Már csak ez hiányzott! Agyagos vödrök, színtelen szőkén málló sár, házilag összetákolt keverőteknők, tapasztószerszámok és megannyi, modern nappaliba nem illő eszköz. Petra óvatosan lépkedett a házat elborító idegen tárgyak között. Nem, nem attól félt, hogy bepiszkolja a cipőjét. Attól tartott, hogy őrült pusztítást visz végbe, ha hirtelen jött indulatának engedve szétrúgja az előtte kaotikusan szétszórt szerszám-egyveleget. Precíz, racionális, rendszerető nő volt. Új házuk belseje, amelybe fél éve költöztek, pontosan tükrözte egyéniségét. Szerette a modern dolgokat. Szívesen követte a divatot, de öltözékébe szeretett becsempészni egy-egy mértéktartó eleganciát képviselő örök darabot. A házat is így rendezte be –mindenütt az acélszürke, a fehér és fekete színek üveggel keresztezett kombinációja, amelyben a szemet itt-ott a nagyanyai örökségből származó klasszikus vonalú kristályváza, lágyan ívelt vonalakkal kidolgozott falióra hökkentette meg.
A férje nem volt otthon, egy idegen férfihang zavarta meg a csendet.
Amikor 1945-ben Apámat visszahelyezték Magyarhonba, én már világot járt embernek számítottam, mind a 8 évemmel. Pedig ez még csak amolyan előjáték volt, ha a későbbi évekre, évtizedekre gondolok. Nyíregyháza volt az öreg Demeter szülővárosa, itt húzódtunk meg, mert nincs abban semmi különös, hogy a föl-földobott kő oda vágyik vissza, ahol legelébb is földobták. Meg aztán ezidőtájt itt élt Nagybátyám, Andris bá’ Ő vette szárnyai alá a családot. Ötvenes, jó eszű, jó humorú fickó volt az öreg. Tudott élni és az életet meg is tudta becsülni. Különösen a sajátját. Bojár Cassino: A titok bővebben… →
Éva álmában hatalmas zöld mezőben fut. Ameddig a szeme ellát, egyedül van. Madár nem repül az égen, virág sincs a mezőn. Rohan a végtelen rónán, lába szárát csapkodja a fű, haja lobog, a szíve egyre gyorsabban ver, kapkodja a levegőt. Homloka verejtékezik, az izzadtságcseppek a szemébe folynak.
Felébred. A hálóinge izzadt, lepedője gyűrött, takarója a földön. Szétnéz a szobában, minden a helyén van, a fáradtságtól alig tud megmozdulni. Sóhajt, igyekszik egyenletesen lélegezni.
Elgondolkodik. Mit jelent ez a visszatérő álom? Fél valamitől? Hova szaladt, és miért? Eltévedt, vagy valami elől menekült? Talán rossz döntést hozott, amikor elköltözött idősödő szüleitől. De már harmincéves, és hetente meglátogatja őket. Talán valami szép dolog köszönt be az életébe.
Megtalálja az igazit? Azért fut, hogy siettesse a találkozást?
Gondolatait a telefon csörgése zavarja meg. Ki lehet az? Felveszi a kagylót. Az anyja hangját hallja: „Balesetünk volt, gyere a debreceni kórház sürgősségi osztályára!”, és a vonal megszakad. Nem érti, mi történt. Hogy kerültek a szülei Debrecenbe, miért mentek oda?
Gyorsan magára kapkodja a ruháit, telefonál a munkahelyére, és máris rohan a kocsijához. Rémült. Álmában talán a bekövetkezett baleset elől szaladt? Megérezte, hogy valami történni fog?
Keze remeg, amikor beindítja az autóját. Nyugalmat erőltet magára, hiszen kétszáz kilométert kell megtennie. Számolni kezd, mindig ezt teszi, ha ideges. Gyorsan kiér az M3-ra, és az ötödik sebességbe kapcsol. Mindenkit megelőz. Álmában is így rohant, de akkor nem tudta, hová. Görcsösen fogja a kormányt. Előtte egy Trabant próbál megelőzni egy teherautót, de csak párhuzamosan haladnak. Csökkentenie kell a sebességet, rájuk dudál, és felvillantja a fényszórót. Annyira siet, hogy még ez a pár másodperc is fontos. Végre a Trabant befejezi az előzést, ő rátapos a gázra. Mindenkit lehagy, már százötvennel megy. Reméli, nem mérik be a radarral.
Nincs GPS-e, ezért Debrecenben érdeklődnie kell, merre van a kórház. Mire megtalálja, az anyját nem láthatja, mert a főorvos éppen operálja. Az apjáról hallgatnak. Mondják, üljön le, várjon. Nem tud leülni. Fel-alá sétál a folyosón, percenként megnézi a karóráját, de az idő lassan múlik. Semmi sem történik. Tudják, hogy itt van, mégsem mondanak semmit. Meddig tart még a műtét? Mindjárt megőrül!
Nyílik az ajtó, hárman lépnek ki rajta. Hozzájuk siet, bemutatkozik, és a szüleiről érdeklődik. Az egyik fehér köpenyes – ő a főorvos – a szobájába hívja, leülteti.
– A szüleinek tegnap késő este autóbalesetük volt – kezdi a főorvos. – Alig hagyták el Debrecent, egy kamionnal ütköztek. Az ön édesapja vezetett, az édesanyja mellette ült – rövid szünetet tart, majd folytatja: – Amikor a mentők megérkeztek, sajnos az édesapján már nem tudtak segíteni, meghalt. Az édesanyja állapotát még a helyszínen stabilizálták, és már innen, a kórházból telefonált önnek. Nyílt csonttörése és belső zúzódásai vannak, de rendbe fog jönni. A folyosón megvárhatja, amíg kitolják a műtőből. – Elhallgat, figyeli Éva reakcióját, majd folytatja: – Fogadja őszinte részvétemet! Ha valamire szüksége lenne, szívesen segítek.
Éva nem érti, és nem fogja fel, amit a főorvos mond. Látja, hogy beszél, mozog a szája, de a szavak értelme nem jut el a tudatáig. Mintha köd ereszkedett volna az elméjére, amely mindent betakar, és homályossá tesz.
Egy-egy hangfoszlány időnként beszűrődik és felerősödik, azt ismételgeti „meghalt, meghalt”. Meredten néz a semmibe, majd testét megrázza a hirtelen feltörő zokogás, könnyei elerednek. Már kezdi felfogni, valami visszafordíthatatlan történt.
Amikor az anyját kitolják a műtőből, hozzárohan, szólongatja, de ő nem felel. A megfigyelőbe viszik, ahová Éva még nem mehet be.
– Időbe telik, amíg az édesanyja magához tér az altatásból, addig a folyosón kell várakoznia! – mondja a nővér.
– Megvárom! – zokogja Éva.
Nem tud leülni, és várni. Fel-alá járkál, minden idegszála pattanásig feszül, szeretne elszaladni, csak futni, futni, maga mögött hagyni ezt az egészet. Nem tudja felfogni, hogy az apja meghalt.
Szédül. Dél van, és ő még nem is reggelizett. Iszik egy kis vizet, talán jobban lesz tőle, a kis fekete pókok majd eltűnnek, amiket mindig akkor lát, ha leesik a vérnyomása.
A nővér kijön a megfigyelőből, közli Évával, tíz percre bemehet anyjához, aki már magához tért.
Félve nyitja ki az ajtót, odamegy az ágyhoz, homlokon csókolja az anyját, megsimogatja a kezét. Látja, hogy mozog a szája, mond valamit, mintha vigasztalná, de nem érti miért. Megint csak hangfoszlányokat hall:
– Apádnál hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltak… azt mondták, két hónapja van… egy specialistához jöttünk… nem tudnak rajta segíteni. – Arca eltorzul, mély lélegzetet vesz, minden erejét összeszedi, hogy be tudja fejezni a mondanivalóját – Apádat a baleset a szenvedéstől mentette meg – hangja elcsuklik, testét zokogás rázza meg, de mintha megkönnyebbült volna. Elmondta a titkot, amiért Debrecenbe jöttek.
Éva lassan összerakja a hangfoszlányokat, és megfejti az álmát: Ő menekült a tragédia elől, az apja pedig megmenekült a szenvedéstől.
A parkon át haladok, beugrom a piacra fokhagymáért, talán azért is, hogy megvédjen engem minden rossztól, ami várhat rám. Bandukolok a tétova napsütésben a nagyjainkról elnevezett utcákon. Feltűnik egy titokzatos Hadianyagraktár, és a torkomban dobog a szívem, de nem a hadianyagraktár miatt, hanem amiatt, hogy nem arrafelé visz az utam, hanem a hivatalba, és még az ostobának is érthető módon ki van téve a nyíllal dekorált tábla, hogy „Okmányiroda”.
Használtam és használom a csúnya szavakat. Betonkeverésnél, amikor a lapát véresre marja a tenyeremet, víz és áramkimaradásnál, mert órákra megbénítja az életterünket, apám korai halálakor, haláltusát vívó pici babám mellett, éjszakánként, zokogva. Káromoltam már az Istent is.
Váratlanul folytam bele. Erdélyiné, Kati barátnőm erősködött velem, hogy aki ilyen emaileket ír, mint én, annak az IRodalmi KerekAsztal tagjai közt a helye. Nem vettem komolyan az ötletet, mivel én nem írok semmit, csak levelezgetek. Nem értem rá, értelmét sem láttam, csak kívülről csodáltam a történéseket. Ő lelkesen mesélt készülő könyvről, felolvasó estről, és nem utolsósorban az IRKA – s barátokról és a novelláiról.
Azt mondták daganat. Rosszindulatú. Kezeltetniük kell az Országos Onkológiai Intézetben, és bízniuk benne, hogy legyőzik a kórt.
A Sváb hegy déli lejtőjének oldalában a rendszertelenül számozott épületeket magába foglaló dimbes-dombos területen még térképpel is nehéz a tájékozódás. Aki először jön ide, megszenvedi az utat, amíg célba nem ér. Az egymáshoz simuló épületek szinteltolásúak, és az egyes emeletek csak üvegajtós lifttel közelíthetők meg. A főépület első emeletéről üvegfolyosó vezet a kettes épület alagsora felé, számtalan kanyarral, automatikusan nyíló ajtókkal és belső liftekkel. Mire megtalálják az orvosukat, már azt sem tudják, merre vannak, de még fel kell keresniük a szimulátort, a Top-Ct, a Primust, majd egy kacskaringós liftezés után a Kobalt besugárzót is. Igaz, az orvosuk ide elkíséri őket, hozza a terápiás lapot, melyen a sugárzás dózisa és ideje van feltüntetve; a maszkot, melyen a besugárzási helyek vannak kijelölve. Rövid várakozás után a férj túlesik az első sugárkezelésen, és megkapja a Kilences sorszámot, valamint a nyolc óra húsz perces időpontot.
Ifj.Burgermeiszter József 1938. április 4-én született Nagymaroson. Később nagyon büszke volt rá, hogy az ő születésnapját az egész ország megünnepeli. Hanem azt meg is kellett élnie valahogy, mert előbb még volt egy világháború, utóbb pedig a származásában találtak kivetnivalót illetékes emberek.Bojár Cassino: Menni, maradni, meghalni bővebben… →
Mint olyan sok ember, Judit is szerette a hasát, mely a magyar konyha ízein nevelkedett. Kedvenc ételei: a csirkepörkölt nokedlivel és tejfölös uborkasalátával, a töltött káposzta, a rántott csirke petrezselymes krumplival és a füstölt kolbász is, de a párolt zöldségek, a gyümölcsök és az édességek is ide tartoztak. Nemcsak ízüket, illatukat is szerette, amint szétáradtak a lakásban, amikor főzött. Szinte hívogatták a jelenlévőket: gyertek, kóstoljatok meg!
Szülei és korábbi felmenői örökségül hagyták a régi magyar receptek alapján készített ételeket, melyek úgy hatottak rá, mint csecsemőre az anyatej. A tányérján lévő ínycsiklandozó falatokkal nap, mint nap nézett szembe, és tüntette el száján és nyelőcsövén keresztül a gyomrába. Ezekből építkezett. Szerette őket és ragaszkodott hozzájuk, nem akart változtatni rajtuk, amitől talán maradi, vaskalapos polgárnak hatott, de ő nem bánta. Külföldi utazásai során sem tett kivételt. Nem vonzotta az ismeretlen és különleges ételek megkóstolásának lehetősége.Feketéné Bencsik Julianna: Mediterrán ebéd bővebben… →
