“…A kórház udvara sem kelt bennem más érzést. A szürke felhők, a latyakos, maradék hó és a kopasz fák annyira nyomasztóak, mint a látogatásom célja. El kell búcsúznom. A kórházban melegebbnek kellene lennie, de a steril, fehér folyosó hideg. Mindenki kicipzározza a kabátját, miközben én védőburokként használva még jobban belevackolom magam. A lépteink visszhangoznak, a nővérek beszélgetnek, pár kórteremből köhögés hangja szűrődik ki. Mindent túl erősen érzékelek a feldúlt lelkiállapotomon miatt. Az intenzívre megyünk. A nagyapám ott fekszik egy vékony lepődőszerű anyaggal letakarva; eddig csak hallottam a mondást, hogy árnyéka önmagának, de most meg is tapasztalhatom. Annyira lefogyott, hogy alig ismerek rá, annyira törékenynek fest, hogy attól tartok, összetöröm, ha megszólalok. Közelebb sétálok az ágyához, és ekkor veszem észre, hogy az egész teste be van kötözve…”
A teljes novella elolvasható a Csodák és egyéb hétköznapi dolgok című Irka antológiában. Megvásárolható a Gödöllői Városi Könyvtár regisztrációján. Könyvbemutató: 2022. december 20. kedd, 18 óra, Gödöllői Városi Könyvtár
Kolozs Kitti
Hiszek abban, hogy a reményből és az álmokból materializálódnak a csodák. Emellett még azt is gondolom, hogy ezekért meg kell küzdeni, de néha a sors csak úgy megad néhány csodát.
Állok a garázsajtó előtt és farkasszemet nézek vele. Nagyapám halála óta senki sem tette be oda a lábát. Nem tiszteletből, ez nem egy memento mori. Egyszerűen senki sem képes bejutni. A tetőgerendákra nagyapám örömmel tette fel az éles kerti szerszámokat és más egyéb tárgyakat. Vasvilla, fűrész, többfajta kasza, éles pengék, amikre, ha csupán ránézel, megvágnak. Gereblyék, ásók, kapák, egyszerűen minden, és nem csak a gerendákon, de a garázs többi szegletén is. Polcok is akadnak, rajta további tárgyakkal. És hogy ez miért rémít meg bárkit is? Azért, mert a hat unokából hármat majdnem lefejeztek már ezek az éles szerszámok. Nem egyszer kísérelték meg, hogy átjussanak a veszélyes tárgyak hadán, de még ha egy kicsit is sikerült előrébb jutniuk, a győzelmük nem tartott sokáig, mert akkor ráléptek valamire, ami arcon ütötte őket, vagy elcsúsztak valamin. Jármű nincs az épületben, mégis olajfoltok, és egyéb folyadék-maradványok éktelenkednek a padlón.
Végül mind feladták. A családom nem akarta kipakolni a garázst, mert úgy gondolták, hogy a nagyapánk szelleme nem engedi őket tovább, és ezért nem mertek semmihez nyúlni. Mint legkisebb unokán, most rajtam a sor, hogy megkísértsem a sorsot. A többiek közvetlen nem árulták el, csak sugdolódzni hallottam őket, hogy keresnek valamit, és ezért szeretnének bejutni a garázsba, így nem tudok mit tenni, magamtól kell kiderítenem, hogy mi az.
Kinyitom az ajtót, a zsanérok nyikorogva figyelmeztetnek a bent lévő veszélyekre. A fény, amit beengedek, szürkévé tesz mindent. A leesett dolgok még mindig a földön hevernek, a fejem felett még így is Damoklész kardja függ. Mély levegőt veszek, mintha fejest készülnék ugrani a medencébe. Ahogy belépek, sikerül megcsúsznom valamin, megpördülök, de megvetem a lábam, ezt a piruettet egy balerina is megirigyelné. Ennek hála, pont elkerül a felém közeledő vasvilla. A szívem úgy dübörög a mellkasomban, mintha menekülni akarna ebből a helyzetből, de nem adom fel. Lebukok a lehajló kasza előtt, így észreveszem a lábam előtt lévő gereblyét, és átlépem. A hátam mögül hangot hallok, valami lecsúszni készül a helyéről, előre ugrok, így csak a penge hangos csörömpölésétől ijedek meg, amikor leesik. A polcba kapaszkodom, onnan is kiáll pár nyél, köztük és a földön lévő fekete zsákok között oldalazva próbálok hátra jutni. Szűk a hely, de sikerrel járok. Előre dőlök és a térdemre teszem a kezem, hogy megpihenjek, közben szaporábban veszem a levegőt. Fogalmam sincs, hogy mióta tartottam vissza a lélegzetem, de most, hogy így látszólag biztonságban vagyok, kiélvezem a tüdőmbe áradó oxigént. Felegyenesedek és visszanézek a bejáratra, olyan érzésem van, mintha vitt volna az ár. Hagytam, hogy a szerszámok vezessenek. Szerintem ebbe a rokonok bele sem gondoltak.
Egy régi munkapad van előttem, amin valami fehérlik, más nincs is rajta. A fény úgy esik, hogy jelzőfénnyé változtatja a fehér borítékot. Óvatosan a kezembe veszem, mintha attól tartanék, hogy az is bánthatna. Kinyitom. A nagyapám végrendelete az, és az áll benne, hogy aki leküzdi az akadályokat, és eljut idáig, minden vagyonát megörököli. Felnevetek, mert minden ingósága, ami volt, az itt van a garázsban.
Kolozs Kitti Anna: Perverz humorát a nagy szája tudja csak felülmúlni. A kreativitása nem csak az írásaiban, de a borítóterveiben is meglátszik. Egy ideje már a Pusztító írókörhöz tartozik.
Már gyerekorom óta szeretném, hogy a születésnapomon, ami november végén van, leessen az első hó. Talán azért, mert olyan lenne, mintha a természet is velem ünnepelne. Így aztán a szülinapom reggelén mindig úgy kelek fel, hogy az ablakhoz rohanok, reménykedve kinézek rajta, és belebámulok saját csalódott tükörképembe.
Az egyik alkalommal, úgy hétéves lehettem, a nagymamám a vállamra tette a kezét és megkérdezte, hogy mit várok? Egy kis csodát magamnak – feleltem. Kolozs Kitti Anna: Az első hó bővebben… →
A poros úton, amire nem volt pénze a falunak, hogy lebetonozzák, még mindig látom a lábnyomod. A régi parasztházak sorban haladnak el mellettünk, a nevetésed felém sodorja a nyári szellő, beleborzongok. Az első borospince hűvősében még mindig érzem a meleg, óvó, érintésed.
A vöröslő nedűben, amit egy pohárban nyújtanak át nekem, a fényben megcsillanva téged fedezlek fel. Gyorsan megiszom, hogy ne lássam mosolyod, de a mohás falakon is a te arcod vigyorog.
A következő úti célunk már egy lebetonozott útra ér, a házak is modernebbek, de az emlékek, amik ide kötnek, régiek. Itt mondtad elsőnek azt, hogy szeretsz, úgy, hogy már jócskán volt benned ital. Azt mondják, részeg ember soha nem hazudik, ebben én már erősen kételkedem.
Tovább megyünk, hisz több pincészet is vár ránk. A Kopasz-hegyre tartunk, ami a nevét meghazudtolva tele van szőlőlugasokkal. A hegyoldalba vájt pincészet levezet a mély sötétbe, te is ezt tetted velem. A hideg megcsap, mint a felismerés, hogy itt vagy. A hangodat hallom visszaverődni a borászat falairól. A gyér fényben alig lehet észrevenni bármit, talán ezért látom, azt, amit. Egy beugróban, amiben nem lehet más, csak borok, két alak áll, a szemközi falon táncol az árnyékuk. Valójában nem tangóznak, szeretik egymást. A férfialak felkapja a nőt és úgy pattogtatja magán, mint egy gumilabdát. A nő sikít és élvezi, a torkát kéjes nyögések hagyják el. A férfi sem reagál másként, gyorsít a tempón, a két egymásnak feszülő test hangjától majdnem összetörőm a kezemben lévő poharat.
A zaj még mindig visszhangzik az elmémben, amikor a barátom a vállamra teszi a kezét és megkérdezi, hogy minden rendben van-e? Igennel felelek, pedig legszívesebben sikítanék, hogy megalázásom eme pillanatát újból át kellett, hogy éljem.
Térey János: Átkelés Budapesten című novelláskötetével foglalkozunk műhelymunka keretében. A végén a kreatív feladat ehhez kapcsolódott: egy kedvelt helyszín ismert és ismeretlen részleteit, figuráit megjeleníteni.
Haloványan sejlik fel az az utam, amikor barátnőmmel ingyen mentem Görögországba. Ha nem így lett volna, el sem tudtam volna utazni. Mintha a sors azt szerette volna, hogy messzebbre is eljussak. A költőpénzt én álltam, sikerült annyit összespórolnom, hogy minden szükséges dolgot meg tudtam venni. És emiatt büszke voltam magamra. Tíz napot töltöttünk Tolo-ban. Busszal mentünk, aminek nagyon örültem, mert rettegtem a repüléstől. A fellegekben úgysem látnék semmit a világból. Így meg Budapesttől Görögországig csodálhattam a tájat. Amikor megálltunk, hogy mosdóba menjünk, vagy hogy átmozgassuk a lábunkat, azt sem tudtam, hogy merre járunk. De ez nem számított, mert szabadnak éreztem magam. Messzebbre jutottam, mint azt valaha is gondoltam volna. Élveztem az utazás minden egyes percét, még azt is, amikor az autópályán mentünk. Akkor nem a kilátással foglalkoztam, annak ellenére, hogy az erdők káprázatosak voltak. Nem, akkor a száguldásra összepontosítottam. A hang, ahogy légellenállást keltett a busz, annyira gyorsan hajtott. Éjszaka, a lámpák fényében még a legunalmasabb dolog is misztikusnak hatott. A barátnőm rég aludt, miközben én ádáz harcot vívtam az álmosságom ellen. Nem alhattam el, nem maradhattam le a szabadságot jelentő kilátásról. Az sem érdekelt, hogy amikor megérkeztünk, esett, mert az elém táruló látvány így is elállította a lélegzetem. A háborgó tenger, felette a sötét felhőkkel, a fehéren habzó hullámokkal, a természet legszebb alkotása tárult elém. Ez volt az első alkalom, hogy élőben láttam a tengert.
(Megjelenés helye: Öt perc indulásig – IRKA Antológia, Gödöllő, 2021 A kötet megvásárolható, vagy kikölcsönözhető a Gödöllői Városi Könyvtárból.)
Kolozs Kitti Anna – Még nem utazott sok helyre, ahová eljutott, azt is a szerencsének köszönheti, de reméli, hogy sikerül még pár országot meglátogatnia. Ennek ellenére megpróbál olyan helyszínekről írni, ahol még nem volt, de örömmel elmenne. Így legalább az írásaiban képes utazni.
Kép forrása: https://www.facebook.com/otthonkommando/
Beléptem az üzletbe, ahol múlt héten rendeltem egy terméket. Rögtön a kasszához mentem, és elmondtam, hogy miért jöttem. Az eladó értetlenül meredt rám.
− Mit szeretne átvenni?
− A mosott béltakarómat – ismételtem.
− Az mi? Hogyan kellene azt elképzelni?
Nagyokat pislogtam, most rajtam volt a sor, hogy ledöbbenjek azon, hogy valaki nem hallott még a mosott béltakaróról.
− Mégis milyen lenne? Olyan, mint általában szokott lenni. Bélszíne van, és ha magadra teríted, akkor jót tesz a hasnak és minden másnak. Ezek mellett még puha bélbolyhos.
Az eladó elkerekedett szeme megnevettetett volna, ha épp nem siettem volna. Nehezen, de végül megszólalt.
− Hölgyem, mi ilyet nem árulunk.
Kikeltem magamból, hogy mer hülyének nézni. Ráförmedtem.
− Ez mégis hogy lehet?! Egy hete itt vettem Önöknél ajándékba egy béltakarót. És rendeltem magamnak is egyet.
− Hölgyem, ez az első alkalom, hogy Önt itt látom – vonta fel a bozontos szemöldökét.
Ennyi elég volt! Felkaptam a táskám és kirohantam a boltból. Aztán, amikor már a friss levegőre kerültem, rájöttem, hogy mégis kellene vennem valamit. Nem lesz mibe belevackolnom magam egy szabálytalan könyves körrel. Dühödten mentem vissza az üzletbe. Az eladó ugyanaz volt, de sokkal kedvesebbnek tűnt. Ahogy észrevett, elmosolyodott.
− Jó napot hölgyem! Megérkezett a mosott béltakarója, amit múlt héten rendelt!
Kolozs Kitti Anna: Perverz humorát a nagy szája tudja csak felülmúlni. A kreativitása nem csak az írásaiban, de a borítóterveiben is meglátszik. Egy ideje már a Pusztító írókörhöz tartozik.
Ki gondolta volna, hogy a szemetes kivitele veszélyessé válhat? Megszokott kedd esti program. Eddig soha nem történt semmi, legalábbis mostanáig. Kézbe veszem a jól megpakolt szemeteszsákokat. A halovány kinti világításban nehezen látok, vaksin megyek le a rövid lépcsőn, a hold sem nyújt semmi fényforrást, mert épp a felhők mögött bújik meg. Olyan érzést kelt bennem, mintha egy rossz horrorfilmben lennék. Ha netalántán felbukkan egy sorozatgyilkos, ahhoz hozzávágom a zsákot. Micsoda taktika!
Végigsétálok a hosszabb járdán a kapuig, ahol a kuka áll. Nem mesze tőle a fenyőfánk küzd a túlélésért. Ha amögött valaki el tud bújni, akkor az már egy kis ideje koplalhat, hogy a vékony törzs képes legyen eltakarni. Azt az illetőt pedig lazán elfújom, mint egy szülinapi gyertyát. Egy kicsit megnyugodok, hogy senki sem akar megölni egy ilyen szép és felettébb ijesztő nyári estén.
A jól ismert hangokkal van tele az éjszaka: tücsökciripelés és részeg fiatalok kurjantása az éjszakában. Aztán a semmiből olyan zajt hallok, amit nem tudok hová tenni, és a legrosszabb, hogy a közvetlen közelemből jön. A szomszéd kutya horkolásának a durvább, mélyebb változatára emlékeztet, még egy morgó férfi is eszembe jut róla.
Óvatosan felnyitom a szemeteskuka fedelét, és belehelyezem a megtelt zsákokat. Lehet, hogy tényleg egy gyilkos van mögöttem? Én meg elsüllyesztettem az önvédelmi szemeteszsákjaim. Aztán jobban odafigyelek, nem ez nem jöhet embertől, ahhoz túlságosan vad.
A fantáziám tovább szárnyal, arra gondolok, hogy a dinoszauruszok mégsem haltak ki, és épp az előkertünkben csatáznak. A T-rex megint felkapta a vizet, hogy nem ér el semmit a rövid karjával, és ezért nekiment a Triceratopsnak. Úgy hallom, egyikük sem áll nyerésre. Vagy ez már a T-rex halálhörgése lenne? Még nem hallottam haldokló dinoszauruszt, de kétlem, hogy ilyen lenne a haláltusája.
Aztán az jut az eszembe, hogy a macskák már megint itt élik ki magukat, de hamar belátom, hogy az máshogyan hangozna. Az olyan, mintha babasírást ötvöznénk egy láncfűrész zajával.
Túlságosan elkalandoznak a gondolataim, ami veszélyes, hisz a sötétség rejtekében egy szörnyeteg leselkedik rám.
Óvatosan lecsukom a kuka fedelét, legalábbis annyira, amennyire a tartalma engedi. Nem szeretnék hangoskodni. Ki tudja, hogy az engem figyelő lény mire támad. Meglehet, hogy a legkisebb nesz is támadásra készteti, és akkor nekem annyi. Itt állok, és nem tudom, hogy mitévő legyek. Fussak el? És ha rám veti magát? Nem, ez egy rossz ötlet, a rémülettől egy jó gondolatom sem támad.
A zaj egyre hangosabb, de így legalább már be tudom határolni. Mintha… röfögés lenne? A szomszédból átszökött a malac? Lassan megfordulok, de csak a fenyőfát látom, sehol semmi. Lejjebb tekintek, és egy sötét gombócot veszek észre a földön.
Enyhén előre hajolok, és ekkor az a kis valami úgy dönt, hogy felágaskodik. Ijedtemben egyet hátralépek. A világítás végre úgy esik rá, hogy lássam, hogy mégis mivel van dolgom. A levegőbe szimatol a sündisznó… Ő tartott eddig rettegésben? Megint szippant egyet, és közvetlen rám néz. Egy ideig szemezünk egymással. Aztán, mintha hirtelen észbe kapna – b@szki ez lát engem – amilyen gyorsan csak tud, elrohan. A ház előtt lévő kerek bokor alá fut.
Még, hogy ő ijed meg tőlem? Inkább én tőle!
Mosolyogva ingatom a fejem. A tanulság az, hogy ha egy ismeretlen hangot hallunk, még nem jelenti azt, hogy egy szörnnyel nézünk szembe, lehet, hogy csak egy kíváncsi sündisznóról van szó.
Már akkor tudom, mekkorát vétek, amikor meghúzom a ravaszt. Az ütőszeg lecsap, a töltény pedig belevész az éjszakába. Remélem, hogy örökre ott marad, és soha nem látom viszont. Főleg nem egy másik élőlénybe fúródva. Nagyot szitkozódok, amikor a rengeteg mélyéről felreppennek a madarak és néma csend támad. Eltaláltam valamit… Kolozs Kitti: Az erdő lelke bővebben… →
Csend. Erre ébredsz reggel. A televízió feketén dereng, kikapcsolt. Csak azért hagytad éjszaka bekapcsolva, hogy ne érezd magad egyedül, hogy elűzd vele a magányt. Reflexből a lámpa kapcsolójáért nyúlsz, halkan kattan, de nem történik semmi. Áramszünet van. Semmi sem működik. Felhúzod a redőnyöket, hogy legyen egy kis fény. Az egész házban szürkeség van, úgy, ahogy az egész utcában. Mindenhol csend. Nem félsz, de kellemetlen érzés lesz úrrá rajtad. Lerázod magadról és felöltözöl.
Automatikusan a konyhába mész, csak hogy belásd, hogy felesleges, mert áram nélkül nem tudsz kávét főzni. A régi kotyogós rég elfeledve hever valahol, emlékét is belepte már a rozsda és a por. Gondolkozol, hogy mitévő lehetnél, de aztán belátod, hogy nem lenne értelme megkeresni, a tűzhely elektromos gyújtója sem működik. Tejet sem tudnál melegíteni. Nem iszod olyan sötéten a kávét, amilyen sötétnek érzed most a lelked. Már gyufát sem keresel, mert reménytelennek látod a helyzeted. Hiába nézel a mikrohullámú sütőre, az is tanácstalanul mered rád vissza. Hosszú idő után ez az első reggeled, amit kávé nélkül kell átvészelned.
A mobiltelefonod is az utolsókat rúgja. Úgy voltál vele, hogy amikor felkelsz, majd feltöltöd. Ha most használod, akkor lemerül, mire beérsz. Így nincs internet-használat. A Facebook enélkül nem létezik, és úgy érzed, hogy ez által te sem. Senkinek sem tudsz írni, senkinek nem látod az üzenőfalát, nem vagy képes elterelni a figyelmed az internetes társadalmi élet drámáival. Youtube-on szoktál zenét hallgatni, most ezt sem lehet. Pedig az véget vethetne a csendnek. Kolozs Kitti: Áramszünet bővebben… →
