Kolozs Kitti: Az erdő lelke

Vörös Eszter Anna alkotása www.facebook.com/eyciirartshopandgallery

Már akkor tudom, mekkorát vétek, amikor meghúzom a ravaszt. Az ütőszeg lecsap, a töltény pedig belevész az éjszakába. Remélem, hogy örökre ott marad, és soha nem látom viszont. Főleg nem egy másik élőlénybe fúródva. Nagyot szitkozódok, amikor a rengeteg mélyéről felreppennek a madarak és néma csend támad. Eltaláltam valamit…
Soha nem akartam vadász lenni, nem akartam apám nyomdokaiba lépni, de mégis rákényszerítettek. Miközben haladok be az erdőbe, feldereng előttem a nagybátyám dühödt arca. Apámat holtan találták meg itt, mély, halálos karmolásnyomokkal kihűlt testén. Átlépek egy jól megtermett gyökéren, miközben a szavai visszhangoznak a fejemben: Az apádat megölték, át kell venned a helyét, hogy bosszút állj érte! Mégis kin? Mégis kivel kell megküzdenem, hogy visszakapja a családom a becsületét? Lehajolok, hogy kikerüljek egy lelógó faágat.
Édesanyám nem véletlenül hagyott el minket, nem bírta tovább elviselni, hogy apám csak a munkájának élt. Halk, fájdalmas nyöszörgést hallok. Nagyot nyelek, megedzem a lelkem, mert ez egyértelműen nem egy állattól származik. Kilépek egy sor bokor mögül, és úgy mint azok, én is gyökeret eresztek a földbe. Egy gyönyörű, hosszú tejfelszőke hajú, kerekded arcú nő ül az egyik nagyobb fa gyökerén, a fejét a fatörzsnek dönti. Testét fekete köpeny fedi, de ennek ellenére látom kecses kezének körvonalát, ahogy a vállát fogja. Ezt én tettem? A következő fájdalmas hangnál odasietek a lányhoz. Riadtan emeli fel a fejét és nyitja ki a szemét. Újfent megdermedek, ahogy a gyönyörű mézbarna szempárba nézek.
− Ne félj! Segíteni szeretnék!
Nem szól semmit, csak visszahajtja fejét a fa törzsére. Biztos a halálában, feladott minden reményt. Nem számít, hogy mennyire mély a seb, ha elfertőződik, nem éli meg a holnapot. A karomba veszem a sebesült lányt és elindulok vele. Nagyon könnyű, alig érzem a súlyát. Legalább azért hálát adhatok, hogy az apám kemény munkára fogott, így jó erőnlétben vagyok. Szorosan magamhoz szorítom őt, ahogy kerülgetem az akadályokat. Az erdő szélére érve folytatom az utam a kunyhóm felé. Régen apámmal laktunk itt, most már egyedül élek. Kinyitom az ajtót. A tűz, amit égve hagytam, hogy ne a vaksötét fogadjon, szerencsére még nem hunyt ki. A sarokban van egy ágy, korábban az enyém volt, de miután apám eltávozott, felköltöztem a fenti részbe. A létra mögé lépek és leteszem…
− Mi a neved?
− Ajsa – feleli rekedten.
Felállok, hogy hozzak neki egy kis vizet. Még azelőtt hoztam a kútról, hogy elmentem volna. Felé nyújtom az általam faragott kupát. Mohón kikapja a kezemből és majdnem egy húzásra megissza a tartalmát. Vajon mióta bolyonghatott az erdőben? Hozok neki egy újabb kört. Abból csak pár kortyot vesz magához, aztán leteszi a mellette lévő asztalra.
− Köszönöm…
− Zaránd.
− Köszönöm, Zaránd.
Valóban hálás, ez látszik is rajta, a mérhetetlen fájdalmával együtt. Az ajtó melletti szekrényhez sietek, ezt is én készítettem, úgy, ahogy minden mást is ebben a viskóban. Előveszem az alkoholt, a kötszert és az orvosunktól kapott főzetet, ami arra hivatott, hogy a fájdalmat csillapítsa. Én még nem próbáltam ki, de a falusiak szerint nagyon hatásos. Ezeket egy tálba teszem. Visszatérek a vendégemhez. Ajsa időközben felült az ágyon, a köpenye mellette hever. Egy barna, fehér fűzős ruha van rajta, ami kiemeli a kebleit… És a vérfoltot a vállán. Érzem, hogy férfiú létemre elpirulok, a szégyenérzet és más érzések miatt. Megköszörülöm a torkom. Ajsa érdeklődve emeli rám és a kezemben lévő tárgyakra a tekintetét. Végül a szemembe néz. Rögtön elfordulok. Hallom, ahogy a bőrén surran a puha anyag. Ettől libabőrös leszek. Egy kis idő után visszafordulok. Ajsa kibújtatta a bal karját a ruha ujjából úgy, hogy a keble fedett maradt. Némi csalódottságot érzek, de aztán meglátom a sérülését. Ez bizonyosan egy lőszer által ejtett seb. Nagyot nyelek. Lefertőtlenítem a kezem az alkohollal, hagyom, hogy a tálba folyjon a felesleg.
− Most megvizsgálom, hogy benne maradt-e a golyó.
− Rendben.
Óvatosan megnyomom a sérült húst. Minden szögből alaposan szemügyre veszem. Ezzel áltatom magam, csak hogy továbbra is érintsem. Már rég tudomásul vettem, hogy a lőszer keresztülment rajta. Megnyugodok. A kötszerre teszem az alkoholt, most még csak kitisztítom a sebet. Ajsa pisszenést sem hallat, pedig tisztában vagyok vele, hogy ez mennyire fájdalmas.
− Mit kerestél az erdőben? – kérdem, hogy eltereljem a figyelmét.
− Hazafelé tartottam. Az a legrövidebb út, eddig nem tévedtem el, de most sikerült.
− Nem szabadna éjszaka arra járnod.
− Te is azok közé tartozol, akik azt hiszik, hogy természetfeletti lények vannak ott? – Beszéd közben a kezemet nézi, ahogy ellátom őt.
− Nem, de van ott valami vagy valaki, aki vagy ami megölte az apámat. – Elfordulok, hogy tiszta kötszert vegyek fel.
− Részvétem. Mikor történt?
− Köszönöm! Három napja. – Esetlenül jönnek az ajkamra a szavak. – Széttépték, a nagybátyám, Lehel találta meg. Ezért nem szabadna egy nőnek sem egymagában az erdőben járnia.
Ajsa mereven bólint. A homlokán verejtékcseppek csillognak. Miután végeztem a kötözéssel, odanyújtom neki a kupa vizet. Felhajtja, én pedig újratöltöm fájdalomcsillapító főzettel. Gyanakvóan méregeti a tűz fényében aranybarnán kavargó folyadékot. Megszagolja, aztán fintorogva eltolja magától. Ettől úgy néz ki, mint egy felháborodott nyúl.
− Fájdalomcsillapító, a falu orvosa főzte – közlöm vele, mielőtt azt hinné, hogy meg akarom mérgezni.
Bólint, és egy hajtásra elfogyasztja a gyógyszert. Beleremeg a keserű ízébe, megrázza magát, aztán visszaveszi a ruhájának az ujját. Óvatosan megérintem őt, és az ágyra nyomom. Bizalmatlanságot sugall a tekintete, de miután betakarom, megenyhül.
− Ez most fejbe fog ütni. Holnap majd hazakísérlek.
− Köszönöm, Zaránd! Jó éjszakát!
− Jó éjszakát!
Az asztalra teszek mindent, aztán az ajtóhoz megyek és bereteszelem. Még egy utolsó pillantást vettek Ajsára, és felmegyek a létrán. A tüzet égve hagyom, lassan úgyis magától leég. Hirtelen rossz érzésem támad, nem kellene odalent hagynom egyedül. Nehéz lenne őt ide felhoznom. Majd éberen alszom, határozom el magam, és lefekszek.
Az elhatározásomat elnyomta a fáradtság, mert arra kelek fel, hogy süt a nap és, valaki dühödten dörömböl az ajtón. Összeszedem magam. Leugrom a létráról, egy rövid pillantást vettek az alvó Ajsára, és megnézem, hogy ki ébresztett fel ilyen istentelen korán. Ahogy a retesz fémes zárja hallhatóan kattan, úgy töri rám a nagybátyám az ajtót.
− Jó reggelt! Fáradj beljebb! – Intek gúnyosan. Nem szokásom tiszteletlennek lenni, de ez még a legjobb családokban is modortalanság volna.
− Te csak hallgass! Mit kell hallanom Évától? Azt állítja, hogy látott téged, ahogy egy vadidegennel a karodban tértél vissza a vadászatról!
Szürkült, amikor visszatértem Ajsával, ami annyit tesz, hogy Éva a közelben volt, amikor meglátott minket.
− Tudod, hogy Éva mennyire kotnyeles – vetem oda.
− Tagadod? Tagadod, hogy nem a feladatodat teljesítetted, mint vadász?
− Soha nem is akartam az lenni!
− Elég! Mégis kit hoztál a nyakunkra?
Mielőtt még folytatnánk ezt a társalgást, úgy állok, hogy ne lásson rá Ajsára. Tudom, mit reagálna arra, amit mondani fogok.
− Egy sérült nőt, de…
− Mi? Egy ismeretlen nőt hoztál közénk, akire az erdőben leltél rá? Ő minden bizonnyal egy bagolyboszorkány!
− Badarság! Boszorkányok nem léteznek!
− Apád is mindig ezt állította és lásd, mi lett a vége!
Erre már nem tudok mit mondani, mert hallom a dunyha suhogó hangját. Lehunyom a szemem. Ajsát most ismertem meg, de kétlem, hogy ezt szó nélkül hagyná. Egy nő sem szereti, ha boszorkánynak nevezik. Főleg, ha az elmúlt időszakok eseményeit vesszük figyelembe.
− Jó uram, biztosíthatom, hogy csak egy egyszerű varrónő vagyok. Ruhákat vittem a szomszédos faluba.
¬− Késő este? – köpi a szavakat a nagybátyám.
− Sok háznál jártam.
Ajsa kikel az ágyból, és mellém sétál. Érzem a belőle áradó erőt. Lehet, hogy csupán az érzékeim játszanak velem, de örömmel tölt el, hogy itt áll mellettem. Lehel jobban szemügyre veszi őt. Valami sötét árny suhan át az arcán, amit képtelen vagyok megragadni.
− Bárhogy is legyen, itt nem maradhat. – Most már hozzám szól, nem Ajsához. Ökölbe szorítom a kezem, nem szívlelem, hogy ennyire tiszteletlen velem.
− Nem áll szándékomban maradni. Már sokkal jobban érzem magam – közli Ajsa.
− A sérülésed mégis honnan szerezted?
− Az erdőben… meglőtték – felelem megtörve.
Szégyenemben még le is sütöm a szemem. Nem szeretném, hogy Ajsa megtudja, ki okozta a sérülését. Bárcsak ne látott volna meg minket Éva, akkor nem került volna sor erre a beszélgetésre. Nagybátyám rám néz. Kérdőn felvonja a szemöldökét. Azt várja tőlem, hogy megszólaljak, áruljam el, mennyi közöm van ehhez. Hirtelen Ajsa kecses ujjait érzem a hátamon. Lágy érintésétől megered a nyelvem.
− Én voltam az… én lőttem meg – vallom be. Nem merek Ajsára tekinteni.
− Fiam, hová céloztál? – Hirtelen nem értem a kérdését.
Aztán végül rájövök. Azért kérdi ezt, hogy bebizonyítsa, Ajsa valóban boszorkány.
¬− Gondolkozz, fiam!
Már ráförmednék, hogy egyenesen az erdőre céloztam, de… Már magam sem tudom, hogy valójában mi történt. A gyász, a rám kényszerített feladat elérte, hogy kikapcsoljon minden érzékem. Ezért hagytam, hogy a lőszer arra menjen, amerre akar. Ahogy Lehel türelmetlen arcába nézek, eldöntöm, hazudni fogok.
− Egyenesen a rengetegre céloztam, azt hittem, szarvast látok. – Nem erre a válaszra számított. Annyira megfordulok, hogy szemmel tartsam őt, de Ajsára nézek. – Sajnálom! Hogy jóvátegyem a tettemet, örömmel hazakísérnélek. Természetesen reggeli után.
− Fiam… − Kénytelen vagyok Ajsa gyönyörű vonásai helyett a nagybátyám felé fordulni.
− Nem! Jóvá kell tennem a tettemet!
− Ám legyen, de ha estére még itt találom…
− Nem lesz így – felelem még számomra is fenyegető hangon.
Nagybátyám vöröslő arccal távozik. Ajsa ujjai ekkor hagyják el a hátam, a hiányát apró tűszúrásként érzékeli a bőröm. Reggelit készítek. Tojást és nyúlhúst sütök. Miközben eszünk, alig tudom levenni a tekintetem róla. Aztán, amikor felnéz az ételéről és rám mosolyog, enyhe pír önti el az arcát. Gyönyörű! Miután végzünk, összepakolok az útra. Jobb minél hamarabb útra kelni, és ki tudja, lehet, a végén még én sem fogok visszatérni. Nem marasztal itt semmi. A végén talán még én is élhetném a saját életem… Meg szeretném nézni Ajsa sérülését, de ő elutasítja. Nem szeretne több időt vesztegetni. Ezt megértem. Elindulunk. Nem messze az erdőtől megpillantom Évát, aki megint csak utánunk kémkedik. Ahogy rájön, hogy észrevettem, rohan is el. Nincs mit tenni, jobb, ha minél előbb a rengeteg mélyére érünk.
− Miért nem szeretsz vadász lenni? Az nagyra becsült munka a falvakban.
− Ahogy az ács is – jegyzem meg. – Ez az egész rám lett kényszerítve, ahogy hallhattad. Emiatt nem szeretek az lenni, és az egész apámra emlékeztet. A gyilkolás sem nagyon éltet.
− Ezt örömmel hallom. Én nem szívlelem a vadászokat.
Megtorpanok. Úgy érzem, mintha a lelkem elhagyná a testem. Ezek szerint… Ekkor Ajsa mosolyogva felém fordul.
− De a gondoskodó férfiakat igen.
Nagyot nyelek és követem őt. A kellemetlen érzés, ami elszorította a mellkasomat, elmúlt. Vajon van udvarlója? Nem merem megkérdezni. Így inkább arról kérdezem, ami épp eszembe jut. Aztán már semmiségekről társalgunk. Az éjszaka lassan leszáll, de még lámpás nélkül is képesek vagyunk látni, ahogy az erdő közepére érünk. Ajsa azt mondja, hogy lassan a falu közelében vagyunk, amikor felajánlom, hogy táborozzunk le éjszakára. Közli velem, hogy a rengeteg ezen részét már ismeri. Körbetekintek. Valamiért kellemetlen érzés lesz úrrá rajtam. Ajsa továbbmegy, mire én megragadom a vállát, és a földre viszem. A lövedék a fejünk felett süvít el. Az egyik fa nagy gyökere mögé gurulunk. A következő lövés magát a gyökeret találja el. Felülök, Ajsával a karomban. Lenézek rá, szaporábban vesszük a levegőt. Meglepetésemre inkább elszántnak látszik, mintsem rémültnek. Van egy rossz megérzésem, hogy ki támadt ránk. Lépteket hallok az avaron. Lehajolok, hogy a fülébe súgjak.
− Fuss el! – A fejét rázza, nem akar magamra hagyni. – Hozz segítséget!
Ha valóban közel van a falu, akkor talán mind a ketten megmenekülhetünk, de ha nem küldöm el, akkor mind a ketten itt veszhetünk. Ha hallgat rám, akkor legalább azt elérem, hogy ő biztonságban legyen. A homloka makacs ráncokba rendeződik, de aztán bólint. Átlát rajtam, ezzel tisztában vagyok. Mielőtt még magamra hagyna, egy gyors csókot ad. Bárcsak kiélvezhetném. Megragadom a vállát, és mélyen a szemébe nézek.
Ajsa az elején kúszva tesz meg egy rövid távot, aztán felegyenesedik és elrohan. Óvatosan kitekintek a gyökér mögül. A környezetünk szürkén sejlik a lenyugvó nap enyhe fényében, de még így is kiveszem az alakot. Bárcsak tévedtem volna, és egy eltévedt, zavarodott vadász lenne az, de nem így van. Még egy lövés, szerencsémre nem talál el. Végignéz a fákon és a környező bokrokon.
− Gyertek elő! Ne félj, Zaránd, csak a lányt akarom! – Ez mégis miért nyugtatna meg? – Megszabadítalak tőle és rád szórt varázslatától! Apádat is megmentettem volna, de anyád megszökött, mielőtt bármit is tehettem volna.
Nem hiszem el, amit hallok… Ezek szerint kényszerítette édesanyámat, hogy elhagyjon minket? Az életemmel játszva előjövök a rejtekhelyemről. Többet szeretnék megtudni. Lehel nagyot káromkodik, és rám emeli a fegyverét. Pontosabban az enyémet, ami egykor apámé volt. Felelőtlen módon nem hoztam magammal, csak egy kést tettem el. Nem akartam semmit és senkit sem célkeresztbe venni. Most már bánom a döntésem.
− Folytasd! – Ha már meghalok, tudni akarom az igazságot.
− Hol a lány?
− Mit értettél azon, amit az imént mondtál? – Figyelmen kívül hagyom az előbbi kérdését.
− Anyád is bagolyboszorkány volt! Ugyanazzal a szöveggel ámította apádat, hogy egy soha nem látott faluból származik. Nem voltam képes megölni. Megszökött. Aztán nemrég a tudomásomra jutott, hogy apád az erdőben találkozgat vele. Mágiája még mindig fogott!
− És ezért végeztél vele?
− Kénytelen voltam! A falu védelmében tettem! Amikor újból anyádhoz indult, az erdőben vártam rá…
− Akkor valójában nem is fedték a testét karmolások. Egyszerűen lelőtted őt, mint egy veszett kutyát?!
− Igen, így egyesek azt hitték, hogy anyád bagollyá változott, és végzett apáddal, mert már nem bírta elviselni, hogy állatokat öl az erdejében.
Engem ez a szóbeszéd elkerült, nem merték a jelenlétemben is ezt állítani. Mert tisztában voltak vele, hogy ha ez a tudomásomra jut, akkor elvesztik a vadászukat. És én még ezeknek az embereknek gyilkoltam. Dühömben nem gondolkozom, neki akarok esni Lehelnek. Elüldözte anyámat, és végzett apámmal!
Mielőtt a nagybátyámhoz érnék, valami fehér lény suhan át előttem. Lehel fájdalmában felkiált, és kiejti a kezéből a puskát, ami valamiért darabjaira hullik. Az arcához kap és térdre rogy, ahogyan én is. Az a lény újból lecsap, ekkor látom meg, hogy mi is támadta meg őt. Egy hóbagoly… Ami a karmaival elmetszi a nagybátyám torkát. Lehel a torkához kap, de hiába, megfullad a saját vérében. Én a fűben térdelve nézem a haláltusáját és azt kívánom, bárcsak tovább tartana. A bagoly egy rövid pillanatig rám néz, amitől megdermedek, aztán amilyen gyorsan megjelent, úgy tova is száll. Miután a nagybátyám halálhörgése elhal, az erdő mély csendbe burkolódzik. Aztán nehéz léptek zaja töri meg ezt a hallgatást. Újból egy fehér villanást látok a szemem előtt. Összerezzenek. Aztán magamhoz ölelem a zokogó, fehér hajú nőt. Ajsa! Visszajött értem. Lefejtem magamról a karját, meglepetésében rám néz, én pedig kihasználom az alkalmat, és megcsókolom. Valami mozdul mögöttünk. Hátrafordulok, csak azért, hogy meglássak két megtermett férfit.
− Zaránd, ők a bátyáim – szólal meg Ajsa pironkodva.
− Mit akarsz a húgunktól? – mordul rám egyikük.
− Elveszem! – A homlokomat Ajsáénak döntöm.
− Helyes! De előbb temessük el ezt itt. – Még él bennem a nagybátyám iránt érzett düh, ezért ez nem nagyon érdekel.
Soha nem tudtam meg az igazságot a hóbagolyról, ami megmentett életem legnagyobb baklövésétől. Hiába kérdeztem a feleségemet, ő csak mosolyogva azt felelte, hogy nálunk ritkaság a hóbagoly. Ami igaz, de én láttam, amit láttam. Főleg azt, hogy a bagoly szeme mézbarnán villant. Ajsa kinevetett, hogy a képzeletem megtréfált engem. Bárhogy is legyen, ha a karomban lévő kislányom valaha is szárnyra kap, én ott leszek.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kérjük adja meg a hiányzó számot *