A poros úton, amire nem volt pénze a falunak, hogy lebetonozzák, még mindig látom a lábnyomod. A régi parasztházak sorban haladnak el mellettünk, a nevetésed felém sodorja a nyári szellő, beleborzongok. Az első borospince hűvősében még mindig érzem a meleg, óvó, érintésed.

A vöröslő nedűben, amit egy pohárban nyújtanak át nekem, a fényben megcsillanva téged fedezlek fel. Gyorsan megiszom, hogy ne lássam mosolyod, de a mohás falakon is a te arcod vigyorog.

A következő úti célunk már egy lebetonozott útra ér, a házak is modernebbek, de az emlékek, amik ide kötnek, régiek. Itt mondtad elsőnek azt, hogy szeretsz, úgy, hogy már jócskán volt benned ital. Azt mondják, részeg ember soha nem hazudik, ebben én már erősen kételkedem.

Tovább megyünk, hisz több pincészet is vár ránk. A Kopasz-hegyre tartunk, ami a nevét meghazudtolva tele van szőlőlugasokkal. A hegyoldalba vájt pincészet levezet a mély sötétbe, te is ezt tetted velem. A hideg megcsap, mint a felismerés, hogy itt vagy. A hangodat hallom visszaverődni a borászat falairól. A gyér fényben alig lehet észrevenni bármit, talán ezért látom, azt, amit. Egy beugróban, amiben nem lehet más, csak borok, két alak áll, a szemközi falon táncol az árnyékuk. Valójában nem tangóznak, szeretik egymást. A férfialak felkapja a nőt és úgy pattogtatja magán, mint egy gumilabdát. A nő sikít és élvezi, a torkát kéjes nyögések hagyják el. A férfi sem reagál másként, gyorsít a tempón, a két egymásnak feszülő test hangjától majdnem összetörőm a kezemben lévő poharat.

A zaj még mindig visszhangzik az elmémben, amikor a barátom a vállamra teszi a kezét és megkérdezi, hogy minden rendben van-e? Igennel felelek, pedig legszívesebben sikítanék, hogy megalázásom eme pillanatát újból át kellett, hogy éljem.

Térey János: Átkelés Budapesten című novelláskötetével foglalkozunk műhelymunka keretében. A végén a kreatív feladat ehhez kapcsolódott: egy kedvelt helyszín ismert és ismeretlen részleteit, figuráit megjeleníteni.