Ujj Béla: Bekezdések a rendszerváltásomról – 49. Első kampány, 50. Plebejusságigény

Almási Lajos: suhanás

49. Első kampány. Az ideiglenes köztársasági elnök 1990. március 25-ére és 1990. április 8-ára tűzte ki a választások két fordulóját. A parlamenti helyekért végül tizenkét, országos listát állítani tudó párt versenyzett. A kampány, a „szabad választások” kihirdetésekor, azonnal elkezdődött. A magyar politikusok, pártállásuktól függetlenül, kampányban jobbak, mint a kormányzásban. A burjánzóan szaporodó pártok programjai mind átalakulást ígértek. Nem lett világos, mi alakul át, az pedig végképp homályban maradt, hogy mivé. Különböző egyszerű üzenetek születtek. „Nyugodt erő, biztos kéz” (MDF), „Tudjuk, merjük, tesszük” (SZDSZ), „Bort, búzát, békességet” (FKGP), „Hit, remény, szeretet” (KDNP), „Hallgass a szívedre, szavazz a Fideszre” (Fidesz). A kampány kiváló alkalom volt a csak uralomban gondolkodók színre lépésére. Amint a hatalomról lett szó, megkezdték a többfrontos harcot. Harcoltak a régi renddel, akiknek a „lövészárkok mélyén ott vannak még a nehéz fegyvereik, a környék bozótosaiban pedig sokuk várja, hogy gerillaháborújuk katonai offenzívává szélesedjék”, de ugyanúgy küzdöttek az újak ellen is, „az ellenfél ma már nem csak egy formációban ölt testet, hanem osztódott, és osztódásában céljainak, szándékainak pluralizmusát akarja velünk elhitetni.” Korán kialakult egy kör, amely saját véleményének dominanciájára törekedett. Ez a frissen született „politikai vállalkozói” csoport nem adni akart, hanem kapni. Ösztönösen, korán felismerte, hogy pozitív ígéretek helyett az ijesztgetés a nyerő. Ennek jeleként Gödöllőn a korábbi „Mindenes” újság leváltására „Kereplő” néven indult új lap, és végül hét párt jelöltje maradt versenyben a képviselőségért.

50. Plebejusságigény. Kevesen próbálták hétköznapi nyelvre lefordítva megfogalmazni, mit jelent a gyakorlatban a népuralom, a demokrácia, pedig a rendszerváltáskor a külső tényezők elősegítették a kérdés napirendre kerülését. Az adott helyzetben szükség lett volna annak a többségi társadalmi csoportnak a megszólítására, amelynek tagjai sem a „szocialista”, sem az azt megelőző rendszerben nem tartoztak semmiféle „elitbe”, „arisztokráciába”, „élcsapatba”. Az olyan szabad emberek megnevezésére, akik rendelkeztek polgárjoggal, de nem rendelkeztek születési- és egyéb kiváltsággal, a rómaiak a „plebejus” megnevezést használták. A rendszerváltás alkalom volt az ilyen névvel azonosítható rétegek politikába való bevonására, de ehelyett ismét csak az elitek kaptak szerepet a változásokban. A plebejus a „nép közül való ember”, aki nem úgy politizál, mint a politikus, hanem úgy, mint az átlagember. A fogalom talán azért nem tudott teret nyerni a közéletben, mert egyfajta durvaságot, primitívséget kapcsoltak hozzá a nem plebejusok. Pedig nagy szükség lett volna – lenne – egy olyan fogalomra, ami az átlagembert, mint a társadalom alapsejtjét megjelöli. Olyan megnevezésre, ami nem elválasztja egymástól az egy helyen együtt élőket, hanem ellenkezőleg, összeköti őket. A „polgár” szónak van ideológiai tartalma, amitől nehéz elválasztani. Meg kellett volna szólítani azokat, akiknek államformája a köztársaság, ahhoz, hogy magukénak érezhessék. A plebejusság lehetett volna – lehetne – egyfajta olyan egyenjogúságigény megnevezése, ami nem átmeneti állomás a társadalmi hierarchia újrarendezésére, hanem valódi egyenlőség. Bármilyen kiváltság biztosítása demokráciaellenes.

Egy hozzászólás a(z) “Ujj Béla: Bekezdések a rendszerváltásomról – 49. Első kampány, 50. Plebejusságigény” bejegyzéshez

  1. Igen. Perszehogy igen. Tisztán, feketén-fehéren. Nincs mit ragozni rajta.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Kérjük adja meg a hiányzó számot *