A város, amelyet a helyiek egy évtizede még falunak neveztek, kényelmetlenül viselte új keletű, díszes rangját, igaz a régi köpönyöge már sehogy sem jött fel rá. A régi kukoricások helyére sorházak nőttek a földből, a kakasszó zavarni kezdte a városlakókat. A külterületen idegen hangzású szupermarketek csábították a vevőket. Néhány hősies faluvédő még állta a frontot, és viseletben vonult ki az ünnepnapokra, de új idők új dalai már ott visszhangzottak a parasztházak tornácain. A szerény főutcán havonta más vállalkozó kezdett reményteli üzletet. Bevétel helyett legtöbbször adósság várt rájuk.

A férfi itt nyitotta meg üzletét. Nem ez volt az első. Már jó néhány vesztes vállalkozás fűződött a nevéhez. Mivel a kudarcra volt berendezkedve, ez a bolt remekül illett a sorba. A férfi régi kapcsolatai révén jutott az apró üzlethelyiséghez, amely már jó ideje üresen állt, s az önkormányzat nem tudta hasznosítani. Először a cégtáblával bajlódott: agyagból formázta meg a betűket, és cseppet sem zavarta a betűk kancsalsága.

POÉME – ez állt rajta.

Néhány bátor és kíváncsi városlakó már az első napon beleskelődött, s mivel nem értették, mit is árul a tulajdonos voltaképp – a boltba betérve – zavartan nézegettek körbe.

A férfi, akinek kalapjai, könyvei, és saját gondolatai voltak, szívélyesen tájékoztatta a potenciális vásárlót:

– Verseket árulok. Higgye el, csakis a legjobb minőséggel dolgozunk.

– Verseket? – ámult a belépő.

– Jól hallotta.

– De hát az van odahaza is.

– Teljesen igaza van. Ebédhez való is van odahaza, mégis igénybe vesszük időnként az éttermi szolgáltatást. Vagy ha újabb példára vágyna: Asszony is van odahaza, mégis eljárnak a férfiak ide-oda.

Ez elgondolkodtatta a kérdezőt, és tovább kíváncsiskodott:

– Mit ajánl?

– Amint látja, a polcokon téma szerint sorakoznak az alkotások: versek állatokról, barátságról, türelemről, nőkről, sötétségről, félelemről. Kiválaszthatja a formátumot is: kérheti díszes lapra, vagy simára, szaténzacskóba, vagy lenvászonba, üvegburába, vagy bögrébe a reggeli kávé mellé. Árulunk hangos verset is, vagy olyat, amit a költő olvas fel. Természetesen ez a lehetőség csak azokra a kortárs írókra vonatkozik, akik élnek.

– De hát otthon is el tudom olvasni a verset, minek fizessek magának?

– Legyen őszinte önmagához: előfordult a mai nap, hogy elolvasott egy verset az otthonában?

– Természetesen nem – így a vevő.

– Természetesen – az eladó hangjában felfedezhető volt némi irónia. – Na látja, most megteheti. Soha vissza nem térő alkalom. Az első verset féláron kapja. Hétfőn Adyt árulom olcsóbban, kedden Kosztolányit, szerdán Csoórit, pénteken pedig a kortársakat. Néhány százasért az öné lehet. Csak egy kávé ára.

A bolt tulajdonosa elképzelte, ahogy nyitás előtt egy órával már sorban állnak a legújabb Kemény versért. Reménykedett benne, hogy Reményiket is viszik majd, mint a cukrot. Mosolygott, mikor arra gondolt, hogy hajnalban kel, mint a pékek, mert a városlakók nála kezdik a napot, hogy egy kis útravalót gyűjtsenek a reggeli csúcsforgalomhoz. Karácsony és húsvét előtt az istenes verseknek jól felmegy az ára, Valentin napon a szerelmeseké. Elképzelte, hogy a boltban árul majd verses bögrét, verses kötényt, verses naptárt, és pajzán versrészletekkel női alsóneműt.

Ha Amerikában nyitott volna meg a POÉME, ki tudja, talán a férfi megszerezte volna már első millióját, és újabb vállalkozáson törné a fejét. De a levegőben szálló kóros mennyiségű panasz-szmog hazájában máshogy alakult a történet.

Két hónap múlva a férfi elkezdte leszerelni a betűket a bejárati ajtó fölül.

Mégis valami különös jelenség indult el a lakosság körében. Előkerültek a poros kötetek a polcok hátsó sorából, és a helyi könyvesbolt elmondása szerint soha még annyi verseskötetet nem vettek, mint abban az évben.

– A francba. Már megint másnak csináltam jó üzletet – mondta a verses férfi, és bajsza alatt egy cinkos mosoly indult útjára.

Elővett a zsebéből egy lenvászonba csomagolt Pósa Lajos verset, és olvasni kezdte.

”Dalolj remény, dalolj aranyszívű madár, szegények dalnoka”.

Hallottam én, hogy Somogyban van nekünk egy rokonunk, készültem is mindig a vizitálására, de anyám nem tartotta jó ötletnek. Oka volt rá. A hatvanas években senki nem akart dicsekedni felkent pap rokonnal. Különösen nem, ha a fia egyetemre készült. Aztán diplomaosztás után már nem ellenezte, sőt, ő küldött. Bojár Cassino: A fává vált fiú története bővebben… →

Ez az év nem jól indult. Bandi barátom a váci pszichiátrián feküdt már hetek óta és a felesége hívott, hogy talán ideje elbúcsúznom tőle. Sokáig halogattam, mert féltem így viszontlátni. Aztán egy hétfői napon, január harmincadikán, közös születésnapunkon mégis rászántam magam. A kórterem előtt kisebbik lányával találkoztam, aki apja születésnapját jött köszönteni, de őt sem ismerte fel. Persze engem se. Kerekes tolószékben ült, keze-lába hozzákötözve, üres tekintettel meredt maga elé, a semmibe. Leültem egy székre szembe vele, és félhangosan búcsúzkodtam. Tudtam, hogy erre nem lesz már több alkalmam. Együtt megélt, régi kalandokról beszéltem, a gimnáziumi bulikról, barátokról, akik már várják abban a másik világban.  A kövesbérci titkos bandatanyánk említésekor váratlanul rám emelte tekintetét, és alig érthetően motyogta: „vasárnap… a vasárnapig …” Szólni akartam valakinek, hogy megismert, hogy beszél, de mire fordultam volna, már megint csak egy üres tekintet meredt rám.

Szombaton halt meg.

A következő napokban sokszor eszembe jutott, próbáltam magyarázatot találni utolsó szavaira. Végül is arra jutottam, talán addig, vasárnapig akart élni. Valamiért fontos lett volna Neki.

Bojár Cassino: Vasárnapi Jézuska bővebben… →

Az ajándékot a Jézuska hozza. Ezt hallottam mindenkitől kisgyermekkoromban. Nem értettem, s egyre csak azt mondogattam a szüleimnek, hogy nem lehet. Hogy vihetné az ajándékot minden kisgyereknek egyszerre, ugyanazon az estén? Nem. Nem lehetséges.

– A Jézuska jó előre odaadja a szülőknek az ajándékokat, és ők teszik Szenteste a karácsonyfa alá. – mondta édesapám, és így már elfogadtam azt a tényt, hogy az ajándékot tényleg a Jézuska hozza.

Mégsem hagyott nyugodni a dolog. Öcsémmel, szót fogadó, jó gyerekek voltunk, de kíváncsiak is, és a mindennapi életünkbe egy kis kópéság is belefért.

– Mi van, ha a Jézuska már elhozta az ajándékokat? – dugtuk össze fejünket az öcsémmel, amikor egy délután egyedül maradtunk otthon. – Akkor itt van valahol? Keressük meg!

Nem is gondoltunk bele, hogy mit teszünk. Feltúrtuk a szekrényeket, kibeleztünk minden fiókot, bebújtunk az ágy alá, még a padláson is kerestük, de nem találtunk semmit.

– Gondolkozzunk, hol lehet – huppant mellém a szőnyegre, csalódottan az öcsém. Sóhajtva bámult a plafon felé, és meglátta a nagy bőröndöt a szekrény tetején. – Ez az! A Jézuska nem bírta el a sok ajándékot, és biztosan a bőröndben hozta. – kiáltotta boldogan. Székre álltunk, belekukucskáltunk és ott volt! Mennyi doboz! Ennyi ajándékot még soha nem kaptunk!

Szolnoki Irma: Életem legtanulságosabb karácsonya bővebben… →

Van az a találós kérdés. Senki és valaki élnek egy nagy házban. Senki elment vadászni, valaki madarászni. Ki maradt a házban? A kérdésre persze nincsen helyes válasz, nem jó a senki, és nem jó a valaki. Esetleg senki, aki voltaképpen valaki? Netán valaki, aki egyúttal senki? Nem. Az a jó válasz, hogy nincs válasz.

Egy barátommal filmet néztünk Szilveszter estéjén. Coco Chanel életéről szólt a film, mire a végén a barátnőm megjegyezte: – Látod, ő is milyen sokra vitte végül, pedig éppen olyan senki volt, mint te. Picit zavarodottan válaszoltam: – Általában a senkik viszik sokra.   Bevallom akkor nagyon rosszul esett az a megjegyzés. Valaki azzal vigasztalt később: végtére is mindannyian senkik vagyunk.

Ha küszködsz, senki leszel, ha küzdesz, lehetsz valaki. Mi a különbség? Talán az, ha valaki bármibe beleteszi a lelkét is, és nem csak csinálja vakon, mint egy gép… akkor valaki van abban, amit csinál, és ezért lesz őbelőle is valaki.

Tulajdonképpen nincs okom megsértődni. Igen, egy senki vagyok. Egy senki lánya. Apám ötven szorgos éve alatt rengeteg munkával avatta magát senkivé. Nem tudja senki, mennyi nyelés, fájdalom, izzadság kell hozzá, hogy azt a házat, amelyet valaki megálmodott, vagyis szűk körben publikált, azt ő, a kőműves megépítse.

Aki valaha hasonló cipőben járt az tudja, mennyi kreativitás kell hozzá, hogy ami papíron jól működik, az az anyag világában, esőben, hóban, sárban, köröm alá szorult hidegben létrehozva is biztosan jó legyen. Hogy mennyi ötlet veszett így kárba, nyilvánosságra hozatal nélkül, azt senki sem tudhatja. Igen, vér és verejték tapad minden épülethez. Úgy tűnik, kell nekik ez az áldozat. A senkik vére és verejtéke, mint a piramisoknál és a nagy falaknál.

Mi volt előbb, hogy senkinek éreztem magam, ezért senki lettem, vagy senkinek születtem és az maradtam. Vagy csak nem tudom elképzelni, hogy valaki leszek, ezért nem bírok átugrani abba az idősíkba, ahol valaki lehetek.

Az az igazság, hogy egyes senkik és porszemek azt álmodják, hogy az ő gyerekükből, is lehet majd valaki. Igen, ez az álom merész és szemtelen, de mégis az ilyen álmok egyszer beteljesülnek. Az én szüleim nem mertek ilyet álmodni. Még élnek mindketten, de még most sem mernek ilyet álmodni, inkább egy illedelmes, kishitű álmot álmodnak.

Álmodjatok rólam nagyot! Enélkül senki maradok, mert a senkik valakije, többnyire senki, ha nincs óriási lelki ereje kimászni ebből a hatalmas pókhálóból. Jól látja ezt, aki valakinek született, és ezért gondolhatja, hogy máris valaki. Őt már valakik, valakinek álmodták.

Én meg azért sem vagyok még valaki, mert ha az lennék, egyszerűen leperegnének rólam mások szódobálódzásai. Nem érdekelnének a jelzők, a nevek, a címek, a címkék. Tanulnom kell még, hogy valaki legyek, de nem az iskolapadban.

Egy porszem vagyok csupán, akit fél évszázad alatt egy-egy pillanatra felkapott a szél, de folyton leejtett. Sohasem repülhetek folytonosan, talán mert túl könnyű vagyok még, túl kevés. A szél is tudja, nem érdemes velem vacakolni. De ha egyszer végre szállok a szelek szárnyán, és elérek a nagy vízhez, ahol minden kezdődött, elveszek majd a tengerben, alámerülök a fenekére, bekerülök kagyló belsejébe. De a kagyló sem akarja ezt a porszemet.

Van Salvador Dalinak egy képe, a címe: Gyöngy. Gondolkodtam rajta, mit üzenhet a cím. Később rájöttem. Ha a gyöngyről lefejtenénk a mindenféle lerakódást, ami azt olyan selymes fényűvé teszi, a megkövült kagylónyálat, és ami marad nem több, csak egy kis piszok. Tökéletes porszem, ha úgy tetszik isteni. Mint az a lány a Dali képen.

Vállalom pillanatnyi senkiségem, vállalom a porszemet, aki vagyok, tudva, hogy bennem van a gyöngy lehetősége. Kezdem már érteni: csak akkor érhetek el oda, ha már eszem ágában sincs gyönggyé válni, ha megbékéltem a porszemmel, aki vagyok.

Akárki akármit gondol, ez lehetséges! Valaki tagadni fogja ezt, és valakik majd megmosolyogják kicsinyes álmodozásaimat.

De egyet biztosan tudok: senki sem tudhatja. Én magam sem.

(Az írás korábban megjelent a www.terezanyu.hu oldalon)

Már csak ez hiányzott! Agyagos vödrök, színtelen szőkén málló sár, házilag összetákolt keverőteknők, tapasztószerszámok és megannyi,  modern nappaliba nem illő eszköz. Petra óvatosan lépkedett a házat elborító idegen tárgyak között. Nem, nem attól félt, hogy bepiszkolja a cipőjét. Attól tartott, hogy őrült pusztítást visz végbe, ha hirtelen jött indulatának engedve szétrúgja az előtte kaotikusan szétszórt szerszám-egyveleget. Precíz, racionális, rendszerető nő volt. Új házuk belseje, amelybe fél éve költöztek, pontosan tükrözte egyéniségét. Szerette a modern dolgokat. Szívesen követte a divatot, de öltözékébe szeretett becsempészni egy-egy mértéktartó eleganciát képviselő örök darabot. A házat is így rendezte be –mindenütt az acélszürke, a fehér és fekete színek üveggel keresztezett kombinációja, amelyben a szemet itt-ott a nagyanyai örökségből származó klasszikus vonalú kristályváza, lágyan ívelt vonalakkal kidolgozott falióra hökkentette meg.

A férje nem volt otthon, egy idegen férfihang zavarta meg a csendet.

Víg Dóra: Két évig egyáltalán nem bővebben… →

illusztrációk: pixabay.com

Amikor 1945-ben Apámat visszahelyezték Magyarhonba, én már világot járt embernek számítottam, mind a 8 évemmel. Pedig ez még csak amolyan előjáték volt, ha a későbbi évekre, évtizedekre gondolok. Nyíregyháza volt az öreg Demeter szülővárosa, itt húzódtunk meg, mert nincs abban semmi különös, hogy a föl-földobott kő oda vágyik vissza, ahol legelébb is földobták. Meg aztán ezidőtájt itt élt Nagybátyám, Andris bá’ Ő vette szárnyai alá a családot. Ötvenes, jó eszű, jó humorú fickó volt az öreg. Tudott élni és az életet meg is tudta becsülni. Különösen a sajátját. Bojár Cassino: A titok bővebben… →

(Illusztráció: Tomkó Ádám – Szabadság)

Éva álmában hatalmas zöld mezőben fut. Ameddig a szeme ellát, egyedül van. Madár nem repül az égen, virág sincs a mezőn. Rohan a végtelen rónán, lába szárát csapkodja a fű, haja lobog, a szíve egyre gyorsabban ver, kapkodja a levegőt. Homloka verejtékezik, az izzadtságcseppek a szemébe folynak.

Felébred. A hálóinge izzadt, lepedője gyűrött, takarója a földön. Szétnéz a szobában, minden a helyén van, a fáradtságtól alig tud megmozdulni. Sóhajt, igyekszik egyenletesen lélegezni.

Elgondolkodik. Mit jelent ez a visszatérő álom? Fél valamitől? Hova szaladt, és miért? Eltévedt, vagy valami elől menekült? Talán rossz döntést hozott, amikor elköltözött idősödő szüleitől. De már harmincéves, és hetente meglátogatja őket. Talán valami szép dolog köszönt be az életébe.

Megtalálja az igazit? Azért fut, hogy siettesse a találkozást?

Gondolatait a telefon csörgése zavarja meg. Ki lehet az? Felveszi a kagylót. Az anyja hangját hallja: „Balesetünk volt, gyere a debreceni kórház sürgősségi osztályára!”, és a vonal megszakad. Nem érti, mi történt. Hogy kerültek a szülei Debrecenbe, miért mentek oda?

Gyorsan magára kapkodja a ruháit, telefonál a munkahelyére, és máris rohan a kocsijához. Rémült. Álmában talán a bekövetkezett baleset elől szaladt? Megérezte, hogy valami történni fog?

Keze remeg, amikor beindítja az autóját. Nyugalmat erőltet magára, hiszen kétszáz kilométert kell megtennie. Számolni kezd, mindig ezt teszi, ha ideges. Gyorsan kiér az M3-ra, és az ötödik sebességbe kapcsol. Mindenkit megelőz. Álmában is így rohant, de akkor nem tudta, hová. Görcsösen fogja a kormányt. Előtte egy Trabant próbál megelőzni egy teherautót, de csak párhuzamosan haladnak. Csökkentenie kell a sebességet, rájuk dudál, és felvillantja a fényszórót. Annyira siet, hogy még ez a pár másodperc is fontos. Végre a Trabant befejezi az előzést, ő rátapos a gázra. Mindenkit lehagy, már százötvennel megy. Reméli, nem mérik be a radarral.

Nincs GPS-e, ezért Debrecenben érdeklődnie kell, merre van a kórház. Mire megtalálja, az anyját nem láthatja, mert a főorvos éppen operálja. Az apjáról hallgatnak. Mondják, üljön le, várjon. Nem tud leülni. Fel-alá sétál a folyosón, percenként megnézi a karóráját, de az idő lassan múlik. Semmi sem történik. Tudják, hogy itt van, mégsem mondanak semmit. Meddig tart még a műtét? Mindjárt megőrül!

Nyílik az ajtó, hárman lépnek ki rajta. Hozzájuk siet, bemutatkozik, és a szüleiről érdeklődik. Az egyik fehér köpenyes – ő a főorvos – a szobájába hívja, leülteti.

– A szüleinek tegnap késő este autóbalesetük volt – kezdi a főorvos. – Alig hagyták el Debrecent, egy kamionnal ütköztek. Az ön édesapja vezetett, az édesanyja mellette ült – rövid szünetet tart, majd folytatja: – Amikor a mentők megérkeztek, sajnos az édesapján már nem tudtak segíteni, meghalt. Az édesanyja állapotát még a helyszínen stabilizálták, és már innen, a kórházból telefonált önnek. Nyílt csonttörése és belső zúzódásai vannak, de rendbe fog jönni. A folyosón megvárhatja, amíg kitolják a műtőből. – Elhallgat, figyeli Éva reakcióját, majd folytatja: – Fogadja őszinte részvétemet! Ha valamire szüksége lenne, szívesen segítek.

Éva nem érti, és nem fogja fel, amit a főorvos mond. Látja, hogy beszél, mozog a szája, de a szavak értelme nem jut el a tudatáig. Mintha köd ereszkedett volna az elméjére, amely mindent betakar, és homályossá tesz.

Egy-egy hangfoszlány időnként beszűrődik és felerősödik, azt ismételgeti „meghalt, meghalt”. Meredten néz a semmibe, majd testét megrázza a hirtelen feltörő zokogás, könnyei elerednek. Már kezdi felfogni, valami visszafordíthatatlan történt.

Amikor az anyját kitolják a műtőből, hozzárohan, szólongatja, de ő nem felel. A megfigyelőbe viszik, ahová Éva még nem mehet be.

– Időbe telik, amíg az édesanyja magához tér az altatásból, addig a folyosón kell várakoznia! – mondja a nővér.

– Megvárom! – zokogja Éva.

Nem tud leülni, és várni. Fel-alá járkál, minden idegszála pattanásig feszül, szeretne elszaladni, csak futni, futni, maga mögött hagyni ezt az egészet. Nem tudja felfogni, hogy az apja meghalt.

Szédül. Dél van, és ő még nem is reggelizett. Iszik egy kis vizet, talán jobban lesz tőle, a kis fekete pókok majd eltűnnek, amiket mindig akkor lát, ha leesik a vérnyomása.

A nővér kijön a megfigyelőből, közli Évával, tíz percre bemehet anyjához, aki már magához tért.

Félve nyitja ki az ajtót, odamegy az ágyhoz, homlokon csókolja az anyját, megsimogatja a kezét. Látja, hogy mozog a szája, mond valamit, mintha vigasztalná, de nem érti miért. Megint csak hangfoszlányokat hall:

– Apádnál hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltak… azt mondták, két hónapja van… egy specialistához jöttünk… nem tudnak rajta segíteni. – Arca eltorzul, mély lélegzetet vesz, minden erejét összeszedi, hogy be tudja fejezni a mondanivalóját – Apádat a baleset a szenvedéstől mentette meg – hangja elcsuklik, testét zokogás rázza meg, de mintha megkönnyebbült volna. Elmondta a titkot, amiért Debrecenbe jöttek.

Éva lassan összerakja a hangfoszlányokat, és megfejti az álmát: Ő menekült a tragédia elől, az apja pedig megmenekült a szenvedéstől.

2016. október 19., 9:05 és 10:35 között

A parkon át haladok, beugrom a piacra fokhagymáért, talán azért is, hogy megvédjen engem minden rossztól, ami várhat rám. Bandukolok a tétova napsütésben a nagyjainkról elnevezett utcákon. Feltűnik egy titokzatos Hadianyagraktár, és a torkomban dobog a szívem, de nem a hadianyagraktár miatt, hanem amiatt, hogy nem arrafelé visz az utam, hanem a hivatalba, és még az ostobának is érthető módon ki van téve a nyíllal dekorált tábla, hogy „Okmányiroda”.

Jager Luca: Rémhivatal bővebben… →