Bojár Cassino: Lajos

A Lajos apám régi társaságából való behemót termetű, igen csendes, visszahúzódó ember volt. Mondanám, hogy a baráti köréből, de ebben nem vagyok biztos. Apám korán meghalt, hét éves se voltam, alig-alig emlékszem rá. Azért sem, mert előtte, ha éppen nem hívták be a seregbe, gyakran feküdt szanatóriumban a tüdejével. Szóval jobbára csak fényképekről ismertem, amiket sok évvel később megtaláltam. Anyám nem sokat beszélt róla, rövid ismeretség és még rövidebb házasság volt. Épp csak összehoztak engem, talán hogy majd anyám ne maradjon egészen egyedül. Kellettem neki, jó nagy púpnak a hátára. Háború volt, a férfiak jó része odaveszett, ő pedig tizenkilenc évesen már dajkálhatott. És persze valamiből meg kellett élnie, munkába is eljárt, gyakran két műszakot vállalva. De mázlija volt, mert ’49-ben talált egy fickót magának (életem megkeserítőjét), aki aztán kitartott mellette haláláig. Nekem ez volt az egyetlen jó benne. De az egy másik történet. Nos, ez a Lajos az ötvenes évek elejétől néha meglátogatott minket. Gyanítom, korábban gyengéd reményeket táplált (mint a brancsból való régi ismerős), és fájlalta, hogy anyám özvegysége után máshoz ment férjhez.

Azért a „brancsról” muszáj szót ejteni. Nem gyerekkori barátokból vagy iskolatársakból tevődött össze, mint rendesen szokott. Foglalkozásuk és iskolai végzettségük is meglehetősen eltérő volt, a kétkezi munkástól az irodai tisztviselőn át a diplomásig mindenki belefért. Ami összekötötte őket, az a regnáló Horthy rendszer elleni tiltakozás, a munkásmozgalomnak nevezett ellenzékiség volt. A tanultabbak vita közben európai példákra hivatkoztak, a többség csak a szakszervezetek zászlaját lobogtatta, és öntudatosan utasították el a két fillérrel kevesebb órabért. Még ha a család éhezett is. Néha gyűléseket rendeztek, ahonnan legtöbbször a rendőrök zavarták szét őket. De kisebb csoportokban kirándultak is, és amíg a nők valami ebédfélét ügyeskedtek kondérban a tábortűz mellett, az öntudatos férfiak megbeszélték az ország sanyarú helyzetét, a kormány tarthatatlan politikáját és a munkástömegek felébresztésének legjobb módjait. Nagy balhét nem akartak, vagy nem is voltak képesek rá, mert a rendőrség szervezettebb volt náluk. A különböző szakmákban meghirdetett sztrájk sem mindig élte meg saját születésnapját. Nagy harci tettnek számított, ha egy barátnő vagy feleség ártatlanul évődve megölelte a posztos rendőrt, hogy közben észrevétlenül címkét ragaszthasson hátul a széles derékszíjára. Ezt hívták nyalókázásnak, mert hát a címkék ragasztós oldalát előzőleg meg kellett nyalni, hogy ragadjon. De gyakran kellett valakit bújtatni is, mert éppen körözési listán szerepelt.

Amit tudok róluk, azt anyámtól hallottam sok-sok évvel később. Egyszer, könyvtárrendezés közben, kezembe akadt a „Szárszó, Magyar Élet Tábor, 1943. évi előadás- és megbeszéléssorozata” című könyv, aminek a 38. oldalán felfedeztem, hogy apám is ott volt, felszólalt (közvetlenül Veres Péter előtt), és azt hangoztatta, hogy gyáriparunk béketermelésének elsősorban a magyar ipari és mezőgazdasági munkásság igényeit kell kielégítenie. Meglepett, de egy „szervezett” munkástól, egy frissen mestervizsgázott asztalossegédtől ennyit el is vártam.

Aztán a felszabadulás után mindenki a helyére került. Ekkor derült fény arra, ki volt az illegális kommunista pártnak is tagja, és ki csak lelkes amatőr. Néhányukból gyárigazgató lett, sőt, Központi Bizottsági tag, mint a Weisz Jóskából, (az illegalitásban használt fedőnevén Köbölnek hívatta magát), mások visszamentek a gyárakba, a munkapad mellé, és már nem kevesellték az órabérüket. Nos, ilyen szűkebb, alig tízfős „baráti” társaságból való volt ez a nagydarab, de galamblelkű péksegéd, Dányi Lajos is. Emlékszem egy Wirth Rudi nevű birkózóra, egy Horváth Géza nevű mérnökre, Heckmann Jánosra, aki szintén asztalos volt, és néhányan mások is megfordultak nálunk abban az időben. Talán a szakszervezet volt közös bennük. A fás szakszervezetnek székháza, sőt dalárdája is volt. Apám, aki minden húros hangszeren tudott játszani, és jó hangja is volt, ennek a munkásdalárdának megválasztott pénztáros-ellenőreként szerepel megőrzött tablójukon. Néha eltűnődöm, vajon mi lett volna sorsa, ha túléli azt a romániai fogolytábort? Visszatérve a Lajosra, időnként, nem túl gyakran, meglátogatott minket, csendesen meghúzta magát a konyha sarkában egy hokedlin, és elmélázott a nagy semmibe. Nem volt beszédes és anyám sem kérdezősködött soha. Ez a nagydarab ember a szakmához illő hatalmas tenyerekkel is rendelkezett. Tetszett nekem, hogy az én kezem a két ujja között is elfért, amikor kezet fogtunk. Ezen aztán jót nevettünk, és mindig meg is ismételtük. Én nem bántam, ha jött, mert mindig hozott nekem valami kis ajándékot. Hol egy jegyzetfüzetet, egy mappát, ceruzát, radírt és egyszer még egy töltőtollat is. Nagyon elegáns toll volt, kék-szürke terrakotta mintázatú, és folyékonyan lehetett vele sokáig írni, mert volt tartálya, amibe fel lehetett szívni a tintát. Talán ezért nevezték el tintenkulinak. Aztán az ötvenes évek vége felé elmaradt a Lajos, semmit nem hallottunk felőle.

Hanem valamikor a nyolcvanas évek elején valamiért kíváncsi lettem rá, és anyám segítségével meg is találtam. A Hősök terén, éppen a jugoszláv követséggel szemben, az Andrássy út másik oldalán van egy apartman ház, ott lakott. Egy kicsi, emeleti, alig húsz négyzetméternyi lakásban. Franciaerkély, csöpp szoba, előszoba-konyha, wc-s fürdőszoba jelentette az összkomfortot. A háznak volt portása, aki megkérdezte a látogató nevét és felszólt valami házitelefonon, hogy felmehet-e? Felmehettem. Amikor ajtót nyitott, alig ismertem rá. Nagyon megöregedett, meggyűrődött. Egykedvűen fogadott, helyet keresett nekem, ami a látható rendetlenségben komoly teljesítménynek tűnt. Azt nem lehet mondani, hogy koszos lett volna, de az elhanyagoltság minden jele mutatta, hogy egyedül él. Néhány könyv, rádió és egy kis TV adta a társaságát. Kávéval akart kínálni, de látva a sok mosatlan edényt, poharat, nem kértem. Udvariasan érdeklődött a család felöl, megdicsérte a hivatali előmenetelemet, gratulált az iskoláimhoz. Megjegyezte, hogy apám nagyon büszke lenne rám. Anyámra külön nem tért ki. Kérdésemre elmondta, hogy már régen nyugdíjas, a BM-ben dolgozott, és így hamarabb tehette le a lantot. Lassan, halkan, a szavakat keresve beszélt, mint régen. Megtudtam, hogy nem nősült meg, gyereke sincs, sőt rokona sem. Elvan egyedül, magának. Egy órát sem töltöttem nála. Amikor elbúcsúztam és kezet fogtunk, láttam, hogy a felnőtt tenyerem is éppúgy eltűnik az övében, mint hajdanán. Nem találkoztunk többet.

A kilencvenes évek közepén, egy alkalmi társaságban mesélte egy idős veterán, hogy bizony megjárta a Rákosi börtöneit is, sok régi mozgalmi emberrel találkozott ott, akiket kegyetlenül megvertek, megkínoztak. Kis ideig cellatársa volt Rajknak is, akinek naponta le kellett írnia a vallomását. Mindig adtak neki új papírt, és volt hozzá egy töltőtolla, amivel oldalakat tudott írni. Valami kék-szürke terrakotta tintenkuli toll volt. És mesélt egy pribékről is, egy nagydarab hallgatag emberről, aki soha senkihez nem szólt, csak pofozott, amikor a vallató tiszt intett a fejével. Egymás között csak péklapát tenyerűnek hívták, és úgy emlékezett, Lajos volt a neve.

illusztráció: pixabay.com

Egy hozzászólás a(z) “Bojár Cassino: Lajos” bejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kérjük adja meg a hiányzó számot *