2016. október 19., 9:05 és 10:35 között
A parkon át haladok, beugrom a piacra fokhagymáért, talán azért is, hogy megvédjen engem minden rossztól, ami várhat rám. Bandukolok a tétova napsütésben a nagyjainkról elnevezett utcákon. Feltűnik egy titokzatos Hadianyagraktár, és a torkomban dobog a szívem, de nem a hadianyagraktár miatt, hanem amiatt, hogy nem arrafelé visz az utam, hanem a hivatalba, és még az ostobának is érthető módon ki van téve a nyíllal dekorált tábla, hogy „Okmányiroda”.
Adjon a jó isten,
Boldog ünnepeket!
Mindenféle jókkal
Lásson el titeket.
Az öreg nagyapám
Ily köszöntőt hagyott,
Örvendjetek vígan,
Jézus feltámadott.
Öröm ez tinéktek,
Énnekem és másnak,
De én is örülök
A hímes tojásnak.
Adjanak hát nékem,
Néhány piros tojást,
Hogy jó kedvvel menjek
Az utamra tovább. (ismeretlen szerző)
Parázsba hulltak a gesztenyék,
pattogva gurultak szerteszét.
Tegnap még könnyen, szem előtt,
ringatta őket a délelőtt.
Töprengtek, itt-ott tűz, árulás,
váratlan volt e változás.
Szétrepedt bennük a gondolat,
ami a lelkükben megfogant.
Amíg a fán ültek szabadon,
csüngtek ki nem mondott szavakon.
S ahogy sültek, a mondd miértek
kiszabadulva szénné égtek.
Hamuvá lett a közös jövő,
pernyeként szállt a romlott idő.
Használtam és használom a csúnya szavakat. Betonkeverésnél, amikor a lapát véresre marja a tenyeremet, víz és áramkimaradásnál, mert órákra megbénítja az életterünket, apám korai halálakor, haláltusát vívó pici babám mellett, éjszakánként, zokogva. Káromoltam már az Istent is.
illusztráció: a szerző felvételei
Veled
Mint a szélvész
múlnak a napok,
frangipáni szirmok
a kerti padon.
A trópusi melegben
rózsaszín álom
a naplemente.
Akár a villám
cikáznak a
rozsdabarna
vonalak, pöttyök
a zöld térben
legyezőmön,
mit kétéves
kezeddel festettél
nekem, a Nagyinak
aki átrepültem érted
a fél világot,
hogy halljam
amint az „Ajjiii”!- t
kiáltod.
Fekete József: Békésszentandrás
Emlékek
Régen, még a szülői házban,
a Holt Körös melletti síkságon laktam.
Konyhánk ablakából a piacra láttam,
a szobából a folyóhoz vezető útra.
Kertünkben szőlőlugas követte a ház falát,
a kapu mellett az egynyári virágok ölelésében
anyám rózsái bontották szirmukat,
s illatfelhőjük az utcát is belengte,
ott játszottam önfeledten.
A veteményes kertben gyümölcsfák voltak.
Felmásztam rájuk, onnan szemléltem a világot,
mely kihívónak tűnt, és nagynak.
Ábrándoztam, ha majd felnövök:
mi legyek, merre menjek.
Amikor megkondult a templom harangja,
amely csak két háznyira volt,
a gyomrom már korgott, ebédelni mentem.
A terített asztalon rántott leves és grízes tészta várt,
hús nem volt, de ez véremmé vált.
Gyakran kimentem a Körös partra.
Néztem, amint a parti fűzfák
ölelő karokként hajoltak a víz tükre felé.
Naplementekor tükörképük árnyéka
megnyúlva pihent a csendes vízen.
Nyáron fürödtem, csónakáztam,
átúsztam a Füzes nevű szigetre,
ahol gyümölcsöt loptam, és kicseleztem a csőszt.
Télen korcsolyáztam
több kilométert bejártam a kanyargós folyón,
ha hó esett, elsepertem,
ha olvadt a jég féltem, beszakad,
akkor mát ismét vártam a nyarat.
Azóta hatvan év telt el. Máshol lakom.
Itt nincs folyó csak csörgedező patak,
fürdésre, korcsolyázásra nem alkalmas,
de van kicsi kertem és illatos rózsám,
közelben erdő és rengeteg madár.
Régi családom helyett van új
de a feltörő emlék sokszor visszahúz
oda, hol gyermekként éltem
szép életem lesz, azt reméltem.
(Kemény István: Tíz csillag című verse nyomán)
Száműzetés
A kozmosz-diszkosz perifériáján
lógok a semmiben. Hát mégis
lapos a Föld, s az egész világ!
Csak az emberek, ezek a két lábon
csoszogó csupasz csigák, látnak bele
mindenféle
háromdimenziós tendenciát.
Amikor megmondtam véleményem,
száműztek.
Egy majom csak ne beszéljen,
ne halljon, és ne lásson.
Legyen bölcs, kérőddzön banánon,
de minket ne kérjen számon!
Mindenki egyetértett,
Semmi kétség, zéró tolerancia van érvényben.
Harmadnapra kelve űrhajóba raktak,
ha olyan okos vagy nézd meg magadnak
a végtelent,
ha szerinted még mindig lapos!
Az a sok vaskalapos.
Ez meg szívás a négyzeten,
Itt folyik szét az életem, és senki sem látja,
csak a néma csillagok.
Ötletem sincs, mihez kezdjek.
Nem így képzeltem el az űrodüsszeiám,
engem nem vár otthon egy
Penelopé nevű orángután
vagy egy csinos csimpánzleány.
Nincs pénzem. Nem is volt:
egyetlen szerelmem a tudomány,
meglehetősen ostobán
erre áldoztam főemlős életem jó részét.
Fogy a levegőm.
Utolsó óráimban sem tör meg a hatalom,
hihetetlen.
Kiszáradt a szám.
Kockázatos már sokat beszélnem,
de szeretném, hogy a történetem fennmaradjon,
ezért veletek megosztom.
Talán hozzáadtam valamit az élet
sok ismeretlenes egyenletéhez.
Csend van.
A hangom a vákuum elnyeli.
A dátum nem számít,
a név csak egy helyiérték.
Ez tehát a végszó,
én mentem.
A történelem úgyis
a halottakat kedveli.
(Megjelent a Kis Lant folyóiratban)
Nyárban
por fölitta rég
fűszálakon ragyog még
hajnal harmata
Kép
őszi ég kékje
csöndes – nem hasogatják
már fecskerajok
Enyészet
Köd szúrón szitál,
lomb sűrű zápora hull
– ősz diadalt ül.
Emberi létezésünk lényegi sajátossága a kommunikáció. Egymással kapcsolatban lenni nem csak a gazdaság és a társadalom működéséhez szükséges, hanem testi és szellemi jólétünkhöz is.
Philip C. úr feltartóztathatatlanul vonult lefelé a lépcsőn. Méltóságteljesen lépdelt, ahogy királyi nevéhez és igazgatói pozíciójához illett. A titkárságvezető illedelmesen, néhány lépcsőfokkal lemaradva követte őt. A lépcsőház női és férfi parfümillat keverékében úszott. Egészen elkábultam. Rébb Terézia: Elcsúsztatás bővebben…
