Nádašpétër bejegyzései

Hajdani fogkefém neve „Konok Peti” vala. Egy húron pendültem vele. Sok évtized múltán is ugyanaz maradtam, de sörte-hajam már csak gyér, azt is mintha lepné dér. Olykor-olykor írogatok, ha az írnivaló maga erőst rám parancsol.

Nádašpétër: A Margita alól Ilka majorig

Egy köznapi út leírása

– részlet –

Így ért el vidékünk folyócskájának forrásvidékére. Átvergődött a lucskos, kusza pagonyon, s hamarosan – szinte meglepetésszerűn – széles útra került. Balról itt-ott néhány házikó, jobbról a lelkesen csobogó víz. A kövezeten immár kopogó léptekkel haladt, mígnem házak összefüggő sora közé ért. A viskókat a tehetősebbek nagy házai váltották föl, a csöndet meg a dolguk után siető lakók lovainak dübörgése foszlatta szét. Kocsinként száz-százötven ló ereje röpítette utasaikat kötelességeik felé.

A környék nyüzsgése fokozódott. Boltok, árut fuvarozó teherautók, s végül a környék lakosait szállító buszok is elődübörögtek. Bennük álmos emberek bóbiskoltak. Előbb a mindennapi mókuskereküket pörgetők, majd derék, iskolát nem kerülő fiúk s lányok zötykölődtek. Errefelé már járda is kínálkozott. Partja mentét, a házak, kerítések tövét sérült sörös dobozok, tépett, tartalmukat vesztett zacskók tarka tömege borította. A szemlélő csak arra gondolhat, hogy telve még pehelykönnyűek, de kiürülve ólomsúlyúak lettek tulajdonosaik kezében. Így érthető, hogy megkönnyebbülten hullajtották el akárhol.

Emberünk rendületlen folytatta útját. Áthágott visszhangos, föl nem fogható zeg-zugokkal cifrázott lakótelepi utakon. Szemével figyelmesen pásztázta a lába alá terülő út aszfaltját. Nem kíváncsiságból, csak óvatosságból. Érthetőn, nehogy útnak indítsa Karinthy kósza lányait, hideg cselédeit

Által Anikó: A Margitán

(Megjelenés helye: Öt perc indulásig  – IRKA Antológia, Gödöllő, 2021 A kötet megvásárolható, vagy kikölcsönözhető a Gödöllői Városi Könyvtárból.)

Nádaspétër – Magyar anyanyelvű közép-európai. Született csavargó. Varsó-Belgrád és Inverness-Siraz beutazott területének tengelyvégei. Vén korára leülepedett a magyar falu és a magyar nyelv bűvkörében.

Nádašpétër: Vicces vers

illusztráció: Almási Lajos

Róka rege…

Volt egy róka.
Neve Réka.
Otthona a
kotoréka.

Kopó s vadász
keresheti,
rókavárban
mëg nem leli.

Kacsa, liba
száma apad
ravaszdinak
étke akad.

Egyik likon
befüstölnek,
sok másikon
menekülhet.

Nem tűrhetvén
nagy étvágyát,
elővëtték
tacskó fajtát.

Üreg csaták
büszke hőse,
bőszen rohan
lik-erődbe.

 Rövid csata
sikerrel jár:
élhet kacsa,
liba immár!

Nádašpétër: Nagymama

illusztráció: pixabay.com

A múló idő szele hullámokat hajt a vízën. Túlpartról indult kis fodrok erősödnek hintáztató hullámokká. Ahány hullám, annyi forma, fodor, tajték és csillogás. Átfutnak a tavon és az itteni homok padon utolsót csobbanva simulnak el. Emlékük mint csekély habcsík marad a part szegélyén. Nemzedékeink is hasonlón követik ëgymást.

Nagymama kemény, határozott ëgyéniség volt. Jelleme már zsënge lány korában mëgmutatkozott. Ha valamely kérdésben dönteni këllëtt, édësanyja, a dédi ráhagyta: –Fruzsina majd mëgmondja! Így is lëtt. Fiatalasszonyként sem változott. Első gyermëkük születése után mënesztëtte férjét mondván, hogy ő nem azért mënt hozzá, mert hiányzott valaki, aki parancsolgasson neki. Kisfiát a nagypapára bízta és elmënt ápolónőnek.

Ebben viszont kiválónak bizonyult. Hamarosan a főorvos mellé került, aki végig ragaszkodott hozzá, mint pontos, fáradhatatlan és mëgbízható asszisztenshëz. Az unokák már nyugdíjasként ismerték mëg. Önállón lakott a sziget ëgyetlen utcájának ëgyik ódon házában, vén platánokkal szegëtt út felén is túl. Nappal a hajóforgalom duruzsolása, éjszakánként baglyok huhogása tördelte a csöndet.

A város partjait összekötő hídról leágazás vezetëtt a szigetre. Onnan járt naponta ëgyszëm fia apró gyerëkeihëz. Igazíthatta volna kijárásait buszhoz is, de kemény jártú apró lépteinek nem jelëntëtt gondot a kétszer háromezër lépés, hozzá még a togyogás a gyerëkëkkel óvodáda, majd vissza. Ugyanígy a tóhoz, erődhöz kirándulások hét végekën.

Változott a helyzet. Előbb a bősz pártembër házigazda lakoltatta ki a fia családját. Ők a szigethëz félútra, nagymamához közelebb találtak lakást. Aztán a háború veszëdelme távoli mënedékbe űzte őket, míg a nagymama a viszonylag nyugodt szigetën zárkózott be. Néhány hónap múltán, a zivatar higgadásával visszarëndëződés jöhetëtt.

Otthon rëndetlenség fogadta őket. Nagymama most sem mënekült a munka elöl. Fáradhatatlanul bontogatta az udvar nagyon vegyes összetételű szemetét. Naponta jó korán kezdte. Ëgyik gyerëk – rëggel, az udvarra kijőve – mëgkérdëzte: –Mit csinálsz, nagymama? –Magyarán mëgmondva szart takarítok – hangzott a tömör válasz. Nagymama általában magyarán mëgmondta. Kivéve a gyerëkëk előtt titkolni këllő dolgokat. Nicht vor der Kinder!

Apuka a villásan elágazott mëggyfa ëgyik karján mind kijjebb kúszott a gyümölcs után. A fa ëgyszër csak mëgsokallotta: reccs! …leszakadt. Apuka az ággal ëgyütt talpra huppant. A lehasadt ág fölött terpeszben, mint győztes a harcképtelen ellenfélën, pár pillanatra mëgállt. Nagymama – föl se pillantva dolgából – ennyit kérdëzëtt: – Mi az, fiam? Lejöttél? A válasz kurtán csak ennyi volt: – Le, anyám.

A változó élet távolra sodorta a családot. Nemsokára sikerült nagymamát is hozzájuk költöztetni, az új otthon melléképületében lelt lakást. A létszámban és korban gyarapodó gyerëkëk közelről lëhettek részësei nagymama újabb viselt dolgainak, melyëket az agyi erek elhatalmasodó beszűkülése árnyékolt be. Testi ereje azonban mindvégig mëgmaradt. Így élt mëg végül kilencvenhárom évet.

 

Nádašpétër: Elvégezve

(Máté 27,45-51…60; és 28,5-7…20;
Márk 15,38…46; és 16,14…20;
Lukács 23,44-46…50-53; és 24,46-47;
János 19,30…38-42) és 21,1…14)

fëlmorajlanak a jelek
s a bámész nép rettent raján
félelëm uralkodik el

a beálló félhomályban
bűnére döbbenő tömeg
mellét verve oldalog el

míg a mëgtagadott király
mögöttük a kërëszt trónján
karját vérësen kitárja

függöny nem hull – ám széthasad –
a zárókép még hátra van:


hol a kősírba zárt halott
harmadnaptól nyája élén
örök létre ébred immár

 

illusztráció: Raffaello: Keresztre feszítés (1502 )

A vers megjelent  az “Érted vagyok” folyóiratban.

 

 

Nádašpétër: Fénykép GÖMB-IRKA – egy kiállítás lenyomata

Lőrincz Ferenc: Együtt-lét

Fotó: Braun Katalin

Nádašpétër: Fénykép

Gombnyomás, villanás. Az idő pillanattá, a látvány képpé merevült. A múlt látványát sík, lapos papírkép őrzi; tér s idő nélkül. Az idő – a Teremtő egyik nagy találmánya – suhan tovább. Csak előre, sosem vissza.

Tér. Gyermekkoromban térhatású képek mélységeit sanda üveg nézőkén át szemlélhettem. Képzeletem bejárhatta mélységeinek látszatát. Előtérben kerti pad, középütt virágágyás, háttérben bóklászó eb.

Idő. A múlt csak képzeletemben térhet vissza. Nyári szünet. Kerekező kiruccanás Rákospalotáról az addig csak hallomásból sejtett Gödöllőre. A Patkó hajtű kanyarja után hullámvasút az út. Partjain termetes cseresznyefák pirosló gyümölcsök özönével. Meg is szedtük ingünk öblét mind a hárman.

Lazán tekerve, csemegézve tekeregtünk keresztül a régi Gödöllőn. Macskaköves úton megkerültük a sejtelmesen idegen kastély egybefüggő, hatalmas kertjét a vasúti állomásig. Akkor még itt ágazott ketté az országút Valkó és Isaszeg felé.

Mesevilág emlékeimben; porban, csöndben… Ma mintegy alig hihető fakuló kép dereng vissza két emberöltő távolából.

Elhangzott 2019. dec. 2-án az Artjárás könyvbemutatón

 

Nádašpétër: Játékos versek

 

Örömóda

Arám
arám
mögtanul
magyarul.

Ëgyet értünk,
ëgybekelünk.
Ëgyütt mögyünk.
Leköltözünk

Csanádba.
Családba’
örömünk
földerül.

Szigetëk

Adrián, Hadrián,
kerek kupac Adrián.
Hangzót vesztve ílyképpen lëtt
neve alig kimondható,

nyelvtörő Krk ― de borzasztó!

Ráckevén is van ám párja,
Peregi part neves tárgya!
Neve ugyan dalolható,
de nem kerek, se nem zátony:

hanem sziget: Kerekzátony!

Nádašpétër: Kettős mérce

Illusztráció: flickr.com

 

 

 

 

 

Kettős mérce

„Quod licet Iovi, non licet bovi.”

Rég ismerős kettős mérce.
Rég ismerős fordítása:
„Ami szabad Jupiternek,
az nem, bizony, az ökörnek!”

Van ám újabb áttétele:
Ami szabad az ökörnek,
Az nem szabad a tinónak!
Érvényës a kettős mérce…

Hát ha kettős lënne jérce?
Kakas miként herécëlje?
El van szabva hát e dolog!
Ketrecében bolond boldog…

Szada, 2019.Förgeteg hava 31.

Nádašpétër: Suttyó

Suttyó

– Normális maga, Ferenc? – hangzott a megszólított elmeállapotára irányuló kérdés. A fölcsattanó válasz nem is késett:

– Nem én vagyok normális! Maga a normális! – tiltakozott Ferike céklavörös fejjel. Minek nem nézné őt Rozi, a nagylány! A netán szegről-végről rokon, vagy talán távolról sem. A pöttöm legényke szókincsében még nem szerepeltek idegen szavak, s azt hitte, megint sértő jelzőt akaszt rá ez az egyébként nagyon kedves lény. Az elmarasztalás egyébként indokolt is lett volna – érezte lelke mélyén Ferike – mert’szen oly konokul ellenállt az óvodába készülődésnek, hogy Rozi angyali türelme végül is semmivé foszlott.

A két nagyobb testvér jó gyerek volt. A családban a „nagyok”. Ferike csak két évvel utánuk született, mégis rajta ragadt a „kicsi” minősítés. Ezt nem tudta ellensúlyozni a Rozival magázódás sem, mely igazán felnőttes szokásnak látszott. Emberkénk érzelmei Rozi iránt odáig alakultak, hogy megígértette vele: megvárja, amíg megnő, s akkor feleségül veszi. Aztán Rozi tényleg feleségül ment – haza a falujába. Ettől Ferike vérig sértődött.

Szülei, hogy önérzetét helyre billentsék, szereztek neki egy simaszőrű magyar vizslát. A „nagyok” nem, csak ő kapott ilyen komoly megbízatást! A „kicsi” egyszerre gazda lett. Az ebnek – neve még nem lévén – hosszas tanakodás, válogatás után a Suttyó nevet adták.

Aztán Rozi pótlására megjelent Mári. Pótlás? Ferikénél semmikép. Nyomába sem léphetett a nehezen felejthető Rozinak. Mári a háztartásban sem tudott teljes értékűn segíteni. Rendes lány volt, jó szándéka is kétségtelen, de gyakorlati tudása – hát az bizony híjas volt. „Csak tunnám!… csak tunnám” – mondogatta gyakran mentségül. Suttyó, a bohó kölyökkutya, előítélet nélkül fogadta. Még bevásárolni is elkísérte. Sőt!

Mári szorgosan eljárt. Nemcsak a piacra, boltba. Hanem ha tehette, János tizedest is fölkereste. S ha az is szolgálaton kívül volt, együtt sétálgattak, beszélgettek, tervezgettek. Ennek tanúi ugyan csak a szigeti óriás platánok voltak, leszámítva Suttyót, aki inkább velük tartott csöndes pihenő helyett. Vagy netán Ferikével játszadozott volna. Így hát mi sem tudhatunk részleteket ezekről a sétákról.

Mári azonban nagyon derék, vallásos lány volt. Időnként szükségét érezte, hogy a gyóntató atyával is megossza, ami alkalmasint nyomta lelkét. Hogy mi, mi nem, ezt a gyónási titok szigora fedi jótékonyan. De talán Suttyó! Ö ekkor is hűségesen követte a lányt, aki már csak a templomban vette észre, hogy követi. Ám nem volt elég, hogy a templomba, hanem a gyóntató fülkébe is! Hogy mi volt neki ennyire sürgős és fontos, erre legföljebb az elmélyült eb-lélektan próbálhatna választ találni.

Így aztán a térdeplő, töredelmesen valló Mári mellett Suttyó föl-fölbukkanó feje is megjelent a gyóntató rács keretében. A lány zavartan igyekezett újra s újra visszanyomkodni, de amint Suttyó egy csöpp rést látott, azonnal előfurakodott. Na, így folyt le a környék kétségtelenül legkülönösebb gyónása. Végül rendeződött, s Mári nagy sóhajjal, megkönnyebbülve tért haza… Persze Suttyóval a nyomában.

Ekkortájt az idő, a történelemé – szó szerint rettenetesen – fölgyorsult. Forgószele hamarosan elsodorta Márit, János tizedessel, a „háromszemélyes” gyónással, s magával Suttyóval is. Emlékük a felhők szeszélyesen változó alakzataiban tűnik föl olykor-olykor…

illusztráció: pixabay.com