Szófa kategória bejegyzései

Hosszabb írásainkhoz helyezkedj el kényelmesen, tedd fel a lábad a szófára.

Rébb Terézia: Az isteni porszem

Salvador Dalí: Gyöngy
Salvador Dalí: Gyöngy

Van az a találós kérdés. Senki és valaki élnek egy nagy házban. Senki elment vadászni, valaki madarászni. Ki maradt a házban? A kérdésre persze nincsen helyes válasz, nem jó a senki, és nem jó a valaki. Esetleg senki, aki voltaképpen valaki? Netán valaki, aki egyúttal senki? Nem. Az a jó válasz, hogy nincs válasz.

Egy barátommal filmet néztünk Szilveszter estéjén. Coco Chanel életéről szólt a film, mire a végén a barátnőm megjegyezte: – Látod, ő is milyen sokra vitte végül, pedig éppen olyan senki volt, mint te. Picit zavarodottan válaszoltam: – Általában a senkik viszik sokra.   Bevallom akkor nagyon rosszul esett az a megjegyzés. Valaki azzal vigasztalt később: végtére is mindannyian senkik vagyunk.

Ha küszködsz, senki leszel, ha küzdesz, lehetsz valaki. Mi a különbség? Talán az, ha valaki bármibe beleteszi a lelkét is, és nem csak csinálja vakon, mint egy gép… akkor valaki van abban, amit csinál, és ezért lesz őbelőle is valaki.

Tulajdonképpen nincs okom megsértődni. Igen, egy senki vagyok. Egy senki lánya. Apám ötven szorgos éve alatt rengeteg munkával avatta magát senkivé. Nem tudja senki, mennyi nyelés, fájdalom, izzadság kell hozzá, hogy azt a házat, amelyet valaki megálmodott, vagyis szűk körben publikált, azt ő, a kőműves megépítse.

Aki valaha hasonló cipőben járt az tudja, mennyi kreativitás kell hozzá, hogy ami papíron jól működik, az az anyag világában, esőben, hóban, sárban, köröm alá szorult hidegben létrehozva is biztosan jó legyen. Hogy mennyi ötlet veszett így kárba, nyilvánosságra hozatal nélkül, azt senki sem tudhatja. Igen, vér és verejték tapad minden épülethez. Úgy tűnik, kell nekik ez az áldozat. A senkik vére és verejtéke, mint a piramisoknál és a nagy falaknál.

Mi volt előbb, hogy senkinek éreztem magam, ezért senki lettem, vagy senkinek születtem és az maradtam. Vagy csak nem tudom elképzelni, hogy valaki leszek, ezért nem bírok átugrani abba az idősíkba, ahol valaki lehetek.

Az az igazság, hogy egyes senkik és porszemek azt álmodják, hogy az ő gyerekükből, is lehet majd valaki. Igen, ez az álom merész és szemtelen, de mégis az ilyen álmok egyszer beteljesülnek. Az én szüleim nem mertek ilyet álmodni. Még élnek mindketten, de még most sem mernek ilyet álmodni, inkább egy illedelmes, kishitű álmot álmodnak.

Álmodjatok rólam nagyot! Enélkül senki maradok, mert a senkik valakije, többnyire senki, ha nincs óriási lelki ereje kimászni ebből a hatalmas pókhálóból. Jól látja ezt, aki valakinek született, és ezért gondolhatja, hogy máris valaki. Őt már valakik, valakinek álmodták.

Én meg azért sem vagyok még valaki, mert ha az lennék, egyszerűen leperegnének rólam mások szódobálódzásai. Nem érdekelnének a jelzők, a nevek, a címek, a címkék. Tanulnom kell még, hogy valaki legyek, de nem az iskolapadban.

Egy porszem vagyok csupán, akit fél évszázad alatt egy-egy pillanatra felkapott a szél, de folyton leejtett. Sohasem repülhetek folytonosan, talán mert túl könnyű vagyok még, túl kevés. A szél is tudja, nem érdemes velem vacakolni. De ha egyszer végre szállok a szelek szárnyán, és elérek a nagy vízhez, ahol minden kezdődött, elveszek majd a tengerben, alámerülök a fenekére, bekerülök kagyló belsejébe. De a kagyló sem akarja ezt a porszemet.

Van Salvador Dalinak egy képe, a címe: Gyöngy. Gondolkodtam rajta, mit üzenhet a cím. Később rájöttem. Ha a gyöngyről lefejtenénk a mindenféle lerakódást, ami azt olyan selymes fényűvé teszi, a megkövült kagylónyálat, és ami marad nem több, csak egy kis piszok. Tökéletes porszem, ha úgy tetszik isteni. Mint az a lány a Dali képen.

Vállalom pillanatnyi senkiségem, vállalom a porszemet, aki vagyok, tudva, hogy bennem van a gyöngy lehetősége. Kezdem már érteni: csak akkor érhetek el oda, ha már eszem ágában sincs gyönggyé válni, ha megbékéltem a porszemmel, aki vagyok.

Akárki akármit gondol, ez lehetséges! Valaki tagadni fogja ezt, és valakik majd megmosolyogják kicsinyes álmodozásaimat.

De egyet biztosan tudok: senki sem tudhatja. Én magam sem.

(Az írás korábban megjelent a www.terezanyu.hu oldalon)

Víg Dóra: Két évig egyáltalán nem

illusztráció: pixabay.com
illusztráció: pixabay.com

Már csak ez hiányzott! Agyagos vödrök, színtelen szőkén málló sár, házilag összetákolt keverőteknők, tapasztószerszámok és megannyi,  modern nappaliba nem illő eszköz. Petra óvatosan lépkedett a házat elborító idegen tárgyak között. Nem, nem attól félt, hogy bepiszkolja a cipőjét. Attól tartott, hogy őrült pusztítást visz végbe, ha hirtelen jött indulatának engedve szétrúgja az előtte kaotikusan szétszórt szerszám-egyveleget. Precíz, racionális, rendszerető nő volt. Új házuk belseje, amelybe fél éve költöztek, pontosan tükrözte egyéniségét. Szerette a modern dolgokat. Szívesen követte a divatot, de öltözékébe szeretett becsempészni egy-egy mértéktartó eleganciát képviselő örök darabot. A házat is így rendezte be –mindenütt az acélszürke, a fehér és fekete színek üveggel keresztezett kombinációja, amelyben a szemet itt-ott a nagyanyai örökségből származó klasszikus vonalú kristályváza, lágyan ívelt vonalakkal kidolgozott falióra hökkentette meg.

A férje nem volt otthon, egy idegen férfihang zavarta meg a csendet.

Víg Dóra: Két évig egyáltalán nem bővebben…

Bojár Cassino: A titok

horse-1201143_960_720

illusztrációk: pixabay.com

Amikor 1945-ben Apámat visszahelyezték Magyarhonba, én már világot járt embernek számítottam, mind a 8 évemmel. Pedig ez még csak amolyan előjáték volt, ha a későbbi évekre, évtizedekre gondolok. Nyíregyháza volt az öreg Demeter szülővárosa, itt húzódtunk meg, mert nincs abban semmi különös, hogy a föl-földobott kő oda vágyik vissza, ahol legelébb is földobták. Meg aztán ezidőtájt itt élt Nagybátyám, Andris bá’ Ő vette szárnyai alá a családot. Ötvenes, jó eszű, jó humorú fickó volt az öreg. Tudott élni és az életet meg is tudta becsülni. Különösen a sajátját. Bojár Cassino: A titok bővebben…

Feketéné Bencsik Julianna: Menekülés

Tomkó Ádám_Szabadság

(Illusztráció: Tomkó Ádám – Szabadság)

Éva álmában hatalmas zöld mezőben fut. Ameddig a szeme ellát, egyedül van. Madár nem repül az égen, virág sincs a mezőn. Rohan a végtelen rónán, lába szárát csapkodja a fű, haja lobog, a szíve egyre gyorsabban ver, kapkodja a levegőt. Homloka verejtékezik, az izzadtságcseppek a szemébe folynak.

Felébred. A hálóinge izzadt, lepedője gyűrött, takarója a földön. Szétnéz a szobában, minden a helyén van, a fáradtságtól alig tud megmozdulni. Sóhajt, igyekszik egyenletesen lélegezni.

Elgondolkodik. Mit jelent ez a visszatérő álom? Fél valamitől? Hova szaladt, és miért? Eltévedt, vagy valami elől menekült? Talán rossz döntést hozott, amikor elköltözött idősödő szüleitől. De már harmincéves, és hetente meglátogatja őket. Talán valami szép dolog köszönt be az életébe.

Megtalálja az igazit? Azért fut, hogy siettesse a találkozást?

Gondolatait a telefon csörgése zavarja meg. Ki lehet az? Felveszi a kagylót. Az anyja hangját hallja: „Balesetünk volt, gyere a debreceni kórház sürgősségi osztályára!”, és a vonal megszakad. Nem érti, mi történt. Hogy kerültek a szülei Debrecenbe, miért mentek oda?

Gyorsan magára kapkodja a ruháit, telefonál a munkahelyére, és máris rohan a kocsijához. Rémült. Álmában talán a bekövetkezett baleset elől szaladt? Megérezte, hogy valami történni fog?

Keze remeg, amikor beindítja az autóját. Nyugalmat erőltet magára, hiszen kétszáz kilométert kell megtennie. Számolni kezd, mindig ezt teszi, ha ideges. Gyorsan kiér az M3-ra, és az ötödik sebességbe kapcsol. Mindenkit megelőz. Álmában is így rohant, de akkor nem tudta, hová. Görcsösen fogja a kormányt. Előtte egy Trabant próbál megelőzni egy teherautót, de csak párhuzamosan haladnak. Csökkentenie kell a sebességet, rájuk dudál, és felvillantja a fényszórót. Annyira siet, hogy még ez a pár másodperc is fontos. Végre a Trabant befejezi az előzést, ő rátapos a gázra. Mindenkit lehagy, már százötvennel megy. Reméli, nem mérik be a radarral.

Nincs GPS-e, ezért Debrecenben érdeklődnie kell, merre van a kórház. Mire megtalálja, az anyját nem láthatja, mert a főorvos éppen operálja. Az apjáról hallgatnak. Mondják, üljön le, várjon. Nem tud leülni. Fel-alá sétál a folyosón, percenként megnézi a karóráját, de az idő lassan múlik. Semmi sem történik. Tudják, hogy itt van, mégsem mondanak semmit. Meddig tart még a műtét? Mindjárt megőrül!

Nyílik az ajtó, hárman lépnek ki rajta. Hozzájuk siet, bemutatkozik, és a szüleiről érdeklődik. Az egyik fehér köpenyes – ő a főorvos – a szobájába hívja, leülteti.

– A szüleinek tegnap késő este autóbalesetük volt – kezdi a főorvos. – Alig hagyták el Debrecent, egy kamionnal ütköztek. Az ön édesapja vezetett, az édesanyja mellette ült – rövid szünetet tart, majd folytatja: – Amikor a mentők megérkeztek, sajnos az édesapján már nem tudtak segíteni, meghalt. Az édesanyja állapotát még a helyszínen stabilizálták, és már innen, a kórházból telefonált önnek. Nyílt csonttörése és belső zúzódásai vannak, de rendbe fog jönni. A folyosón megvárhatja, amíg kitolják a műtőből. – Elhallgat, figyeli Éva reakcióját, majd folytatja: – Fogadja őszinte részvétemet! Ha valamire szüksége lenne, szívesen segítek.

Éva nem érti, és nem fogja fel, amit a főorvos mond. Látja, hogy beszél, mozog a szája, de a szavak értelme nem jut el a tudatáig. Mintha köd ereszkedett volna az elméjére, amely mindent betakar, és homályossá tesz.

Egy-egy hangfoszlány időnként beszűrődik és felerősödik, azt ismételgeti „meghalt, meghalt”. Meredten néz a semmibe, majd testét megrázza a hirtelen feltörő zokogás, könnyei elerednek. Már kezdi felfogni, valami visszafordíthatatlan történt.

Amikor az anyját kitolják a műtőből, hozzárohan, szólongatja, de ő nem felel. A megfigyelőbe viszik, ahová Éva még nem mehet be.

– Időbe telik, amíg az édesanyja magához tér az altatásból, addig a folyosón kell várakoznia! – mondja a nővér.

– Megvárom! – zokogja Éva.

Nem tud leülni, és várni. Fel-alá járkál, minden idegszála pattanásig feszül, szeretne elszaladni, csak futni, futni, maga mögött hagyni ezt az egészet. Nem tudja felfogni, hogy az apja meghalt.

Szédül. Dél van, és ő még nem is reggelizett. Iszik egy kis vizet, talán jobban lesz tőle, a kis fekete pókok majd eltűnnek, amiket mindig akkor lát, ha leesik a vérnyomása.

A nővér kijön a megfigyelőből, közli Évával, tíz percre bemehet anyjához, aki már magához tért.

Félve nyitja ki az ajtót, odamegy az ágyhoz, homlokon csókolja az anyját, megsimogatja a kezét. Látja, hogy mozog a szája, mond valamit, mintha vigasztalná, de nem érti miért. Megint csak hangfoszlányokat hall:

– Apádnál hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltak… azt mondták, két hónapja van… egy specialistához jöttünk… nem tudnak rajta segíteni. – Arca eltorzul, mély lélegzetet vesz, minden erejét összeszedi, hogy be tudja fejezni a mondanivalóját – Apádat a baleset a szenvedéstől mentette meg – hangja elcsuklik, testét zokogás rázza meg, de mintha megkönnyebbült volna. Elmondta a titkot, amiért Debrecenbe jöttek.

Éva lassan összerakja a hangfoszlányokat, és megfejti az álmát: Ő menekült a tragédia elől, az apja pedig megmenekült a szenvedéstől.

 

Jager Luca: Rémhivatal

Illusztráció: pixabay.com
Illusztráció: pixabay.com

2016. október 19., 9:05 és 10:35 között

A parkon át haladok, beugrom a piacra fokhagymáért, talán azért is, hogy megvédjen engem minden rossztól, ami várhat rám. Bandukolok a tétova napsütésben a nagyjainkról elnevezett utcákon. Feltűnik egy titokzatos Hadianyagraktár, és a torkomban dobog a szívem, de nem a hadianyagraktár miatt, hanem amiatt, hogy nem arrafelé visz az utam, hanem a hivatalba, és még az ostobának is érthető módon ki van téve a nyíllal dekorált tábla, hogy „Okmányiroda”.

Jager Luca: Rémhivatal bővebben…

Szolnoki Irma: Véleményem a trágárságról

Illusztráció: pixabay.com
Illusztráció: pixabay.com

Használtam és használom a csúnya szavakat. Betonkeverésnél, amikor a lapát véresre marja a tenyeremet, víz és áramkimaradásnál, mert órákra megbénítja az életterünket, apám korai halálakor, haláltusát vívó pici babám mellett, éjszakánként, zokogva. Káromoltam már az Istent is.

Szolnoki Irma: Véleményem a trágárságról bővebben…

Szolnoki Irma: Még hogy csak Darwin parázik?

p1230540

Váratlanul folytam bele. Erdélyiné, Kati barátnőm erősködött velem, hogy aki ilyen emaileket ír, mint én, annak az IRodalmi KerekAsztal tagjai közt a helye. Nem vettem komolyan az ötletet, mivel én nem írok semmit, csak levelezgetek. Nem értem rá, értelmét sem láttam, csak kívülről csodáltam a történéseket. Ő lelkesen mesélt készülő könyvről, felolvasó estről, és nem utolsósorban az IRKA – s barátokról és a novelláiról.

Szolnoki Irma: Még hogy csak Darwin parázik? bővebben…

Sütő Fanni: Hamu és lencse

Vörös Eszter Anna: Aranysziget
Vörös Eszter Anna: Aranysziget

 

 

 

 

 

 

 

 

Kilökött a család – így lettem cseléd.

Jussom csak munka és szegényes ebéd

– semmi hála. De ha jön az éj ,

a nap halála, testem borsóhéj

mélyéből előgurul a lélek.

“Ne félj” súgja az éj, s én nem félek.

Mint jó szerető ölel az álom,

illó csodacipő dereng a lábon,

ringó csípővel táncolunk a bálon

s még reggel is az álom-waltzot járom.

Élet és álom – hamu és lencse,

szegény lányoknak nem jár szerencse.

 

De egy nap! Az álom valóság. Kiabál

a rikkancs ” A várban áll a bál!

Minden leány jöjjön, a herceg párra vár!

És a szívem dobban, remény lángja

lobban és fűt, mint a halotti máglya,

amin eddigi vágyaim égnek:

Egyszer, csak egyszer látszani szépnek!

 

Hajamban hamu, kemény a kezem,

rajtam már nem segít semmilyen selyem…

Rebben a homály, izzik a parázs

“Mindent megold egy bűbáj vagy varázs”

súgja az árny, e tündéri banya

régen nem látott ál-keresztanya.

“Egy csepp csoda itt, egy csöpp csáb amott

s hercegünk szíve már lángra kapott!”

Ragyog az arcom, hát mégis lehet,

hogy valaki meglát és engem szeret?

De mindez túl szép, hogy igaz legyen

hogy valaki vélem csodát tegyen.

A csoda sincs ingyen. Zálogot kérnek,

de mim van nékem, földi szegénynek?

“Ha nincsen rá pénz, a lelked is jó”

mosolyog rútul a tündér-anyó.

Azt nem lehet! A lelkem a kincsem,

lelkemen kívül más kincsem nincsen!

“Ugyan mit aggódsz, ha beléd szeret,

zálogod épségben visszaveszed!

Csak csókoljon meg, ez nem nagy dolog,

de siess, a mutató gyorsan forog!

Gyöngyöző könnyem a porba pereg,

mi lesz hát vélem, ha mégse nyerek.

Ráállok. Lám, már suhog a pálca,

szövődik máris a bűvös álca.

Semmiből szépség, ragyogó látszat,

szorít-szorít a hazug varázslat.

“Ne feledd lányom egy igazi csók”

indulnak rögvest az egér csikók.

Ölel az ülés, sütőtök puha,

feszül a húson a füstnyi ruha.

Élet és álom, hamu és lencse,

talán engem is érhet szerencse!

Befut a hintóm, várnak a szolgák,

mind csak szótlanul teszi a dolgát.

Dib-dob a szívem, tik-tak az óra,

hogy leszek otthon ma virradóra?!

Dib-dob a lábak, túl sok a lány,

tik-tok az óra – túl késő talán?

Nem tudom. A herceg felém se néz,

kemény a cipő, a kontyom nehéz.

 

Mi lesz most?  A könnyem gyöngyként pereg,

sírok és sírok, mint hisztis gyerek.

A ruhám hófehér lélek szövet,

díszítik csillogó remény kövek.

Szép vagyok! Szép! De ez sem elég,

Talán a csoda itt semmit sem ér?

De talán mégis… A sors ma kegyes,

a herceg közel, tán engem keres.

Táncolunk. A zene hozzám simul.

Forgás. Fények. Arcom szépen pirul.

 

Végre sikerült! Édes nyugalom.

De a herceg arcán ül az unalom

és nem akar szeretni! A remény

csak haldokló, tünékeny tünemény.

Mi lesz most?! A lelkemért félek,

a pokolban a lélek-lékek mélyek,

és hideg van, mint anyám temetésén.

Átlépek az erkölcs levetésén

és a herceget szájon csókolom…

 

Az udvar is, a herceg is csak ámul,

de nem kérdi: Jössz drága, arámul?

Csak arcon üt és éget a szégyen,

átvágok hát a bámész köznépen.

Most el csak el, csak el innen végre,

minden szétfoszlott, mindennek vége.

Nem érdekel! A lelkem az enyém…

Szorít a ruha, a cipő kemény.

Nagy zokogás. Fakad a könnypatak,

égszakadás. Hasad a pirkadat

súlya alatt a nehéz éjszaka.

Kék villanás. Megcsap a kén szaga.

Vagy ez tömjén? Manapság nem tudni…

Jön a banya. Már túl késő futni.

“Keresztanya! Ne bánts, jaj, hagyj élnem!

Ma éjjel így is eleget féltem!”

“Mit sírsz lányom?! Hisz megvolt az a csók,

Bámultak téged a báró apók!

Tied a lelked, nem kellett soha,

nem én vagyok a gonosz mostoha!

De most jól figyelj, te ostoba lány,

ez egy lecke volt, fel sem tűnt talán,

de jegyezd meg, ez egy fontos dolog:

ki nem szeret cselédként, máshogy se fog.

Feketéné Bencsik Julianna: A sugárterápia várótermében

Illusztráció: pixabay.com
Illusztráció: pixabay.com

Azt mondták daganat. Rosszindulatú. Kezeltetniük kell az Országos Onkológiai Intézetben, és bízniuk benne, hogy legyőzik a kórt.

A Sváb hegy déli lejtőjének oldalában a rendszertelenül számozott épületeket magába foglaló dimbes-dombos területen még térképpel is nehéz a tájékozódás. Aki először jön ide, megszenvedi az utat, amíg célba nem ér. Az egymáshoz simuló épületek szinteltolásúak, és az egyes emeletek csak üvegajtós lifttel közelíthetők meg. A főépület első emeletéről üvegfolyosó vezet a kettes épület alagsora felé, számtalan kanyarral, automatikusan nyíló ajtókkal és belső liftekkel. Mire megtalálják az orvosukat, már azt sem tudják, merre vannak, de még fel kell keresniük a szimulátort, a Top-Ct, a Primust, majd egy kacskaringós liftezés után a Kobalt besugárzót is. Igaz, az orvosuk ide elkíséri őket, hozza a terápiás lapot, melyen a sugárzás dózisa és ideje van feltüntetve; a maszkot, melyen a besugárzási helyek vannak kijelölve. Rövid várakozás után a férj túlesik az első sugárkezelésen, és megkapja a Kilences sorszámot, valamint a nyolc óra húsz perces időpontot.

Feketéné Bencsik Julianna: A sugárterápia várótermében bővebben…