Az anyja a kerti fotelben ült. Jobb keze lelógott, a nehéz cappuccinós üvegpohár lehúzta a földig. Az utcáról, a kerítésléceken át csak ezt látta, a nádfotel magas támláját és az ernyedten csüngő kezet.

Nem volt kulcsa a kapuhoz, a kerítésen meg nem akart átmászni szoknyában. Mindig beszéltek róla, hogy kellene kapjon egy kulcsot, de aztán mindig elmaradt. Az utóbbi két évben keveset járt haza, a munkája estig lefoglalta, hétvégén meg örült, ha elmehetett moziba vagy bringázni egyet. Ha legalább lett volna bicikliút a környéken, talán gyakrabban jött volna ki a faluba.

Nem kötődött ehhez a helyhez, neki ez sohasem volt az otthona. A szülők nyugdíjas korukban költöztek ki a városból, az anyja hirtelen fejébe vette, hogy rózsakertet akar. Az apja nem volt elragadtatva az ötlettől, de úgyis mindig az lett, amit az anyja akart. Ők is a húgával forgatták a szemüket a szülők háta mögött, hogy ki fogja ennek a legújabb hóbortnak a levét meginni?! Az anyjuk majd heverészik a napozóágyon, az apjuk meg gürcöl. Nekik közelebb volt a város, ahol iskolába jártak, így, hogy eladták a szülők a régi lakásukat, ez a kötődés is tovább lazult.

Végül meglepően jól sült el a dolog. Apa imádta a kertet, kora tavasztól késő őszig kint szöszmötölt. Lett paradicsom, eper, elvitelre is, kerti padok meg rózsalugas. Apa ásott, kapált és permetezett, pedig könyvből tanulta, iparoscsaládból származott.

Apa szüleit alig ismerték, korán meghaltak. Volt deportálás meg internálás is a családban, néhány elejtett szóból rakták össze a történetet. Anya szüleivel együtt laktak kicsi korukban, de előbb ők költöztek folyton, aztán az öregek el, végleg.

Összemosódtak lassan az öregség határai, anya és apa is hetvenes lett, ő meg már lassan ötven, ha nem is látszik rajta. Úgy érezte, most kezdődik csak az igazi élete.

Minden nyáron meghívta a barátnőit piknikezni ide, a szülei házába. Ámuldoztak a lányok a kúszó-csüngő virágokon, itták a bodzaszörpös limonádét a frissen szedett citromfűvel és mentával, a házi fügebort. Ő nem akart meghatódni, mindig elsütötte a poént, hogy apja az anyja elől emigrált ebbe a kertbe.

Gyerekkorában sohasem hallotta veszekedni a szüleit, de mióta össze voltak zárva egész nap, folyton vitáztak. Az anyja nem tudott leállni, azt folytatta, amit egész életében csinált, hajtotta magát és másokat. Az apja egyre lassult, amúgy sem volt az a pörgős típus. Amikor apa meghalt, akkor jöttek rá, ő és a húga, hogy mekkora terhet vett le róluk az apjuk azzal, hogy levezette anya energiáit. Az utóbbi években rájuk zúdult az aggályoskodás, gondoskodás áradata, a másképp kéne csinálni, belefogni valami újba, átalakítani-változtatni valamit.

Anya mindennel elégedetlen volt, a barátai is sorra elmaradtak mellőle, bár az is lehet, hogy ők is meghaltak. Az apjukat sem emlegette soha, sőt, mintha neheztelt volna rá a cserbenhagyásért. Siralmas más nőkkel táncolni, mondta, amikor kimaradt a nyugdíjas tánccsoportból. Lassan kikopott a klub színházlátogatásaiból és kirándulásaiból is. A családi nyaralásokon is folyton morgott meg duzzogott, végül ilyen-olyan kifogásokkal már azokból is kiszállt.

Nem igazán tudta, mivel töltötte anyja a napjait. A szövőrámáján két éve nem szaporodtak a sorok, és az emlékiratait sem akarta már neki mindenáron felolvasni. Mióta apa meghalt, kávét sem főzött magának, azt mondta, csak a közös szertartás volt a lényeg. Most mégis ott ült anya a kertben, kezében a cappuccinós pohárral.

Az a szomszéd hozott egy létrát, aki rátelefonált, hogy jöjjön ki, mert az anyja reggel óta nem mozdul. Ahogy kinyitotta a kertkaput, már látta, hogy ott a kisasztalon apa miniatűr kávéscsészéje is. Anya feje a nádfotel támlájának támasztva, kezében a földig lecsüngő üres pohár.

Mersdorf Ilona – Gyerekkorában a holdra is eljutott Verne Gyulával, majd húszévnyi kényszerű bezártság után ismét útra kelhetett – igaz, szerényebb úticélok felé. Iránytűje mindig a nagy vizek és az ókori kultúrák felé viszi. Ha nyerne a lottón, venne egy nagyobbacska hajót, amin az egész család elfér, és körbeutazná velük a Földet.