba. Hova máshova, hiszen a gyerekem márt itt élt a párjával. Felszámoltuk a csepeli panelt, fel a feleségem nagymarosi szülőházát és már is itt voltunk a csendes, nyúlfarknyi, romantikus nevű, Galagonya utcában, ahol alig 15 házszámot kellett megjárnia a postásnak, ha arra volt dolga. Később megtudtam, hogy valamikor a hetvenes években az utcánk még vasúti töltés volt, rajta pöfögött, kanyarodott Szada felé a Kismukinak nevezett gőzmozdony. A ház kétszintes volt, csak néhány éves és egy közepes kert is tartozott hozzá. Hanem a majdnem új falakon kívül nem sok minden volt benne, és a kert is inkább csak gazos, tarackos homok. Sok évbe, sok munkába és még több pénzbe került otthonná varázsolni. De aztán mégis ez lett a csodapalota, mert itt cseperedhettek később az unokák. Bojár Cassino: Párbaj bővebben…

Ocsovszky Zsófia: Becsapódás

A becsapódó kő zaja riaszt.
De nem is a zaja,
az idő;
míg leér, hat nap, nyugodtan várom.
De nem is az idő,
a becsapás szelídsége.

Te minden gyanú felett álló,
túlpartról fürkészed a lapos ívet,
hogy sikerült e gyönyörű dobás.
Libbenve száll, ellent sem állok,
nem számítok rá, hogy fájni fog.
Végül, hetedik napon
a becsapódás csendje ünnepi,
isten bennem teremti hiányod.
Hagyom, de meglep.
Úgy tudtam, rád már nem emlékezem.

és még csak nem is a szelídsége
hanem, hogy egyedül állok
a zuhanó kő alatt,
mindig egyedül.
ne tudnám, ki dobta.

Megjelent a Tiszatáj folyóirat 2018. decemberi lapszámában.

illusztráció: pixabay.com

 

Mersdorf Ilona: Megküzdés

illusztráció: pixabay.com

A kávét is a legyőzött ellenfelek közé sorolom, ezért némi megvetéssel tudok csak róla beszélni.

Több ízben megkísértett, sőt, az életemre tört, de nem bírt el velem.

Az első menetet akkor vívtuk meg, mikor épphogy betöltöttem a tizennyolcat. Nem sikerült az egyetemi felvételim, szüleimet azzal riogattam, hogy meg sem próbálom többször. Inkább leszek fényképész vagy varrónő, abban sokkal több a sikerélmény, mint a tanári pályán. Szüleim meg akarták éreztetni velem az élet nehézségét, ezért „bevittek” a gyárba idénymunkásnak. Helyettes könyvelő voltam hat hónapig. Utána már minden pálya hívogatónak tűnt, így lettem mérnök végül, ahogy apám mindig is szerette volna. Mersdorf Ilona: Megküzdés bővebben…

Ujj Béla: Élvezhetően attraktív, ellenzékieskedő közhelyek (indulatok a Vígszínház Diktátor[1] előadásáról)

illusztráció: pixabay.com

2019. május 24-én délután az autópályán, mostanában általános gyakorlat szerint, valamilyen hozzánemértésből adódóan olyan időszakban is dugó tudott keletkezni, amikor nem szokott. Így, miután este a Vígszínház környékén parkolni legalább akkora művészet, mint a színészet maga, öt perccel az előadás kezdete előtt estem be a jegyirodába. Nem sok jót ígért, hogy nem volt ott senki, de aztán végül, a pénztárosnő javaslatára, inkább egy földszinti pótszékért fizettem 2500 forintot, mint egy rendesért az erkélyi magaslesre. Ugyan a színpadi helyzetnek megfelelően mozgatott thonet székemről, amit magam vittem be a terembe, csak a színpad nyolcvan százalékát láttam, ez csak néhány jelenetben korlátozta, akkor is csak a hallásban, az élményemet. Ez volt az évadban az utolsó előadás, így talán ezért is volt totális teltház. Nem tudtam kihasználni a jegyszedőnő javaslatát, hogy üljek be valami jó üres helyre, mert olyan nem volt.

A darab Chaplin Diktátor című filmje alapján készült, amit ifjúkoromban többször is láttam, gyakori filmklub látogatóként. Az Oscar díjas alkotás érdekessége, hogy a szerző első hangos filmje, ami eszperantóul is elérhető. Ujj Béla: Élvezhetően attraktív, ellenzékieskedő közhelyek (indulatok a Vígszínház Diktátor[1] előadásáról) bővebben…

Az IRKA blogja. Gödöllő és irodalom.