Szófa kategória bejegyzései

Hosszabb írásainkhoz helyezkedj el kényelmesen, tedd fel a lábad a szófára.

Istók Anna: A macskapálinka

bodzapálinka-1

Mielőtt belépett volna, felszívta az orrát, majd egy férfias herákolással kicsapta az aszfaltra a légutait zavaró, nikotinba kövesedett turhadarabkát. Józsi fél kézzel a Pub-lik ajtaját fogta, másik karját óvón egy befőttesüveg köré fonta.

Szevasztok! – rikkantotta.

Az ajtónyitástól meglebbent a sűrű füst, és láttatni engedte Egyfogú Ferit, amint éppen sört csapolt a pult mögött. A fojtó levegő fullasztó köhögésre ingerelte Józsit, aki végül egy bosszús basszaistennel bevágta az ajtót maga mögött, és megállt lihegve. Homlokán az erőlködéstől apró izzadságcseppek indultak meg borostás álla felé. Sanyikabagról a pultnál éppen remegő kézzel gyújtott egy talpas szofira, miközben kocsonyás tekintetét a belépőre emelte. Nem értette a hirtelen támadt zavar okát. Istók Anna: A macskapálinka bővebben…

Mersdorf Ilona: Az uzonkai csihány

puliszka

E meseszerű cím után akár úgy is kezdhetném, hogy hol volt, hol nem volt, szép Erdélyországban, a Morgó hegy oldalában, volt egyszer egy falu, úgy hívták, hogy Uzonkafürdő. De szerencsére Uzonka nem csak volt, hanem megvan most is, sőt, még szép magyar neve is felkerült a falu határát jelző táblára, ami bizony nagy előrelépés a régi időkhöz képest.

Bizonyára megvan még az az embernyi gerendákból ácsolt családi nyaraló is a patak fölötti marton, udvarában a tűzhellyel, ahol flekken sül a parázson, és jóféle szilvapálinka melegíti a flékenyezők nem tűz felé eső oldalát. Talán az a szokás is megvan még, hogy elalvás előtt a gyerekeknek mesét mondanak a Morgó vulkánról, ami így, öregen, már csak a borvizeket bugyborékoltatja a völgyben, de fiatalon szörnyű dolgokra volt képes. Mersdorf Ilona: Az uzonkai csihány bővebben…

Feketéné Bencsik Julianna: Ébred a város

Illusztráció: pixabay.com
Illusztráció: pixabay.com

Amikor az éji sötétséget és csendet lassan bekebelezi a fény, a pékségek friss kenyér illatú termékeit megostromozzák az emberek, akkor már felébredt a város. Ahogy a Nap egyre magasabbra kúszik az égen, Budapest forgataga kezd elviselhetetlen lenni. A zsúfolt vonatok, villamosok és autóbuszok a város gyomrába szállítják az emberek tömegét.

Az Örs vezér térre érkező Hévből, mint méhek a kaptárból úgy rajzanak ki az utasok, tömött sorokban megcélozva a Metróhoz vezető aluljárót. A tömeg beszippant, magával sodor, egyszerre kell lépned velük lefele a lépcsőn, mert ha eltéveszted a ritmust, elesel. Olyan az örvénylés, mint az áradó folyó, melyben te egy vízbe dobott fa vagy, melyet a sodrás irányít. Csak arra mehetsz, amerre a többiek is.

Feketéné Bencsik Julianna: Ébred a város bővebben…

Pecznik Éva: Bekerítve

K. Gy. emlékének

A szerző fotója

 Képek. Írások. Egy élet lenyomata. Ő valóban hagyott nyomot maga után. Máig ható örökséget, ami érdemes arra, hogy megismertessem a középiskolás diákjaimmal.

Sakk!

A szokásos nyári vasárnap délután volt. Kint a forróság mozdulatlanná tömörítette a levegőt, bent a konyhaasztalon a vasárnapi ebéd romjai között ketten elmélyülten figyelték a sakktáblát, a harmadik egyik könyökével könnyedén az ebédlőasztalra támaszkodva tartott egy nyitott könyvet a kezében.

A képeket rendezgetve feltűnt az a szinte kézzelfogható nyugalom, a polgár magabiztossága, amely a ’60-as években készült fotóról áradt. Fekete-fehérben, színtelenül vették körül a tárgyak a három embert. Azonban az ülve is magas könyvolvasó férfi eleganciája élővé és időtlenné tette a jelenetet. A zománcát vesztett lábos, az asztal sarkán felhajtott, seszínűre kopott asztalterítő, a háttérben a korra oly jellemző szódásüveg – mind-mind csak halvány háttér volt a könyvolvasó férfi délceg alakjához. Hogy fogom én ezt a miliőt megértetni a 2000-ben született kamaszokkal?

Ne kattogtassa már azt a gépet, Előd, látja, maga miatt sakkot kaptam! – mondta bosszúsan Böske, a bejárónő, aki annak ellenére, hogy soha sem tanulta, nagyon jól sakkozott.  A házvezetőnőnek emellett kiváló érzéke volt a kertészkedéshez is. Vérében volt a föld. Akár virágokról, akár haszonnövényekről volt szó, Böske keze alatt nemhogy egyszerűen bőségesen termett minden, hanem a kert szemet és szívet gyönyörködtető tisztaságot, az élet egyszerűségét és a magától értetődő, ősi rendet árasztotta, azt sugallva, hogy ebben a teremtő folyamatban minden és mindenki a helyén van. „Ding an Sich” mondhatta volna Böske a kapára támaszkodva, amikor megpihent egy-egy ágyás rendbetétele után. De Böske Kanttal szemben, aki hosszasan filozofált arról, mit jelent a „magában való dolog”, azaz a dolgok abszolút jelenléte, ahogyan mi érzékeljük őket, nos, Böske csupán tett egy újabb kapavágást, hogy a gyakorlatban valósítsa meg a tökéletességet.

A maximum virtuális kisállat-tartáson szocializálódott tizenévesek vajon hogy fogják fel annak a szónak a jelentését, hogy FÖLD? A manga-rajongóknak  mit jelent az, hogy valami TEREM? Értik azt a szót, hogy MAG?

A házat, a kertet kétségtelenül belengte a tökéletességhez való közelség érzete. Olyan atmoszférája volt a laknak, ami a tudós embereket és környezetüket gyakran veszi körül. Nem evilági volt ez a rend, ez a harmónia. Átjárta egy magasabb rendű eszmeiség. Pedig a ház gazdája a tudatlan falusiakkal való foglalkozásban is örömét lelte. Komoly néprajzkutatói munkát végzett. Figyelmes, mélyreható tekintete, tekintélyt parancsoló magas alakja, és mindig lényegre törő kérdései nagy hatást gyakoroltak az eszes, ám műveletlen emberekre. Kérdőívet állított össze a különböző ünnepkörökkel kapcsolatos szokásokról, alaposan feltérképezte az évszakok földművelési teendőit, összegyűjtötte a néphit jellegzetes tárgyait.

Azt talán megértik, hogy a néphit abban a korban valójában underground jelenség volt. Remélem, legalább a jó tanulók emlékeznek a Kádár-korszak jellegzetes három T-jére: Tiltott, Tűrt, Támogatott.

„Mióta is vagyok itt? Tizenhárom éve talán?” – merengett az asztalnál ülő férfi, miközben félfüllel hallgatta a sakkozók és a fényképezőgépét szorongató, fővárosból idelátogató Előd tréfás perlekedését. „Mintha örökké itt éltem volna. Ezek az emberek közelebb vannak hozzám, mint a családom” – gondolta kicsit szomorkásan a polgári családba született, gyerekkorában gondos és alapos nevelést, testi-lelki fejlődéséhez kellő szeretet kapott ember. Nem akarták őt idetenni, sehová sem akarták őt irányítani. A rendszer legszívesebben kiirtotta volna írmagjukat is. Aztán mégis a megtűrés mellett döntött a hatalom, és az elmúlt évtized alapján biztosnak tűnt, hogy ez soha nem is lép át a támogatott kategóriába.

Először, amikor idehelyezték, az ’50-es évek elején a hivatalos apanázs mellett kénytelen volt kertészkedni, ha enni akart. Városi polgár lévén persze tisztában volt azzal, hogy ehhez a helybéliekre kell támaszkodnia, akik a földdel keltek és a földdel feküdtek, ahogyan a gyerekeik is a földön születtek és hozzájuk hasonlóan, ott is haltak meg. Volt egy kis kert a ház körül, de azzal nem ment sokra, csupán Böske vasárnapi húsleveséhez volt elég, ami ott termett. De egyszerre szeretetreméltó és tekintélyt parancsoló személye magához vonzotta a falubelieket. Félév elteltével már nemcsak ünnepnapokon kapott bőségtálakat, hanem minden gyümölcsérés, disznóölés, őszi betakarítás után is. Majd Vendel – ragadványneve szerint Dallos – felajánlotta, hogy földjének egy darabján csak a férfinek fog termelni. Ha szükség van rá, fogyasztásra mind, ha nem, a felesleget eladásra is.” Hadd legyen meg a mindennapi kenyere magának is, még ha nem csak kenyérrel él az ember, akkor is” – somolygott a nagydarab paraszt.

Az első család, akikkel elkezdett foglalkozni, a Vendelé volt. Nemcsak a föld és a termény miatt, hanem Vendel értelmes és érdeklődő, talpraesett kisfia miatt is.

Talán ha különórának hívom ezt a missziót, ahogyan a gyerekekkel foglalkozott, akkor a mai diákok is értik.

Nem az iskolában tanultakat ismételték át, hanem a gyermek lelki fejlődését igazán befolyásoló közösségi értékekről beszéltek. A családi szokások, a hagyományok érdekelték. Mit és hogyan kell csinálni a nagy ünnepek alkalmával? Hogyan és mikor, kinek kell vetni, aratni, termést menteni az időjárási viszontagságok miatt? Pontosabb volt ezeknek a menete, mintha könyvbe foglalt előírást tartottak volna be. Először a kis Vendel, majd ahogy többen lettek, valamennyi gyerek szeme dicséretre éhesen csillogott, ahogy egymással versengve mutatták meg a falusi zárt közösség és saját személyiségük, a termőföld, a természet értékeit, amelyeket a hatalom megváltoztatni soha nem tud. A férfi pedig figyelt és mindent leírt. Jól irányított kérdésekkel húzta ki tanítványaiból, amire kíváncsi volt. A faluközösség megtartó erejének motorja érdekelte. Mi az, ami összetartja, ami mozgásban tartja, a nehézségeken átbillenti a közösség, a közös munka dinamikáját? A férfi jegyzetei egyre gyarapodtak, egy-két év elteltével komoly könyvet lehetett volna kiadni a falusi népszokások, vallási paraszt-rituálék, közösség-megtartó földművelési szokások gyűjteményéből.  A tanév végére mindkét fél – a gyerekek és a felnőtt is – azt kívánta, bár soha ne érnének véget ezek a beszélgetések

Nem élt túl mozgalmas társasági életet, a környező falvakból járt össze néhanapján a magához hasonlókkal, „a falusi értelmiséggel” – ironizált magában, amikor ezekre az emberekre gondolt. Az ő eredendően polgári szókincsében nem szerepelt ez a kifejezés, de megtanulta, meg kellett tanulnia, hiszen minden hírforrásból, amelyhez ritkán hozzájutott, ez a szó ömlött a „munkás-paraszt szövetség”, a „kapitalista csökevény” és hasonlóan átpolitizált szófordulatok társaságában. Munkájáról, szabadidejében űzött passziójáról, a gyűjtőmunkáról egyaránt szűkszavúan beszélt ezeken az összejöveteleken. Ennek ellenére mégis nyomon követte és megtalálta őt a hatalom.

Azt hiszem, a dián nem mutatom meg a teljes levelet, csak azt a részt emelem ki, amely a további jövedelem-megvonást közli szűkszavúan, tárgyilagosan. Ez ütni fog az órán is. Remélem, így megértik, hogy akkor mekkora büntetés volt ez. Benne az egyértelmű fenyegetés: most csak a juttatástól fosztunk meg, legközelebb az életedtől.

„Tisztelt Plébános Úr!

Értesítem, hogy VKM (Vallás- és Közoktatási Minisztérium) a Tisztelendőséged dányi plébánossá való kinevezése óta folytatott demokrácia-ellenes magatartása miatt kongruát nem folyósít.

Magamat buzgó imáiba ajánlva vagyok

Vác,  1955. április 18.

szerető atyja az Úrban.

……………  püspök”

Első olvasásra, úgy érezte, nem érti, ami a levélben szerepel. De azt is tudta, hogy nem bírja még egyszer végigolvasni a sorokat. Képek cikáztak előtte: apja, a szigorú, rátarti fővárosi tisztviselő. Összeráncolja a homlokát, de a következő képen már felragyogó arcát látta, amikor meghatottan ölelte át a felszentelési ceremónia után. Majd anyja aggodalmas, együttérző tekintetét vélte látni, aztán gyors egymásutánban a kis Vendel okos arca, a nyílt és sandába forduló falusi pillantások és végül a házvezetőnő Böske fizimiskája, de azt már csak egy tompa puffanás után elmosódva látta, hogy aztán teljes sötétségbe merüljön minden.

– Ott találtam rá a szobában, imbolyogva jött felém, de mielőtt még gondolkodhattam volna rajta, ugyan miért lengedezik ez a nagydarab ember, már vágódott is el, hogy azt hittem, beszakad a padló alatta, értitek? Az a hatalmas szálfa-ember! Istenem, Istenem, a szívem szakad meg, hát hogyhogy ilyen tehetetlen lett? – sopánkodott Böske az összecsődült szomszédságnak, akik csak a nagy szaladozásra futottak össze: először Böske futott el, aztán jött az orvos hatalmas, megnyújtott léptekkel, aztán megint Bözsi rohant a postára –a férfi édesanyjának táviratozni- meg vissza a házhoz.

Az eset után gyökeresen megváltozott a falusiakkal szembeni magatartása. Eddig, úgy érezte, csupán kívülálló műkedvelőként kezelte őket, jóindulatú felsőbbrendűségével. A cinikus és arcpirítóan mondvacsinált vád azonban – demokrácia-ellenesség – még inkább előrevitte a már megkezdett úton.  Innentől kezdve egynek érezte magát velük. A pesti polgári család büszke sarja, akire fényes karrier vár, vidéki állomáshelyén elfoglalta magát helyi néprajzi kutatással.  De a rendszer őt is ugyanúgy sújtotta, mint a parasztokat, akiknek mindene, a föld és az ahhoz kapcsolódó hagyományok nem képviseltek értéket többé. Ő is számkivetett volt a saját országában, akit megfosztottak alapvető megélhetésétől, megkérdőjelezték létének jogosságát. Krisztus sorsa teljesedett be életében. Innentől nem telt el úgy nap, hogy ne ajánlotta volna fel életét a Megváltónak. Elmélkedései közepette, amelyek az állandó, a mindenkori politikai hatalomtól független értékekre irányultak, eljutott odáig, hogy életét a mentésre, a megőrzésre teszi fel.  Az ember öröktől fogva létező lényege, amelyben az isteni szándék nyilvánul meg, nem lehet más, mint az élet legbensőbb esszenciájának mindenáron való megvédése. Minden, ami ezt semmibe veszi, vagy ez ellen irányul, nem csupán ember-ellenes, hanem viszonylagos. Ami a mai politikai hatalomnak fontos, az valójában jelentéktelen epizód, múló őrület csupán az isteni rendben, amely minden emberbe belekódolja a sorsán belüli önmegvalósítás szabadságát. Ahová születtél, ott kell kiteljesedned, talentumodat a legnagyobb mértékben kamatoztatni. Azok, akiket Isten saját közegükből kiemelt és más helyre irányított, katalizátorként kell, hogy betöltsék küldetésüket. Ő is egy ilyen – bibliai értelemben vett – „jó pásztor” volt. Nagypolgári háttérrel, a világtól elzárt falusi környezetben vezetnie kell a népet sorsa igazi betöltésére.

Az első esetet még úgy fogták föl a falusiak, hogy ez valami új szeszély a nagy betegsége után. Miért tanácsolta azt a Kisszeműék Gyurkájának, hogy ne menjen Pestre szakmát tanulni? Miért akarta mindenáron rávenni a szülőket, hogy tartsák itt a gyereküket a föld művelésére? Hogy folytassa apja, nagyapja és ki tudja még hány őse napi fáradságos, időjárásnak, vetőmag-minőségnek, avagy a beszolgáltatási kvótának meg a tagosításnak kiszolgáltatott napi keserves szenvedését a földdel? Néha a papok is tévedhetnek. De aztán sorra következtek a hasonló tanácsok a többi édesanyának is, aki fia jövőjének ügyében kérte ki véleményét.

Egy izzó júliusi vasárnapon, a falu búcsújának napján aztán mindenki számára nyilvánvalóvá vált papjuk életének értelme és az ezzel szorosan egybefonódó, nekik rendelt sors.

„Kedves jó híveim! Amint a Teremtés Könyvében meg van írva, Isten az első emberpárnak a Paradicsomban, Ádámnak és Évának adta a mező növényeit, az ég madarait és minden földi állatot, hogy táplálékuk legyen. És Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott. Isten a mai világunkban is teremtett és őriz olyan helyeket, amelyek e Paradicsomra hasonlítanak. Vajon a mi gyönyörű falunk nem ilyen hely-e? Vannak bőven termő mezői, dús legelői, és dolgos, igyekvő földművesei. Isten örömét leli Bennetek. Örvend e földi Paradicsom láttán, és nem akarja ezt is a Sátán kezébe adni. Ne vétkezzetek, kedves jó híveim, ne adjátok oda a Gonosznak mindazt, ami titeket emberré, e Paradicsom minden értékének élvezőjévé tesz. Őrizzük ezt a tökéletes egységet, ami  Istent, embert, földet összekovácsol.  Ne hagyjátok, hogy kiűzessünk a mi Paradicsomunkból. A tudás érték, de csak úgy, ha az Istentől kapott talentumokkal jól gazdálkodva, saját közösségünket erősítjük vele. Ne engedjétek el fiaitokat ebből a Paradicsomból a bizonytalanba, a múlandó, hamis értékek világába. Maradjanak ők itt, gyarapítsák, gazdagítsák ezt a közösséget. Minden hatalom múlandó. A föld örök. A Ti közösségetek, a Ti szokásaitok öröktől fogva valók.  Maradjatok Ti itt meg, e világtól, hatalomtól, Gonosztól elzárt kertben olyannak, amilyennek a Jóisten alkotott titeket – teremtő erővel megáldottnak. „

Ezen a szokásos nyári vasárnap délutánon, amikor kint a forróság mozdulatlanná tömörítette a levegőt, bent a konyhaasztalon a vasárnapi ebéd romjai között a pap elégedetten merengett arról az egy évtizedről, ami ehhez a faluhoz kötötte. Nem vitt végbe forradalmi tetteket, bár az evilági hatalomtól kapott fenyítések néha büntetéseket vontak maguk után.  De az elmúlt tíz év őt igazolta. Tűrték és nem tagadták, hogy amit csinál, az jó. Enyhült a nyomás, a falusi fiatalok nagy része itthon maradt, aki elment, többnyire hazajött, hogy itt kamatoztassa istenadta talentumait. Mint ő, aki számára itt volt a szikla, amelyre életének házát építette.

Azt hiszem, bevezetőnek jó lesz, ha a 10. a-ban úgy kezdem, hogy a mai óra anyaga egy kiemelkedő helyi személyiség bemutatása. „Egy Pest környéki település papjának, K. Gy. atyának az életét szeretném megismertetni veletek, aki a ’60-as években a maga passzív ellenállást tanúsító módján örök értékeket mentett és teremtett újjá.”

 

Feketéné Bencsik Julianna: Fenyő a tölgyek között

Tomkó Ádám: Fényes rét
Tomkó Ádám: Fényes rét

Bolondos nyár volt. Hol egy hétig tartó harminchat fokos meleg, szikrázó napsütés, hol eső, hideg szél, borús hétköznapok. Az ősz is hasonlóan kezdődött, víztócsák és pocsolyák tarkították az utakat. Néha ugyan kisütött a nap, de éppen csak annyi ideig, hogy egy kicsit
szikkassza a sarat. A Mátra nyugati részén lévő nyaralóban már hetek óta tervezgették, ha jó idő lesz, felmennek a hegytetőre. Három generáció találkozott itt, nagyszülők, gyerekeik és unokáik. Szerettek itt lenni, mert a természet csodáinak élvezete elfeledtette velük a hétköznapok gondjait, fáradalmait.

Papa mindig azt mondta, ezek az ő hegyei, mert gyermekkori emlékei Pásztóhoz és ezekhez a hegyekhez kötődnek. Nagyinak pedig volt egy fenyőfája, amit jól lehetett látni a kisház teraszáról. Kimagaslott és elkülönült a hegytetőt beborító tölgyfáktól. Már az unokák is tudták, Papáé a hegy és Nagyié a fenyőfa. Most éppen oda készülnek, hogy felkapaszkodva a hegytetőre közelről is megnézzék, és szalagokkal díszítsék Nagyi fenyőfáját.

Feketéné Bencsik Julianna: Fenyő a tölgyek között bővebben…

Rébb Terézia: Egy szem iróniával

Fotó: pixabay.com
Fotó: pixabay.com

Lakodalomban vagyunk egész családommal egy helyi rendezvényteremben. Olyan előkelő puccba vágtuk magunkat, hogy ha összetalálkozunk a mosdóba menet, nem ismerjük fel egymást az első pillanatban. Apám jól vágott fehér frizurával az idős Tony Curtisre hajaz, bár a sört hidegen, s forrón csak a húslevest szereti. Most elég langyosan kísérgeti a frissen dauerolt, büszke tartású anyámat. Szegény fejének az egész hacuka és hacacáré módfelett terhére van. Alig várja, hogy engedélyt kapjon hazamenni.

Rébb Terézia: Egy szem iróniával bővebben…

Giczi Mariann: Tiszavirágok

Fotó: pixabay.com
Fotó: pixabay.com

Késő délutánba fordult az idő. Az Őszirózsa Otthon nővérei a közelgő vacsorához készülődtek. Evőeszközök csörömpölése, tányérok tompa koccanása hallatszott odabentről. A lemenő nap fényei mézarany színnel ragyogták be az étkezőhöz tartozó teraszt, ahol Emi néni kifejezéstelen arccal üldögélt egy régi karosszékben. Reszketeg mozdulatokkal húzta összébb magán elnyűtt, kockás plédjét. Ezernyi ránc fogságában vergődő, fénytelen tekintete a semmibe révedt, és leginkább csak az unalom lassan szétfolyó, mindent beborító, néma áradását érzékelte. De lelke mélyén mintha mégis várt volna valamire. Olyasmire, ami végre megdobogtatja megfáradt, kiüresedett szívét.

Miközben takarója redőit simitgatta, s lassan behunyta szemét, érezte, hogy a meg-meglibbenő szél játékosan borzolja liliomfehér haját. Pontosan úgy, mint amikor régen, még fiatalasszony korában, egy júniusi vasárnap a Tisza-parton voltak a gyerekekkel. Míg a félmeztelen kicsik egy földig hajló, árnyas fűz tövében játszadoztak, ő férjével egy kidőlt fa törzsén üldögélt. Jó ideje figyelték, ahogy a kérészek a násztánc tovaillanó mozdulatait járják a napfényben csillogó víztükör fölött.

Giczi Mariann: Tiszavirágok bővebben…

Feketéné Bencsik Julianna: Karácsonyi kívánság

Illusztráció: Tóth-Máté Barnabás
Illusztráció: Tóth-Máté Barnabás

A gyermekkor eseményei meghatározzák a felnőtté válásunk folyamatát, és egy életen át elkísérnek. A jóra szívesen emlékezünk, míg a rosszat igyekszünk mélyre temetni. Klári már nagymama, és amikor az unokáit nézi, sokszor önmagát látja bennük. Azt a kislányt, aki gyermeki naivsággal hitte a felnőttek minden szavát.

Pár évvel a második világháború pusztításai után az ország még romokban hevert. Az emberek szegények voltak, a boltokban alig volt áru, de reményben és szeretetben nem volt hiány a családoknál. Klári legszebb karácsonyi élménye is ebből a vészterhes időből származik, 1949-ből. Szeretett babázni, és a csutka babája mellé egy igazi porcelánfejű babára vágyott. Olyanra, amilyet nyáron a falujuk utcáján egy pesti kislánynál látott. Kívánságát már december elején megírta Jézuskának, levelében azt is megígérte, mindig szófogadó, jó kislány lesz.

Feketéné Bencsik Julianna: Karácsonyi kívánság bővebben…

Kővágó Éva: Tévedések

Tomkó Ádám: Karácsonyi hangulat
Tomkó Ádám: Karácsonyi hangulat

A rendőrséget a szomszédok hívták, ki, amikor látták, hogy az étterem kéményéből két jókora fekete csizmás láb kalimpál ki. A rendőrök először azt hitték, valaki szórakozik velük, ki sem akartak vonulni, de az EU elnökség miatt sokkal szigorúbb előírások voltak életben, minden hívást komolyan kellett venni és le kellett ellenőrizni.

Amikor megérkeztek, látták, hogy a betelefonáló nem április tréfának szánta a hívást. Kovács őrmester még fényképeket is készített telefonjával, hogy bizonyítani tudja a kollégák előtt a hihetetlen esetet: a két láb valóban kiállt a kéményből.

Kővágó Éva: Tévedések bővebben…

Nádašpétër: Az édenkert tövében

Tökvirágok

 

 

 

 

(Részletëk egy készülő szakkönyvből)

 Előszó

A szentírási terëmtés-elbeszélés gyönyörű kertbe helyezi az első embërpárt. Odabenn jó dolga volt, de túllépte (szűntelen túllépjük) az adott keretëket, ezért a Teremtő kiakolbólította őket (minket. Bár csak annyi sütnivalónk lënne, mint amennyit e következő szakasz példáz!):

 Növényëk a konyhakertben

Sütőtök.

Amióta helyben lakom, még nem volt olyan év, amikor ne fizetëtt volna legalább fél mázsányi ízës kabakkal. Nádašpétër: Az édenkert tövében bővebben…