egymás foglyai: összefűzött karikák

az idő is rátette jégfogát

A bulvárhír:

„Meghalt egy orosz vodkaivó verseny győztese, miután húsz perc leforgása alatt másfél liternyi tömény alkoholt fogyasztott, az első helyezettnek járó tíz liter vodka reményében. A verseny szervezőjét emberöléssel vádolja a helyi ügyészség.”

És ami kimaradt belőle:

A dél-oroszországi poros kisvárosról soha nem szóltak a hírekben. Nem történt atomkatasztrófa, de még egy árva Kalasnyikov-raktárat sem lepleztek le ott az elmúlt tíz évben. A női harisnyanadrág-üzem bezárt, senkinek sem kellettek már a vastag derékgumijú, lépéssarokkal készített erős harisnyák.

A helyi fiatalok a peresztrojka óta jobbára csak tengtek-lengtek, egyetlen szórakozásuk a kocsma maradt, ahol egyedül az Amerikából származó elektromos darts hozta őket lázba. Ekkor jött az ötlet, hogy valahogy fel kellene hívni magukra a figyelmet, és ki kellene találni valamit, amivel be lehet kerülni a Guiness rekordok könyvébe.

Egyiküknek az a korszakalkotó ötlete támadt, hogy rendezzenek vodkaivó versenyt: ki tudja a legrövidebb idő alatt a legnagyobb mennyiségű tömény alkoholt meginni? Nem is kellett sok előkészület hozzá, és a tucatnyi bátor versenyző nekiugrott a feladatnak: a fémvödrökbe töltött alkoholból félliteres poharakba mérve itták a vodkát, miközben mustáros kolbászt és savanyúságot ettek hozzá. Az első komolyabb rosszullétre kihívták a mentőket, de sajnos az abszolút győztes huszonhárom éves fiatalember a húsz perc alatt elfogyasztott másfél liternyi vodka következtében a kórházba szállítás közben elhunyt.

Ha Guiness rekordot nem is döntöttek, de újsághírt, sőt – a világhálónak köszönhetően – nemzetközi ismertséget szereztek városuknak.

A csend finom porrétegként ült a lakáson, és ahogy elfordítottam a kulcsot a zárban, rögtön megcsapott a bútorápoló jellegzetes és régen érzett szaga. Ez csak egyet jelenthetett: anyám itt járt, amíg dolgoztam.

A tehetetlen pánik úgy csúszott le a gyomromba, mint valami rosszul megsütött tintahal darab. Nem azért költöztem el, hogy még egyszer megismétlődjön a tavalyi baleset. Akkor is minden a bútorápolóval kezdődött, és majdnem vége lett a világnak.

Valami szisszent mögöttem, amitől majdnem kiköptem az amúgy is nyugtalan szívem. Nagy levegőt véve fordultam meg, hogy szembenézzek az automatikus légfrissítő-adagolóval, ami reggel még egészen biztos, hogy nem volt ott. Megráztam magam, muszáj volt utánajárnom a dolgoknak, és kárfelmérést csinálnom. Talán még nem volt túl késő.

Térdre rogytam a szobám küszöbén. A mesterien berendezett káosz helyett az együgyű rend várt. Tudtam, hogy minden elveszett. Az olló, a fonál, a legyező és az orsó – mind egy kis varrókosárban csücsültek, ahelyett, hogy a megszokott őrhelyükön vigyáznák az univerzum békéjét. Szinte hallottam a Sötétség röhögését a dobhártyám mögött.

Az olló eredetileg az ágy alatt hevert, hogy elvágja az átjárót a rossz lelkek elől, akik szerettek a fénytelen és elhagyatott helyeken gyülekezni. A süllyedő nap fényében már láttam is a hemzsegésüket. A fonál a szekrényajtót volt hivatott őrizni, a fehér gyapjúszálak elkötötték a rossz emlékek útját, akik legszívesebben a szekrény mélyén felhalmozott dobozokban lapultak, és minden szekrénynyitásnál igyekeztek kiugrálni. A legyező az íróasztalom közepén járőrözött, hogy elhessentse a kételyt és az önmagamba vetett hit hiányát, de most összehajtott szárnyaival a kosár mélyére lapult. Csoda, hogy még állt a világ! Az orsót pedig a szoba közepéről szedték össze a kotnyeles ujjak, megállítva őt abban, hogy pörgesse az idő tengelyét.

Sikítva szaladtam be, és próbáltam visszadobálni mindent a helyére, de az elmémben sűrűsödő árnyak visszafordíthatatlan pusztulásról sugdolóztak.

(Az írás megjelent a Kis Lant folyóiratban)

 Álom

 ladikba szálltam

evezők nélkül suhant

fëllegëk között

Hajnali kép

 napkelte előtt,

hajnali sóvárgásban,

puha homályban

telihold arcára

foszlott fëlleg rongyai

fintort rajzolnak

Téli vigasz

 izzik a parázs

kandalló tágas ölén 

– tárolt napsugár

Mostanában különösen gyakran elhangzik, hogy minden sikeres férfi mögött egy nő áll. Ez a mondat jól jellemzi a nemek aktuális viszonyát és a társadalom valóságos állapotát. Azt, hogy a döntő dolog a sikeresség, tartalom és jelenés nélkül, mint mérce. Azt, hogy a férfi csak stróman, a valódi cselekvő a nő, aki kimondatlan, mégis mindenkinek evidens módon maga nem lehet előtérben. Azt, hogy itt semmi és senki nem az, aminek látszik. Azt, hogy a társadalom férfielvű, de valójában nődeterminált. A színpadon állók csak hiszik, hogy ők játszanak, pedig ők csak bábok, akiket mások mozgatnak. A nemek nem egyenjogúak, csak most nincs nőuralom. Mindenki másnak akar látszani, mint aki. Mi lenne, ha nem a siker, hanem az egészséges jólét lenne a cél. Ha nem egymás mögött, hanem egymás mellett állnánk. Ha nem vezért keresnénk, hanem azt, hogy hová menjünk együtt. Akkor nem kellene folyamatosan úgy csinálnunk, mintha, hanem lehetnénk azok, akik vagyunk, sőt akár azok is, akik lenni szeretnénk.

Leállt. Leállt és nem indult be. Nyolc éve társam, barátom, jobb kezem. Együtt lélegzett velem.

– Ne tedd ezt, kérlek! Nem hagyhatsz cserben, pont most, Karácsony előtt! – könyörögtem neki.

Hiába. A fekete monitor gyászosan sötét maradt, a halkan duruzsoló, búgó hang elnémult. Éreztem, nagy a baj. Szolnoki Irma: Búcsú laptopomtól bővebben… →

Azt mondják Skóciában sok a munka, de nincsen kolbászból a kerítés!

Kolbászból itt sincsen. Rébb Terézia: Ha zárul, ha nyílik bővebben… →

Nem tudom, mit csinálhattam akkor, amikor még nem tudtam olvasni. Úgy emlékszem, soha nem érdekelt más, csak a könyvek. A bennük élő világ sokkal valóságosabb volt, mint a saját életem.

Mások még az első szótagokat silabizálták, mikor én az Egri csillagokat olvastam. Még most is biztos vagyok benne, ott voltam én is azon a patakparton, ahol Gergő és Vicuska játszott, és Jumurdzsák ólálkodott a bokrok között. Mersdorf Ilona: Könyvekről, szavakról bővebben… →