Szófa kategória bejegyzései

Hosszabb írásainkhoz helyezkedj el kényelmesen, tedd fel a lábad a szófára.

Bojár Cassino: A titok

horse-1201143_960_720

illusztrációk: pixabay.com

Amikor 1945-ben Apámat visszahelyezték Magyarhonba, én már világot járt embernek számítottam, mind a 8 évemmel. Pedig ez még csak amolyan előjáték volt, ha a későbbi évekre, évtizedekre gondolok. Nyíregyháza volt az öreg Demeter szülővárosa, itt húzódtunk meg, mert nincs abban semmi különös, hogy a föl-földobott kő oda vágyik vissza, ahol legelébb is földobták. Meg aztán ezidőtájt itt élt Nagybátyám, Andris bá’ Ő vette szárnyai alá a családot. Ötvenes, jó eszű, jó humorú fickó volt az öreg. Tudott élni és az életet meg is tudta becsülni. Különösen a sajátját. Bojár Cassino: A titok bővebben…

Feketéné Bencsik Julianna: Menekülés

Tomkó Ádám_Szabadság

(Illusztráció: Tomkó Ádám – Szabadság)

Éva álmában hatalmas zöld mezőben fut. Ameddig a szeme ellát, egyedül van. Madár nem repül az égen, virág sincs a mezőn. Rohan a végtelen rónán, lába szárát csapkodja a fű, haja lobog, a szíve egyre gyorsabban ver, kapkodja a levegőt. Homloka verejtékezik, az izzadtságcseppek a szemébe folynak.

Felébred. A hálóinge izzadt, lepedője gyűrött, takarója a földön. Szétnéz a szobában, minden a helyén van, a fáradtságtól alig tud megmozdulni. Sóhajt, igyekszik egyenletesen lélegezni.

Elgondolkodik. Mit jelent ez a visszatérő álom? Fél valamitől? Hova szaladt, és miért? Eltévedt, vagy valami elől menekült? Talán rossz döntést hozott, amikor elköltözött idősödő szüleitől. De már harmincéves, és hetente meglátogatja őket. Talán valami szép dolog köszönt be az életébe.

Megtalálja az igazit? Azért fut, hogy siettesse a találkozást?

Gondolatait a telefon csörgése zavarja meg. Ki lehet az? Felveszi a kagylót. Az anyja hangját hallja: „Balesetünk volt, gyere a debreceni kórház sürgősségi osztályára!”, és a vonal megszakad. Nem érti, mi történt. Hogy kerültek a szülei Debrecenbe, miért mentek oda?

Gyorsan magára kapkodja a ruháit, telefonál a munkahelyére, és máris rohan a kocsijához. Rémült. Álmában talán a bekövetkezett baleset elől szaladt? Megérezte, hogy valami történni fog?

Keze remeg, amikor beindítja az autóját. Nyugalmat erőltet magára, hiszen kétszáz kilométert kell megtennie. Számolni kezd, mindig ezt teszi, ha ideges. Gyorsan kiér az M3-ra, és az ötödik sebességbe kapcsol. Mindenkit megelőz. Álmában is így rohant, de akkor nem tudta, hová. Görcsösen fogja a kormányt. Előtte egy Trabant próbál megelőzni egy teherautót, de csak párhuzamosan haladnak. Csökkentenie kell a sebességet, rájuk dudál, és felvillantja a fényszórót. Annyira siet, hogy még ez a pár másodperc is fontos. Végre a Trabant befejezi az előzést, ő rátapos a gázra. Mindenkit lehagy, már százötvennel megy. Reméli, nem mérik be a radarral.

Nincs GPS-e, ezért Debrecenben érdeklődnie kell, merre van a kórház. Mire megtalálja, az anyját nem láthatja, mert a főorvos éppen operálja. Az apjáról hallgatnak. Mondják, üljön le, várjon. Nem tud leülni. Fel-alá sétál a folyosón, percenként megnézi a karóráját, de az idő lassan múlik. Semmi sem történik. Tudják, hogy itt van, mégsem mondanak semmit. Meddig tart még a műtét? Mindjárt megőrül!

Nyílik az ajtó, hárman lépnek ki rajta. Hozzájuk siet, bemutatkozik, és a szüleiről érdeklődik. Az egyik fehér köpenyes – ő a főorvos – a szobájába hívja, leülteti.

– A szüleinek tegnap késő este autóbalesetük volt – kezdi a főorvos. – Alig hagyták el Debrecent, egy kamionnal ütköztek. Az ön édesapja vezetett, az édesanyja mellette ült – rövid szünetet tart, majd folytatja: – Amikor a mentők megérkeztek, sajnos az édesapján már nem tudtak segíteni, meghalt. Az édesanyja állapotát még a helyszínen stabilizálták, és már innen, a kórházból telefonált önnek. Nyílt csonttörése és belső zúzódásai vannak, de rendbe fog jönni. A folyosón megvárhatja, amíg kitolják a műtőből. – Elhallgat, figyeli Éva reakcióját, majd folytatja: – Fogadja őszinte részvétemet! Ha valamire szüksége lenne, szívesen segítek.

Éva nem érti, és nem fogja fel, amit a főorvos mond. Látja, hogy beszél, mozog a szája, de a szavak értelme nem jut el a tudatáig. Mintha köd ereszkedett volna az elméjére, amely mindent betakar, és homályossá tesz.

Egy-egy hangfoszlány időnként beszűrődik és felerősödik, azt ismételgeti „meghalt, meghalt”. Meredten néz a semmibe, majd testét megrázza a hirtelen feltörő zokogás, könnyei elerednek. Már kezdi felfogni, valami visszafordíthatatlan történt.

Amikor az anyját kitolják a műtőből, hozzárohan, szólongatja, de ő nem felel. A megfigyelőbe viszik, ahová Éva még nem mehet be.

– Időbe telik, amíg az édesanyja magához tér az altatásból, addig a folyosón kell várakoznia! – mondja a nővér.

– Megvárom! – zokogja Éva.

Nem tud leülni, és várni. Fel-alá járkál, minden idegszála pattanásig feszül, szeretne elszaladni, csak futni, futni, maga mögött hagyni ezt az egészet. Nem tudja felfogni, hogy az apja meghalt.

Szédül. Dél van, és ő még nem is reggelizett. Iszik egy kis vizet, talán jobban lesz tőle, a kis fekete pókok majd eltűnnek, amiket mindig akkor lát, ha leesik a vérnyomása.

A nővér kijön a megfigyelőből, közli Évával, tíz percre bemehet anyjához, aki már magához tért.

Félve nyitja ki az ajtót, odamegy az ágyhoz, homlokon csókolja az anyját, megsimogatja a kezét. Látja, hogy mozog a szája, mond valamit, mintha vigasztalná, de nem érti miért. Megint csak hangfoszlányokat hall:

– Apádnál hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltak… azt mondták, két hónapja van… egy specialistához jöttünk… nem tudnak rajta segíteni. – Arca eltorzul, mély lélegzetet vesz, minden erejét összeszedi, hogy be tudja fejezni a mondanivalóját – Apádat a baleset a szenvedéstől mentette meg – hangja elcsuklik, testét zokogás rázza meg, de mintha megkönnyebbült volna. Elmondta a titkot, amiért Debrecenbe jöttek.

Éva lassan összerakja a hangfoszlányokat, és megfejti az álmát: Ő menekült a tragédia elől, az apja pedig megmenekült a szenvedéstől.

 

Jager Luca: Rémhivatal

Illusztráció: pixabay.com
Illusztráció: pixabay.com

2016. október 19., 9:05 és 10:35 között

A parkon át haladok, beugrom a piacra fokhagymáért, talán azért is, hogy megvédjen engem minden rossztól, ami várhat rám. Bandukolok a tétova napsütésben a nagyjainkról elnevezett utcákon. Feltűnik egy titokzatos Hadianyagraktár, és a torkomban dobog a szívem, de nem a hadianyagraktár miatt, hanem amiatt, hogy nem arrafelé visz az utam, hanem a hivatalba, és még az ostobának is érthető módon ki van téve a nyíllal dekorált tábla, hogy „Okmányiroda”.

Jager Luca: Rémhivatal bővebben…

Szolnoki Irma: Véleményem a trágárságról

Illusztráció: pixabay.com
Illusztráció: pixabay.com

Használtam és használom a csúnya szavakat. Betonkeverésnél, amikor a lapát véresre marja a tenyeremet, víz és áramkimaradásnál, mert órákra megbénítja az életterünket, apám korai halálakor, haláltusát vívó pici babám mellett, éjszakánként, zokogva. Káromoltam már az Istent is.

Szolnoki Irma: Véleményem a trágárságról bővebben…

Szolnoki Irma: Még hogy csak Darwin parázik?

p1230540

Váratlanul folytam bele. Erdélyiné, Kati barátnőm erősködött velem, hogy aki ilyen emaileket ír, mint én, annak az IRodalmi KerekAsztal tagjai közt a helye. Nem vettem komolyan az ötletet, mivel én nem írok semmit, csak levelezgetek. Nem értem rá, értelmét sem láttam, csak kívülről csodáltam a történéseket. Ő lelkesen mesélt készülő könyvről, felolvasó estről, és nem utolsósorban az IRKA – s barátokról és a novelláiról.

Szolnoki Irma: Még hogy csak Darwin parázik? bővebben…

Sütő Fanni: Hamu és lencse

Vörös Eszter Anna: Aranysziget
Vörös Eszter Anna: Aranysziget

 

 

 

 

 

 

 

 

Kilökött a család – így lettem cseléd.

Jussom csak munka és szegényes ebéd

– semmi hála. De ha jön az éj ,

a nap halála, testem borsóhéj

mélyéből előgurul a lélek.

“Ne félj” súgja az éj, s én nem félek.

Mint jó szerető ölel az álom,

illó csodacipő dereng a lábon,

ringó csípővel táncolunk a bálon

s még reggel is az álom-waltzot járom.

Élet és álom – hamu és lencse,

szegény lányoknak nem jár szerencse.

 

De egy nap! Az álom valóság. Kiabál

a rikkancs ” A várban áll a bál!

Minden leány jöjjön, a herceg párra vár!

És a szívem dobban, remény lángja

lobban és fűt, mint a halotti máglya,

amin eddigi vágyaim égnek:

Egyszer, csak egyszer látszani szépnek!

 

Hajamban hamu, kemény a kezem,

rajtam már nem segít semmilyen selyem…

Rebben a homály, izzik a parázs

“Mindent megold egy bűbáj vagy varázs”

súgja az árny, e tündéri banya

régen nem látott ál-keresztanya.

“Egy csepp csoda itt, egy csöpp csáb amott

s hercegünk szíve már lángra kapott!”

Ragyog az arcom, hát mégis lehet,

hogy valaki meglát és engem szeret?

De mindez túl szép, hogy igaz legyen

hogy valaki vélem csodát tegyen.

A csoda sincs ingyen. Zálogot kérnek,

de mim van nékem, földi szegénynek?

“Ha nincsen rá pénz, a lelked is jó”

mosolyog rútul a tündér-anyó.

Azt nem lehet! A lelkem a kincsem,

lelkemen kívül más kincsem nincsen!

“Ugyan mit aggódsz, ha beléd szeret,

zálogod épségben visszaveszed!

Csak csókoljon meg, ez nem nagy dolog,

de siess, a mutató gyorsan forog!

Gyöngyöző könnyem a porba pereg,

mi lesz hát vélem, ha mégse nyerek.

Ráállok. Lám, már suhog a pálca,

szövődik máris a bűvös álca.

Semmiből szépség, ragyogó látszat,

szorít-szorít a hazug varázslat.

“Ne feledd lányom egy igazi csók”

indulnak rögvest az egér csikók.

Ölel az ülés, sütőtök puha,

feszül a húson a füstnyi ruha.

Élet és álom, hamu és lencse,

talán engem is érhet szerencse!

Befut a hintóm, várnak a szolgák,

mind csak szótlanul teszi a dolgát.

Dib-dob a szívem, tik-tak az óra,

hogy leszek otthon ma virradóra?!

Dib-dob a lábak, túl sok a lány,

tik-tok az óra – túl késő talán?

Nem tudom. A herceg felém se néz,

kemény a cipő, a kontyom nehéz.

 

Mi lesz most?  A könnyem gyöngyként pereg,

sírok és sírok, mint hisztis gyerek.

A ruhám hófehér lélek szövet,

díszítik csillogó remény kövek.

Szép vagyok! Szép! De ez sem elég,

Talán a csoda itt semmit sem ér?

De talán mégis… A sors ma kegyes,

a herceg közel, tán engem keres.

Táncolunk. A zene hozzám simul.

Forgás. Fények. Arcom szépen pirul.

 

Végre sikerült! Édes nyugalom.

De a herceg arcán ül az unalom

és nem akar szeretni! A remény

csak haldokló, tünékeny tünemény.

Mi lesz most?! A lelkemért félek,

a pokolban a lélek-lékek mélyek,

és hideg van, mint anyám temetésén.

Átlépek az erkölcs levetésén

és a herceget szájon csókolom…

 

Az udvar is, a herceg is csak ámul,

de nem kérdi: Jössz drága, arámul?

Csak arcon üt és éget a szégyen,

átvágok hát a bámész köznépen.

Most el csak el, csak el innen végre,

minden szétfoszlott, mindennek vége.

Nem érdekel! A lelkem az enyém…

Szorít a ruha, a cipő kemény.

Nagy zokogás. Fakad a könnypatak,

égszakadás. Hasad a pirkadat

súlya alatt a nehéz éjszaka.

Kék villanás. Megcsap a kén szaga.

Vagy ez tömjén? Manapság nem tudni…

Jön a banya. Már túl késő futni.

“Keresztanya! Ne bánts, jaj, hagyj élnem!

Ma éjjel így is eleget féltem!”

“Mit sírsz lányom?! Hisz megvolt az a csók,

Bámultak téged a báró apók!

Tied a lelked, nem kellett soha,

nem én vagyok a gonosz mostoha!

De most jól figyelj, te ostoba lány,

ez egy lecke volt, fel sem tűnt talán,

de jegyezd meg, ez egy fontos dolog:

ki nem szeret cselédként, máshogy se fog.

Feketéné Bencsik Julianna: A sugárterápia várótermében

Illusztráció: pixabay.com
Illusztráció: pixabay.com

Azt mondták daganat. Rosszindulatú. Kezeltetniük kell az Országos Onkológiai Intézetben, és bízniuk benne, hogy legyőzik a kórt.

A Sváb hegy déli lejtőjének oldalában a rendszertelenül számozott épületeket magába foglaló dimbes-dombos területen még térképpel is nehéz a tájékozódás. Aki először jön ide, megszenvedi az utat, amíg célba nem ér. Az egymáshoz simuló épületek szinteltolásúak, és az egyes emeletek csak üvegajtós lifttel közelíthetők meg. A főépület első emeletéről üvegfolyosó vezet a kettes épület alagsora felé, számtalan kanyarral, automatikusan nyíló ajtókkal és belső liftekkel. Mire megtalálják az orvosukat, már azt sem tudják, merre vannak, de még fel kell keresniük a szimulátort, a Top-Ct, a Primust, majd egy kacskaringós liftezés után a Kobalt besugárzót is. Igaz, az orvosuk ide elkíséri őket, hozza a terápiás lapot, melyen a sugárzás dózisa és ideje van feltüntetve; a maszkot, melyen a besugárzási helyek vannak kijelölve. Rövid várakozás után a férj túlesik az első sugárkezelésen, és megkapja a Kilences sorszámot, valamint a nyolc óra húsz perces időpontot.

Feketéné Bencsik Julianna: A sugárterápia várótermében bővebben…

Feketéné Bencsik Julianna: Mediterrán ebéd

paella

Mint olyan sok ember, Judit is szerette a hasát, mely a magyar konyha ízein nevelkedett. Kedvenc ételei: a csirkepörkölt nokedlivel és tejfölös uborkasalátával, a töltött káposzta, a rántott csirke petrezselymes krumplival és a füstölt kolbász is, de a párolt zöldségek, a gyümölcsök és az édességek is ide tartoztak. Nemcsak ízüket, illatukat is szerette, amint szétáradtak a lakásban, amikor főzött. Szinte hívogatták a jelenlévőket: gyertek, kóstoljatok meg!

Szülei és korábbi felmenői örökségül hagyták a régi magyar receptek alapján készített ételeket, melyek úgy hatottak rá, mint csecsemőre az anyatej. A tányérján lévő ínycsiklandozó falatokkal nap, mint nap nézett szembe, és tüntette el száján és nyelőcsövén keresztül a gyomrába. Ezekből építkezett. Szerette őket és ragaszkodott hozzájuk, nem akart változtatni rajtuk, amitől talán maradi, vaskalapos polgárnak hatott, de ő nem bánta. Külföldi utazásai során sem tett kivételt. Nem vonzotta az ismeretlen és különleges ételek megkóstolásának lehetősége. Feketéné Bencsik Julianna: Mediterrán ebéd bővebben…

Pecznik Éva: Add édesen az életed

túróshabos

Újra ugyanott vagyok. Hogy is van az a hasonlat a saját farkába harapó kígyóval? A dolgok körbeérnek, és ugyanott végződnek, ahol kezdődtek. Még jó, hogy nincs farkam! Bár az mindent megoldana. Akkor ÉN diktálnék, ÉN röhögnék a markomba és miattam rágnák a körmüket a luvnyák. Az olyan öreg csajok, mint én. Végül is harmincöt fölött mit akar még az ember? Pláne az ember lánya! Nem, már nem akarom megmutatni sem a világnak, vagy neki, vagy akárkinek. Igenis gyenge nő akarok lenni! Tessék nekem udvarolni, meghódítani, a kívánságaimat lesni! Na jó, egyelőre csak tessék engem hívni. Egy icipici telefoncsörgést akarok. Egy csörrenést, egy zörrenést, egy berregést, egy villanást legalább! Be fogok dilizni, ha ez így megy tovább. Pecznik Éva: Add édesen az életed bővebben…