Bojár Cassino: Vasárnapi Jézuska

Illusztráció: pixabay.com

Ez az év nem jól indult. Bandi barátom a váci pszichiátrián feküdt már hetek óta és a felesége hívott, hogy talán ideje elbúcsúznom tőle. Sokáig halogattam, mert féltem így viszontlátni. Aztán egy hétfői napon, január harmincadikán, közös születésnapunkon mégis rászántam magam. A kórterem előtt kisebbik lányával találkoztam, aki apja születésnapját jött köszönteni, de őt sem ismerte fel. Persze engem se. Kerekes tolószékben ült, keze-lába hozzákötözve, üres tekintettel meredt maga elé, a semmibe. Leültem egy székre szembe vele, és félhangosan búcsúzkodtam. Tudtam, hogy erre nem lesz már több alkalmam. Együtt megélt, régi kalandokról beszéltem, a gimnáziumi bulikról, barátokról, akik már várják abban a másik világban.  A kövesbérci titkos bandatanyánk említésekor váratlanul rám emelte tekintetét, és alig érthetően motyogta: „vasárnap… a vasárnapig …” Szólni akartam valakinek, hogy megismert, hogy beszél, de mire fordultam volna, már megint csak egy üres tekintet meredt rám.

Szombaton halt meg.

A következő napokban sokszor eszembe jutott, próbáltam magyarázatot találni utolsó szavaira. Végül is arra jutottam, talán addig, vasárnapig akart élni. Valamiért fontos lett volna Neki.

Hetek, hónapok teltek el, történtek dolgok, jók és kevésbé jók, de nem ment ki a fejemből az a „vasárnapig”. Egy szomorkás, esős napon, amikor az ember életkedve is elmegy, érdekes dátumokra figyeltem fel. Hiszen én is vasárnap születtem, egy csikorgóan hideg januári vasárnapon. Első házasságomból született lányom is, sőt akkor, hatvanegy december 24.-én még karácsony napja is volt. És ha ez nem a sors ujja, második gyermekem miért született hetvenkettő április 23.-án vasárnap? Talán jobb is lenne nem firtatni a sors szeszélyeit. Nem vagyok vallásos, nem mondhatom, hogy Isten útjai amúgy is kifürkészhetetlenek. De ha már eddig jutottam, és az a rohadt eső csak esett, most már azért is látni akartam mi vár még. Már itt is volt a következő vasárnap ’73 december 23. Emlékszem, nagyobbik lányommal babát mentünk nézni. Szerettem volna karácsonyra valami nagyon szépet, emlékezeteset venni neki. Az egyik játékboltban – valahol a Rákóczi úton – meglátott egy sírós, hajas babát és felcsillant a szeme. Voltak szebbek is (ára nem számított volna) de mindenáron ehhez ragaszkodott. Amikor megvettem, szinte földöntúli boldogsággal borult a nyakamba. Cuki vagy apu – mondta – és hazáig mosolygott. Csak sokkal később tudtam meg, hogy már volt egy pontosan ilyen babája, és azért ragaszkodott a másodikhoz, mert a nagybátyjának ikerlányai voltak. Így aztán neki is lettek.

De szépséges karácsony volt és csak azért nem a legszebb, mert az hetvennyolcban volt. Nagymaroson laktunk és az a csoda esett meg, hogy velünk karácsonyozott nagyobbik lányom is. Vidéken azt a szokást vettem fel, hogy szenteste minden évben elmentem az éjféli misére. Említettem, hogy nem vagyok vallásos, de a hangulat, az alkalom, az ottani svábok áhítata, a kézen fogható csodavárás mindig megérintet. És ezen az éjféli misén ott voltak velem a lányaim is. Talán csak kíváncsiságból, egyfajta kaland kedvéért. De én egészen biztosan tudom, hogy az volt életem legszebb karácsonya. A templomot csak a leheletek fűtötték és hazafelé is nagyon hideg volt, fújt a szél. Emlékszem a lányok két oldalról belém karoltak, összebújtunk és hazáig csacsogtak, nevetgéltek. Majd lefagyott a fülem, az orrom is elcseppent a hidegben, de semmi pénzért nem húztam volna ki a kezem, nem oldottam volna meg ezt a bensőséges összefonódást. Lám milyen kevés kell a felejthetetlen, egy „életre szóló” emlék születéséhez.

Pedig a vasárnapok és karácsonyok története tud szomorú is lenni. Nyolcvankilenc szentestéje is egy vasárnapra esett, anyám kórházban volt. Nem először és egyre gyakrabban. A rák lassan felfalta mindenét. Délután bementem hozzá és megígértem, hogy másnap is jövök, csak a szentestét ugye Nagymaroson kell töltenem a családdal. Mondta, hogy persze, menjek csak nyugodtan, nevelőapám majd ott marad még. Távozáskor hosszan elkísért a tekintete. Csendesen karácsonyoztunk, és mint mindig, most is elmentem az éjféli misére. Amikor a pap felmutatta az ostyát, a lehajtott fejek felett dacosan meredtem rá. – Ha vagy, és ha Isten vagy, tedd, hogy ne szenvedjen, gyógyítsd meg és minden évben eljövök majd megköszönni – ígértem. Másnap a déli vonattal érkezett a nevelőapám elmondani, hogy anyám az éjjel meghalt.

Azóta nem járok éjféli misére.

Egy hozzászólás a(z) “Bojár Cassino: Vasárnapi Jézuska” bejegyzéshez

  1. Felkavaróan szép és könnyesen megmosolyogtató, mint minden történeted! Jó volt olvasni, köszönöm.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kérjük adja meg a hiányzó számot *