Almási Lajos:  Rezgés

51. Fürdőpélda. A mindennapokban az emberek nem rendszerekben, hanem hétköznapi szükségletekben éreznek és gondolkodnak. A változásokban résztvevő, magukat politikusoknak gondolóknak, ezt meg kellene érteniük. Nem teszik, ők maguk próbálnak mű-igényeket kelteni. Gödöllő község a huszadik század hatvanas éveiben több fürdőzésre alkalmas medencével is rendelkezett. Volt idő, amikor az egyetemen és a kastélyparkban lévő medencéken kívül két közstrand is működött, a Blaha és a Gizella. Mind eltűntek, vagy romosak. A kiépített helyeken túl, a Babati tavak, a Malom tavak, a Szent Jakab tó és az Úrréti tó is alkalmas volt a nyári vízbe merülésre. A fürdési és úszási lehetőség klasszikus jóléti (köz)szükséglet, ami mára közjóból – és sok közpénzből – „wellness business” lett. A rendszerváltás óta nem volt olyan hatalomért harcba szálló politikus Gödöllőn, aki meg ne ígérte volna egy új strand, uszoda építését. Mégsincs – ma sem – ilyen közintézmény. Az igény: egy rendszeres úszásra és nyári hűsölésre alkalmas medencékkel rendelkező, a lakosok számára elegendő kapacitású és elérhető árú fürdő és uszoda. A politika közben turisztikai vonzerejű, gyógyvizes látványfürdőről, nemzetközi rendezvényekre alkalmas versenyuszodáról, sőt vízilabda játszóhelyről ábrándozik. A szükséges létesítmény nem bevételtermelő, hanem közfinanszírozandó. A vegyes, iskolai- és sportigényeket is figyelembe vevő hasznosítás elképzelhető, de nem magától értetődő, mert ezek függetlenül kezelendő igények. Az úszás és az egyszerű szaunahasználat egyértelmű egészségmegőrző-, a strandolás és nyári hűsölés kimutathatóan a klímaváltozásra reflektáló tevékenység. Nincs létjogosultsága annak a közösségi stratégiának, amelyik ezeket az igényeket nem tudja kezelni.

52. Politikuspiac. Vannak olyan kiváló orvosok, akiket nem szeretnek a betegek, és vannak olyan mérsékelt tehetségűek, akik nagyon népszerűek pácienseik körében. Az előbbiek ellenszenvesen ugyan, de képesek az egészség reparálására, az utóbbiak nagyon kedvesen, de nem igazán gyógyítanak. Jó orvost sem könnyű találni, jó politikust még nehezebb. A rendszerváltáskor igény keletkezett új képességekkel rendelkező politikusokra. A régiek többségét a változás – egyéni sajátosságaik mérlegelése nélkül – kizárta. A politikusság újraértelmezése, fogalmi demokratizálása sajnos elmaradt. Helyette a marketing került be nagyon hamar a politika eszköztárába. A piac fogalma gyorsan kiterjedt a szavazópolgárokra is. A politikai marketing azt hirdeti, hogy világnézeteket ad el, de valójában a politikusokat és érdekcsoportjaikat értékesíti, amelyek olykor pártokban is megtestesülnek. Az alkalmazott modellek, módszerek, nem a demokratikusan, az érintetteket bevonva alakítandó közjó kezelésére törekszenek, hanem a potenciális választók szimpátiájának megnyerésére irányulnak. Ehhez alakult ki a politikai piackutatás, szegmentálás, célcsoport kijelölés, pozicionálás. A politikai stratégia mára nem közös alkotás, hanem cserefolyamat, amiben a szereplők a politikusok és a szavazók. Az előbbiek célzott politikai szolgáltatásokat ajánlanak szavazatokért cserébe. A fő termék valamiféle érzelem alapú identitásérzet. A látszatok vizuális hatékonysága lényegesebb lett a konkrét gyakorlati programpontoknál. A politika – a közszolgáltatási, közigazgatási szakértelem helyett – a szimpatikussá maszkolt, saját, relatív többségű véleménybuborékokat létrehozni, és az egyet nem értőket ellehetetleníteni képes személyekre épül.

Almási Lajos: suhanás

49. Első kampány. Az ideiglenes köztársasági elnök 1990. március 25-ére és 1990. április 8-ára tűzte ki a választások két fordulóját. A parlamenti helyekért végül tizenkét, országos listát állítani tudó párt versenyzett. A kampány, a „szabad választások” kihirdetésekor, azonnal elkezdődött. A magyar politikusok, pártállásuktól függetlenül, kampányban jobbak, mint a kormányzásban. A burjánzóan szaporodó pártok programjai mind átalakulást ígértek. Nem lett világos, mi alakul át, az pedig végképp homályban maradt, hogy mivé. Különböző egyszerű üzenetek születtek. „Nyugodt erő, biztos kéz” (MDF), „Tudjuk, merjük, tesszük” (SZDSZ), „Bort, búzát, békességet” (FKGP), „Hit, remény, szeretet” (KDNP), „Hallgass a szívedre, szavazz a Fideszre” (Fidesz). A kampány kiváló alkalom volt a csak uralomban gondolkodók színre lépésére. Amint a hatalomról lett szó, megkezdték a többfrontos harcot. Harcoltak a régi renddel, akiknek a „lövészárkok mélyén ott vannak még a nehéz fegyvereik, a környék bozótosaiban pedig sokuk várja, hogy gerillaháborújuk katonai offenzívává szélesedjék”, de ugyanúgy küzdöttek az újak ellen is, „az ellenfél ma már nem csak egy formációban ölt testet, hanem osztódott, és osztódásában céljainak, szándékainak pluralizmusát akarja velünk elhitetni.” Korán kialakult egy kör, amely saját véleményének dominanciájára törekedett. Ez a frissen született „politikai vállalkozói” csoport nem adni akart, hanem kapni. Ösztönösen, korán felismerte, hogy pozitív ígéretek helyett az ijesztgetés a nyerő. Ennek jeleként Gödöllőn a korábbi „Mindenes” újság leváltására „Kereplő” néven indult új lap, és végül hét párt jelöltje maradt versenyben a képviselőségért.

50. Plebejusságigény. Kevesen próbálták hétköznapi nyelvre lefordítva megfogalmazni, mit jelent a gyakorlatban a népuralom, a demokrácia, pedig a rendszerváltáskor a külső tényezők elősegítették a kérdés napirendre kerülését. Az adott helyzetben szükség lett volna annak a többségi társadalmi csoportnak a megszólítására, amelynek tagjai sem a „szocialista”, sem az azt megelőző rendszerben nem tartoztak semmiféle „elitbe”, „arisztokráciába”, „élcsapatba”. Az olyan szabad emberek megnevezésére, akik rendelkeztek polgárjoggal, de nem rendelkeztek születési- és egyéb kiváltsággal, a rómaiak a „plebejus” megnevezést használták. A rendszerváltás alkalom volt az ilyen névvel azonosítható rétegek politikába való bevonására, de ehelyett ismét csak az elitek kaptak szerepet a változásokban. A plebejus a „nép közül való ember”, aki nem úgy politizál, mint a politikus, hanem úgy, mint az átlagember. A fogalom talán azért nem tudott teret nyerni a közéletben, mert egyfajta durvaságot, primitívséget kapcsoltak hozzá a nem plebejusok. Pedig nagy szükség lett volna – lenne – egy olyan fogalomra, ami az átlagembert, mint a társadalom alapsejtjét megjelöli. Olyan megnevezésre, ami nem elválasztja egymástól az egy helyen együtt élőket, hanem ellenkezőleg, összeköti őket. A „polgár” szónak van ideológiai tartalma, amitől nehéz elválasztani. Meg kellett volna szólítani azokat, akiknek államformája a köztársaság, ahhoz, hogy magukénak érezhessék. A plebejusság lehetett volna – lehetne – egyfajta olyan egyenjogúságigény megnevezése, ami nem átmeneti állomás a társadalmi hierarchia újrarendezésére, hanem valódi egyenlőség. Bármilyen kiváltság biztosítása demokráciaellenes.

Almási Lajos alkotása

47. Átalakulás tényei. A lakosság a nyolcvanas években már megismerkedhetett az áremelkedéssel, de ha lassan és önkizsákmányolóan is, szinte mindenki gyarapodott. Ma már tudjuk, hogy ez részben adósságból történt, de azt is, hogy ez a világon mindenhol, még az Egyesült Államokban is hasonlóan működik. Az infláció elkezdett gyorsulni, a válság a korábban biztonságban és szolid jólétben élőket is elérte. A nyugdíjak vásárlóértéke különösen gyorsan csökkent. A változó rendszerben sokaknak kellett lemondaniuk olyan nehezen megszerzett jóléti elemekről, mint az autó, a hétvégi telek, ház, és a külföldi utazás. A rendszerváltás időszakában a lakosság felének romlott a jövedelmi helyzete. Két év alatt az akkori létminimum alatt élők száma a népesség kilenc százalékáról tizenöt százalékára nőtt. A korábban szerényen megélők jelentős részének kellett napi megélhetési gondokkal szembenéznie. Közben látványossá váltak az addig rejtett vagyoni egyenlőtlenségek. 1989-ben a bruttó átlagfizetés tizenháromezer forint volt, amit már jövedelemadó is terhelt. A pártállam elitjének – ami korántsem csak pártfunkcionáriusokból állt – érdeklődése a tulajdon és a magánszféra irányába mozdult. Sokan közülük fenntartások nélkül használták ki kapcsolati tőkéjüket és a privatizáció „lehetőségeit”. A párt- és állami vezetők közben látványosan lemondtak több korábbi kiváltságukról, például megszűnt a Kádárt Gödöllőn is „vadásztató” Egyetértés vadásztársaság. Az emberek aktivitásra képes része egyre többet kezdett dolgozni életszínvonalának legalább megőrzéséért, nem nagyon jutott ideje a változásokban való aktív részvételre.

48. Dunagate. A titokkezelés a politika állatorvosi lova. A „hatalom technológusai” szerint a titkosszolgálatok működése szükségszerű funkciója az államhatalomnak. Senki nem kérdőjelezi meg a legősibb mesterségek közé tartozó, rejtett információszerző tevékenység szükségességét. Ezért érdekes, hogy mennyien csodálkoznak rá, hogy valakik megkapják és használják a gyűjtött titkos tudást. 1989 decemberében a titkosszolgálat egy alkalmazottja tömegrendezvényen teremtett – regénybe illő módon – az ellenzékiekkel kapcsolatot. Ennek nyomán 1990 januárjában, a soknapos kalandos konspirációt követően, az SZDSZ és a Fidesz képviselői sajtótájékoztatót tartottak, és feljelentést tettek hivatali visszaélés és más bűncselekmények miatt. A vád az volt, hogy a szolgálatok, titkos eszközökkel és módszerekkel, a korábbi ellenkező értelmű megállapodás ellenére, továbbra is titkos nyomozást folytattak az ellenzéki pártokkal, szervezetekkel szemben, és iratmegsemmisítésbe kezdtek. Nyilvánosságra hoztak olyan dokumentumokat, amelyekből kiderült, kik kapták meg a jelentéseket. A címzettek, az átmeneti időszakban is, az országot irányító kormánytagok voltak, akik ekkorra már részben a régi hatalom reformszárnyának képviselőiből kerültek ki, akik maguk is indulni akartak a közelgő szabad választásokon. A botrány hatására lemondott a belügyminiszter. Vizsgálat indult, de semmi érdemleges nem került napvilágra. A szolgálatokat átszervezték, de feladatuk és működésük megmaradt. Az ügy kirobbantója, a Belső Biztonsági Csoportfőnökség nyugállományú őrnagya, húsz évvel később tettéért a Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét kapta. A besúgók azóta is az információk fontos forrásai.

Almási Lajos alkotása

45. Kádár népe. Az emberek, zsigereiktől vezérelten, mint biológiai lények, mindig és mindenhol biztonságra vágynak. Ez, úgy tűnik, az „emberi természet” sajátossága, amit a technológiai és társadalmi környezet gyors változása nem hatástalanít. A nyelv, ami absztrakt konstrukció, lehetővé teszi olyan szövegek leírását, mint „biztonságos és szabad élet”. A rendszerváltáshoz az átlagemberben nem elvi/szellemi, hanem inkább tárgyi/anyagi elvárás társult, azzal a gondolattal, hogy ha ugyanolyan demokrácia leszünk, mint a nyugat, nálunk is beköszönt az ott meglenni vélt, irigyelt jólét. A demokráciához köthető értékek közül a magyarok döntő többsége igényli az egyenlőséget. Ez azonban a saját teljesítményüktől független elvárás nálunk. Ahogyan annak idején a feudalizmus megszüntetése mifelénk nem járt a nemesi előjogok felszámolásával – azokat jobbágyok nélkül is megőrizni szerették volna –, úgy az új rendszertől az emberek azt várták, hogy abban ingyen járjanak mindenkinek a társadalmi szolgáltatások. A politikusok ígéreteivel megerősítve „az emberek” úgy gondolták, hogy nem kell felelősséget vállalniuk, a dolgok csak úgy bekövetkeznek, vagy valaki mások majd megcsinálják. Ez a mástól megoldást várás a magyarság régi problémája, ami kellő táptalajt jelent a vezérek, királyok, kormányzók, nemzetvezetők, főtitkárok stb. uralmának kiépüléséhez. Szembe kell nézni azzal, hogy a valódi kérdés nem az, kinek a népe vagyunk, hanem az, hogy nálunk az emberek akarnak-e úgy élni, hogy a szabadság gyakorlásának igénye miatt lemondanak a nyilvánvalóan lehetetlen biztonságot ígérők támogatásáról, és felelősséget vállalnak saját sorsukért.

46. Tehetség. Látszólag mindig és mindenki elismeri a tehetség megnyilvánulásának fontosságát. A bármely területen sikeres rokonaira, ismerőseire, honfitársaira – sőt általában a „zsenikre” – szinte mindenki büszke. A szocializmus utolsó éveiben nagyon elterjedt volt a vélekedés, hogy a magyar emberek kedvezőbb, „nyugati” körülmények közé kerülve sokkal sikeresebbek, mint otthon. A rendszerváltás lehetőséget jelentett arra is, hogy a tehetségkezelésben változzon a helyzet. A tehetség egyesek szerint kivételes, mások szerint általános potenciál, lehetőség, ígéret arra, hogy valamely emberi tevékenységben valaki olyan teljesítményt tudjon nyújtani, amely társadalmilag hasznos, és elégedettséggel, élménnyel jár mások és maga számára. A tehetség érvényesüléséhez ismeretekre, tudásra, készségek és képességek sajátos keverékére van szükség. Kibontakoztatásához az előrelátás, kitartás, szorgalom, kreativitás, alkalmazkodó- és helyzetfelismerő képesség, asszertívitás és kommunikációs képesség is hozzájárul. Egy társadalom minőségét jól tükrözi, hogy mennyire képes érvényesíteni a tagjaiban meglévő tehetségpotenciált. Általános vélemény, hogy a tehetség feltárására a gyermekkor a legalkalmasabb. Akkor lehet játékos módon lehetőséget adni a tehetség megnyilvánulására, ami a tanulásra és ismeretszerzésre is kihathat. Nyűgből öröm-, sőt néha boldogságforrássá teheti az „iskolát”. A rendszerváltás csupán néhány, az anyagi érvényesüléssel kapcsolatos „tehetség-terület” lehetőségeit javította, a többiben nem előrelépést, hanem inkább lemaradást hozott a világhoz képest. Ez az egyik oka annak, hogy az iskolarendszer-váltás nem tartozik a sikerágazatokhoz.