a szerző fotója

Galló Kovács Zsuzsanna: A példaképem

– Mit főzzek holnapra? – kérdezi, s már tervezi is a menüt. Elkészít recepteket a múltból, ahogyan annak idején a szülei csinálták, de ha nem tud valamit, megnézi a neten. Pogácsája hétországra szóló, süt islert is, ami órákat vesz igénybe, de őt ez nem zavarja. Palacsintái úgy sikerülnek, ahogy a „nagykönyvben” meg van írva, nem csoda, hisz kiméri a hozzávalókat, s fél órát pihenteti a tésztát sütés előtt.
– Csak semmi rohanás. A nyugdíjasnak már be kell osztania az erejét – tanácsolja nekem, de ő az aki nem pihen, levágja a füvet, mielőtt én észbe kapnék, dinnyéket cipel a piacról biciklivel, s autót vezet.
Minden érdekli, követi a politikát, imádja a tenisz közvetítéseket, muskátlit nevel, szőlőt és őszibarackot termeszt, lekvárt főz.
– Az öregeknek csak az ízekért szabad enniük, nem a mennyiségért – bölcselkedik.
Két éve bevállalta a tizenegy órás repülést a trópusokra, s ott esténként sakkozott unokavejével, és főzte nekünk a csirkepörköltet.
Sokat olvas, könyvajánlásaimat elfogadja, s még kortárs regényekkel is megbirkózik. Ha felolvasok műveimből, figyel és hallgat, ” nem értek hozzá “- tér ki a vélemény-nyilvánítás elől. Szeret mesélni a múltról. Örül, hogy megörökítettem őt Maszk című novellámban, amikor az érettségije előtt, a május elsejei ünnepségen egy vétség miatt majdnem kicsapták az iskolából. Tőle hallottam azt a háborús családi történetet is, mely a Kemence  versemet ihlette. Amikor bemondták a nevemet a díjátadón, láttam, törölgette a szemét. Ő az édesapám, a példaképem. Az idén lesz nyolcvanhat éves.

Sütő Fanni: Csipkefehérke

Szempillámon hamvad az álom,
lusta ünnepély volt a halálom:
mindenki telezabálta magát – s elaludt.

Holott, halottnak lenni művészet.
Hiába próbálkoznak mentalisták, bűvészek
amilyet én tudok, nem tud senki más.

Tetszhalál meg szimuláció,
Mint békacombot a stimuláció,
ugrasztana vissza a létbe a csókod.

Vérem fakasztotta rokka és orsó
Most magába zár egy plexikoporsó
És én csak várok, várok rád.

Hercegem, hol vagy már?
Tán utad nem leled
Jobb lesz ha sietsz, mert megunom s felkelek

Pierre-August Renoir: A zongoralecke

Galló Kovács Zsuzsanna: Én és a zene

Tízévesen kezdtem ismerkedni a zenével. Nagy áldozattal járt a faluból a közeli kisvárosba hetente kétszer bejárni busszal a zongoraórákra, de Ilus néni, a tanárnő rendkívüli egyénisége és a zene iránti szeretete kárpótolta a fáradalmakat.
Már az érdekes és örömteli volt nekem, hogy a hatalmas, ,,igazi” zongorán leüthettem a billentyűket, hiszen ez egészen más érzéssel járt, mint otthon a kis pianínón. Ilus néni megérezte bennem a rácsodálkozást a kis dolgokra, és észrevétlenül megismertetett a polgári életformával járó szokásokkal. Porcelán csészében teáztunk, s a maga sütötte linzerhez egy olyan pici tányért hozott, amire csak pár morzsa fért. Még most is emlékszem ennek a porcelán tányérkának az apró, halványzöld virágmintájára. Amikor Ilus néni zongorázott a dallam átjárta minden porcikámat s úgy éreztem lebegek, miközben a délutáni napfény táncot járt a félig lehúzott redőny résein. Ünnep volt számomra Ilus nénivel minden óra zenetanulásom nyolc évében, ami felejthetetlen szereplésekkel és sikerélménnyel is járt. A Gyulán megrendezett Erkel zongoraversenyen a harmadik díjat kaptam meg, s ez a bronzérem  ifjúságom legszebb emléke maradt. Ilus néni szerint előttem állt a zenei karrier. Szomorúan vette tudomásul, hogy az orvosi hivatást választottam  helyette. Biztatása tükrözi rendkívüli szeretetét:
– Jó orvos leszel, hisz van benned kitartás, szorgalom, és empátia.

Tóth Menyhért: Álomtanya

Galló Kovács Zsuzsanna: In memoriam Tóth Menyhért

Nagyszabású május elsejei ünnepségekre emlékszem a falu szélén lévő futballpályán. A hosszú beszédek és az unalmas műsorok után nem csoda, hogy mire a falu festőművésze szavalni kezdte saját versét, már senki nem figyelt rá. Menyus bácsi fehér haja lobogott a szélben, átszellemült arccal beleélte magát versének mondanivalójába, nem figyelte és nem zavarta, hogy a gyerekek lökdösődnek, zajonganak és nevetgélnek. Galló Kovács Zsuzsanna: In memoriam Tóth Menyhért bővebben… →

Horváth Piroska: Tovább!

Mersdorf Ilona: A szokás hatalma

Mióta az eszemet tudom, rossz volt a csaptelep a fürdőkád fölött. Pontosabban olyan volt, mint minden régi szerkezet: érezni és érteni kellett a lelkét, hogy együtt tudjál élni vele.
A háziaknak engedelmeskedett. Igaz, finoman kellett vele bánni. Megvolt pontosan az a vízsugár, amelynél átkapcsolt zuhanyra. És az az erő, amivel fel szabadott húzni a csappantyúját ennél a műveletnél. Ha túl gyenge volt a vízsugár, kiakadt a csap, és visszament csurgó üzemmódba. Ha túl erősen rántottad fel az átváltó gombot, akkor levált a zuhany gégecsöve. És lehetett megint javítani… Egyedül a férjem értett hozzá. Ez a kettőjük titka volt.
Mi többiek csak passzív élvezői voltunk a jótékony zuhanyzásnak.
Ezzel a szereposztással amúgy együtt tudtam élni…
Gond akkor volt, ha vendég jött a házhoz. Hiába tartottam eligazítást zuhanyhasználatból, ez rendszerint kevésnek bizonyult. A férjemnek újra és újra meg kellett javítania a zuhanyt. Én újra és újra pampogtam rajta, hogy ez nem egy állapot, vehetne már egy új csaptelepet. Mersdorf Ilona: A szokás hatalma bővebben… →

illusztráció: users.atw.hu

Bojár Cassino:  Mese a kopaszfalvi kántorról, aki Szőrlovag akart lenni

A falu kocsmájának belső termében sűrű pipafüst kavargott. Az egyik sarokasztalnál vidám társaság verte a blattot, nagyokat kortyolva söröskorsóikból. Ahogy múlt az idő, a lapjárás szeszélyeinek traumáját egy-egy adomával, régi históriás történettel próbálták oldani. Ebben pedig Bódog tanító járt élen, akire – mint a falu krónikására – némi respekttel néztek fel a többiek.

Már az ötödik kör üres korsói sorakoztak az asztalon, amikor Lopovics Laja, a falu postása, nagy tisztelettel fordult az okító felé és kérte, mondaná el végre a világgá szaladt kántoruk igaz történetét, ahogyan az megesett szegény párával. Biztatásul újabb teli korsót tolt a gyermekek réme elé. Bódog tanító, miután egy nyalintással leszürcsölte a friss sör habját, ceccegett néhányat és megadóan bólintott a fejével. Bojár Cassino: Mese a kopaszfalvi kántorról, aki Szőrlovag akart lenni bővebben… →

Chagall: Én és a falu

„… egy bizonyos kép emléke csak egy bizonyos perc sajnálata; s a házak, a fasorok, az utak éppoly mulandók sajnos, mint az évek.”(Proust)

Galló Kovács Zsuzsanna: Én és a falu

Ötven év elmúltával is emlékszem annak a borsólevesnek az ízére, amit tízenéves barátnőmmel főztünk vacsorára a határból fáradtan hazatérő családjának. A falusi gyerekeket korán munkára fogták, volt, aki a földekre járt segíteni, vagy ebédet vinni, barátnőmnek a főzés jutott. Csodálattal néztem gyakorlott mozdulatait, ahogyan a zsírban párolódó borsóra lisztet hintett, majd egy kevés piros paprikát, s a vöröshagymát sötétzöld szárával együtt dobta bele a levesbe, s az hosszan kilógott a fazékból. A csipetke gyúrása közben arról álmodoztunk, hogy én orvos leszek, ő pedig tanárnő. Galló Kovács Zsuzsanna: Én és a falu bővebben… →