Állok a garázsajtó előtt és farkasszemet nézek vele. Nagyapám halála óta senki sem tette be oda a lábát. Nem tiszteletből, ez nem egy memento mori. Egyszerűen senki sem képes bejutni.  A tetőgerendákra nagyapám örömmel tette fel az éles kerti szerszámokat és más egyéb tárgyakat. Vasvilla, fűrész, többfajta kasza, éles pengék, amikre, ha csupán ránézel, megvágnak. Gereblyék, ásók, kapák, egyszerűen minden, és nem csak a gerendákon, de a garázs többi szegletén is. Polcok is akadnak, rajta további tárgyakkal. És hogy ez miért rémít meg bárkit is? Azért, mert a hat unokából hármat majdnem lefejeztek már ezek az éles szerszámok. Nem egyszer kísérelték meg, hogy átjussanak a veszélyes tárgyak hadán, de még ha egy kicsit is sikerült előrébb jutniuk, a győzelmük nem tartott sokáig, mert akkor ráléptek valamire, ami arcon ütötte őket, vagy elcsúsztak valamin. Jármű nincs az épületben, mégis olajfoltok, és egyéb folyadék-maradványok éktelenkednek a padlón.

Végül mind feladták. A családom nem akarta kipakolni a garázst, mert úgy gondolták, hogy a nagyapánk szelleme nem engedi őket tovább, és ezért nem mertek semmihez nyúlni. Mint legkisebb unokán, most rajtam a sor, hogy megkísértsem a sorsot. A többiek közvetlen nem árulták el, csak sugdolódzni hallottam őket, hogy keresnek valamit, és ezért szeretnének bejutni a garázsba, így nem tudok mit tenni, magamtól kell kiderítenem, hogy mi az.

Kinyitom az ajtót, a zsanérok nyikorogva figyelmeztetnek a bent lévő veszélyekre. A fény, amit beengedek, szürkévé tesz mindent. A leesett dolgok még mindig a földön hevernek, a fejem felett még így is Damoklész kardja függ. Mély levegőt veszek, mintha fejest készülnék ugrani a medencébe. Ahogy belépek, sikerül megcsúsznom valamin, megpördülök, de megvetem a lábam, ezt a piruettet egy balerina is megirigyelné. Ennek hála, pont elkerül a felém közeledő vasvilla. A szívem úgy dübörög a mellkasomban, mintha menekülni akarna ebből a helyzetből, de nem adom fel. Lebukok a lehajló kasza előtt, így észreveszem a lábam előtt lévő gereblyét, és átlépem. A hátam mögül hangot hallok, valami lecsúszni készül a helyéről, előre ugrok, így csak a penge hangos csörömpölésétől ijedek meg, amikor leesik. A polcba kapaszkodom, onnan is kiáll pár nyél, köztük és a földön lévő fekete zsákok között oldalazva próbálok hátra jutni. Szűk a hely, de sikerrel járok. Előre dőlök és a térdemre teszem a kezem, hogy megpihenjek, közben szaporábban veszem a levegőt. Fogalmam sincs, hogy mióta tartottam vissza a lélegzetem, de most, hogy így látszólag biztonságban vagyok, kiélvezem a tüdőmbe áradó oxigént. Felegyenesedek és visszanézek a bejáratra, olyan érzésem van, mintha vitt volna az ár. Hagytam, hogy a szerszámok vezessenek. Szerintem ebbe a rokonok bele sem gondoltak.

Egy régi munkapad van előttem, amin valami fehérlik, más nincs is rajta. A fény úgy esik, hogy jelzőfénnyé változtatja a fehér borítékot. Óvatosan a kezembe veszem, mintha attól tartanék, hogy az is bánthatna. Kinyitom. A nagyapám végrendelete az, és az áll benne, hogy aki leküzdi az akadályokat, és eljut idáig, minden vagyonát megörököli. Felnevetek, mert minden ingósága, ami volt, az itt van a garázsban.

Kolozs Kitti Anna: Perverz humorát a nagy szája tudja csak felülmúlni. A kreativitása nem csak az írásaiban, de a borítóterveiben is meglátszik. Egy ideje már a Pusztító írókörhöz tartozik.

Csima 1985 tavaszán, negyvenhét éves korában került az intézmények-hez. Már nem volt kezdő, megjárt néhány munkahelyet és a szamárlétrát is derekasan megmászta. Legalábbis tehetségéhez meg szorgalmasan gyűjtögetett ismereteihez képest. Egyébként az intézmények nevet még az „átkos”-ban találták ki a kortárs művészet e nagy múltú palotájára. Volt másik, közismertebb neve is, de Csimában valahogy ez maradt meg, ezt találta jellemzőnek rá. Persze nem az épületet, inkább az intézményesített tevékenységet tisztelték meg vele. Akkor még mindent intézményesítve engedtek, vagy nem engedtek, egy sejtelmes, arc nélküli társaság – a párt – nevében. Mindent ez a párt csinált, kivéve egyet: soha nem tévedett. De hát ez lerágott csont, nem erről szól a történet. Ami ebből lényeges: hogy Csima odakerült. Bojár Cassino: A rendszerváltó (részlet) – Te kit választanál? bővebben… →

Az anyja a kerti fotelben ült. Jobb keze lelógott, a nehéz cappuccinós üvegpohár lehúzta a földig. Az utcáról, a kerítésléceken át csak ezt látta, a nádfotel magas támláját és az ernyedten csüngő kezet. Mersdorf Ilona: Kávészertartás bővebben… →

Már gyerekorom óta szeretném, hogy a születésnapomon, ami november végén van, leessen az első hó. Talán azért, mert olyan lenne, mintha a természet is velem ünnepelne. Így aztán a szülinapom reggelén mindig úgy kelek fel, hogy az ablakhoz rohanok, reménykedve kinézek rajta, és belebámulok saját csalódott tükörképembe.

Az egyik alkalommal, úgy hétéves lehettem, a nagymamám a vállamra tette a kezét és megkérdezte, hogy mit várok? Egy kis csodát magamnak – feleltem. Kolozs Kitti Anna: Az első hó bővebben… →

A lift ajtaja durván csattan a hatodik emeleten. Klára apja végre hazaért. Akár egy félresikerült bádog harang – gondolja a lány a kattanásáról –, de legalább megbízhatóan teszi a dolgát. Az apja is olyasféle lett, mint egy félrekondult harang attól a naptól kezdve, amikor az anyja elhagyta őket. Mondatai onnantól erőtlenül, tompán kongtak. Szemöldöke bozontossá vált, szakállt növesztett, haja túlnőtte elhagyatott ábrázatát. Koszos zakójának bélése itt-ott szakadozott.

Klára az ajtóhoz húzódik. Hallgatózik. Testében elindul a remegés. Hiába fülel, csak az ismerős hangok jutnak el hozzá: apja cammogó léptei, a rácsos ajtó nyikorgása, földre dobott aktatáska, kulcszörgés. Semmilyen női csevej, semmilyen magassarkú cipő kopogása nem hallatszik.

Vendéget várnak estére. A nőt, aki valaha az anyja, Tibornak pedig felesége volt. Klára egész nap készülődött. Tétován fogta össze a haját – vajon tetszeni fog neki? –, sután húzta magára a kedvenc pólóját, a kés megbicsaklott a kezében krumplihámozás közben. Alaposan kitakarított. A szekrény tetejét is lemosta, elhúzta a súlyos bútort, hogy az ágy mögötti részt is felsúrolja. Közben végig a találkozásra gondolt.

A percek most hosszúra nyúlnak. Szeretne a paplan alá bújni, mint gyerekkorában, hogy ne kelljen érezni ezt az émelyítő bizonyosságot a gyomrában. A bejárati ajtó továbbra sem nyílik. “Tudtam, hogy ez lesz. Mégis mire számítottam? Talán fél bejönni. Képtelen a szemembe nézni, és megmondani az igazat: hogy nem jött el. Hogy Kiss Klára annyit sem ér az anyjának, mint egy folt a kabáton.” Keze a bejárati ajtóba kapaszkodik. Szédülni kezd: mintha összenyomnák a falak, omlani készülne a mennyezet. “Miért nem jön már be?!” A józan felismerés hirtelen érkezik: “De hát mit vár tőle? Mindketten elárvultak.”

Elképzeli a délutáni jelenetet: Úgy peregnek előtte az események, mint egy régi filmvásznon: apja bizonyára akkor is gyűrött zakóban állt a Losonczi téren. Kezében aluljárós csokrot szorongatott, haját kapkodva igazította. Eleinte izgatott lehetett: váltogatta a lábát, rágta a körmét, egyik kezéből a másikba tette a virágot. Aztán ahogy múltak a percek, megváltozott a testtartása. Klára szinte maga előtt látja az apját, ahogy belecsúszik a jól ismert szomorúságba.

Ahogy Klára erre gondol, elhatározza, hogy ő megállítja a ráomló mennyezetet, ő szétfeszíti a falakat, ő nem támasztja többé az ajtót az apjára-anyjára várva. Nekiáll teríteni.

A megkarcolt, régi tányérokat szépen az asztalra fekteti, és eligazgatja a viaszosvászon terítőn. Vizespoharakat vesz elő. Figyelmesen dolgozik. Szalvétahajtogatás közben végig a vaníliafagylaltra gondol. Felidézi azt a késő nyári fülledt délutánt, amikor egyedül bolyongott a Kálvária téren. Egy ismeretlen asszony hívta meg két gombóc fagylaltra. Ma sem tudja, miért. Először nem akarta elfogadni, aztán mégis ráállt a dologra. Nehezen tudott választani a kínálatból. Nem volt szokásuk a fagylaltozás.

A fiatal, pultos lány türelmetlen nógatta: – Válassz vaníliát! A vaníliafagylaltban nem lehet csalódni!  – Klára megjegyezte ezt a mondatot, s hinni kezdett benne, mint a szeplőtelen fogantatásban. Vaníliafagyi mindig van. Nem tűnik el, mint az anyja egy bágyadt kedden. Vanília és csokoládé egymás mellett, mint két biztos íz nyugszik az alumínium ládákban hűvösre téve. Mint ők ketten az apjával.

Az egymásba keveredő édes vanília és a keserű étcsokoládé tökéletesen harmonizált. Nem tudni, hogy a jószándékú hölgy, a fuvola dallama, a párakapu arcára hulló cseppjei, vagy az épp megkonduló harangszó volt az oka, de Klára döntő felismerésre jutott akkor: Az anyja ugyan magával vitte a bőröndökkel együtt a falovacskás gyermekkorát is, de mindez elmúlt. Bevégeztetett.

Most, hogy eszébe jut ez a régi felismerés, már nem hiányzik annyira, hogy kinyíljon az az ajtó. A kilincs belülről és kívülről is egyaránt csukható. Most, hogy visszagondol a vanília ízére, már nem akar csalódni többé.

Épp ebben a pillanatban érkezik meg az apja, Klára lesegíti a Losonczi térben megmártózott zakóját, és lerakja elé a desszertet: – A vaníliafagylaltban nem lehet csalódni, apa! – mondja, s mellé kanyarint egy kevéske csokoládét.

Filep-Pintér Eszter – Gyógypedagógusból lett édesanya, anyafából faragott írótanonc. Utazáskor megismeri önmaga kevéssé ismert szegleteit. Új színeket, hangokat, illatokat gyűjt, de mind mögött keresi az örök emberit.

Soha nem hittem, hogy van olyan, hogy átlagos. Egy átlagos délután, amikor a monotonitás kereke pörög. Semmi meglepetés, semmi változás, de a rendszer mindig ugyanaz lenne? Egy egyszerű, szokványos élet, mely sablonosan mindenkire ráhúzható? Mindig azt gondoltam, egy kicsit több az egész. A dolgok, amiket teszünk, nem ugyanúgy tesszük, mindenki egy kicsit másképp dolgozik és létezik.

A parkban sétálok, nézem a varangyzöld lombos fákat, és ezen rágódom.

A szomszéd néni kutyáját hozom ide sétálni. A duci tacskó meglepő fürgeséggel kapkod a bogarak után. Nyugodtan lecsatolom a pórázról, itt a lábam körül futkos, nem megy messzire. Találok egy nyugis padot és letelepszem. Körbenézek. Nem mesze tőlem furcsa kinézetű úr ül. Újságot olvas, cigarettázik és magában dünnyög. Horgas orr, buja, patkányszürke szemöldök, vékony, enyhén lefelé görbülő száj és hátborzongató kinézet társul hozzá. Bokáig érő szénfekete viharkabátot és kemény karimájú kalapot visel, kezén fekete bőrkesztyű. Az újságból felnéz egyenesen rám, meglátva sötét pillantását, ijedten kapom el tekintetem, és úgy érzem jobb, ha megyek. Füttyentek a dakszlinak.

– ­Dagi Gróf, indulunk haza! Gyere! – ám a tacsi eltűnt. Körbetekintek, ha elveszítem, a szomszéd néni kitekerti a nyakam.

– Arra ment – dörmög a padon ülő alak, és balra mutat.

– Köszönöm – suttogom, és már rohanok is.

Hogy lehet egy túlsúlyos tacskó ilyen gyors, morfondírozok. Mindenhova nézek, csak az útra nem. Neki rohanok egy nőnek.

– Hé! – sikkant fel.

– Elnézést, hölgyem – nyögöm. Még életemben nem láttam szebb nőt. Aranyló fürtjei, levendula illata, pisze orra és mosolygós szeme van. Cseresznyevirág-rózsaszín szája mosolyra görbül a riadalom után.

– Semmi baj, kedves. Menjen csak, Dagi Gróf már az úsztatónál várja – hangja kellemes, mint a tavaszi napsütés, mint egy kis madár éneke, mint a friss péksüti roppanása. Mintha már hallottam volna.  – Ha most megbocsát, mennék is. Már rég késésben vagyok.

Azzal már tipeg is el. Pitypangsárga kabátja és virágos szoknyája ring a lépéseivel. Alig bírom levenni róla a szemem és elindulni a másik irányba, az úsztató felé. De álljon meg a menet, honnan tudta, hogy egy kutyát keresek, Dagi Gróf névvel? Hisz eddig itt sem volt.

Elhatározom magam és a fák között visszaindulok. Bokrokban bujkálok, teljesen úgy érzem magam, mint valami lesifotós. A szép hölgy a padon üldögélő úrhoz megy és leül mellé.

– Késtél.

– Te pedig mindig pontos vagy – kacag a nő. Szégyenérzet fog el, miért hallgatom ki két idegen beszélgetését, de már nem bírok megmozdulni. A nő kis táskájából tükröt vesz elő és púdert.

– Már elég csinos vagy.

– Nem kedvesem, soha nem leszek elég csinos – azzal púderozni kezd. – Ha elég csinos lennék, nem kéne a napnak minden percét a külsőm alakításával tölteni.

– De már így is tetszel az embereknek.

– Oh, dehogyis! Nekik csak az tetszik, ami rajtam van. A smink, a ruha, a parfüm. Nem néznek mélyebbre, nehogy fájjon az ott talált csúf igazság. Egy kellemes és szerethető hazugság vagyok. Míg te drágám, az egyszerű, pontos, fájdalmas igazság.

– Drágám, te mindig, olyan szépeket mondasz. Viszont most mennem kell, vár egy temetés, egy kórház sürgőségi osztálya és egy öreg házaspár kis lakása.

– Nekem is indulnom kell. A kórházba mehetünk együtt, nekem a szülészeten lesz dolgom.

– Induljunk! – az úr belekarol kedvesébe és elindulnak. Ahogy távolodnak, úgy halkul a hangjuk. Én meg csak állok és bámulok utánuk.

Percek múlva indulok csak el a kacsaúsztató felé, ahol rá is találok a tacskóra. A part széléről ugatja a kacsákat.

– Gyere! – füttyentek oda neki. A kutya észrevesz és odalohol hozzám. A pórázt a nyakörvre kattintom és hazafelé indulunk.

Ez is csak egy átlagos vasárnap lenne a sok közül?

Tóth Jázmin, 21 éves. Éli az átlagos fiatal felnőttek életét, egyetemen tanul és próbál megállni a saját lábán. Számára azonban még mindig legfontosabb dolog a család. Szeret sportolni és kint lenni a szabadban. Keresi a kalandot, nem otthonülő típus. Spontán elhatározásokat tesz és kitartó, hogy elérje célját. Szabadidejét kreatívan tölti, rajzol, olvas vagy írogat. Kicsit művészlélek, gyakran álmodozik hihetetlen világokról.

Vörös Eszter Anna alkotása www.facebook.com/eyciirartshopandgallery

Már akkor tudom, mekkorát vétek, amikor meghúzom a ravaszt. Az ütőszeg lecsap, a töltény pedig belevész az éjszakába. Remélem, hogy örökre ott marad, és soha nem látom viszont. Főleg nem egy másik élőlénybe fúródva. Nagyot szitkozódok, amikor a rengeteg mélyéről felreppennek a madarak és néma csend támad. Eltaláltam valamit… Kolozs Kitti: Az erdő lelke bővebben… →

Suhajda Zsuzsa fotója Gödöllői Fotós Kör

Angelika kisasszony majdnem leesett az ülésről, amikor a vonat nagy kerékcsikorgás közepette megállt. Egy pillanatra kidugta a fejét az ablakon, de vissza is húzta, mert a sűrű füsttől rátört a köhögés. Nem ilyennek remélte első találkozását a székesfővárossal, de tudta, rengeteg ideje lesz felfedezni Budapestet a vőlegénye oldalán. A gondoltra összeszorult a szíve. Szerette volna elhitetni magával, hogy az izgalomtól vagy az örömtől, de nehezen ment. Egy könnycsepp gördült le az arcán,a füst csípte a szemét.

Visszaemlékezett a furcsa levélre, amit apja kapott egy ködös csütörtök délután. Egy eltűntnek hitt másod-unokatestvértől jött, aki állítása szerint hallott Angelika szépségéről, és szerette volna megkérni a kezét a fia számára. A boríték egy fényképet is rejtett, ami pont olyan homályos volt, mint az apja emlékei a távoli rokonról. De a levelet nehéz merített papírra írták, és a kecsesen kanyarított betűk mögött gazdagság sejlett. Hozományt nem kértek, nem is lett volna. Túl könnyűnek tűnt minden. Apja nehéz szívvel egyezett bele a házasságba, de más esélyük nem volt. Az öreget mar csak az a vágy tartotta életben, hogy a lányának jó férjet találjon, aki gondoskodik róla. Angelika megrázta a fejét, és összeszedte a kevéske holmiját. A vonat furcsán üresnek tűnt, a többi utas leszállt, amíg ő elbámészkodott.  Olyan volt, mintha egyedül lenne széles e világon. Sütő Fanni: Északi pályaudvar bővebben… →

Csősz- Rada Beáta fotója Gödöllői Fotós Kör

VILÁGSZÁM! – hirdette a takarékosan apró szórólap. (Ezek a szuperlatívuszok mindig gyanúsak és agyonhasználtak, ezért hosszas győzködésre döntöttem úgy mégis, hogy beadom a derekam.)

A cirkusz neve valahonnan ismerős volt, de Világszám-Tónióról még sohasem hallottam. Este hétkor pontosan kezdődött az előadás. Egészen tisztes nézősereg gyűlt össze, csak imitt-amott csúfoskodott egy-egy üres szék. Amióta a csodák házhoz jönnek mindenféle égi csatornákon, azóta egyre nehezebben élnek meg ennek a megvesztegethetetlen művészetnek a művelői. Az állatszámokat nem kedvelem, nem is nagyon figyeltem, inkább sajnálkoztam, de az akrobaták tökéletes koreográfiája és könnyedsége láttán szívesen tapsoltam, mert ez valódi teljesítmény. Itt nincsenek összeköttetések, felsőbb kapcsolatok, felmenők érdemei. Tudni kell a szakmát és kész. Még háló sem feszült a gyűrű alatt, igazi tétje volt minden mozdulatnak. Újabb két kutya- és galambszám után leoltották a lámpákat. Semmi zene, csak dobpergés hívta a reflektor fénycsóvájába Tóniót, aki már az első pillanatban megbabonázta a nézőteret. Hallatlan magabiztossággal, csupán testbeszédével adta tudtunkra: „én vagyok a legjobb!” Radnóti László: Szamárfül Newtonnak bővebben… →

A város, amelyet a helyiek egy évtizede még falunak neveztek, kényelmetlenül viselte új keletű, díszes rangját, igaz a régi köpönyöge már sehogy sem jött fel rá. A régi kukoricások helyére sorházak nőttek a földből, a kakasszó zavarni kezdte a városlakókat. A külterületen idegen hangzású szupermarketek csábították a vevőket. Néhány hősies faluvédő még állta a frontot, és viseletben vonult ki az ünnepnapokra, de új idők új dalai már ott visszhangzottak a parasztházak tornácain. A szerény főutcán havonta más vállalkozó kezdett reményteli üzletet. Bevétel helyett legtöbbször adósság várt rájuk.

A férfi itt nyitotta meg üzletét. Nem ez volt az első. Már jó néhány vesztes vállalkozás fűződött a nevéhez. Mivel a kudarcra volt berendezkedve, ez a bolt remekül illett a sorba. A férfi régi kapcsolatai révén jutott az apró üzlethelyiséghez, amely már jó ideje üresen állt, s az önkormányzat nem tudta hasznosítani. Először a cégtáblával bajlódott: agyagból formázta meg a betűket, és cseppet sem zavarta a betűk kancsalsága.

POÉME – ez állt rajta.

Néhány bátor és kíváncsi városlakó már az első napon beleskelődött, s mivel nem értették, mit is árul a tulajdonos voltaképp – a boltba betérve – zavartan nézegettek körbe.

A férfi, akinek kalapjai, könyvei, és saját gondolatai voltak, szívélyesen tájékoztatta a potenciális vásárlót:

– Verseket árulok. Higgye el, csakis a legjobb minőséggel dolgozunk.

– Verseket? – ámult a belépő.

– Jól hallotta.

– De hát az van odahaza is.

– Teljesen igaza van. Ebédhez való is van odahaza, mégis igénybe vesszük időnként az éttermi szolgáltatást. Vagy ha újabb példára vágyna: Asszony is van odahaza, mégis eljárnak a férfiak ide-oda.

Ez elgondolkodtatta a kérdezőt, és tovább kíváncsiskodott:

– Mit ajánl?

– Amint látja, a polcokon téma szerint sorakoznak az alkotások: versek állatokról, barátságról, türelemről, nőkről, sötétségről, félelemről. Kiválaszthatja a formátumot is: kérheti díszes lapra, vagy simára, szaténzacskóba, vagy lenvászonba, üvegburába, vagy bögrébe a reggeli kávé mellé. Árulunk hangos verset is, vagy olyat, amit a költő olvas fel. Természetesen ez a lehetőség csak azokra a kortárs írókra vonatkozik, akik élnek.

– De hát otthon is el tudom olvasni a verset, minek fizessek magának?

– Legyen őszinte önmagához: előfordult a mai nap, hogy elolvasott egy verset az otthonában?

– Természetesen nem – így a vevő.

– Természetesen – az eladó hangjában felfedezhető volt némi irónia. – Na látja, most megteheti. Soha vissza nem térő alkalom. Az első verset féláron kapja. Hétfőn Adyt árulom olcsóbban, kedden Kosztolányit, szerdán Csoórit, pénteken pedig a kortársakat. Néhány százasért az öné lehet. Csak egy kávé ára.

A bolt tulajdonosa elképzelte, ahogy nyitás előtt egy órával már sorban állnak a legújabb Kemény versért. Reménykedett benne, hogy Reményiket is viszik majd, mint a cukrot. Mosolygott, mikor arra gondolt, hogy hajnalban kel, mint a pékek, mert a városlakók nála kezdik a napot, hogy egy kis útravalót gyűjtsenek a reggeli csúcsforgalomhoz. Karácsony és húsvét előtt az istenes verseknek jól felmegy az ára, Valentin napon a szerelmeseké. Elképzelte, hogy a boltban árul majd verses bögrét, verses kötényt, verses naptárt, és pajzán versrészletekkel női alsóneműt.

Ha Amerikában nyitott volna meg a POÉME, ki tudja, talán a férfi megszerezte volna már első millióját, és újabb vállalkozáson törné a fejét. De a levegőben szálló kóros mennyiségű panasz-szmog hazájában máshogy alakult a történet.

Két hónap múlva a férfi elkezdte leszerelni a betűket a bejárati ajtó fölül.

Mégis valami különös jelenség indult el a lakosság körében. Előkerültek a poros kötetek a polcok hátsó sorából, és a helyi könyvesbolt elmondása szerint soha még annyi verseskötetet nem vettek, mint abban az évben.

– A francba. Már megint másnak csináltam jó üzletet – mondta a verses férfi, és bajsza alatt egy cinkos mosoly indult útjára.

Elővett a zsebéből egy lenvászonba csomagolt Pósa Lajos verset, és olvasni kezdte.

”Dalolj remény, dalolj aranyszívű madár, szegények dalnoka”.