Bojár Cassino: A fává vált fiú története

Hallottam én, hogy Somogyban van nekünk egy rokonunk, készültem is mindig a vizitálására, de anyám nem tartotta jó ötletnek. Oka volt rá. A hatvanas években senki nem akart dicsekedni felkent pap rokonnal. Különösen nem, ha a fia egyetemre készült. Aztán diplomaosztás után már nem ellenezte, sőt, ő küldött.

Egy forró júliusi napon szálltam vonatra. Távoli nagybátyám Kis József plébános, azaz Jóka’bá – ahogy a családban neveztük – szeretettel várt, még fuvarról is gondoskodott, hogy ne keljen gyalogolnom az állomásról. A templom melletti paplakban fogadott és ebédig el kellett mondanom a családról mindent, ami az utóbbi néhány évben történt. Az öreg – jóval hetven felett járt már – figyelmesen hallgatta beszámolómat, ha valamit eltévesztettem, vagy rosszul tudtam hát kijavított. Ebből aztán világos lett, hogy az ő információi pontosabbak, naprakészek. De hiszen az övé is egy olyan szakma, ahol a jólértesültség elengedhetetlen, vontam le a tanulságot.

Az ebéd egyszerű, de ízletes volt. Tejfölös krumpli levest kaptunk majd krumplis lángost, amit lehetett szintén tejföllel, vagy ha az jobban tetszett fokhagymával ízesíteni. Maris néni a háziasszony – no, ő sem volt sokkal fiatalabb – megjegyezte, hogy ha megvárom a vasárnapot, majd kiránt egy csirkét. Mert bár szegény az eklézsia, azért mindig van annyi, amennyi kell.

Ez a Maris néni a harmincas-negyvenes években ismert bábaasszony volt, iskolát is végzett, oklevele volt róla. Abban az időben még nagyon nem kedvelték egymást a pappal, aki nem egyszer ki is prédikálta. Hiszem Maris nemcsak evilágira, de néha a másikra is átsegített egy-egy nem kívánt isten áldását. Angyalcsinálónak hívták az ilyeneket. Ez pedig – érthető módon – szöges ellentétben volt Jóka bá’ felfogásával, hivatásával. El is kerülte Maris a templomot jó nagy ívben. Hanem az idő kereke kérlelhetetlenül gördült tovább és oly dolgok történhettek, amikre sem Maris, sem a pap még csak nem is gondolhatott. Negyvennégyben, amikor a falut is elérte a zsidótörvény és az orvosnak is el kellett mennie, Mariskát is hozzácsapták a transzporthoz, mert, hogy félig cigány volt. Hiszen ismerte mindenki az ispán történetét, aki elcsábította a csodaszép cigánylányt és ennek következménye lett Maris. Alig volt két éves, amikor az anyja meghalt, az ispán pedig, hogy a falu meg ne szólja, kiadta a gyereket Bagi Bálinthoz, a szekeres gazdához, nevelné fel a sajátjaival együtt. Nem is kérte ingyen. Attól kezdve Bálintnak mindig volt fuvarja és esztendőre rá megvehette lova párját is. Így aztán Mariskának jó élete lett, Bálint vigyázott rá, mint az aranytojást tojó tyúkra. Még iskolát is járatott vele, és ahogy évei megengedték, beiratkozhatott a pécsi bábaképzőbe. Elvégezte és büszkén mutatta hatalmas összehajtogatható oklevelét a fényképével. Ez úgy kezdődött, hogy „Mi a pécsi magyar királyi Bábaképző Intézetnek igazgató tanára és a vallás- és közoktatásügyi magyar királyi minisztertől kiküldött vizsgálók jelen oklevelünkkel tudtára adjuk mindenkinek, akit illet, hogy tisztességes Csima Mária … (aki itt és itt született, itt és itt lakik) … a bábamesterség gyakorlására képesnek és alkalmasnak bizonyult …” (stb. stb. dátum, aláírások és pecsétek, meg illetékbélyeg).

Hanem a csendőröknek hiába mutogatta, azért csak felrakták a többihez, hogy ki legyen a létszám. Végül mégis csak szerencséje lett, életben maradt és visszatérhetett a falujába bábáskodni. Ám az angyalcsinálásról nem szokott le, amiért a „Ratkó-korszak” illetékes elvtársai három év hat hónap „gondolkodási időt” sóztak rá. Márianosztrán megtanulhatta a szocialista erkölcs alapvetéseit, és hogy a nemzetközi béketábornak elengedhetetlen szüksége van minden kis leendő forradalmárra, akár házasságban, akár azon kívül kívánta meglátni a napvilágot. Amikor ezt az iskolát is elvégezte és visszatért ide Öreglakba, már büntetett előéletűként senki nem akart munkát adni neki. A jegyzőt elvitte a világháború, Bálint gazda belépett a TSz-be és a régi ismerősök mind elfordultak, ha látták valahol. Egyedül Jóka’bá nyúlt a hóna alá és fogadta fel házvezetőjének. Persze a hivatásával járó kötelességének is tetszhetett a bűnös megtérítése. És lám milyen a sors, vagy az a föntebblakó gondoskodása, ez is éppen jókor történt. Ugyanis most a pap húzta ki a gyufát az elvtársaknál és közel két évig csak a cellatársainak tarthatott ájtatosságot. Ez idő alatt Maris vigyázott a paplakra, rendbe tartotta az udvart meg a templomot, eljárt házakhoz takarítani, mosni. Amikor Jóka’bát szabadon engedték a TSz elnöke fogadta fel mindenesnek és csak ötvenhat után folytathatta hivatását. Maris nem volt nagyon vallásos, de mindent elvégzett, amit rábíztak, így maradt együtt a két régi küzdőfél. A pap felhagyott Maris megtérítésének szándékával, Maris pedig az angyalcsinálással.

De, hogy rátérjek a történetre, érkezésem másnapján Jóka’bácsim megígérte, elvisz egy másik rokonhoz is, aki ugyan nem vérszerinti, mert árvaházból fogadta be a család annak idején még pendelyes korában. Istvánnak hívják és már megbeszélte vele, vár engem. Hozzátette, hogy káromra sem lesz, mert leendő tanárként jó, ha megismerem azt is, ami nincs a tankönyvekben. De előre figyelmeztetett, hogy fél lába hiányzik, és ha nem akar beszélni róla, ne kérdezzek rá.

Egy üveg jó vörösborral állítottunk be hozzá, ahogy vendégnek illik.

Az öreg már a nyolcvanas éveit taposta, egy tekintélyes diófa alatt ült és derűsen fogadott minket. Mutatta hol találok poharakat az italhoz és székeket magunknak. Kísérőm elmondta kinek-minek vagyok a fia-borja, miféle rokonságban állunk és éppen mi járatban teszem tiszteletemet nála. Megengedte, hogy Pista bátyámnak szólítsam, de arra nem tért ki, hogy visszategezhetem-e? Megértettem. Röviden elmondtam, honnan jövök és reményeim szerint merre tartok. Aztán az első pohár után az öreg ránézett a papra, és amikor az bólintott, elővette pipáját, tömni kezdte és közben mintegy magának elmormolta, hogy manapság soha nem lehet az ember elég óvatos. Amikor már füstölt a pipa megkérdezte, mit gondolok az első világháborúról? Belekezdtem a tanultakba, de leintett.

Ez állhat a tankönyvekben, de azok csak betűk, még ha tovább is élnek az embereknél.

Ha nem ez, én honnan tudhatnám? – kérdeztem vissza. – Igaz – felelte – de majd én mesélek az emberekről is, ha nem bánod – Ekkor kényelmesen elhelyezkedett a székén, a kerti kisasztalnak támasztotta mankóját, maga mellé helyezte a műlábát, így szeretett pihenni. Aztán már mondta is.

– Én a szomszéd faluban Somogyváron születtem, 1888-ben. Ott is cseperedtem fel. Apámat ritkán láttam, pesten dolgozott egy gyárban. Volt, hogy csak három-négyhavonta jött haza. Hozott kis pénzt és már ment is, mert a gyár hívta vissza. Így mondta. Aztán alig múltam tíz, amikortól nem jött többet. Megírta, hogy nem fog, mert elmegy Amerikába. Így volt, vagy nem, többet nem hallottunk felőle. Volt egy kis földünk, anyámmal ketten dolgoztunk rajta és elvállaltunk más munkákat is. Nem sok idő múltán a tanító beszerzett egy kaposvári ácshoz inasnak. Erőm és eszem is volt hozzá, szerettem csinálni. Megszereztem a segédlevelem, és nem gondoltam a világgal. Akkor már kerestem annyit, hogy anyám napszámost fogadhatott és reményeim szépen alakultak. Egy iparos bálon megismerkedtem az öreglaki tanító lányával, Juliskával, és hamarosan komoly terveink lettek, kézfogót is tartottunk. Még három kisebb lánya volt ennek a tanítónak, hát semmi kifogása nem lehetett ellenem. De a sors másként gondolta. A jóistennek úgy tetszett eljött az ideje megbüntetni teremtményeit. Talán mert már nagyon elkanászkodtak. Itt vidéken ritkán kaptunk híreket, de amit mégis, az semmi jót nem ígért. Tizenötben már jöttek haza sebesültek, nyomorékok és meséltek a nagy belga, francia, német, muszka vágóhídról, de olyan szörnyűségeket, hogy hinni sem akartuk. Aztán egyszer mégis rám került a sor.

Itt pihenőt tartott az öreg, nézett maga elé, de látszott, hogy messze, nagyon messze jár a gondolata. Nem mertem kérdéssel megzavarni, türelmesen vártam a folytatást. Jött is.

– 1915 szeptemberében vonultam be a negyvenedik honvéd hadosztályhoz, ott vettem fel csukaszürke egyenruhámat. Egy gyors, pár hetes kiképzés után máris Galíciába vittek minket a Szurmay hadtest veszteségeinek pótlására. Talán békeidőben még tetszett is volna a vidék, ahol nyugaton a Visztula viszi északra a Beszkidek vizét, míg keleten a Dnyeper kanyarog egykedvűen. De akkor már senkinek nem volt kedve a tájban gyönyörködni. Iszonyatos veszteségeket szenvedett el a magyar hadsereg szinte minden fronton. A korábbi lelkesedés múlóban volt. A hadtestet úgy tűnt magára hagyták, az ígért segítség mindig késett vagy meg sem érkezett. És lassan az oroszok is magukhoz tértek első ijedtségükből. Nekik semmi volt a januári mínusz húsz fok, a folyamatos hóesés, vagy olvadásakor a térdig dagasztott sár. És nem spóroltak az emberekkel sem. Bármennyi veszteségük volt tudták pótolni. Már tizenhat januárjától próbáltuk visszafoglalni az Uzsoki hágót, de csak a halottak és sebesültek száma gyarapodott. Nos, ide kerültem és hamarosan túlestem az első tűzkeresztségen is. Hadtestem annyira megfogyott, hogy állandóan át kellett csoportosítani a megmaradt legénységet. Már az ötvenegyesekhez tartoztam, amikor december közepén parancsba kaptuk, hogy a Limanowa felé törő oroszokat állítsuk meg. Amíg a harmincnyolcas hadosztály szemből megtámadta őket, mi egy patak medrében, combig a jeges vízben gázolva próbáltunk a hátukba kerülni. Sokan a fáradtságtól buktak fel, élelem sem volt, a konyha nem tudott követni minket. Az erdős-bokros vidéken, éjszaka, abban sem voltunk biztosak, hogy jó irányba megyünk? Csak az egyéni bátorság és kitartás, a személyes hősiesség lökte tovább a lábakat. Ilyen állapotban értünk a kijelölt helyre és azonnal felvettük a harcot a meglepett oroszokkal. Szerencsénk volt, mert a két tűz közé szorult ellenség megszaladt. Több mint ezer foglyot ejtettünk. De mi is jelentős veszteségeket szenvedtünk el és sok volt a sebesült is. Látszott, hogy aznap már nem ér utol minket sem konyha, sem szanitéc, hát éjszakára elvackolódtunk a sáros hóban. Tűzet nem volt szabad gyújtani, az elcsigázott katonák kettes-hármas csoportokban feküdtek, hogy valamennyire melegíthessék egymást. Az átázott, sáros köpenyeknek nem sok hasznát vettük. Volt, aki halottakról húzott le és tekert magára még egyet.

Itt történt a második megszületésem. Volt a szakaszban egy miskolci asztalos, bizonyos Frejsz Károly. Mivel rokon szakmánk volt és csak néhány évvel volt idősebb nálam, mi valahogy jobban megértettük egymást, szívesebben voltunk együtt, ha tehettük. Az éjszakai erőltetett menetelésben is mellettem volt, amíg el nem találta egy srapnel. Súlyosan megsebesült, de nem hagyhattam el, húztam-vittem, ahogy tudtam. A csata végén még életben volt, hát éjszakára kettőnknek ástam kis fekhelyet, beterítettem a sátorlapunkkal, betakargattam és mellé feküdtem. A kimerültségtől, fáradtságtól kába katonáknak nem kellett altatódalt dúdolni. Félálomban még emlékszem, hogy elállt a hóesés és fagyos süvöltő szelek tépkedték a bokrokat. – csak nem elaludni dobolta bennem egy hang, de már mozdulni sem bírtam, pedig mintha valaki betakart volna valamivel. Tudtam, csak a képzeletem játszik velem. Órák teltek el az álomtalan önkívületben. Amikor a hajnali pirkadatban magamhoz tértem szinte csodálkoztam, hogy még élek, hogy túléltem az éjszakát, a fagyot. Fordultam Károly felé és láttam, hogy ő nem volt ilyen szerencsés. Hanem a köpenyét éjszaka rám húzta.

Itt elhallgatott az öreg, megtöltötte a poharakat és az ég felé emelve intett. Nagyot sóhajtott hozzá, majd kérdően nézett ránk, folytassa-e? Szólni sem tudtunk, csak bólintottunk hozzá.

– Ami a háború alakulását és végkimenetelét illeti, azt nálam okosabbak már megírták, hanem az én történetem csak ezután kezdődött. Tizenhat júniusában a Bukovinai harcok huszonnégy napja alatt hetvenezer orosz és harmincezer magyar katona esett el, sebesült meg. Az oroszok kitalálták a pergőtüzet, ami abból állt, hogy akár egész nap, megállás nélkül lőttek, ágyúztak. Czernovitz, Bukovina fővárosa már elesett, az orosz Brussilow ötven maradék hadosztálya helyett száz újat kapott és éjjel-nappal lőttek minket. Július végén a Koveli csata megpecsételte a hatszázezres IV. Magyar Hadsereg sorsát és az enyémet is. Przemysl alatt Sambor és Lisko faluk között a szakaszunk egy dombhányáson volt beásva. A közelben, talán ha kétszáz méterre, volt egy tanyaház, de nem tudtuk, hogy laknak-e benne. Mozgást nem láttunk, ám az éjszaka viszonylagos csendjében mintha gyereksírást hozott volna a szél. Szakaszparancsnokunk egy tót szabómester úgy döntött, ott kihúzhatnánk az éjszakát. Már az udvarban óvakodtunk előre, amikor egy csöpp kis gyerek totyogott ki a házvégi kamrából, kezébe kismacska vinnyogott. Ez volt hát a gyereksírás, néztünk össze és nagy bátran lépkedtünk a ház felé. De nem jutottunk be, mert a semmiből, a föld alól vagy ki tudja honnan körbefogtak az oroszok minket. Lövés sem dördült és mi foglyok voltunk.

Mire megvirradt már mindenkit egyenként átvizsgáltak. Persze elvették az élelem és maradék dohányadagot, a sebkötöző csomagot és a gyalogsági ásót. Csak a tábori kulacsot és csajkát hagyták meg, de abba meg nem volt mit tenni. Reggel hármas-négyes sorokban hajtottak minket a front mögé északkeletnek. Hosszú menetelés volt sokan nem értek a végére. A létszám állandóan változott, a foglyoké is a kísérőké is. Kiválogattak ötven-hatvan embert és elvitték őket, máskor másokat hoztak. Néha öt-hatszázan is voltunk, máskor alig egy-kétszázra fogytunk. A tél beálltakor már elhagytuk Ivangorodot, Grodnót, Kovnót az Ural északi lábánál jártunk, a Pecsora folyó mellett, a sarkkőr közelében. Amire elértük az uticélunkat – mint kiderült egy orosz ezredes birtokát – alig százan maradtunk. Ott aztán félig földbevájt kunyhók vártak minket, ahol földre szórt szalma kínált fekhelyet és minden bútorzatot. Tíz-tizenkét emberre jutott egy-egy ilyen alig tíz négyzetméternyi barakk, amit csak a zsúfolt testek kipárolgása melegített. Az érkezés másnapján összetereltek minket az uradalom belső udvarán és elmondták milyen jövő vár ránk. Addigra, a menetelés hetei-hónapjai alatt már megtanultuk valamennyire a nyelvet, tolmács egyébként sem lett volna. Egy alacsony nagybajuszos-szakálas ember, – Igornak hívták és amolyan intéző féle volt,- elmondta, hogy a birtok embereit, de még a belső személyzet nagy részét is elvitte a háború, ezek pótlására vagyunk itt. Aki rendesen dolgozik, nem lesz bántódása, mert a gazda – Grilov ezredes – jószívű ember. Aki pedig Szökni próbál, a helyszínen agyonlövik. De ha nincs ilyen szerencséje, a vadállatok tépik szét. A birtokhoz fafeldolgozó üzem is tartozott gépekkel, állattenyészet, ólak, istállók, magtárak és a termények feldolgozásához szükséges kellékek. Önellátók voltak, ami érthető, hiszen a legközelebbi település is száz kilométerekre esett. Hálát adtunk az istennek, hogy csak munkatáborba és nem egy szibériai lágerbe vezetett minket. A következő évekre ez lett az otthonunk. A létszám ugyan felére fogyatkozott, mert sokan elhagyták magukat, testi-lelki betegségek tizedeltek minket. Ám aki elfogadta sorsát és volt életereje hozzá, az túlélte. Többen – mint magam is –párt kerestünk az egyedül maradt asszonyok, lányok közül. Az enyémet Olgának hívták, néhány évvel idősebb özvegyasszony volt, konyhán dolgozott. Csendes, jótermészetü, dolgoskezü volt, jól alakult, megszerettük egymást. Egyre kevesebbet gondoltam Juliskára, legfeljebb a honvágyam nem csitult. Már 1919 telén jártunk, amikor híre jött, hogy a gazda meghalt. Igor, az intéző összehívott minket és elmondta, hogy forradalom volt, már nincsenek gazdák, már minden a népé, a szovjeteké, vagyis a parasztoké. Aki akar el is mehet, ha tud, de nem javasolja, mert most rablóbandák garázdálkodna mindenfelé. Néhány hónap múlva mi is belekóstoltunk az új rendszerbe. Vörösatonák jöttek és elvittek minden élelmet majd meghagyták, hogy legközelebbre is legyen, ha jót akarunk. Nehéz évek jöttek. 1921 telén fiam született, a nevem után, orosz szokás szerint Sztyepan Sztyepanovicsnak neveztük el. Hanem Olga nem élte túl a szülést, valami fertőzést kapott, orvos meg nem volt. És – ahogy mondják – a baj nem jár egyedül. A vörösök egyetlen tejelő barmot sem hagytak, a kis Sztyepka éhen halt. Azokban az években sok felnőtt is.

Az öreg itt nagyot sóhajtott, töltött a poharakba és az ég felé emelte. Szótlanul követtük. Aztán ismét megtömte pipáját, és amikor már békésen füstölgött, folytatta a történetét.

– Szörnyűséges állapotok voltak, sok mende-monda járt az éhező emberek kannibalizmusáról is. Mesélték, hogy voltak, akik halottakat, sőt, gyerekeket ettek. Talán ezért döntöttem úgy, hogy az enyémet elégetem. Volt egy bőr dohányzacskóm, abba szedtem fel a hamvait és a testemre kötöttem. Ekkor már nem volt többé maradásom, elindultam haza. Több mint másfél évig tartott az út és kalandokban sem volt hiányom, amit az elvesztett fél lábam is bizonyít. Majd egyszer ezt is elmondom, ha az Isten engedi. Lengyelországon át sikerült a Csehekhez jutnom, volt ott egy távoli rokonom és még élt. De alig értem oda, kitelepítették velem együtt Magyarországra, így kerülhettem haza, majd nyolc év múltán. A lábam miatt nem vállalhattam ácsmunkát, de asztalosnak még jó voltam. Fonyódon vett fel Fógel Mihály asztalosmester. Én jobbára csak koporsókat készítettem. Biztos kenyér volt, én aztán igazán tudhattam. A Juliska persze férjhez ment, hitték odavesztem, mire várt volna. Nem nősültem meg, így maradtam. Harmincnyolcban tudtam megvenni ezt a kis házat, a kertel. A plébános úr adta azt a fa magoncot, ami alatt most ülünk. Ennek a tövéhez temettem el a fiamat. Mindig jól esik alatta ülnöm, gyakran beszélgetünk is.

Itt elhallgatott, kezébe vette a műlábát és kezdte felcsatolni. Megértettük. Halkan megköszöntem a hallottakat és elbúcsúztunk az öregtől.

Hazáig már nem beszéltünk és a látogatásra másnap sem tért ki az öreg pap. Tudta, hogy ülepedni, érni kell az újbornak is mielőtt meglátszik a lelke, megérik a mondanivalója. És akkor, majd akkor helyükre kerülnek a dolgok, mert ez van megírva, ez a rendeltetésük.

Az Életmese  pályázat 2018. különdíjas novellája

illusztráció: pixabay.com

Egy hozzászólás a(z) “Bojár Cassino: A fává vált fiú története” bejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kérjük adja meg a hiányzó számot *