Az idei Réunionra utazás viszontagságos kezdete

a szerző felvétele

Babonás vagyok. Utazásaimkor kabalaként mindig egy Szűzanya medált veszek fel, amit évekkel ezelőtt a Notre-Dame-ban vettem. Máskor nem is hordom, de ilyenkor ez nyugtat meg, bízom benne hogy megvéd és szerencsét hoz. Július 10-én, vasárnap reggel addig forgattam, kapcsolgattam a láncot, míg a Szűzanya medalion leesett róla, és szőrén-szálán eltűnt. Rám tört a pánik. A kabala nélkül hogy fogok szerencsésen utazni? – néztem a szőnyegre. Lányomék sürgettek, hogy induljunk, így bele kellett törődnöm, hogy egy másik ékszerrel kell most utaznom, nem a kedvencemmel.

– Ez a QR-kód a 3. oltást igazolja, a többi is kellene – közölte a fiatal reptéri alkalmazott becsekkoláskor. Értetlenül néztem rá, de hiába bizonygattam, hogy mindhárom oltásom Pfizer volt, megmutattam az Air France visszaigazolását a Ready2Fly (utazásra kész) besorolásról, a hölgy kötötte az ebet a karóhoz és félreállított. A magyar oltási kártyám elég lett volna, de nem hoztam el, és az ügyfélkapum jelszavára sem emlékeztem, aminek segítségével a mobilon behozhatóak az igazolások.

Hogyan történhet ez meg velem, aki minden szabályt napra készen tudok és betartok? – tettem fel a költői kérdést önmagamnak. A patthelyzetet lányom barátja oldotta meg. Informatikusként neki gyerekjáték volt az “elfelejtett jelszó” lehetőséggel, új kóddal előhívni a kért okmányokat. Nekem ez a feszült pánik állapotomban nem biztos, hogy sikerült volna.

Akinek nincs okostelefonja, internete vagy nem ért hozzá, azt nem engedik felszállni? Vagy gyorstesztet kell csináltatnia, miközben már nem kötelező, maszkot sem kell viselni, és nincs 1,5 méteres távolságtartás az emberek között – zsörtölődtem magamban. Fáradtan, erős fejfájással vártam a felszállást. Izgultam, hogy a gép időben megérkezzen Párizsba, mert csak két órám volt az átszállásra. Hála istennek, félelmem alaptalan lett: hamarabb érkeztünk, nem volt tömeg, húsz perc alatt átsétáltam a másik terminálra, feltöltöttem a mobilomat, hogy tudjam mutatni az oltási igazolásokat, (a továbbiakban sehol nem kérték), s aránylag elviselhető közérzettel foglaltam el a helyemet.

A tizenegy óra repülés alatt próbáltam aludni, hallgattam Chopin mazurkákat, noctürnöket, Maria Callas albumot, és néztem utazási filmeket. A nagymamámra gondoltam, akinek, mint oly sokszor, most is igaza lett: a baj nem jár egyedül. Vajon a Szűzanya medál-csere és a reptéri szigor után mi vár még rám? Nagymamám büszke lenne rám, vagy felelőtlennek tartana, hogy az unokáimért kiteszem magam veszélynek, izgalmaknak, átrepülöm értük a fél világot, ahelyett, hogy otthon lógatnám a lábamat és a hintaágyon nyugodtan pihennék a gyönyörű teraszomon? Hova tűnt el a Szűzanya medálom? Megtalálom-e, vagy örökre nyoma veszett?

(Nagymama Napló 2022. részlet)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Kérjük adja meg a hiányzó számot *