Ocsovszky Zsófia: Recesszív

A müncheni átszállásnál pillantom meg a kék szemű férfit. Tetszik. Rögtön tudom, hogy része lesz az erre a repülőútra berendezett világomnak. Kiemelt helyet kap, fénylik. Szép új serleg a polcon. Lassan gyülekezünk a kapunál. Ki igyekvőn, fontoskodva, ki játékosan húzza gurulósát maga után. Szeretem nézni, mások hogyan utaznak. Amikor már elolvastam mindent, kinéztem a tájból a befogadhatót, a felhőkből a habot, mások megfigyelésével ütöm el az időt. Utastársaimra mint izgalmas velejárókra tekintek. Így összeadódva a táj, épület, közlekedési eszköz részeiként adják ki az utazás egységét. Caplatunk a gép felé. Együtt a csapat, összeállt az úti világ.

A lépcsőn a férfi előreenged, illetve nem furakodik elém, érezhetően hátralép kissé, hogy elé kerüljek. A szűk folyosón lassan haladok, a gumipadló elnyeli lépteim zaját. Tekintetemmel már a számozást nézem az ülések fölött, keresem a helyem. Átmeneti világom stabil pontjának tekintetét érzem a seggemen. A kékszemű az én ülésem mögött, de a másik oldalon kapott helyet. Megnyugodtam, nincs messze. Ez jó. Ha esetleg szükség lenne rá. Nyilvánvalóan öregszem. Figyelmemet csak addig tudja fenntartani újdonsült berendezési tárgyam, míg el nem alszom. Ébredés után a kávéra, majd a leszállásra koncentrálok: összeszedni mindent, kis zsebbe benézni, csomagtérből poggyászt rángatni. Gondolatban visszatérek a kékszeműre. Keresem, hol lehet?

Az utasok nagy többsége a folyosón tolong. Én is kituszkolódom, kapóra jön most ez a szokás. Így legalább módom van szemügyre venni utazásom biztos pontját. Kezdem kicsit megérteni, hogy miért vált ez úti sporttá. Jó is néha a nyájban ácsorogni, közel kerülni a másikhoz, szemekbe nézni. Az együtt utazunk csalóka látszata megnyugtat, mert újra láthatom a férfit. Kékszemű társam haja a tarkó környékén őszbe fordult. A komolytalan, játékos göndör tincseknek a színük ad némi tiszteletreméltóságot. Egyértelműen ebben rejlik szexepilje. A rádióból zene szól, olaszul. Ócska popdal, és úgy tűnik, a férfi ismeri. Várakozás közben forgatja a fejét, felszegi kissé, mintha táncolna, tátog is hozzá. Tipikus, fanyalgok, de hazudnék, ha azt mondanám, nem tetszetős. Kinyitják végre az ajtót, megindulunk udvariaskodva. Elfordítom tekintetem a férfiről. Számomra ez az utazás lezárult. Minden tárgynak búcsút intek magamban. Firenze reptere kicsinek hat München után. Sietek. A Santa Maria Novellán el kell érnem a vonatot Poggibonsi felé. Érdeklődöm, honnan indul a busz, ami a vasútállomásra visz. Fél órája van – mondja a nő. Éppen csak lekéstem az előzőt.

Gyönyörűen süt a nap, a megálló felé indulok, komótosan lépkedek, élvezem a jó időt. Ahogy közelítek, lassan emelkednek ki a háttérből a várakozó alakok. Odaérve ismerem csak fel őket: mind-mind a repülőn hagyott világom részei voltak nemrég. Egy fiú, akit lám, a barátnője várt, az ázsiai csapat fényképezőgépekkel felszerelkezve, a német nyugdíjas házaspár, és ahogy befordulok, bizony, ott a kékszemű is. A menetrendet bújja éppen. A francba, különös újra látni. Már nem számoltam vele. Régi ismerősség érzését kelti bennem. Futtában tudatosítom magamban, hogy ez nem igaz, nem kell köszönni, megkérdezni, hogy van, még mosolyogni sem muszáj, és leülök. Kékszemű kiül a napra, éppen velem szemben, a taxi és buszsávokat elválasztó betontömbre. Leveszi a dzsekijét, napozik, kotor a táskájában, odapillant, félrenéz, napba néz. Figyelem őt. Figyeljük egymást. Telik az idő. Felszálláskor hátramarad (ügyes húzás), így végül velem szembe ül le a buszon. Tekintetét igyekszem kerülni (zárjuk le, barátom, ez nem vezet sehova), de nem teljesen sikerül: néha mégis odapillantok. Rajtakapom, hogy figyel, ám ahogy lebukik, rögtön továbbsiklik a kékség, a táj fölé emelkedve kékíti tovább az amúgy is szikrázó azúr-eget. Be kell ismernem, a kékkel együtt valóban lebilincselő látványt nyújt Toszkána. Aztán megunom a szarakodást. Ha már szembe mertél ülni velem, játsszunk nagyban, gondolom magamban. Nincs mitől tartanom, a kékek általában üresek nekem. De ahogy belebámulok a kék szemekbe kihívóan, úgy húz, vonz a mélység, mintha egy magas toronyból néznék le, belesajog a gyomrom. Inkább félrekapom a fejem.Onnantól már csak az ég kékjét nézem, és egyetlen kérdés zakatol az agyamban: vajon ha összekeveredik, mit ad ki a barna meg a kék?

illusztráció: pixabay.com

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kérjük adja meg a hiányzó számot *