Rébb Terézia: Kebel leleplezés

Illusztráció:pexels

Aranka gyerekkorában égetnivaló kis boszorka volt, aki a nem túl következetesen kivitelezett büntetések alól újabb rosszalkodással igyekezett kibújni. Kamaszként hangos lázadó lett, aki szenvedélyes vitákban védte igazát körömszakadtáig, meglehetősen csendes szüleivel szemben. Csak akkor kezdte megtanulni az alázatot, mikor maga is anya lett, és gyermekei tükrözték vissza ifjúkori önmagát.
Pár éve másfajta alázatot tanul. A kétkezi munka előtt kell fejet hajtania. Öt éve dolgozik a kézzel készített játékokat gyártó üzem babatest részlegén. Óránként tizenhat babatestet állít elő, napi százhúsz baba elkészítéséhez. Ökrösszekér lassúságával döcög el az a nyolc óra, amit a műhelyben tölt. A félórás étkezési szünetre nem érvényes az ökrösszekér szabály, mert az eszeveszett gyorsasággal telik el. Ebbe a félórába van ugyanis belesűrítve az egész munkahelyi társadalmi élet; az élettörténetek megosztása nyúlfarknyi epizódonként, a házi sütik kóstoltatása, a toalett¬-tevékenységek, amelyekbe beleértendő a sminkigazítás és a műköröm-restaurálás is.
Egyformán indul minden reggel, kávéval, és a dohányzóhelyiségből kiszűrődő cigarettafüsttel. Tíz perc van még a munka kezdetéig, de Aranka már illedelmes, kék munkaköpenyben áll az üzemben, látszólag munkára készen. De rosszul érzi magát, mert erős hányingere van.
Belenéz az ebédlő mosdója feletti tükörbe, szörnyülködik egy kicsit fakó, elnyűtt arca láttán, beesett, kékes árnyékú szemein. Ellenőrzi frizuráját. A füleire omló fürtöket ujjaival szétborzolja, és egy egész picit jobbra rántja a konyakszín félhosszú álhajat, amelyre kolleganői azt mondják, jobb, mint az eredeti.
Ezután könyörtelenül beindul a műszak. A kezdés előtti percben mindenki villámgyorsan anyagot vételez, befűz és előkészít. Egyetlen előre tervezett, tudatos perc alatt százféle dologra tud figyelni az ember, és ehhez nem kell csupán átlagosnak lenni. Aranka már akkor is csodálta ezt a hihetetlen gyorsaságot, mikor idejött – és az évek során ő is felfejlődött oda, hogy teljesítse a normát. Bár egy kívülálló inkább azt mondaná, a többihez degradálódott. Aranka tudja, hogy jelen van itt az a hétköznapi zsenialitás, amit elismerni nem, csak elvárni kifizetődő.
Az itt dolgozók többsége ötven feletti nő, akik a karrier hullámvasútjáról lemaradtak, és nem kellenek máshova, csak a futószalag hű szolgálatára. Aranka tudja már azt is, hogy a férje által nyújtott társadalmi pozíció nélkül ő is csak egy ilyen szürke, középkorú nő. Teljesítette a feladatot, amire nemi szerepe szerint hivatott volt, és már nem mutat jól egyetlen olyan szerepben sem, ahol a nőiességgel lehetne reprezentálni. Pedig majdnem mindent tud már, amit az embernek tudnia kell: vágyni, szeretni, félteni, szenvedni – és amit nem tud még, azt bőven van ideje megtanulni hosszú öregedése során. Erről árulkodnak arcának néhol finom, néhol mélyebb szarkalábai, amelyek itt talán ugyanazt jelentik, mint az agyban a kéregbarázdák: a sokféle ismeret rovátkái; csak épp ezen az érett arcon az érzelmek hagytak bejegyzéseket. Most például a legújabbat, a betegségét. Bár ezt a kórt Aranka még sosem nevezte nevén.
Mintha nem is akarna tudni róla. Csak a középkorú nő sérelmeit sorolja Jolikának, akivel ketten alkotják a babatest részleg gyártósorának humán erőforrását, és aki hallgatja hősiesen. Például azt, hogy a belépő a fiatalság, az előny a szépség, az okosság csak ráadás.
Tisztában van vele, hogy nem rendelkezik belépőkártyával. De valahol azzal is, hogy nem kéne panaszkodnia, mert volt időszak, hogy mások küzdöttek, ő pedig babaházban élt. Nem tanulta meg a farkastörvényeket, ezért állandóan bedől a kőkapitalizmus irgalmas szamaritánus álarcának. Mint most éppen ebben a témában, hogy nem tartanak igényt csak a robotgépnél sokkal olcsóbb emberi kezeire, és amíg ezek működnek, addig nem kerülnek szemétre.
Régebben is hozott áldozatokat önmegvalósítás helyett, de az átvirrasztott éjszakákat sehol sem jegyezték, mint extra túlórát. A Család elnevezésű cég iránti töretlen hűség nem érdemelt jutalmat, a hihetetlen szervezőkészség és az éjjel-nappali készenlét véletlenül sem hozott magával előléptetést. Itt beugrik egy kérdés Jolika részéről, de lenyeli. Aranka inkább a nemszeretem munkára tereli kimondott és kimondatlan gondolatait, mert soha nem akar szembesülni az igazsággal.
Pedig az igazság már nem is kopogtat, egyenesen dörömböl nála. Jolika hála istennek lassan reagál, tökéletes passzív hallgatóság. Aranka éppen gyűlöli ezt a rabszolgaságot, de élvezi, hogy a gondolatai szabadon száguldoznak közben, hiszen itt elég, ha a robotpilóta irányít. És ahogy telik az idő, legalább közeledik az ebédszünet. A jelenléti íven is szépen gyűlnek a bejegyzések, amelyek érkezését és távozását regisztrálják, ettől növekszik benne egyfajta büszkeség is: lám ezt a napot, hetet, hónapot is kibírtam. Minden fizetésnapon hálát ad a sorsnak, hogy ötven évesen alkalmazták őt ezen a helyen.
Ezt az ellentmondást tudja legjobban kezelni élete számos hasonló érzése közül. Akkor, öt éve, hirtelen kellett munkába állnia. Addig csak a családja, férje és négy gyermeke jelentette számára a kerek, tökéletes világot. Pedagógusi hivatását kizárólag otthon gyakorolta. Nem is rosszul, mert négy sikeres embert nevelt. Huszonöt évig nem dolgozott, nem számítva a néhány kisiskolás korrepetálását. Ennek ellenére, soha nem szenvedtek hiányt semmiben. A férje jól keresett, nagy figyelmességgel gondoskodott róluk, eltartotta szép, nagy családját. Öt éve kirepült a fészekből a legkisebb gyermek is. Aranka pedig kiöregedett az anyaszerepből. De a felismerés, hogy ugyanekkor a szerető társ szerepét is másra osztották, az hidegzuhanyként érte. Arankát öt éve hagyta el a férje. A szép kertes ház az övé maradt. Elvégre a gyerekek otthona, és neki rendesen fel lett adva a lecke, hogy hogyan tartsa fenn. A férfi meg elment a fiatal barátnőjével. Most róla gondoskodik figyelmesen.
Azóta varrja, tömködi itt a babákat, minden nap pontosan ugyanúgy, mint most. Előkészít egy csomó kiszabott erős vásznat, elvarrja a munkadarab bal oldalát, ezután fogja a tömőfát, és ügyesen megtölti a rongybabák testét töltőanyaggal, kenderkóccal, vagy habszivacs kockákkal, attól függően, hogy natúr vagy antiallergén széria megy aznap. A töltés nagyon fontos művelet, mert nem mindegy, hogy mennyi tömőanyagot használ fel. Nem mindegy, hogy hová mennyi kerül: vállba. derékra, csípőre, és persze a két kebel tájára, mert itt nem unisex babák készülnek ám, hanem nőnemű, nőies babák.
A nőies nő nőiessége pedig nagyban függ attól, hogy a Teremtő hová, mennyit rakott az anyagból. Arankánál ez az a pont, ahol eltörik a mécses. Mivel a kemó megkezdése óta ez minden reggel a keblek tömésének műveleténél történik meg, a figyelmes Joli, aki ismeri a forgatókönyvet, már nyújtja is a papírzsebkendőt.
Aranka mindig büszke volt az alakjára, különösen a melleire, amelyek miatt a négy felnevelt gyermek ellenére sem kell szégyenkeznie. Nem a csitri hamvas bájai ezek, nem a testét tudatosan ápoló harmincéves tökéletességei, hanem egy érett asszony lágy, dús keblei, melyek telten ereszkednek alá, mint az érett gyümölcs, de elképesztően tökéletesek lehetnek annak, aki teljes valójában szemléli a nőt. Ezért fáj, hogy a melle lett beteg, amit legjobban kedvelt saját magán. Még élénken élnek benne a meghittség órái, amikor egész teste vágyta a szeretett férfit, s keble, ez az őszinte testrész láttatta is a vágyat, vonzotta a szemet, szította a szerelem tüzét, és az alélt örömöknek örök emléke maradt. De ez már mind a múlt, olyan rég volt. Mostanra mi maradt? Egy potensnek látszó tömőfa ideges ki-be járása próbál kenderkócból élethű domborulatokat kreálni. Látszólag sikerül, de hiányzik az élet, az őszinteség belőle, minden igazítás egy újabb hazugság, minden tömés inkább egy döfés saját magába, s minden adaggal gyűlölete halmai növekednek hegycsúccsá.
Aranka már nem sír. Haragszik. A harag jót tesz a munkamorálnak.
Gyorsan és kíméletlenül döfköd. Nem is panaszkodik percek óta. Csak tölt. Azután a megtöltött babatörzseket szépen elvarrja. Az első tucatot máris a kolleganője elé rakja, aki felvarrja rájuk az előre elkészített, kitömött végtagokat. A kész testeket azután átviszik a fej-műhelybe, ahol felkerül rájuk a kézzel festett porcelán babafej, a mindenféle színű és árnyalatú, gyönyörű hajjal koronázva, ami a háború előtti babák stílusát idézi. Egy különbség azért van: a mai modern, praktikusan gondolkodó szülő természetesen vásárolhat hozzá, biztonsági tartalék gyanánt, műanyag fejet is, hiszen a mai babáknak, a mai kislányok kezében, viszontagságos sorsuk van. Az összerakás után a szépséges lánybabákat egyedi, változatos stílusú, sokféle ruhába öltöztetik, csomagolják – mindezt a pakk-műhelyben dolgozó lányok, akikkel Aranka szintén nagyon jó kapcsolatot ápol –, és készen is van a handmade product.
Aranka homloka gyöngyözik konyakszín parókája alatt. Holnaptól megint nem dolgozik. Egy újabb kezeléssorozat vár rá. Reggel nyolcra a kórházban van jelenése. Az összes műhelyből együttérző tekintetek irányulnak feléje. Ő alig várja már, hogy távozást regisztrálhasson.

Fiatal nő ül a hálószobatükör előtt. Selymes a bőre. Sötétbarna, frissen mosott haját fésüli. Kacéran mosolyog a tükörbe, ahonnan egy fiatal férfi az ágyon könyökölve nézi őt. Szeretkeznek. A nő szenvedéllyel adja oda magát, nagy, kerek keblei hullámoznak az aktus ütemére. A nő felébred álmából, keresi a férfit a nagy közös ágyban. Odabújna hozzá, de nem sikerül. Nem tud áthatolni egy láthatatlan falon. A férfi felkel az ágyból, rá sem néz, felöltözik. A nő hiába szólítja, ordít és dörömböl kétségbeesetten, az sem jut át a falon. A férfi szó nélkül elmegy.
A nő újra a tükör előtt ül, most konyakszínű a haja. A háta látszik csupán, rajta csábító csipkés fehérnemű. A melltartóját igazítja, a kosárnál bíbelődik valamivel, azután elégedetten nézi az eredményt. Leteszi a toalettasztalra a kezében lévő hosszúkás eszközt, egy tömőfa az, és mellette rengeteg kenderkóc. Szenvedélyesen szeretkezik megint, önfeledt és boldog, a szeretett férfi a keblét csókolja. De valami még sincs rendben, nincs kölcsönös, mélyen gyökerező kötődés, nincs összhang a testek hullámzásában, nem csillan fel az extázishoz vezető út. A férfi külsőleg a férje, szép férfitestének minden porcikája ismerős, de ahogy a hajába markol és felemeli a fejét saját kebléről, hogy a szemébe nézzen, a halál iszonyú csontarca mered rá. Aranka sikoltva ébred dermesztő rémálmából.

A játéküzemben másnap lassan kezdődik a munka. Kávéval, cigarettafüsttel, pont úgy, mint minden reggel. Valami mégis másképp alakul. Egy ijedt sikoly hasít végig az ébredező üzemen. A raktár felől hallatszik. Mindenki ott tolong az ajtóban egy percen belül. Páran idegesen szaladgálnak. Az üzemorvost értesítik, aki hamarosan megérkezik, a biztonsági őr kíséretében. Valaki szétnyírta, helyesebben felkoncolta a raktáron lévő babákat, kenderkóc és habszivacs töltelék hever szétszórva mindenütt.
Aranka üldögél a raktár sarkában. Szelíden bámul az intézkedő emberekre. Az üzemorvos megvizsgálja, tisztának találja a tudatát. Aranka mosolyog. Az éjszakai álom valamit kikapcsolt benne. Tudta, hogy reggel hiába várják a kórházban. Tudta azt is, mit kell tennie. Bejött korán, jóval műszakkezdés előtt, felnyitotta az általa gyártott babák testét, és kiszedte belőlük a töltőanyagot. A munkatársai sajnálják, s a halk morajlásból tisztán kivehető néhány mondat: biztosan túl sok volt neki a kezelés, vagy a baba.
A biztonsági őr kikíséri. A főnök ma feltűnően nagyvonalú, taxit is hívatott neki. Járása könnyed, tartása egyenes, ahogy most kivonul, igazán feltűnő jelenség. A sokaság félreáll az útjából. Két szemöldöke közül eltűnt a gondránc, olyan sima a bőre, mint a babák porcelán homloka. Tekintetében a felfedezők tudatossága és a leleplezők dacossága. Semmi őrület, semmi spontán vagy mesterséges lila köd, sosem volt még ennyire észnél. Az éjjel, ezen a dermesztő, magányos éjszakán tért magához, és abban a tiszta pillanatban megfogadta, nem borítja le többé az öntudatlanság leplével lelke ordítóan fontos feladatát. Azután kora reggel, fekélytől szabadult lelkét kitette a fényre, hadd váljon külön árnyékától.
Aranka megáll az üzem közepén, mert Jolit pillantja meg, aki most éppen a főnökséggel beszélget. Drága Joli! Azt hitte róla, hallgatni tud a legjobban – most őérte lobbizik, mentségeket keres neki, és olyan sok, komoly mentséget talál, hogy még ő maga is felmenti magát, ahogy elcsípi a beszélgetésből kihallatszó szavakat.
Tökéletes válságtárgyaló ez a Joli, mit keres egy babaüzemben? Joli mögött felsorakozott az egész pakk-műhely, még itt marasztalják a történtek ellenére… Pedig tényleg gyűlöli ezt a rabszolgamunkát, de ugyanakkor… Joli szemében aggodalom tükröződik, azért, mert nem ment el a kemóra. Aranka teljes bizonyossággal látja rajta, hogy milyen érzés munkál benne. Lám, a közösen gyártott babák ezrei, mennyire egy hullámhosszra hangolták őket. Később, ha a vihar, amit ő kavart, kissé elcsitul, majd elmondja neki, hogy így döntött, mert úgy érezte, ez a jó döntés.
Ha mégis itt maradhat és túlél, ahogy azt bizton reméli, akkor felmerül egy igen fontos kérdés, amiben benne rejlik az óriási, a látszaton túlmutató felelősség: vajon mit gyömöszöl ezek után az újonnan gyártott babák keblébe?

 

 

 

3 hozzászólás a(z) “Rébb Terézia: Kebel leleplezés” bejegyzéshez

  1. Kedves Teri, ez fantasztikus írás! A gondolat, a sztori eredeti, a nyelvi megfogalmazás tökéletes! Gratulálok!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kérjük adja meg a hiányzó számot *