kiemelt címkével jelölt bejegyzések

D. Tóth Norbert: Barátság (részlet) GÖMB-IRKA – egy kiállítás lenyomata

Szinvai Pál: Ritornell 2

fotó: Braun Katalin

D. Tóth Norbert: Barátság (részlet)

Két igazi barát között nem számítanak a külső hatások. Nem számít a társadalmi hovatartozás, az iskolai végzettség, az anyagi különbség.

Két barát nem azért barát, hogy a saját, önös érdekeiket nézzék. Két barát mindig, minden helyzetben számíthat a másikra.

Olyan biztos hátteret nyújtanak egymásnak, mintha egy jól működő anya-gyermek kapcsolatban lennének. Egy barát néha még biztosabbnak érzi a barátját, mint a saját szüleit. Az igaz barátság egyik alap pillére az őszinteség, melynek során nincsenek tabuk, nincsen szégyenérzet a másik előtt. Minimálisan csiszolják egymást, de semmiképp nem baltával akarják egymást a sajátjuk képére faragni.

Elhangzott dec. 2-án az Artjárás könyvbemutatón

Szolnoki Irma: Felhők GÖMB-IRKA – egy kiállítás lenyomata

Pirók Irén: Hó-fehér-szó

fotó: Rimán Dorottya

Szolnoki Irma: Felhők

Elefántfűnek hívtuk. Szalmasárga színben hajladozott a szélben, úgy hívogatott, mint a tópart homokja: ülj le, pihenj egy kicsit. Magas, szálas, ritka virágú fű volt. Ki sem látszottunk belőle, amikor házi feladatként, a biológia órára, bogarakat kerestünk a tövében.

Utáltam a bogarakat. Soha nem lett volna meg a gyűjteményem, ha kedves barátnőm nem segít összefogdosni, és gombostűre feltűzni őket. Hosszú, fárasztó munka volt, de az Erzsébet park csodás fái, bokrai, jó levegője, feledtette velem a kellemetlenséget. Mire a bogarakat begyűjtöttük egy dobozba, jócskán elfáradtunk. Leheveredtünk a fűbe és bámultuk a kék égen, lassan kúszó felhőket. Képzeletünkben mindenféle alakot öltöttek. Egymás szavába vágva fedeztünk fel hol egy oroszlánt, hol egy mackó fejet, vagy éppen egy lovagi várat, a szél sodrásában állandóan változó felhőpamacsokban. Egy különös színházat láttunk, ahol halak, teknőcök úszkáltak, lovak, kutyák rohantak, bohócok nevettek, vagy éppen tündérek táncoltak. Gyermekkorom legérdekesebb játéka volt.

Nemrég nagy gyász ért. Kedves barátnőm eljött hozzám, hogy vigasztaljon. Hálás voltam, hogy nem kérdez, nem faggat, csak csendben ülünk a teraszon. Szemem az eget kutatta, mintha azokat keresném, akik már nem lehetnek velem. Hirtelen hűvös borzongás futott rajtam végig, az égen tarajos felhők vonultak, mintha emberek meneteltek volna egymás után, sorban.

– Nézd, gyászolók, az utolsó utat kísérik! – szóltam rekedten. Ő fel sem nézett, úgy mondta:

– Nem gyászolók. Oroszlánok, lesben állnak, vadra várva, éhesek. Csak a fejük látszik ki a fűből – tette hozzá és megszorította a kezem.

– Elefántfű – suttogtam halkan és csendben elsírtam magam.

Elhangzott 2019. dec. 2-án az Artjárás könyvbemutatón

Ujj Béla: Bekezdések a rendszerváltásomról – 41. Tulajdonváltás, 42. Lakótelepi focipálya

Almási Lajos alkotása

41. Tulajdonváltás. Mindenki arról beszélt, hogy fel kell számolni a köztulajdon pazarló dominanciáját. A lényegi kérdés, amit akkor kevesen fogalmaztak meg világosan, az volt, hogyan lesz a nagyrészt állami vállalatokban lekötött közvagyonból, „profit elvű ellenőrzést” lehetővé tevő magánvagyon. Ezt utólag már egyértelműen privatizációnak nevezzük, akkoriban inkább a magántulajdonon alapuló, hatékony piacgazdaság feltételei megteremtésének nevezték. „A lényeg az, hogy visszaálljunk a gazdaság, a társadalom természetes fejlődésének nyomvonalára, s ez majd kialakítja az arányokat az állami, a magán-, a települési önkormányzati, az alapítványi és más tulajdonformák között.” (Sic!) Erősen kérdéses, hogy megértette-e, egy megszűnő és/vagy éppen valahogy magánkézbe került vállalat dolgozója, hogy ez mit jelent? Volt ennél egyértelműbb fogalmazás is: „a gazdaság talpra állítása elképzelhetetlen a tulajdonviszonyok alapvető megváltoztatása nélkül.” Azt azonban senki nem magyarázta meg, hogyan, miért éppen úgy lesz az eddig köztulajdon gyár valakié, és miért pont az öve. És persze arról végképp nem volt szó, hol lehet jelentkezni, ha valaki, aki addig azt hallotta, hogy „tiéd a gyár … ”, maga is tényleges tulajdonos akart lenni. Miközben folyt a kampány a négyigenről, elkezdték alkalmazni az 1989. évi XIII. törvényt, amely szabályozta a gazdasági szervezetek és társaságok átalakulását, ami lehetővé/törvényessé tette a spontán privatizációt. A munkahelyi pártszervezetek átadták a stafétát a privatizátoroknak, akik új tulajdonosként, racionalizálták a veszteséges működést, és állampártmentesen szabadultak meg a felesleges munkaerőtől.

42. Lakótelepi focipálya. Tanácstagi tevékenységem egyik eredménye az volt, hogy sikerült a lakótelepen, amit a tanácsban képviseltem, részben társadalmi munkában, létrehozni egy bekerített focipályát. A közterületet, a tervezést, a szükséges anyagokat, a szakmunkát tanácsi forrásból, és az akkoriban létező tanácstagi keretből szedtem össze. A kivitelezésben sok lakó és jómagam is részt vettünk. Akkoriban, a frissen épített tömbházakban a lakosság összetétele olyan volt, hogy majdnem minden családra jutott iskolás korú gyerek. Amikor a létesítmény elkészült, a gyerekek és a kamaszok hamar birtokba vették. Sőt, a férfiak is összeálltak, főleg hétvégenként, egy-egy focimeccsre. A benépesült grundon sokszor késő estig röpködött a labda. A közelben lakók nagyon gyorsan elkezdtek panaszkodni a használat okozta zsivajra, volt akit a labdapattogás különösen zavart. Előbb csak kérték, de később már követelték a zaj csökkentését, egyesek egyenesen a tevékenység megszüntetését. A közjavak, a pálya ilyen volt, közösségi használata, mindig vet fel kérdéseket. Az egyik lehetséges válasz, hogy nincs szükség rájuk. „Ami mindenkié, az senkié, és a dolgok csak akkor működnek, ha van gazdájuk”, mondják a magántulajdonban hívők. Mások kiállnak a közjavak mellett, mint a közösségi élet fontos színterei, eszközei mellett. Ők nem csak elvi alapon gondolják indokoltnak a köztulajdon szükségességét, hanem azt is állítják, hogy vannak olyan személyes és társadalmi szükségletek, amelyek csak közjavakkal kielégíthetők fenntarthatóan. A pálya ma már nincs meg, egykori területét is igénybe véve, egy görögkatolikus templom épült a helyén.

Boldog Új Évet!

Kányádi Sándor: Csendes pohárköszöntő újév reggelén

Nem kívánok senkinek se
különösebben nagy dolgot.
Mindenki, amennyire tud,
legyen boldog.
Érje el, ki mit szeretne,
s ha elérte, többre vágyjon,
s megint többre. Tiszta szívből
ezt kívánom.
Szaporodjon ez az ország
Emberségbe’, hitbe’, kedvbe’,
s ki honnan jött, soha soha
ne feledje.
Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy,
vissza nem fognak a kátyúk…
A többit majd apródonként
megcsináljuk.
Végül pedig azt kívánom,
legyen béke. –
Gyönyörködjünk még sokáig
a lehulló hópihékbe’!

illusztráció: pixabay.com

Mersdorf Ilona: Élet és művészet

illusztráció: pixabay.com

Tudom, hogy rengeteg definíció létezik, de én azt fogadom el a legszívesebben, hogy a művészet önmagunk kivetítése a világba. Az, amit magunkból másoknak akarunk adni.

De ugyanakkor az a külön világ is, amit magunknak akarunk teremteni. Ilyenformán minden, amit úgy hozunk létre, hogy magunkat beleadjuk, művészetnek tekinthető. Szerintem. Ennek az értelmezésnek megvan az az előnye is, hogy rögtön elégedettebbek lehetünk magunkkal, mert így minden nap alkottunk valamit.

Ezt az egészet nem most, és nem itt, a falusi csendben találtam ki. Párizsban, az Orsay múzeumban, a Gauguin teremben álltam, amikor belém hasított a felismerés. Gauguin festményei a falon sokkal kevésbé tűntek a művész szerves részeinek, mint a kicsit csámpás, fából faragott dagasztóteknője, a virágdíszes ajtógerenda, a göcsörtös fatönkök, amiken ő és feleségei üldögélni szoktak, a Tahitin festett vásznak tanúsága szerint.

Ott éreztem úgy, hogy maga a tér, amit a művész teremtett maga köré, az a művészet. A valós tér mellett másodlagos, hogy le is festette azt a teret. Hogy valami mai hasonlattal éljek: a kettő úgy aránylik egymáshoz, mint az elfogyasztott ebéd fogásai, és a facebookra kiposztolt képük. Előbbi saját, összérzéki élmény, utóbbi a világgal megosztott része.

Gyakran jut eszembe az az élmény, hogy ott lehettem, a Gauguin-térben, annak részeseként. Most éppen azért idézem fel, hogy megnyugtassam magam: nem baj, hogy eltelt megint egy év úgy, hogy szinte semmit sem írtam. Mert a szó elszáll – a leírt szó talán kicsit lassabban –, de a tárgyak, amiket létrehoztam, azok maradnak.

Ez az új függöny, amin türkiz lufik repülnek felfelé, ez például legalább annyira elmond rólam valami lényegeset, mint a szavak, amiket leírok.

A faliszőnyeg, amit a kisunokámnak szőttem, tapintható valóság, ami túl fog élni engem. Évtizedekig ott lóghat majd a falán. Akár. Vagy előkerül majd minden nagytakarításkor és költözéskor, a kérdéssel együtt, hogy ki kell-e dobni, de nem lehet, mert emlékeket nem dobunk ki. Én legalábbis gondosan, bár talán értelmetlenül őrzöm őket.

Szóval a tárgyi valóság sem garancia az örökkévalóságra. Sőt, hangsúlyozottan benne van a múlandóság, a fizikai valójuk bármikor megsemmisülhet.

Akkor már mégis inkább a szó? Az lenne az, ami inkább megmarad? Kihez jut el, az egymásra zúdított szavak végtelen tengerében?

Ne gondoljunk inkább bele. Ragaszkodjunk az illúzióinkhoz. Gauguin sem festette volna meg a képeit, ha nem őrzi magában azt az álmot, hogy nagy festő lesz belőle. Pedig anélkül is boldog volt – vagy lehetett volna – ott, a meglelt szigetén.

 

 

 

 

 

Ujj Béla: Bekezdések a rendszerváltásomról – 39. Nem természetes személyiség, 40. Közművelődés

Almási Lajos: Álcában

39. Nem természetes személyiség. A kapitalizmus megszületése – és annak nyomán a mind nagyobb jelentőséggel bíró gazdasági társaságok létrejötte – a klasszikus jogi gondolkodás megváltozását is magával hozta. Egy gazdasági társaság önmagában (saját cégneve alatt) jogképes, jogokat és tulajdont szerezhet, kötelezettséget vállalhat, szerződést köthet, pert indíthat és perelhető. A jogi személyek jogalanyiságukat az államtól kapják. A korábbi „szocialista joggyakorlat” elfedte azt az igényt, hogy a jogi személyekkel szemben, a társadalmat védő rendelkezésekre van szükség. A jogi személyek sokasodása fontossá tette, hogy az általuk elkövetett azon cselekmények miatt, amelyekben a természetes személyek egyéni büntetőjogi felelőssége fennáll, legyen mód azt érvényesíteni, azon természetes személyekkel szemben, akik meghatározzák a jogi személy érdekeit, vagy a jogi személy rendelkezésére álló eszközzel bűncselekményt követnek el. Ennek gyakorlata csökevényes, pedig a helyzet országunkban alapvetően változott meg az 1988-ban hatályba lépő társasági törvénnyel, amely Magyarországon a rendszerváltással a gazdasági társaságok számának megsokszorozódását hozta magával. 1990-ben kb. húszezer jogi személyiségű gazdasági társaság működött országunkban, 2018 végén pedig több mint fél millió. Máig rengeteg probléma és konfliktus forrása, hogy nincs diskurzus, így konszenzus sem abban, hogy szabadsága és jogai csak természetes személynek lehessenek. Minden más származtatott társadalmi és jogi entitás, cég, állami intézmény vagy éppen család, törzs, nemzet, csak az őket alkotó személyektől kaphat „jogképességet”. Ujj Béla: Bekezdések a rendszerváltásomról – 39. Nem természetes személyiség, 40. Közművelődés bővebben…

Békés, áldott karácsonyi ünnepeket kívánunk!

 

„Óriási karácsonyfákra emlékszem, a lakás gyönyörű, nagy, magas szobájában, ahol mindig hideg volt. Ilonka nénivel együtt ragasztgattuk a színes papírfűzért, amit a Jézuskának elküldtek.

– Aki jó kislány volt egész évben annak a Jézuska visszahozza – mondták, s én ezt még az ajándékoknál is jobban vártam. Amikor a csengő csilingelésére berohantam, és  elém tárult a fa, rajta a színes papírfüzérrel, boldogan kiáltottam:

– Visszahozta!

A Jézuska szerint jó voltam.”

(Galló Kovács Zsuzsanna: Én és a falu, részlet,  megjelent a Karcvonások kötetben)

 

Ujj Béla: Angyalok Amerikában opera – Fenséges romlott zene – avagy „Van-e bárkinek szöveges útmutatója a túlvilághoz?”

Eötvös Péter mupa.hu

Viszonylag hosszú csütörtöki munkanap után, mivel már hiányzott a „színház”, 2019. október 10-én, elmentem a Művészetek Palotájába, ahol estére Eötvös Péter Angyalok Amerikában két részes operájának magyarországi bemutatóját hirdették. A zenemű, amit először Tony Kushner hasonló című műve alapján, Mezei Mari átiratában, 2004-ben Párizsban játszottak, most osztrák–magyar koprodukcióban került színpadra. Ujj Béla: Angyalok Amerikában opera – Fenséges romlott zene – avagy „Van-e bárkinek szöveges útmutatója a túlvilághoz?” bővebben…

Ujj Béla: Bekezdések a rendszerváltásomról – 37. Kondukátor, 38. Önkormányzásvágy

Almási Lajos alkotása

37. Kondukátor. Nicolae Ceaușescu, a Román Kommunista Párt vezetőjeként, Románia diktátora volt 1965-től 1989 végéig. Magát „a Kárpátok géniuszának” neveztette. Mikor az 1989 decemberében Temesváron fellángolt nyílt elégedetlenség véres eseményekbe torkollott, az ország felkelt Ceaușescu és rezsimje ellen. A diktátor a saját támogatására összehívott tömeggyűlésén, megalomán elnöki palotája erkélyén azt élte meg, hogy a több százezres tömeg diktatúrája elleni tüntetéssé alakult. A fegyveres erők gyorsan átálltak a felkelőkhöz. Sokan tervezett puccsról beszélnek. A mindenható diktátor hatalma hihetetlen gyorsasággal foszlott semmivé. Feleségével együtt sietve távozott Bukarestből. Korábbi alattvalóik támogatása nélkül, végül már gyalog menekültek. Egy fővárostól nem messze levő városban elfogták, és a helyi laktanyába szállították őket. A létrejött új hatalom azonnal rendeletet hozott egy rögtönítélő katonai bíróság felállításáról. A sebtében lefolytatott perben a házaspárt egy sor, okiratokkal bizonyított népellenes bűntettben – köztük a temesvári sortűz elrendelésében – marasztalták el, és halálbüntetést szabtak ki rájuk, amit azonnal végre is hajtottak az épület udvarán. Bírái egy héttel azelőtt még mind az alárendeltjei voltak. A többség megérdemeltnek tartotta az ítéletet. Elővigyázatosságból álnéven temették el őket. Két évtized múlva DNS-ük alapján azonosították maradványaikat, pontot téve a lappangó kétségre, hogy tényleg meghaltak-e. Azóta már valódi nevük szerepel a sírkövön, az a név, ami sokak sajnálatára benne marad a történelemkönyvekben is.

38. Önkormányzásvágy. „A mai települési tanácsok lényegében az államhatalom helyi végrehajtó szervei, amelyek bürokratikus úton felülről szabályozottak, de amelyek funkcióiba „belekeveredtek” – a formális népképviseleti elemek közé – önkormányzati jellegű elemek is. A monolitikus hatalom körülményei között az önkormányzati elemek elsikkadnak, annak lebomlása közben, az önkormányzati elemek előtérbe kerülésével párhuzamosan viszont kiderült, hogy azok nem eléggé kiérleltek és az adott környezetben működésképtelenek, és gátolják a közigazgatás működését is. És el is érkeztünk a lényeghez: a működő helyi hatalom kettős jellegéhez, miszerint az egyidejűleg és párhuzamosan igényli az államiságból adódó közigazgatás helyi szintjének és a helyi önkormányzatnak szerves (együtt)működését. Ezzel szemben nemcsak az a baj, hogy az önkormányzás közel működésképtelen, hanem az is, hogy definiálatlan (és a mai fogalmakkal definiálhatatlan!). Azaz, ma nem különül el egymástól a közigazgatás és az önkormányzat! Ez azonban nem véletlen, mert az utóbbi (de facto) nem is létezik. Egy tény: közigazgatás nélkül nincs működő állam (sem gazdaság, sem társadalom, sem politika!). A közigazgatás a „felépítmény infrastruktúrája”, így az állam működésének egyszerre célja és eredménye. Az önkormányzat vonzó, elméleti társadalmi modell, amely, mint keret, lehetséges formája a települések állami létének is. A népképviselet organikus módjaként nem az egyszerű kontroll (már önmagában is szükséges!) lehetőségét kínálja, hanem az adaptív és dinamikus működés keretéül is szolgálhat. Az önkormányzás tehát vonzó és távlati lehetőség, amelyet célként kitűzni feltétlenül pozitív vállalás, de itt most nem realitás.”

(Gödöllői Mindenes, 1989/12 szám, Ujj Béla: Közigazgatás és önkormányzat – Ma és holnap)

 

 

Galló Kovács Zsuzsanna: Árokba lépve

A világ veszélyes, a baleset lehetősége lappang az élet minden helyzetében és cselekedetében, ez a veszély és esély egyértelmű az emberi élettel. …a baleset lehetősége ott lappang minden pillanatodban.” (Márai)

Mire Cilaos-ba értünk, a túrázásról végleg lemondtam. Nem volt meg bennem a kellő elszántság, a kellő akarat, és nem volt velem egy olyan ember, aki sulykolta volna belém, hogy „meg tudod csinálni!” Az biztos, hogy erős szuggesztivitás kellett volna ahhoz, hogy kizökkentsen a túlzott félelemből, de a szívem mélyén vágytam a segítségre.

Cilaos – a nyugodt kis falu, hófehér templomával – egykoron a szökött rabszolgák búvóhelyéül szolgált. A legenda szerint a Cirque de Cilaos „a hely amely nem hagyható el”, a malgas „tsilaosa” szó jelentése szerint.

Már megközelíteni is félelmetes hatalmas hegyeken és szakadékokon valószínűtlenül szűk alagutakon keresztül vezető úton. Az útikönyvek szerint négyszáz kanyar után érkezünk meg. Ahogy imbolyogtunk a szerpentinen, úgy éreztem, mintha egy mesekönyv oldalai elevenednének meg velem, s ezt az érzést csak fokozta az időnként szembejövő rózsaszín autóbuszok szürrealista látványa. Illett rá a Barbie busz elnevezés, ahogyan magunk között emlegettük.

Elsuhantunk a hegyoldalon kövekkel kirakott „Bienvenue Cilaos” felirat mellett, és elénk tárultak a tipikus színes kreol házak, és a piac melletti falatozó. A francia szokás szerint kézzel írt Plat du jour”, a napi menü az étkezde bejáratánál látható.

A Boucané baba de figue (füstölt szalonnás cari) nagyon finom volt. Sajnáltam, hogy a rizs és lencse már elfogyott, hiszen a Cilaos-i lencse a leghíresebb a szigeten.

Pihenésre nem volt idő, máris indultunk Madame Margaux botanikus kertjébe. A pici házacska melletti, ugyancsak picinek tűnő kertet alig találtuk meg, annyira elbújt a hatalmas hegyek között. A háziasszony a kreolok jókedvével és barátságosságával fogadott. A munkája iránti szeretete sugárzott lényéből, és ezt a lelkesedést nekünk is átadta kertjének bemutatásakor. Az őshonos és betelepített fák, növények, virágok közül már többet láttunk az elmúlt években, de sok újat is tanultunk a precízen kézzel írt táblákról és a kedves kertésznőtől. Még dicséretet is kaptam, hiszen a Bois de rempart láttán a tavaly Tevelave-ban tanultak eszembe jutottak: ez az a fa, melynek egyetlen levelétől elpusztulhat a tehén, és még a füstje is mérgező.

A hosszú séta végén jólesett a közös teázás. A citronell zöld tea kortyolgatása közben arra gondoltam, hogy ez a kert bizonyítéka annak, hogy mindegy hol élünk a világban, ha a munkánkban örömünket leljük.

A szálláshelyen megkóstolhattuk a házigazda saját termésű borát, és rácsodálkoztunk a cari és rizs főzésére szolgáló hatalmas alumínium edényekre, amiket kreolul marmit-nek hívnak. Már készülődtek az esti meglepetés bulira, amit a szomszédjuk tiszteletére rendeztek, elnézést kérve, ha kicsit zajosak lesznek majd éjszaka.

Jólesett sétálni a falusi utcákon, olyan érzéssel, mintha tegnap jártam volna itt, s közben nem is telt volna el két és fél év. Minden ismerős volt és örömteli, a hangulatos éttermek, házak, terek.
A vacsora fenséges volt, már megszoktuk, hogy a kreol ételek ízeiben ritkán csalódik az ember. Előételnek Chou-chou gratin-t választottam (susu csőben sütve).

főétel: kacsacomb rizzsel és a Cilaos-i lencsével

Hazafelé az Orion (Égi Vadász) csillagképet kerestük az égbolton. Felismertem a trapéz alakú négy fényt, a közepén átlósan lévő hármat is, de a kicsivel távolabbi kardot nem találtam. Talán túl sokat néztem a csillagokat, és ezért vonzott a közelben egy kivilágított kert. Lassú léptekkel közeledtem a kerítéshez, és ezzel a lassú mozdulattal estem le a mélybe. Én, aki annyira féltem a túrázástól, most egy másfél méter mély, beton árokban találtam magam. Fájdalmat nem éreztem, annyira hirtelen történt a zuhanás, hogy nem volt időm pánikba esni. A családtagok jobban megijedtek, azonnal beugrottak mellém, és segítettek kimászni.

Orion csillagkép forrás: wiki

Másnap kitört rajtam a „mitől menekültem meg” szindróma. Elképzeltem a lehetséges sérüléseket: zúzódás, rándulás, ficam, kéz- és lábtörések jöttek szóba, vagy akár csigolya és koponyatörés, lebénulás és agyrázkódás. A család eleinte türelmesen meghallgatott, de amikor már képzeletben az egyetlen lehetséges módon, mentőhelikopteren szállítottak a közeli kórházba, kellő határozottsággal véget vetettek képzelgéseimnek. Nem szabad aggodalmaskodni a meg nem történteken. A csodának kell örülni, hogy sértetlenül, csupán bal vállam elviselhető fájdalmával, megúsztam a mélybe lépést.

Amíg a családtagok délelőtt túráztak, én az L’Église Notre-Dame des Neiges-ben imádkoztam. A templom békéje alázatra és türelemre intett. Ahányszor ellátogatok Cilaosba, mindig megnézem az „árkomat”. Nekem ez a kis falu a világ másik felén örökre a csillagokat jelenti, amiket nézve, az Égi Vadászt keresve árokba léptem úgy, hogy észre sem vettem. (2011)

Illusztrációk: a szerző fotói