Radnóti László: Szamárfül Newtonnak

 

 

 

 

Csősz- Rada Beáta fotója Gödöllői Fotós Kör

VILÁGSZÁM! – hirdette a takarékosan apró szórólap. (Ezek a szuperlatívuszok mindig gyanúsak és agyonhasználtak, ezért hosszas győzködésre döntöttem úgy mégis, hogy beadom a derekam.)

A cirkusz neve valahonnan ismerős volt, de Világszám-Tónióról még sohasem hallottam. Este hétkor pontosan kezdődött az előadás. Egészen tisztes nézősereg gyűlt össze, csak imitt-amott csúfoskodott egy-egy üres szék. Amióta a csodák házhoz jönnek mindenféle égi csatornákon, azóta egyre nehezebben élnek meg ennek a megvesztegethetetlen művészetnek a művelői. Az állatszámokat nem kedvelem, nem is nagyon figyeltem, inkább sajnálkoztam, de az akrobaták tökéletes koreográfiája és könnyedsége láttán szívesen tapsoltam, mert ez valódi teljesítmény. Itt nincsenek összeköttetések, felsőbb kapcsolatok, felmenők érdemei. Tudni kell a szakmát és kész. Még háló sem feszült a gyűrű alatt, igazi tétje volt minden mozdulatnak. Újabb két kutya- és galambszám után leoltották a lámpákat. Semmi zene, csak dobpergés hívta a reflektor fénycsóvájába Tóniót, aki már az első pillanatban megbabonázta a nézőteret. Hallatlan magabiztossággal, csupán testbeszédével adta tudtunkra: „én vagyok a legjobb!”

Világító kék szemének fölényes tekintetével végigpásztázott a nézőtér sorain, mintha hipnotizálni akart volna valamennyiünket. Volt ebben a nézésben valami, ami tömör szótlansággal arról is árulkodott, hogy mindent tudok a világról, ne legyenek kétségeitek, mert nekem sincsenek magam iránt és, ha netán önhittnek, netán túlzottan sejtelmesnek találnátok, várjatok az ítélettel, fogtok ti még ámulni és szégyenkezni a kishitűségetek miatt!

Szelíd kétkedéssel vártam a folytatást. Sok kötéltáncos számot láttam már, de minden produkció ugyanaz volt, legfeljebb az artista alatt tátongó mélység volt más – néha száz méter, két lakótorony padlása között, az utca fölött –, itt azonban, a kupola alatt, két szemben lévő oldalon lógott be a térbe két „trepni”, olyan kis asztalka, amelyről a légtornászok is indulni szoktak, néha pillanatokra megcsúfolva a gravitáció törvényét a trapézon.

Hibátlanul hófehér trikóban és ugyanilyen nadrágban Tónió az egyik lábát a kötéllétra első fokára tette, előzőleg ugyanis tompa csörömpöléssel zúdult le a manézsba a húsz méteres magasból egy olyan kötélhágcsó, amelynek fokait sima rudak képezték. Aha, szóval valóban kötéltánc következik – csiripelt bennem a roppant találékony fölismerés. Mint valami transzban, egy menyét gyorsaságával kúszott föl a magasba, hogy ott bizonyítsa valóban egyedülálló voltát. Aztán fönt a félhomályban leült egy percre a deszka szélére, hogy kifújja magát, mert ez mégiscsak négy emelet, pihenés nélkül!

Vajon mit látott onnan fentről, ha lenézett egyáltalán? Inkább éreznie kellett a több száz szempár kíváncsi üzenetét. A szemekhez tartozó fejek és testek lázas mocsárrá folytak össze, amely enyhén hullámzott is, mintha fortyogna. Mi, a lentiek, különböző energiákat sugároztunk Tónió felé, aki egyszer csak fölállt, az alatta lüktető embertészta kigőzölgését karmesteri mozdulattal elhessentette magától, a tömeg pedig úgy némult el, hogy a lélegzetét is visszafogta.

A Művész úr a bal lábát előre nyújtva tapogatózó mozdulatot tett, amikor a fénycsóvába lépett, majd távolodni kezdett a trepnitől, közelítve a másik felé. Apró léptekkel haladt, miközben enyhe ívben hajló egyensúlyozó rúdját erős marokkal szorította. Ebben a szörnyen magányos magasságban anyagtalanná vált számára a világ, távoli és beláthatatlan messzeségbe tűnt, a dolgok elvesztették jelentőségüket a steril és üvegharangszerű űrben, az ő világa csúcsán.

Van, persze hogy van rajta kívül még számtalan kötéltáncos, mestere, sőt valódi művésze ennek a szakmának, akik kiérdemelték tudományukkal a legszebb jelzőket, mert olyan súlytalanul siklottak át a drótkötélen, a sátortető alatti térben. Aki azonban rá akar szolgálni „A Legnagyobb” névre, és akit nem lehet egyszuszra a többiekkel említetni, annak a szokásos kötéltánchoz hozzá kell tennie valamit, valami hallatlant, valami még-sohasem-volt-ot, ami ellentmond Newton igazságának. Annak könnyedén át kell lépnie a gátlásain és a várakozásokon, pontosabban: elvárásokon, amiket a közönség támaszt iránta. Mindezt sokkoló, mondhatni, rettenetes módon kell túlszárnyalnia.

A szörnyű és a zavarba ejtő, (talán lenyűgöző), egyáltalán nem Tónió produkciójának fölépítésében rejlett. Nem a „Kunst-stiklik” számában vagy azok külsőségeiben, hiszen úgy kezdte a műsorát, mint bármelyik társa teszi a kötélen. Tömlő nélküli kerékpárra ült és néhányszor megtette az utat a két trambulin között. Aztán a látványok bemutatásának ritmusa egyre gyorsult. Gesztusai azt a benyomást keltették, mintha egy közúton, idegesen tülkölő autók káoszán kellene átvergődnie, apró réseken átsuhanva, mint olyasvalaki, aki késésben van a munkahelyéről. Szeméből kitörölte az álmot, egy mellette elhaladó tündérnek csókot dobott, egyszer még füttyre is ragadtatta magát, (my bicycle), majd váratlanul megszakította a produkciót. Öklével a levegőbe bokszolt, szájával sötét, kerek lyukat formált, mintha „a”-t mondana, majd a fejét lehúzva, pantomim mozdulattal jelezte, hogy majd’ összeütközött a magasban egy madárral.

Végül célba ért, csakhogy Tónió nem úgy tett, mint amikor valaki éppen eljut a munkahelyére. Ez inkább valami szórakozóhely lehetett. A háttérből előre tolt egy hűtőszekrényt, vagy valami ehhez hasonlót, kivett belőle néhány üveget, egy jégkocka-tartót, pár jégdarabot kiütögetett a formából, bele egy pohárba, majd egy láthatatlan partnerének egészségére koccintott. Csak egyetlen pohár volt a színen, de határozottan hallani lehetett két összekoccantott, teli pohár csengését. Komótos mozdulattal szájához emelte a csillogó poharat és lassan, látható élvezettel kiitta annak tartalmát.

A következő szám sem keltette azt a képzetet, hogy valamilyen munkahelyről lenne szó, inkább az élvezetek otthonára lehetett gondolni. Tónió beemelt a látótérbe egy ósdi, tölcséres gramofont, gyenge kattogó hang kíséretében felhúzta a lejátszó rugóját, a szerkentyű tányérjára bakelitlemezt helyezett és odaadó áhítattal hallgatta a fölcsendülő zenét, miközben fejét a hangtölcsér irányába fordította. Átszellemült arcáról azt lehetett leolvasni, hogy felettébb élvezi a muzsikát, jelesül Csajkovszkij zongoraversenyét. Mimikája azt is kifejezte, hogy micsoda felüdülést jelent neki a mű élvezete, a fáradságos erőfeszítés után. Mindez már azután történt, hogy egy hintaszékbe telepedett, csakhogy ez a billegés és az elernyedés – talán pillanatokig tartó szendergés – nem hozott számára igazi pihenőt. Fölkelt, a hintaszéket hátratolta a kupola alatti árnyékba, és egy összehajtható ággyal tért vissza a kopf-gép fénysugarába. Lefeküdt és a takaró alá bújt, úgy, hogy a fejét is betakarta. Csak sejteni lehetett, hogy ott fekszik, mert a pokróc alatti körvonalak egy testet rajzoltak ki. Természetesen ez a pihenés is csak másodpercekig tartott, Tónió felült, egy táskából szappant, apró lavórt, ecsetet és borotvakést kotort elő, jellegzetes csattogó hang kíséretében egy bőrszíjon megfente a borotvát, és pontos mozdulatokkal végezte a reggeli szőrtelenítés szertartását, amely mindig egy új nap kezdetének első ténykedése.

A műsornak eddig a pontjáig még mindig nem derült ki, hogy Tóniónak mi volt az eredeti szándéka, amikor a közönségnek csókokat dobálva és integetve azt akarta sugallni pantomimjével, hogy láthatatlan partnere segítségével képes tökéletes illúziót kelteni, jóllehet jeges szél meg tűző napsütés egyszerre nehezítik a dolgát ott fönn a magasban.

Az utolsó számban már nem volt futó utalás sem arra, hogy lenne ott mellette egy immár csak zavaró partner. A levegőben egymás után sorjázó helyzetekből eltűnt a kétség és ámítás: a szóló-produkció éppenséggel misztikus magányban zajlott, amelyből sugárzott bizonyos önelégültség és a magárautaltság fölénye. Mintha egy szigorú, szonátaformában előadott táncpantomimot látott volna a néző, három, egymástól élesen elkülönülő tételben előadva, ami nem kívánt semmiféle konkrét cselekményt ábrázolni, de amelyben a sorrend mégiscsak fontos. A cél azonban nyilvánvaló lett: elbizonytalanítani a szemlélőt, hogy végül maga se tudja, ébren van-e, vagy csak hipnotikus álmot lát. A témák és a variációk úgy építkeztek, hogy az első és a harmadik tételben előbb fokozódó tempó érvényesült, majd azt mérséklődő szimmetria követte, míg a középső tételt fokozatosan hosszabbodó szünetekkel, csaknem megmerevedésekkel tarkította a művész, mintha a kiállásokkal gondolatban minden korábbit igyekezne fölidézni, mondhatni újraalkotni, azoknak csendes összeszedettségében a folytatást mérlegelné, miközben a kötéltánc mibenlétébe enged betekintést.

Hasonló, vagy legalábbis megközelítő produkciókat láthattunk már más kötéltáncosoktól, ha nem is ilyen koncentráltat és gazdagot, sokoldalúságról és tökélyről árulkodót, amelyhez olyan magas fokú táncművészeti adottság párosul, mint Tóniónál. Legnagyobb különbség – és egyben a legfélelmetesebb, ugyanakkor örömteli is – abban a körülményben rejlett, hogy ő a kötéltánc tökélyre vitelét a csak képzeletében létező kötélen valósította meg. A kupola alatti tér két szemben lévő oldalán a trambulinok között mélységes űr tátongott, bármiféle korlát vagy háló nélkül. Kötél: sehol. Tónió úgy lépkedett a mélység fölött és kereste lábával a biztos támaszt, mintha lenne ott valami. Mozgásában volt ritmus, szekvenciák és a magas művészet ellenpontjai, miközben minden mozdulatából sugárzott, hogy az egyensúlyáért küzd, és bármikor halálra zúzhatja magát. Mégsem volt kétesélyes a produkció. Egyetlen végkifejlet létezhetett, és a közönség kénytelen volt minden energiáját mozgósítva szurkolni, hogy tökéletes, azaz hibátlan legyen a látvány.

Lebilincselt és bűvkörébe vont Tónió estéről estére megismétlődő bravúrja. Persze kíváncsivá is tett, mi a titka? Vajon minden városban, ahol föllép, ugyanazt nyújtja? Mindig és mindenütt képes a maximumot produkálni? Egy évvel az után, hogy először – majd még háromszor egymásután – befizettem a kötéltánc-király műsorára, megnéztem őt még egyszer egy külhoni nagyvárosban. Tónió rendkívüli erőfeszítései, hogy a semmibe nemcsak egy drótkötelet képzeljen, hanem azon könnyedén – végtagjainak épsége és egészsége, sőt élete közvetlen veszélyeztetése nélkül – látványossággal szolgáljon, bizony alaposan igénybe vették, hogy ne mondjam, megviselték testi és szellemi energiáit. Ami megmaradt benne a súlyos terhelés után, az aligha lehetett elég a következő este illuzionista készleteinek pótlására, azaz tartalékok képzésére, gondoltam.

És valóban. A feltöltődés időszakában gyakran panaszkodott kínzó álmatlanságról, bár így is sokat aludt, csaknem egész nap, és csupán a délutáni órákban szállt ki a tollak közül, hogy feleségét panaszok özönével árassza el. Nagy sóhajtozások közepette fogyasztotta el az ágyban elé tálalt ételt, és sűrűn ismételgette, mennyire terhére van ez az egész. És talán azért is, hogy nyomatékot adjon kedvetlenségének, egyre gyakrabban borított ki egy-egy leveses tányért a paplanra, vagy öntötte ki a poharat a párnájára. Körülötte szökdécselő, toporgó feleségét ilyenkor mindig valami rossz előérzet gyötörte, és már-már pánikban várta az estéket. Némely napokon Tónió az ébredés után úgy érezte, hogy a világ minden nyomorúsága az ő vállát nyomja, fejében sötét gondolatok kergették egymást, és úgy siránkozott, mint egy hivatásos siratóasszony: kezét tördelte, olykor felzokogott a világ szörnyűségeire-, de főként a múlandóságra gondolva. Lelkivilágának nyomorúságos állapota kirajzolódott az arcára is, bár állítása szerint világfájdalmának mértékét nem tükrözte. Egyetlen szóval lehetett kifejezni ezt az állapotot: melankólia. Ez itt most nem köznapi értelemben értendő, hanem a pszichiátria fogalmai szerint, és rögvest – korlátozóan – hozzá kell fűzni, hogy a tünetek túlzott mérvű magamutogatással és kihívó kacérsággal is társultak.

Erőinek kímélése érdekében, és avégett, hogy melankóliája ne kapjon további tápot a külvilágtól, Tónió a fellépéseire érvényes egyedi szerződésekbe újabb részleteket, illetve feltételeket vetetett föl. Ezek meglehetősen sajátságosak voltak, de a cirkusz igazgatója már ismerte a művész gyakran hangulat-vezérelte követeléseit. Nem lepődött meg az igényen, hogy a nézők figyelmét időnként el kell terelni, pontosabban: más irányba fordítani, a tömeg mormogását el kell fojtani, a ragyogó szemekben ki kell oltani az aggódó együttérzést, a lent ülő „embertészta” ne szemlélje merev figyelemmel (és nyakkal) az ő, mármint Tónió bravúrjait. Ezért aztán a direktor Tónió minden föllépése előtt mikrofont ragadott, és több nyelven is elmagyarázta a közönségnek, hogy legyenek tekintettel a művész úr megromlott egészségi állapotára, aki most nincs olyan erőben, hogy „imaginációs képességével” kötélhidat építsen a semmibe, ezért ha valaki mégsem lenne kíváncsi és lemondana az előadás további részleteiről, akkor a pénztárnál azonnal visszakaphatja a belépőjegy árának tizedét. (Ócska trükk volt, no, csak csigázta a feszültséget, mert senki sem mozdult). Majd folytatta: aki viszont marad, az fonjon képzeletbeli kötelet a kötéltánc-király talpa alá, ezzel is mintegy tehermentesítve őt! Rendben?

Bizony eltelt néhány perc, amíg a nézők fölfogták, mit is kérnek tőlük valójában, és ha aztán, nem ritkán, üdvrivalgással kísérve felhangzott a kupoláig az egetverő IGEN!-üvöltés, Tónió már fönt állt a trambulinján, és lábának tapogató mozdulatával vizsgálta a kötél (ezúttal már a közönség által odaképzelt kötél) feszességét, és annak teherbíró képességét. A műsor a régi mederben folyt, ha volt is valami eltérés, az nem bírt jelentőséggel. Az előadás vége azonban alkalmas lett arra, hogy igazolja ennek az egyedülálló művésznek valóban különleges voltát. Amint a kötéltánc utolsó mozzanata is lezajlott, Tónió hirtelen és teljesen váratlanul fölfelé indult. Nem ugrott, csak suhant. Mielőtt a publikum viharos tetszésnyilvánítása dübörögni kezdett, ő a sátor tetején az e célból vágott csapóajtót bevágta maga mögött, és ezúttal egyedül képzelve maga elé egy kötelet, egyenesen a lakókocsijába jutott, amelynek ajtajában a felesége toporgott, és nagy megkönnyebbüléssel, sóhajtva simogatta meg király-férje gyérülő haját.

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kérjük adja meg a hiányzó számot *