Ujj Béla “kritikája” Odüsszeusz kapcsán

 

 

 

 

 

Sok sperma sem győz petesejtet (hát még kevés)

(Katona József Színház: ITHAKA) [1]

Délután ötkor, forró júniusi napon, hírtelen ötlettől vezérelve elhatároztam, hogy megnézem este a Katona József Színházban a Homérosz Odüsszeia című műve alapján Závada Péter és Szabó-Székely Ármin által átírt szöveggel játszott előadást, amit Székely Kriszta rendezett. Jegyem nem volt, de gondoltam, valahogy majd csak bejutok. Így lett, kocsiba ültem és elindultam színházba. Tíz perccel a kezdés előtt, parkolni szokás szerint nehéz volt, kaptam állójegyet, amivel végül is egy jó ülőhelyhez jutottam.

„Odüsszeusz a héroszok hérosza, férfiideál, apa, férj, politikus, felfedező, filozófus, womanizer. Húsz éven keresztül vágyik Ithakába, de a legrövidebb útnál mindig jobban érdekli, hogy mi várja a szomszédos szigeten. Lehet-e a bolyongás életforma, vagy előbb-utóbb muszáj hazamenni?”

De létezik-e még egyáltalán az „otthon”? És mit jelent, ha igen. És létezik-e még a férfi (mint ideál)? És mire is való a mesterségesen létrehozható élet világában.

Ha eddig nem sejtettem volna (lásd „rogyina maty”), most megtudtam, hogy a haza mindenképpen nőnemű. Az előadásban nyolc kiváló színésznő: Mészáros Blanka, Rezes Judit, Fullajtár Andrea, Rujder Vivien, Kiss Eszter, Ónodi Eszter, Bodnár Erika, Jordán Adél és Nagy Ervin játszik. Az utóbbi Odüsszeusz. Az, aki látta az előadást, érti, miért kell megjegyezni, hogy egyetlen nem nőként, az egyébként nagyon jót alakító színész formálja meg a leleményes bolyongó férfit. Szerintem egyébként belefért volna, hogy Odüsszeuszt is egy nő játssza. (Van ötletem, ki, de eltitkolom!) A Pénelopét játszó Rezes Juditnak elhiszem, hogy ő a Férfi „állandó nője”. A többi nőalak is rémesen hiteles, szinte minddel találkoztam már. Amint néztem őket, az jutott eszembe, mennyire nevetségesek a szerepükbe belemerevedett maradék „macsók”. És persze az is, hogy nem előzmény nélkül, de azért mekkora feladat lett manapság férfinak lenni, ha mégis ragaszkodik a dologhoz az ember.

Engem nem a színházi előadások szabálynélkülisége zavar, hanem az életé. Homérosz eposzában, akárhogy interpretálják, elfogadható, hogy az istenek össze-vissza keverik az emberek kártyáit, de a valóságos világban ez a káosz tűrhetetlen.

Az előadás nem tagadja, hanem inkább felszínre hozza a rendezettség igényét. Az Ember, mint nő-férfi princípiumokból kreált lény (újra)értelmezése nem elkerülhető feladat. Ha már Odüsszeusz sem tud a régi lenni, érdemes belegondolni, hogyan szeretnénk látni a másik nemet. És abba is, hogyan és hová szeretnénk együtt hazatalálni a csillogó-villogó, de megfoghatatlan műanyag világban való bolyongásból.

Hosszú taps volt. Kifelé menet, a tömegben, teltház után, néztem a közönséget. Mint mindig, több volt a nő, mint a férfi. Nem tűntek csalódottnak. Azt kapták, amit vártak. A kocsit tíz percnyire hagytam. Séta közben és a félórás hazafelé autózás közben, a már nem forró nyári estén azon töprengtem, hova jutok én magam a „saját bolyongásom végén”. Nem hangolódtam le, mert, bármilyen is, én akarom a Nőt.

[1]http://katonajozsefszinhaz.hu/eloadasok/bemutatok/42818-ithaka&event_id=434029

illusztráció: wiki

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kérjük adja meg a hiányzó számot *