A Lajos apám régi társaságából való behemót termetű, igen csendes, visszahúzódó ember volt. Mondanám, hogy a baráti köréből, de ebben nem vagyok biztos. Apám korán meghalt, hét éves se voltam, alig-alig emlékszem rá. Azért sem, mert előtte, ha éppen nem hívták be a seregbe, gyakran feküdt szanatóriumban a tüdejével. Szóval jobbára csak fényképekről ismertem, amiket sok évvel később megtaláltam. Anyám nem sokat beszélt róla, rövid ismeretség és még rövidebb házasság volt. Épp csak összehoztak engem, talán hogy majd anyám ne maradjon egészen egyedül. Kellettem neki, jó nagy púpnak a hátára. Háború volt, a férfiak jó része odaveszett, ő pedig tizenkilenc évesen már dajkálhatott. És persze valamiből meg kellett élnie, munkába is eljárt, gyakran két műszakot vállalva. De mázlija volt, mert ’49-ben talált egy fickót magának (életem megkeserítőjét), aki aztán kitartott mellette haláláig. Nekem ez volt az egyetlen jó benne. De az egy másik történet. Nos, ez a Lajos az ötvenes évek elejétől néha meglátogatott minket. Gyanítom, korábban gyengéd reményeket táplált (mint a brancsból való régi ismerős), és fájlalta, hogy anyám özvegysége után máshoz ment férjhez. Bojár Cassino: Lajos bővebben… →

illusztráció: pixabay.com

Az aranyló búza közé ezüst szálakat sző a tekergő köd, lassan őszül a határ. Beletúrok a lábamnál tornyosuló kincshalomba, az aranyérmék hűvösen dörgölőznek a kezemhez, aztán kacagva elgurulnak, de a rubin szinte éget, a gyémánt pedig túl éles, elvágja az ujjam. Vér serken, de észre sem veszem. Vágyakozón nézek ki az ablak nehéz ólomüvegén túlra, a fák rezesen rezgő levelei táncolnak a szélben, alattuk sárga alma villan. Soha sem leszek olyan gazdag, mint a természet.

Volt egyszer egy király, aki olyan nagy országon uralkodott, hogy még a dunalépő cipőt viselve is napokig tartott volna a birodalom egyik végéből a másikba érni. Gazdagságáról messze földön is legendák keringtek, de még többet beszéltek három lánya szépségéről. Ragyogóbbak voltak, mint a nap, a hold és az esthajnalcsillag. Hiába volt sok udvarlójuk, apjuk mindet elhajtotta, nem akart gyermekei szépségén osztozni senkivel. Amikor a király harmadjára látta a Halált a bástya oromzatán sétálni, megijedt, hogy érte jött, így magához hívatta a lányait, hogy eldöntse, melyikük örökli a trónt. Sütő Fanni: Az igazi kincs bővebben… →

illusztráció: pixabay.com

A városba indult. Miután átment a felüljárón, meghallotta a HÉV sípoló jelzését, és ebből tudta, azonnal indul a szerelvény. Szaladni akart, de a lába nem engedelmeskedett. Integetni szeretett volna, hogy várjanak, de nem volt képes megmozdítani a karját. Kiabálni akart, de nem jött ki hang a torkán. Nem értette, mi történt vele. Amikor elment a HÉV, végtagjai lassan megmozdultak. Úgy gondolta, majd a parkon át besétál a város központjába. Elindult. Átment a zebrán, majd elhaladt a mozaikkövekkel kirakott kis tér díszes padsora mellett, mélyen beszívta az erdei fenyők mézgás illatát. Élvezte ezt az illatot, mely olyan üde és tiszta volt, mint a növények leveleit beborító hajnali harmatcsepp. Úgy érezte magát, mint a madár, amelyik kirepült a város zajából, és egy faágon megpihent. Leült az egyik padra, és elvarázsolta a csend. Csak a park rezdüléseit figyelte, megleste a kopácsoló harkályt, feketerigókat, csuszkát, pintyet, sőt még a verebeket is, amint repkedtek, vagy csőrükkel felcsipegették az apró magvakat. Szerette a természetet, az egyszerűt, a szépet. Feketéné Bencsik Julianna: Vízió bővebben… →

III. Richardra is
a te szeplőidet rajzolom két év múlva
megtalálják a tartóskönyvesek addig
sem kell lebuknom.

én szemhéjam szabadságában
szeplőtlen szeretkezem a szeplőiddel.

te meg. csak köpd ki
a hupilila felhőszavaidat, hadd foszoljanak
rózsaszín köddé, fullasztó. valahogy
nem tudlak se megölni se megölelni.
mert már mindegy neked.
és a széthasadt éjszakában csak azért
imádkozom, hogy ne legyenek szeplőid.

A vers megjelent az Olvasók Diadala 2019 honlapon, a Pusztítók csapat könyvhöz készült antológiájában:

https://www.gvkik.hu/olvasokdiadala2019/jenny_han_a_fiuknak_akiket_valaha_szerettem_

a nevetéseid is napfelkelték voltak

külön-külön

lassan, ömlesztve borítottak el

fényükkel túl örömön…

egyre erősödve és egyre jobban fájt,

ahogy sötéthez szokott szememmel,

megbűvölve imádtalak

ahogy elkaptak a nevetéshullámok

élesen és megállíthatatlanul

aztán ha már nem a pulzáló

fénynyalábodba néztem

szédültem és kékes derengésű volt minden.

A vers megjelent az Olvasók Diadala 2019 honlapon, a Pusztítók csapat könyvhöz készült antológiájában:

https://www.gvkik.hu/olvasokdiadala2019/jenny_han_a_fiuknak_akiket_valaha_szerettem_

illusztráció:pixabay.com

Oly erősen ragadta meg mindkét lábát, hogy maga is elcsodálkozott a kezében lévő erőtől. Éppen elindultak, amikor a kislány megbotlott, és előre bukott a meredek lejáraton. Ez már a harmadik esése volt aznap délután biciklizés közben. Az elsőnél a bukósisak védte meg, az, amit  csak hosszas rábeszéléssel lehetett ráerőszakolni. A másodiknál nagyot koppant ahogy az arcára esett, csoda, hogy nem tört ki egy foga sem. A fejjel lefelé lógást nem látta senki. A nagypapa elöl ment szapora léptekkel, nem nézett hátra. A szülők lemaradtak a kicsivel, kedélyesen beszélgettek a szomszédokkal. A nagymama közvetlenül a kislány mögötti lépcsőfokon állt, szédelgett a meleg trópusi szélben, amikor meglátta a zuhanást. Nem akart pánikot, ezért a mi történt? kérdésre csak annyit mondott: semmi, csak egy kicsit megbotlott. Úgyse hinnék el neki, hogy a gyerek életveszélyben volt, és ő tartotta meg a gyenge, vékony csuklójával, amíg újra egyensúlyba nem került. Azt sem kell tudnia senkinek , hogy a kislány védőangyala erős szárnyaival átölelte őket, majd aranyköpenyében elsuhant az óceán fölött.

(borönbeszély)

A napokban hallottam egy filozófustól, hogy nem én vagyok impotens isten nélkül, inkább ő az nélkülem. Belegondoltam a dologba, én tényleg akármit megtermékenyítek, legalábbis gondolatban, miközben a teremtett világ tele van terméketlenséggel. Elmélkedésem oda vezetett, hogy kivettem az alföldi kövidinkát a hűtőből. Kortyolgattam a hirtelen jött melegben. Miközben határozottan élvezhetőnek találtam, apám jutott eszembe, aki szerette a bort, de a kövidinkára azt mondta, üveges fröccs, amiben túl sok a víz. A múlt század végén dán barátom elvitt kedvenc bor áruházba, ahol több mint száz országból származó bort lehetett kapni. Magyar csak tokaji és és egri volt. Akkor és ott ő hívta fel figyelmemet a kövidinkára, mint hiányra és általa kóstolt legérdekesebb borra. Itthon próbáltam találni neki minőségit. Magam is meglepődtem, mennyire más élvezet ez a bort.  Azóta keresem, néha olcsó, sokszor drága, amit találok. Nagyon potensnek érzem magam, ha elérhető áron veszem a jót.

Elhangzott 2019.  május 3-án a Bor-Sajt-Irka esten.

illusztráció: pixabay.com

illusztráció: pixabay.com

Színház a világ.

Madáchos gimnazistaként színész akartam lenni. Eljártam az Egresi Klubba Surányi Ibolya szavalókörébe és minden pesti tánciskolába, hogy majd ne valljak szégyent a felvételin. Áriáimmal esténként a szomszédok idegeit csiszolgattam fürdőszobánkban. Szóval, én készültem. Szünidős diákként a Ganz-vagongyárban találkoztam Dégi Pistával, leckéket vettem tőle. Ötvenötben iskolatársam Lengyel Gyuri rendezte Bánk Bánban az „Az őr” szerepében kiálthattam: állj, kivagy, mi jelszavad? Később a ranglétrán emelkedve Solom mesterként kardot emeltem II. Endrét játszó Kézdi (Krausz) Gyurira. Aztán eljött ötvenhat tavasza és Major Tamás a felvételi második fordulójából kirúgott. A sunyi föld pedig forgott tovább. Ma már tudom: én is, a pálya is, jól járt.

Pesti szerelem.

1960-ban, egy körúti tánciskolában ismertem meg Juditot. Szőke volt, kék szemű, jó alakú és okos. Nővér gyakornokként dolgozott a Kútvölgyiben. Ózdról jött és egy Egri barátnőjével béreltek albérleti szobát, a Szentkirályi utcában. Megtetszettünk egymásnak és nemsokára, amikor a szobatárs éppen hazautazott, nála töltöttem az éjszakákat. Szép szerelem volt, sok vidám kalanddal és pár hónap után eljegyzéssel szentesítve. Egy napon váratlanul mentem elé a Lánchídon, és megláttam amint egy fiúval összebújva csókolózik. Ő is észrevett, azonnal otthagyta a srácot, futott felém.

– Eddig volt és látni sem akarlak többet – üvöltöttem rá. Fél év múlva volt az esküvőnk. Másfél évvel később a válóperünk.

Az élő város.

A város megszületik, érez, nevet, szomorú, boldogságos és fájdalmas, mint a gyermekei sorsa. Emlékszem, negyvenötben, amikor a túlélők feljöttek a pincékből, mindenki mosolygott, ismeretlenek ölelkeztek össze. Az első szabad május elsején a budai hegyekből és külvárosi kertekből kitépett orgonabokrokkal díszítették fel a házak kapuit. A város újra élt és nevetett, boldogan szívta be a remény orgonaillatát.

És emlékszem, ötvenhatban, amikor a lánctalpak már a budai oldalon csikorogtak és a szétlőtt város vérző utcái sötétben zokogtak, a Népszínház utca minden ablakában gyertyák égtek. A gyász döbbenete ülte meg a szíveket. Ezen a novemberi halottak napján, a város önmagát, édes gyermekeit siratta.

https://budapest.in100words.eu/hu#1

ismét
valami közösről álmodom,
ne maradjak magamra a következményekkel
számolj te is.

vagyunk a tér egy általunk jól ismert pontján:
presszó a keleti parton,
dübörgő szél ponyva alatt,
a fényreklámok teste szétfolyó festék a nedves aszfalton.
mind utókép a szemben,
a ponyva alatt üres verem a tér.

és én ismét
valami közösről álmodom,
ne maradjak magamra.

vagyunk a tér egy általunk alig ismert pontján:
kopott bérház, őszi eső,
körfolyosóján tőlünk fut körbe,
hozzánk tér vissza a csend.

Számolj velem utoljára
mielőtt együttállásunkat fuvallat fújja el-
emeket egymás mellől elsodor oda,
hol többé nincs
re
rekur
rekurzivitás.

– nem.
nem tűnhetsz.
tűnhetsz el nyomtalanul.
nem tűnhetsz el nyomtalanul.
kérdezem nyüszítem, legközelebb
nem lehetnék boldog prím?
egyedülállásom egyértelmű jeleként.

tessék, könny helyett itt csak számok.
számolj te is.

{ session_destroy(); }

Megjelent a Tiszatáj folyóirat 2018. decemberi lapszámában.

illusztráció:pixabay.com