Víg Dóra: Két évig egyáltalán nem

illusztráció: pixabay.com
illusztráció: pixabay.com

Már csak ez hiányzott! Agyagos vödrök, színtelen szőkén málló sár, házilag összetákolt keverőteknők, tapasztószerszámok és megannyi,  modern nappaliba nem illő eszköz. Petra óvatosan lépkedett a házat elborító idegen tárgyak között. Nem, nem attól félt, hogy bepiszkolja a cipőjét. Attól tartott, hogy őrült pusztítást visz végbe, ha hirtelen jött indulatának engedve szétrúgja az előtte kaotikusan szétszórt szerszám-egyveleget. Precíz, racionális, rendszerető nő volt. Új házuk belseje, amelybe fél éve költöztek, pontosan tükrözte egyéniségét. Szerette a modern dolgokat. Szívesen követte a divatot, de öltözékébe szeretett becsempészni egy-egy mértéktartó eleganciát képviselő örök darabot. A házat is így rendezte be –mindenütt az acélszürke, a fehér és fekete színek üveggel keresztezett kombinációja, amelyben a szemet itt-ott a nagyanyai örökségből származó klasszikus vonalú kristályváza, lágyan ívelt vonalakkal kidolgozott falióra hökkentette meg.

A férje nem volt otthon, egy idegen férfihang zavarta meg a csendet.

– Elnézést a vödrökért meg a szerszámokért, de hát ilyen egy kályhaépítés. A kályhást kétszer szokták szeretni, amikor jön, és amikor elmegy – jópofáskodott a zömök, izzadt, talpig mocskos férfi.

– Úgy tudtam, négyig tart a munkaideje – jegyezte meg Petra hűvösen, a férfi feje fölé nézve. Nagy önuralommal türtőztette magát, hogy ne mondjon valami kegyetlenül bántót ennek az embernek, aki rendetlenségével, szertelenségével, egyáltalán, a puszta jelenlétével tönkretette a szokásos feszített nap utáni estéjét.

– Na, az hogy munkaidő, az egy nagyon tág fogalom nálunk. Ha egy kályhát elkezdünk építeni, az éli a maga életét, soha nem tudom reggel megmondani, hogy mikor fejezem be a napot. A folyamat, tudja, azt kell lezárni, nem nézem és soha az órát, mert teszem azt, egy téglát nem lehet a kettévágás kellős közepén otthagyni szerszámot eldobva, az órát nézve.

– Rendben, értem. A mai folyamat meddig tart? – Petra jelentőségteljesen megnyomta a folyamat szót.

– Úgy látom, jobb lesz, ha most befejezem, de holnap akkor korábban kell jönnöm, ugye megérti, hölgyem? Maguk sem szeretnék, ha még két hétig ez lenne a nappalijukban, gondolom – mutatott körbe széles mozdulattal.

–Nos, valóban. Akkor holnap mikor jön?

–Én úgy fél nyolcra gondoltam, mert akkor már nincs olyan hideg, tudja nagy szerencse, hogy ősszel építhetek, ilyenkor még az anyagok kint lehetnek. Télen, jujjujjujj, amikor minden fagyott és úgy kell bent felmelegíteni az anyagot, szobahőmérsékleten, akár órákig is eltart. Akkor még lassabban haladok.

–Szerencsére tíz fok lesz holnap, lehet korán kezdeni. A férjem lesz itthon fél nyolckor.

–Akkor ezt meg is beszéltük, én holnapra mindenesetre hozok egy segédet, tudja van egy tanulóm, neki nagyon jól jön majd, hogy elölről láthatja, hogy kell építeni. Na meg aztán persze így talán gyorsabban is haladunk, bár azért én a kályhához még nem engedem nyúlni, csak a háttérmunkálatok, az agyagkeverés…..- a férfi egyre jobban belemelegedett a munkafolyamatok ecsetelésébe. Egész valójával beszélt: nem egy helyben állt, hanem toporgott jobbra-balra, hajladozott, vakarta a fejét, ráncolta a szemöldökét, meg-megszívta az orrát, vigyorgott és mintha még kacsintott is volna. Petra tűkön ült. Mikor megy már ez el? Érezte, ahogy a sminkje alatt elkezd viszketni a bőre és nagyon jólesett volna ledobni magáról a harisnyáját. Türelmetlenül szakította félbe a szövegáradatot.

–Szóval akkor holnap fél nyolc. A férjem engedi majd be, én pedig ilyentájt jövök haza – nézett jelentőségteljesen a fél hatot mutató karórájára.

A férfi elnémult. Biccentett és az ajtó felé vette útját.

– A holnapi viszontlátásra, hölgyem.

Petra megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor végre egyedül maradt. Holtfáradt volt és jólesett arra gondolnia, hogy most van legalább egy órája, amíg a férje a szokásos időben, fél hétkor hazaér. „Veszek egy forró fürdőt”- gondolta és felvillanyozódva vette a fürdőszoba felé az irányt. De ahogy belépett, letaglózta a látvány. A kádig minden csupa sár és mocsok volt, néhol foltokban, néhol szinte kupacokban állt az összetapadt agyag. „Most már nem tudom Gabit hívni, túl késő van”-gondolta grimaszolva. Kezébe vette a seprűt, a felmosószettet és a kád helyett a vödröt engedte tele meleg  vízzel. Olyan dühös volt, amiért a takarítónő helyett neki kell rendet tenni, hogy észre sem vette, milyen sok vizet engedett. Nagy lendülettel kirántotta a csap alól az edényt, és abban a pillanatban hatalmasat zuhant hátrafelé. Először azt sem tudta, melyik testrésze hol van, csak a bokájába nyilalló éles és hosszan elnyúló fájdalmat érezte. Na meg a forró vizet, ami teljesen beborította, szétáztatva a sminkjét, testére tapasztva a halványrózsaszín selyemblúzt, elnyúló amorf szabálytalanságba torzítva a térdig érő antracitszürke szoknyát. Gőzölgött az egész teste. Hirtelen kívülről látta magát és bevillant egy kép, ahogy ugyanilyen torz helyzetben fekszik, de víz helyett vér folyik körülötte. Belőle.  Miatta. Ő maga a vérfolyam. „Ugyan, drágám, négy vetélésem volt, érted? Négy. Most egy igazi tesztoszteron-bombával járok. Ha rám néz, már terhes leszek. Szóval ne aggódj Lehetsz még akár hatgyerekes anyuka”-hadarta Heni másnap a telefonba. Nem érzett semmit ettől a vigasztalástól, ahogy megmaradt benne az üresség Ági barátnője szavaitól is : „Térj át a paleora. Nekem totál bejött. Két hónapi diéta után várandós lettem. Ikrekkel, édesem! Olyan cukik az én kicsi babáim!”

Petra önkívületben zokogott még akkor is, amikor a férje hazaért. Mentőt kellett hívni hozzá, beszállították az ügyeletre, ahol kiderült, hogy részleges ínszalag szakadása van és legalább két hétig otthon kell maradnia. Nyugtatót is kapott, amitől az álomtalan álom puha barlangként ölelte körül.

A kályhás szokásától eltérően, csendesen végezte a dolgát a nappaliban. Amikor reggel segédjével megérkezett, az asszony nyitott nekik ajtót. A mesterember sokat látott már életében, ezért nem kérdezősködött, csak udvariasan megjegyezte, látja, nagy a baj, de az idő sok mindent begyógyít. Minek arról beszélni, ami nyilvánvaló. De nem bírta sokáig  a csendet. Berendelte a tanulóját az udvarról, hogy segítsen neki és a szakmai utasítások, magyarázatok közé becsempészett egy kis elmélkedést is a kályhás mesterségről.

–Van az úgy, hogy a kályha és a kémény nem jönnek ki jól egymással. Pedig a kémény önmagában tökéletes. De valahogy nem passzolnak. Na, akkor meg kell vizsgálni a kéményt töviről, hegyire, ki kell kérdezni a tulajdonosokat, mikor, hogyan építették és ellenőrizni kell belülről, hogy minden úgy van-e ahogy mondják. Aztán a kályhát sem árt egy kicsit a kéményhez igazítani. Az agyag, annak a minősége nagyon fontos. Nemhiába Nyugaton kitalálták a szabványosított agyaghabarcsot. Annak az állaga mindig ugyanolyan kell legyen. De én csak azt mondom, egy kályha él, lélegzik, a kezed alatt formálódik, nem lehet azt szabványosítani.

Petra a nappali kanapéján ült, ott tudta megfelelően kinyújtani a lábát, és kénytelen-kelletlen hallgatta az egész kiselőadást. Közben dolgozott a laptopján és néha hosszasan bámult ki a kertbe, a pergola kovácsoltvas rácsait nézve.

Ahogy fel-felpillantott számítógépe mögül, azt látta, hogy a kályhás sokat méricskél, meg-megáll munka közben, újragondolja az aktuális réteg rakását, kiigazít, más hőmérsékletű vizet hoz be. Olyan volt, mintha bizonytalan lenne önmagában. Sikerül megépíteni ezt a monumentális darabot?  Még érthetetlen dünnyögése is ezt sugallta: „Elég lágy vagy éppen elég kemény lesz a slakker?”  A kályhaépítőt körüllengő kétkedés Petrát halálosan idegesítette. Világéletében céltudatos volt, nemcsak a szakmáját, a férjét is így választotta ki – pont férjnek való partnernek tűnt huszonöt évesen. Közben, igaz, változtak a dolgok, a tragédia után túl távol került az ő megdermedt és a férje továbblépő világa.  Futólag ez is felmerült benne, miközben kelletlenül majszolta napi megszokott, házhozszállított update menüjét.

Ez így ment másod- és harmadnap is, az egész héten. Petra ült a kanapén, a kályhás méricskélt, morfondírozott, jött-ment, folyton kommentálta, amit csinál hol a nőnek, hol a segédjének. Petra azt vette magán észre, hogy a kályhásra többször néz, mint a monitorra. A férfi mozdulatai kezdték jobban érdekelni, mint az e-mailjei.

A hétvége a férjével a szokásos néma megszokás hangulatában telt.  Hét éve voltak házasok, sok újdonságot már nem tudtak egymásnak mondani. Talán nem is akartak.  A férje elégedetlen volt azzal, ahogy a kályhaépítés halad.  Szerinte már rég kész kellene lennie az egésznek, a jövő hétre fagyot mondanak, jó lenne kipróbálni, működik-e, mielőtt novemberben meghívja a munkatársait a szokásos év végi kötetlen „csapatépítésre”, azaz ivászatra. Még a mindenkori év végi  hajrá, a rohanós december előtt, természetesen. Tulajdonképpen erről beszéltek a legtöbbet a két nap alatt. Petrának nem esett jól a beszéd sem. Nyűgös volt, maga sem tudta, mi baja, hiszen a bokája már nem fájt elviselhetetlenül, otthonról tökéletesen tudott dolgozni, a mindennapjai szinte a szokott kerékvágásban teltek. Kivéve a kályhás jelenléte. Talán az idegen a nappaliban zaklatta föl.

A kályha kezdett cserépkályhaszerű lenni. Láthatóvá vált a kiülős része, amit a férje külön kért, amikor még Petrát nem érdekelte ez az egész fűtéskiegészítés-ügy. Ő csak azt érezte, hogy a légies üveg- és acélvázas bútorok terébe egy oda nem illő, brutálisan masszív tárgy kerül. De végül nem ellenkezett a férjével, egyébként is alig volt otthon, és gondolta, ez így is lesz az idők végezetéig. Hiszen nem született meg a gyerekük. Ő így sikeres: dolgozó nő, töretlenül ívelő karrierrel,  mozgalmas céges összejövetelekkel, divatos házzal, jól kereső férjjel, és  a dolgos hétköznapokat váró unalmas hétvégékkel. De mióta a ház bezárta, mert nagyobb távolságokat képtelen volt megtenni a sérült lábával, a kályha kezdte egyre jobban foglalkoztatni.

– A kályhatest önmagában nem nagy. Tömör és jóféle samottal, hőtartó téglával van kibélelve. Nem fekszik föl közvetlenül a falra, van mögötte egy kis rés, na, ott képződik a meleg maga, onnan lő ki és teríti be a teret. – ilyen és ehhez hasonló monológokkal nyert napról-napra egyre mélyebb beavatást a kályha saját világába.

Érdeklődéssel figyelte, ahogy a kályhás értően fogja a téglákat, majd a kézműves cserepeket, dédelgeti őket, gyengéden leütögeti az égetés során belül képződött felesleget. Melegség áradt ebből az emberből, szenvedély és tűz. Ő maga volt egy nagy élet-kohó. Az anyag élt a keze alatt, belesimult a kezébe, jólesően nyújtózkodott és beleilleszkedett abba a rendbe, amit a gazdája jelölt ki számára.

Petra egy hét kényszerű otthonlét után előkereste régi rajzeszközeit. Szerencsére a költözés során még nem pakolta föl őket a padlásra, mint rég elfeledett hóbortjának mementóit. Finom vonalakkal leskiccelte a cserépkályhát. A rajz jól sikerült, mégis élettelennek tűnt. „Egy tökéletesen  semmitmondó tárgy kétdimenzós képe”- gondolta Petra elégedetlenül. Mit tehetne, hogy életre keljen? Óvatosan odabicegett a kályhához és végigsimította. Meglepődött, mert meleget érzett. „Ez nem lehet, hiszen még kész sincs! Nincs is begyújtva.” De a felület teljesen irracionálisan valóban kellemesen langyos volt. Petra egy hirtelen ötlettől vezérelve a könyvespolc felé vette útját. Nehézkesen bár, de sikerült elsántikálnia a hatalmas nappali túlsó felébe, ahová száműzte még az egyetemista korából megmaradt pár verseskötetet. Nemcsak a kötelezőket. Volt úgy tíz évvel ezelőtt  egy kedvence, egy német, Rilke talán? Megörült, amikor megtalálta. Vissza sem ment a kanapéhoz, ott helyben csúszott le a padlóra és olvasta egymás után az érzelmesen áradó, szabálytalan sorokat.

Másnap különösen hideg napra ébredtek. A kályhás egyfolytában a kezeit fújta, akárhányszor ki kellett mennie, hogy újrakeverje az agyag-víz arányt. Petra hirtelen ötlettől vezérelve a kávégéphez araszolt és betette a legerősebb fokozatú kapszulát. Szótlanul nyújtotta az építőmester felé, amikor bejött a mínusz hat fokból. Az meglepődve nézett rá és hálásan kortyolgatni kezdte. Közben elmagyarázta, hogyan kell begyújtani, a tüzet életben tartani, a tűzteret kitakarítani. A nő figyelmesen hallgatta, megbarátkozott a gondolattal, hogy a kályha ezután családtag lesz, törődni kell vele, és ő jó gazdája akart lenni.

Aznap újra elővette a rajzát, és a kályha ma sokkal élőbb lett keze nyomán. Meleg tónusokkal és lekerekített vonalakkal érte el, hogy a rajzra nézve szinte érezni lehetett a hőt, amit a kályha sugárzott.

A férje kedvetlenül jött haza, bár próbálta leplezni. Mostanában minden este ezt az arcát látta. A kályha sem villanyozta fel, pedig már majdnem kész volt.  A feleségére szinte rá sem nézett. Látszott, hogy elege van a hidegségből, ami itthon minden este fogadja. Petra hirtelen kétségbeesett. Mi értelme az egésznek, a kályhának, a megtalált alkotókedvnek, a mindennapi színtelen életnek, ha közben elveszíti a Tamást? Hirtelen ötlettől vezérelve elővette a rajzát és a férfi elé tette.

– Nézd, lerajzoltam a kályhádat.

Tamás felkapta a fejét és döbbenten nézett Petrára. Volt valami a felesége hangjában, ami miatt hirtelen másnak  tűnt a nő, mint eddig. Újra látta őt. Olyannak, mint kapcsolatuk kezdetén. Érzésekkel telinek, kíváncsinak. Sebezhetőnek és társra vágyónak. Igazi nőnek.

– A mi kályhánkat, drágám. – Tamás hangjából melegség áradt, ahogy végigsimította Petra haját.

Két hét elteltével már begyújthattak. Tamás első sikeres tűzrakása feletti öröme Petrára is átragadt. Először a lángokba bámultak, aztán, ahogy két évig egyáltalán nem, egymás szemébe. Majd a kályha előtti szőnyegen találták magukat. Vadul szeretkeztek. Petra lassan újra mert reménykedni. Három hét múlva boldogan mutatta férjének a terhességi teszten egy újabb esély jeleit a boldogságra.

Egy hozzászólás a(z) “Víg Dóra: Két évig egyáltalán nem” bejegyzéshez

  1. Három cserépkályha tulajdonosa vagyok, ezért is olvastam érdeklődéssel az írást. Könnyen olvastatja magát, a főhőssel is könnyen lehet azonosulni. Érdekes figyelni, ahogy figyelni kezd a saját lelkére, ahogy fejlődik, változik.
    Az az igazság, hogy történettől mást vártam, valamilyen kitörést, eltávolodást a férjtől 😉 , de ez a befejezés inkább mégis barátságos és megnyugtató. Jó ez így.
    Viszont az utolsó bekezdést teljes egészében elhagynám. Nagyon rosszat tesz az írásnak, az egészet egy másik, számomra kellemetlen dimenzióba/zsánerbe tereli. Sajnálom, mert az összes többiben értéket láttam.
    🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kérjük adja meg a hiányzó számot *