Rébb Terézia bejegyzései

Rébb Terézia: Egykevária új törvénye

Egykevária furcsa kis ország volt, de a legfurább mégis az volt benne, hogy az utóbbi időben született gyermekeknek nem volt testvére. Ezzel nem is volt gond hosszú éveken keresztül, senki nem firtatta miért van így, mígnem egyszer történt valami, ami teljesen megváltoztatta Egykeváriában a közfelfogást.

Minden azzal kezdődött, hogy egy Jancsi nevű kisfiú borzasztóan unatkozott egyedül a szobájában. Jancsi esténként tátott szájjal hallgatta nagyapja történeteit arról, hogy milyen jókat fogócskáztak meg bújócskáztak együtt a testvéreivel annak idején. Nagyapát a legjobb szándék vezette. Csillogott a szeme, amikor emlékezett, és erről az elfeledett érzésről mesélt egy szem unokájának.

Így hát Jancsi egy szép napon közölte a szüleivel, hogy ő pedig mindenképpen szeretne egy kistestvért. Meghallotta ezt a postás bácsi, aki éppen akkor vitte a leveleket hozzájuk és aztán házról házra hordta ezt az újságot is. Az emberek pedig elvitték más utcákba, városrészekbe, ezután városról falura, faluról városra járt a hír. Később egy szemfüles újságíró jóvoltából – aki igencsak szerette a városi legendákat, – a parlamentbe is eljutott a történet.

Még nem volt rá precedens, hogy egy kisgyerek csak úgy egyszerűen, a maga elképzelése alapján kistestvért kérjen. Zsibongott a képviselők háza, mint egy felbolydult méhkas.

Azt még nem meséltem, hogy Egykeváriában azért nem született kistestvér a családokban olyan hosszú ideje, mert nem volt egyetlen személy sem, aki eldöntötte volna, hogy igen, legyen több gyermek a családban. Az apák ugyanis nem merték, az anyák nem akarták, az anyósokra nem bízták, a nagypapák csak mosolyogtak, a parlament nem tehette! És most egy gyermek testvérre vágyik, és senki nem tudja eldönteni, hogy ki döntse el! Ha csak egyetlen gyereknek születne testvére egész Egykeváriában, az hogy nézne ki már!

Nagy felhördülést keltett ez a hír országszerte, sokféle volt a vélemény, időnként baljóslattal álltak elő egyesek, és a témában mindennapos lett a találgatás. Végül hihetetlen folytatása lett a történetnek, mert kiderült, hogy Jancsi és családja kistestvért várnak. Az egykeváriai parlament így hát összeült, hogy törvényt alkosson a második vagy sokadik gyermek kérdéséről, és hozzáértő vizsgálat alá helyezze ezt a gondolati vadhajtást. Üléseztek-üléseztek, de a legfontosabb kérdésben ők sem tudtak dűlőre jutni. – Ki döntse el?

Meghívták az öreg bölcseket és a fiatal tudósokat, hogy fejtsék ki véleményüket, de a választ egyikük sem tudta megmondani. Megkérdezték a kőműveseket, a tetőfedőket, a kéményseprőket, azután a pékeket és a szakácsokat, de még a kuktákat is. Az óvónőket és a Télapót kizárták a véleményezésből többszörös érdekeltség miatt. Aztán kérdezték a halászokat, a vadászokat, a varrónőket, a házvezetőnőket, de még a piaci árusokat is. Igaz, közülük a nyalókásokat később kihagyták, erős anyagi elfogultság miatt.  Az anyáknál is puhatolóztak, de ők hárítottak, mert még erősen élt bennük a sok átvirrasztott éjszaka emléke.

Kis idővel később, az egykeváriai parlament zárt ülésezése alatt végre történt valami. Az ülésen annyira feszülten gondolkodtak, hogy fejenként három vödör forrásvizet kellett fölhajtaniuk és aztán vagy fél tucat törölközőt itattak át izzadsággal mindannyian. Az egyik képviselő félénken javasolta saját gyermeke ötletét, vagyis azt a hirtelen jött tiszta gyermeki gondolatot, hogy döntsék el a gyerekek, és kész. – Ez az! – kapták fel fejüket a honatyák. Miért is ne? Hiszen nekik kell majd egy szobában aludni velük, nyakukban érezni szuszogásukat, hallgatni bömbölésüket.

A javaslat nyilvánosságra hozatala után az orvosok is erősen helyeseltek, mondván, hogy valóban ők, a gyermekek fogják először elkapni bacilusaikat. Sűrűn bólogattak a pedagógusok is, mert tudták, hogy a nagyobb testvér fogja tolmácsolni a picik kezdetleges szavait, és megmagyarázni érthetetlen mondataikat a család többi, – a gyermeknyelvet egyáltalán nem beszélő tagjának. Sokan támogatták tehát, hogy a gyerekek döntsék el, akarnak e testvért, mert nyilvánvalóan azt is ők tudták a legjobban, milyen meleg és mennyire biztonságot nyújtó az anya öle, és hogy apa mennyit hajlandó rájuk szánni a szenvedélyévé vált kenyérkeresésből fennmaradó idejéből.

Tehát a parlament megszavazta a javaslatot, és a korábban született gyermek kérése alapján a további gyermekek esélyt kaptak, hogy a megfelelő időben a megfelelő családba szülessenek. Az emberek lassacskán levetették régi szokásaikat, mint egy elzsírosodott, ócska kalapot. A három évnél idősebb gyermekek szinte játék közben vitatták meg a családjukkal, hogy jöjjön testvér a családba vagy sem. A három évnél fiatalabbak is okosan rábólintottak a kérdésre, vagy bájosan rázták a fejüket ellenzésképpen.

Az apák boldogok voltak, mert nagy teher esett le a vállukról. Az anyák is boldogok voltak, mert vakon bízhattak első gyermekük véleményében. Így végre avatott személy javaslata alapján érkezett második, harmadik, sokadik gyermek oda, ahol egy, vagy nem sokkal később már több testvére várta tárt karokkal. A testvér-törvény bevezetése olyan gyors változást hozott, hogy a honatyák azt is fontolóra vették, hogy pályázatot írjanak ki az ország nevének megváltoztatására. Igaz, az elsőként felmerült „Szöcskevária” javaslatot senki sem támogatta.

Az új törvény záradékába tették, hogy ha véletlenül érkezne egy gyermek, akit valamilyen mulasztás folytán nem egyeztettek idősebb testvérével, azt lehetséges, sőt tisztelettel kéretik szeretettel elfogadni.

 

Rébb Terézia: Kebel leleplezés

Illusztráció:pexels

Aranka gyerekkorában égetnivaló kis boszorka volt, aki a nem túl következetesen kivitelezett büntetések alól újabb rosszalkodással igyekezett kibújni. Kamaszként hangos lázadó lett, aki szenvedélyes vitákban védte igazát körömszakadtáig, meglehetősen csendes szüleivel szemben. Csak akkor kezdte megtanulni az alázatot, mikor maga is anya lett, és gyermekei tükrözték vissza ifjúkori önmagát. Rébb Terézia: Kebel leleplezés bővebben…

Rébb Terézia: Ebsors

Vörös Eszter Anna: Búcsú
Vörös Eszter Anna: Búcsú

Túlságosan is ragaszkodni kezdtél hozzám, pedig én ezt egyáltalán nem akartam. Nekem fogadtál szót egyedül, pedig csak annyit mondtam neked: „gyere be”. Sosem szólítottalak másképp (lehet, hogy ez lett a neved?).

A kényszerű közelségben eltöltött idő nem múlt el nyomtalanul, hatással voltál rám. Már alig érdekelt az elsivatagosodott virágoskert, a sáros teraszajtó, vagy a szétfeszített kerítéslécek. Már képes voltam csirkecsontot gyűjteni neked a munkahelyi ebédlőben és kutyatápot venni az utolsó konyhapénzemen. Egyszer azon kaptam magam, hogy egy termo nadrágból fekvőhelyet varrok neked a kutyaházba.

Mindezt a közös emlékek miatt. Hiszen már benne voltál minden péppé rágott zsebkendőben, széjjeltépett cipőnyelvben, minden besározott öltönyünkben, elhibázott reggelünkben.

A teljes novella elolvasható a Darwin parázik c. Irka antológiában. Megvásárolható a Gödöllői Városi Könyvtár regisztrációján.

Ára: 2 700,-Ft

Rébb Terézia: Az isteni porszem

Salvador Dalí: Gyöngy
Salvador Dalí: Gyöngy

Van az a találós kérdés. Senki és valaki élnek egy nagy házban. Senki elment vadászni, valaki madarászni. Ki maradt a házban? A kérdésre persze nincsen helyes válasz, nem jó a senki, és nem jó a valaki. Esetleg senki, aki voltaképpen valaki? Netán valaki, aki egyúttal senki? Nem. Az a jó válasz, hogy nincs válasz.

Egy barátommal filmet néztünk Szilveszter estéjén. Coco Chanel életéről szólt a film, mire a végén a barátnőm megjegyezte: – Látod, ő is milyen sokra vitte végül, pedig éppen olyan senki volt, mint te. Picit zavarodottan válaszoltam: – Általában a senkik viszik sokra.   Bevallom akkor nagyon rosszul esett az a megjegyzés. Valaki azzal vigasztalt később: végtére is mindannyian senkik vagyunk.

Ha küszködsz, senki leszel, ha küzdesz, lehetsz valaki. Mi a különbség? Talán az, ha valaki bármibe beleteszi a lelkét is, és nem csak csinálja vakon, mint egy gép… akkor valaki van abban, amit csinál, és ezért lesz őbelőle is valaki.

Tulajdonképpen nincs okom megsértődni. Igen, egy senki vagyok. Egy senki lánya. Apám ötven szorgos éve alatt rengeteg munkával avatta magát senkivé. Nem tudja senki, mennyi nyelés, fájdalom, izzadság kell hozzá, hogy azt a házat, amelyet valaki megálmodott, vagyis szűk körben publikált, azt ő, a kőműves megépítse.

Aki valaha hasonló cipőben járt az tudja, mennyi kreativitás kell hozzá, hogy ami papíron jól működik, az az anyag világában, esőben, hóban, sárban, köröm alá szorult hidegben létrehozva is biztosan jó legyen. Hogy mennyi ötlet veszett így kárba, nyilvánosságra hozatal nélkül, azt senki sem tudhatja. Igen, vér és verejték tapad minden épülethez. Úgy tűnik, kell nekik ez az áldozat. A senkik vére és verejtéke, mint a piramisoknál és a nagy falaknál.

Mi volt előbb, hogy senkinek éreztem magam, ezért senki lettem, vagy senkinek születtem és az maradtam. Vagy csak nem tudom elképzelni, hogy valaki leszek, ezért nem bírok átugrani abba az idősíkba, ahol valaki lehetek.

Az az igazság, hogy egyes senkik és porszemek azt álmodják, hogy az ő gyerekükből, is lehet majd valaki. Igen, ez az álom merész és szemtelen, de mégis az ilyen álmok egyszer beteljesülnek. Az én szüleim nem mertek ilyet álmodni. Még élnek mindketten, de még most sem mernek ilyet álmodni, inkább egy illedelmes, kishitű álmot álmodnak.

Álmodjatok rólam nagyot! Enélkül senki maradok, mert a senkik valakije, többnyire senki, ha nincs óriási lelki ereje kimászni ebből a hatalmas pókhálóból. Jól látja ezt, aki valakinek született, és ezért gondolhatja, hogy máris valaki. Őt már valakik, valakinek álmodták.

Én meg azért sem vagyok még valaki, mert ha az lennék, egyszerűen leperegnének rólam mások szódobálódzásai. Nem érdekelnének a jelzők, a nevek, a címek, a címkék. Tanulnom kell még, hogy valaki legyek, de nem az iskolapadban.

Egy porszem vagyok csupán, akit fél évszázad alatt egy-egy pillanatra felkapott a szél, de folyton leejtett. Sohasem repülhetek folytonosan, talán mert túl könnyű vagyok még, túl kevés. A szél is tudja, nem érdemes velem vacakolni. De ha egyszer végre szállok a szelek szárnyán, és elérek a nagy vízhez, ahol minden kezdődött, elveszek majd a tengerben, alámerülök a fenekére, bekerülök kagyló belsejébe. De a kagyló sem akarja ezt a porszemet.

Van Salvador Dalinak egy képe, a címe: Gyöngy. Gondolkodtam rajta, mit üzenhet a cím. Később rájöttem. Ha a gyöngyről lefejtenénk a mindenféle lerakódást, ami azt olyan selymes fényűvé teszi, a megkövült kagylónyálat, és ami marad nem több, csak egy kis piszok. Tökéletes porszem, ha úgy tetszik isteni. Mint az a lány a Dali képen.

Vállalom pillanatnyi senkiségem, vállalom a porszemet, aki vagyok, tudva, hogy bennem van a gyöngy lehetősége. Kezdem már érteni: csak akkor érhetek el oda, ha már eszem ágában sincs gyönggyé válni, ha megbékéltem a porszemmel, aki vagyok.

Akárki akármit gondol, ez lehetséges! Valaki tagadni fogja ezt, és valakik majd megmosolyogják kicsinyes álmodozásaimat.

De egyet biztosan tudok: senki sem tudhatja. Én magam sem.

(Az írás korábban megjelent a www.terezanyu.hu oldalon)

Rébb Terézia: Elcsúsztatás

Horváth Piroska: Kis lépés
Horváth Piroska: Kis lépés

 

 

 

 

 

 

 

 

Philip C. úr feltartóztathatatlanul vonult lefelé a lépcsőn. Méltóságteljesen lépdelt, ahogy királyi nevéhez és igazgatói pozíciójához illett. A titkárságvezető illedelmesen, néhány lépcsőfokkal lemaradva követte őt. A lépcsőház női és férfi parfümillat keverékében úszott. Egészen elkábultam. Rébb Terézia: Elcsúsztatás bővebben…

Rébb Terézia: Budapest négy tételben

tomko-adam-citadella-panorama
Tomkó Ádám: Citadella panoráma

 

 

 

 

Önkéntes                                                                                                                                   Egy csomót metrózni is kell, a Széll Kálmán térig. Amikor kiszállok, illendően fogad a tér. A szökőkút előbuggyan a térkövek közül, és térzenészek zendítenek hazai dallamokra. Aztán gyalog a Városmajorig, végig az Árkay Aladár sétányon:  – Elnézést, a klinikát keresem! Idegnyugtató és vérnyomáscsökkentő hatású ez a hely. Elmélázhatok. Mégsem! Hopphopphopphopp!!! Véletlenül a futók útjára tévedek, én, a lassú, látszólag céltalan hőlégballonos, és csaknem balesetet okozok, a céltudatosan szállók légifolyosóján. Aztán megtalálom a klinikát – sokat megélt, bölcs épület. Önkéntesnek jöttem. Adni szeretnék egy pohár vizet – jókor, ápolni szeretnék – jobban, használni szeretnék a legjobban. Hallottam, hogy gyengélkedik a város, beteg a szíve… Rébb Terézia: Budapest négy tételben bővebben…

Rébb Terézia: Egy szem iróniával

Fotó: pixabay.com
Fotó: pixabay.com

Lakodalomban vagyunk egész családommal egy helyi rendezvényteremben. Olyan előkelő puccba vágtuk magunkat, hogy ha összetalálkozunk a mosdóba menet, nem ismerjük fel egymást az első pillanatban. Apám jól vágott fehér frizurával az idős Tony Curtisre hajaz, bár a sört hidegen, s forrón csak a húslevest szereti. Most elég langyosan kísérgeti a frissen dauerolt, büszke tartású anyámat. Szegény fejének az egész hacuka és hacacáré módfelett terhére van. Alig várja, hogy engedélyt kapjon hazamenni.

Rébb Terézia: Egy szem iróniával bővebben…