Gerhart Hauptmann: (Patkányok) Emberek – Radnóti Színház, 2026. október 21.

Elöljáróban egy dicséret. Már nagyon sokszor elmélkedtem a színdarabok aktualizálásán. Az esetek nagy részében nem igazán működött a dolog. Most viszont nagyon. A jegyet néhány nappal az előadás előtt vettem a neten, szokásos, rendszeres színházi élmény kutató kurkászás közben. A Radnótiba érkezéskor derült ki, hogy ez az előadás a hivatalos bemutató. Gerhart Hauptmann, a német naturalizmus egyik kiemelkedő alakja negyvenöt színművet írt, ebből nyolcat-tízet ma is játszanak. Sokak szerint pályájának csúcspontja az 1911-es Die Ratten (A patkányok), amelynek megírása után, 1912-ben kapta meg az irodalmi Nobel-díjat.

A dráma egy lecsúszott berlini bérházban játszódik. A mű cselekménye két párhuzamos, egymást metsző szálon fut: az egyik a szociális elesettség, a másik az erkölcsi korrupció. A mű sajátossága az is, hogy a háttérben egy lakóközösség és a színházi világ figurái mozognak. A főszálat Jónás Henriett (Frau John) – egy frusztrált nő – gombolyítja, aki mindenáron gyereket szeretne, hogy elhunyt gyermeke helyét betöltse. „Kicsal” egy csecsemőt egy szerencsétlen lengyel cselédlánytól, Pauline-tól. A gyermeket sajátjaként mutatja be, de a hazugság hamar repedezni kezd. Ahogy a zsarolások és a lelkiismeret-furdalás fokozódnak, egyre kétségbeesettebben próbálja fenntartani a látszatot, ami végül bekövetkezik  lelki, morális összeomlás. Ezzel párhuzamosan bogozódik az egykori színházigazgató, Hásszenrajter Herold (Hassenreuter professzor) gubanca, aki a házban alakít ki magának színteret. A patkányok metaforája mindkét szálon átível. A rágcsálók a bérház erkölcsi rothadását, a sötétben bujkáló titkokat és az emberek közötti kíméletlen „létért való küzdelmet” szimbolizálják. A „patkányok” a darabban egyszerre vannak jelen valós kártevőkként és allegorikusan, a társadalom alján vergődő, kiszolgáltatott figurákként. Ennek az előadásnak fő érdeme a színészi játék rendkívüli színvonala. Ezért a dicséret oroszlánrésze a színészeket “felkészítő” rendezőt, Alföldi Róbertet illeti. Láthatóan minden szereplővel pontosan megértette, mitől lesz élő (és adott esetben hitelesen naprakész) a karakter. Ez a legfontosabb, amit egy rendező (a darab- és színészválasztás mellett) tehet egy előadás minőségéért. Alföldi hű volt önmagához. (A recenzió írójában itt felidéződik az élmény, amikor a 3tél előadás utáni beszélgetésen a darab szerzője, Tena Štivičić ámulva hallgatta Alföldit, amint a művéről beszélt.) Jónás Henriett erős akaratú, frusztrált, tragikus sorsú takarítónő. Bata Éva megformálásában olyan mai alak, akiről elhihető, hogy gyermek iránti megszállott vágya gyermeklopásra készteti. Hásszenrajter Herold szerepében, volt színházigazgatóként László Zsolt remekel. A bérház padlásán saját idealizált világában él. Fellengzős, ironikus, de bölcs értelmiségi, aki szívből viszonyul az (élet)színházhoz, és aki újra igazgatni szeretne. Jónás Pál, Henriett férje építésvezető. Krisztik Csaba hitelesen eleveníti meg a naiv, szorgos munkásembert, aki külföldön hajt a családért, és nem kételkedik feleségében. A lengyel cselédlányt, Pauline Piperkarckát Gellért Dorottya formálja meg. Kevés eszközzel meggyőzően játssza el a legalul lévő, kihasznált figurát. Fehér Diána Aida Wandaként, Hásszenrajter lányaként lázadó, első szerelmes és „fontos ember gyermeke”. Szirony Kornél e. h. nagyon autentikus mint Spitta Erik teológushallgató, aki Wanda udvarlója, és lelkes amatőr színész. Mehelke Brunót, Henriett testvérét Katona Péter Dániel alakítja. Hihetően erőszakos és gátlástalan. Ő egy igazi „patkány”, akinek az emberélet sem szent. Sirke Emil közös képviselő alakjában Schneider Zoltán az átlagos házlakót és a fontoskodó kisembert testesíti meg. Hásszenrajter volt tanítványát (és „barátnőjét”), Rütterbus Alíz színésznőt Berényi Nóra Blanka játssza jellegzetesen. Mai figura a darabban Kovácsné, a gyermekvédelmi szociális munkás, akit Martin Márta elevenít meg. Láthatóan ő az állam „képviselője” a házban. A deklasszált házlakók közül egy apa nélküli, lezüllött család két tagját, a Grófnét és nagylányát, Zelmát Tenki Réka hozza elénk. Mindkét szerepeben, felejthetetlen alakítást nyújtva. Jelen színpadra állítás – az eredetileg ötfelvonásos mű szövegének csak elenyésző töredékét használva – két felvonásban hozza a darabot mai körülmények közé. Ezt a nagy munkát Bíró Bence végezte el, aki (újra)fordító, átdolgozó és dramaturg egy személyben. Az átdolgozás és az aktualizálás – ahogy már korábban említettem – a rendező és a dramaturg példás együttműködésével most  nagyszerűen sikerült. Kálmán Eszter díszletei és jelmezei egyszerűen, mégis hatásosan szolgálják az összhatást. Az előadás videózás, zenei betétek, hangzavar és túlmozgásos rohangálás nélkül is igazi, figyelmet lekötő színház! Hauptmann drámájának „bérháza” kendőzetlenül illusztrálta kora társadalmát. „Mi megpróbáltuk kiszedni belőle ezt az írói távolságot, és a történetet ide közel hozni. Nem túl direkt módon, de mégis mai emberekkel, mai problémákkal. Ez egy társadalmi üst, amelyben mindenki benne van.” – fogalmaz Alföldi Róbert. Fontos eleme a jelen interpretációnak a művészet tükörfunkciójának hangsúlyozása. A tér, ahol a történet játszódik, egyfajta görbe tükör. A házban lakó Hásszenrajter színigazgató a magas művészetről és a klasszikus drámáról filozofál, miközben. – a valós élet színpadán – vérbeli tragédia zajlik, amiről ő szinte tudomást sem vesz. Ez a művészet és az élet közötti távolság a mai napig izgalmas kérdést vet fel. Mennyire vagyunk képesek „felülről” szemlélni azokat a tragédiákat, amelyek „alul” zajlanak, anélkül, hogy tennénk bármit?

Hauptmann darabja azért marad érvényes, mert nem ideologikus megoldást kínál, hanem rávilágít arra, hogyan képes egy rideg, érdekközpontú világ tönkretenni azokat is, akik vágynak az emberségre és a biztonságra. A patkányok metaforája arra figyelmeztet, hogy amíg a kiközösítettek sorsával nem törődünk, a romboló folyamatok észrevétlenül, alulról fogják erodálni az egész társadalmat. Bonyolítja a mai értelmezést, hogy míg a korábbi elnyomás direkt és látható volt, a mai a rendszerszintű kiszolgáltatottságban rejlik. Aki nem képes az önrendelkezésre (nincs tőkéje vagy járadéka), olyan munkára és egyéb szerpekbe kényszerül, melyben élete minden mozzanata a rendszert szolgálja, ő pedig csak fogyasztó és statisztikai munkaerő-egység marad.

Az előadást szerette a közönség. Méltán. A hosszú ünneplésre a rendező és a dramaturg is kijöttek a színpadra. A katarzis – happy end nélkül – fokozatosan állt elő. Sok néző magára ismert, és valamiféle empátia ébredt bennük a „többi házlakó” (vagy legalább önmaguk) iránt. Felderengett, hogy valamit tenni kell(ene), mert nem lehet az a vége, hogy „mindenki megy a levesbe”.

Hazafelé már konkrétabban is megfogalmazódott bennem a darabban ki nem mondott „irány”. Jó lenne, ha a lakhatás, az élelem és az egészségügyi biztonság nem “munkaerőpiaci” (sic!) pozíció függvénye lenne. Akkor a megélhetésért végzett tevékenység és az életvitel megszabadul(hat)na a bérmunka kényszertől és megteremhető lehet(ne) a személyes autonómia. És senki nem süllyedne patkány létbe.