A nyári hőséget délután egy hidegfront váltotta fel. A hirtelen feltámadt szél felhőkkel érkezett, melyek bekebelezték és magukkal sodorták a tikkasztó meleget. Apa és fia kiment focizni az iskolai sportpályára. A nyolcéves gyerek már hetek óta nyúzta az apját, be akarta mutatni neki a focitáborban tanultakat, de az sohasem ért rá.

Már sokadszorra cselezte ki az apját, éppen az ötödik gólt készült berúgni, amikor megjelent a gyerekcsapat és a barna, rövid szőrű terrier. A kutya megiramodott a fiú felé, lába alatt porzott a fűszegény pálya. Ő magához szorította a labdát és dermedten nézett a kutya szemébe.

– Dobd el a labdát! Dobd el a labdát – kiáltoztak a gyerekek.

Feketéné Bencsik Julianna: Brúnó bővebben… →

mielőbb mennem kéne

mielőtt minden maradásra bír

mielőtt rájövök hogy jó itt élni

mielőtt honvágyam támad

mielőtt  kimondja hogy szeret

mielőtt meghalok

illusztráció: pixabay

Édesanyám emlékére

angyal megfogott
elvitt messze
itt maradt
huncut mosolyod
egy pillanatra
érzem mint nézel
a felhők mögül rám
ne sírj mondod
nevess velem
mint boldog
napjainkban együtt
nagyon szerettelek
ne félj
fogom a kezed
szorítalak erősen
énekelnek az angyalok
várnak, s már látom
közéjük tartozol

Lenne egy város, ahol
mindenkinek lenne otthona,
az utcán mosolyognának egymásra
az emberek, a buszsofőr jó utat kívánna,
a hentes mindig kikeresné a legszebb karajt,

nem nevetne ki senki, ha lefújja a kalapomat a szél,
nem mondanák az idősek, hogy bezzeg az én időmben,
a felnőttek soha nem lennének türelmetlenek a gyerekekkel,
minden különbözőségre azt mondanánk, milyen szép színes a világ,
az autósok nem dudálnának a nénire, amikor nem ér át a zöld alatt a zebrán,
a szomszéd nem haragudna Buksira, mert hajnalban sokáig ugatott,
a kocsma előtt nem kellene a köpeteket kerülgetni a járdán,
a vadi új padba nem vésné bele Ricsi, hogy itt járt,
a fiatalok nem nyuggereznék le az időseket,
senki nem szólná le Nikolt a kék hajáért,
nem lenne átverés, bizalmatlanság,
mindenki mindenkit elfogadna,
azt mondanák az emberek,
de szép a mi városunk.
Ha lenne egy város.
 

Őszül a levél

fut a nyár elől

pazarló színek,

vörösre írnak.

Bágyad a zöld,

bársonyt ír a barna,

réznarancsot  vált

az okker aranya.

Momi legszívesebben letépte volna magárál a ruhát, amibe a két bennszülött lány félórával ezelőtt beletuszkolta. Nem elég, hogy a nagy melegben a bőre csúszós volt az izzadtságtól, a száraz fűből szőtt koktelruhától még viszketett is. Már öt perce tipródott a szafari bár ajtajában, hogy ne szaladjon-e vissza a kellemesen hűvös párducmintás selyemruhájáért. Biztos volt benne, hogy ebben a fűszőnyegben inkább fonnyadt szobanövenynek tűnik, mint csábító ragadozónak. Végül úgy döntött, mégsem öltözik át. A ruhát Madame Pampa küldte, és ő tudja, mire harapnak itt a halak. Utolsó találkozásukkor a Madame azt ígérte, mindent megtesz annak érdekében, hogy segítsen Mominak becserkészni egy nagyvadat. Sütő Fanni: Vadász és préda bővebben… →

A Nobel-díj kapcsán beszélni az irodalomról olyan, mintha a  Michelin-csillag kapcsán beszélnénk az ételekről. Az étel az elkészített, evésre szánt készítmények halmaza, az irodalom megírt, közzétett, elolvasásra írt szövegek összessége. A jó étel enni való, ami élvezettel fogyasztható, de legalábbis úgy csillapítja az éhséget, hogy egészséges. A valódi irodalom szöveg, ami jobbá teszi az olvasót, vagy legalább élhetőbbé az életét. Szeretek főzni és írok is. El tudom képzelni, hogy szakács azért hajt, mert három Michelin-csillagot szeretne, de azt nem, hogy egy író azért ír, hogy Nobel-díjas legyen. Egy Michelin-csillagos étterembe nem vágyok, de az ismeretlen Nobel-díjasok szövegeit szívesen veszem kézbe. Eddig még nem csalódtam. Lehet, hogy nem a legjobb író kapja a díjat, de még olvashatatlanul rossz nem kapta. Tudom, hogy nem létezik olyan eljárás, amivel a legjobb író kiválasztható. De arról, hogy a rosszak kiszűrhetők, engem meggyőztek az irodalmi Nobel-díj osztók.