Sütő Fanni: Az igazi kincs

illusztráció: pixabay.com

Az aranyló búza közé ezüst szálakat sző a tekergő köd, lassan őszül a határ. Beletúrok a lábamnál tornyosuló kincshalomba, az aranyérmék hűvösen dörgölőznek a kezemhez, aztán kacagva elgurulnak, de a rubin szinte éget, a gyémánt pedig túl éles, elvágja az ujjam. Vér serken, de észre sem veszem. Vágyakozón nézek ki az ablak nehéz ólomüvegén túlra, a fák rezesen rezgő levelei táncolnak a szélben, alattuk sárga alma villan. Soha sem leszek olyan gazdag, mint a természet.

Volt egyszer egy király, aki olyan nagy országon uralkodott, hogy még a dunalépő cipőt viselve is napokig tartott volna a birodalom egyik végéből a másikba érni. Gazdagságáról messze földön is legendák keringtek, de még többet beszéltek három lánya szépségéről. Ragyogóbbak voltak, mint a nap, a hold és az esthajnalcsillag. Hiába volt sok udvarlójuk, apjuk mindet elhajtotta, nem akart gyermekei szépségén osztozni senkivel. Amikor a király harmadjára látta a Halált a bástya oromzatán sétálni, megijedt, hogy érte jött, így magához hívatta a lányait, hogy eldöntse, melyikük örökli a trónt.

A legidősebb lány reggel járult apja trónja elé. Aranyhaja dús fonatokban omlott kerek arca köré, lobogó-vörös köpenyt viselt, ami úgy táncolt alakja körül, mint a tűz lángjai.

Édeslányom, szívembe vágta karmait az öregség, a Halál minden nap egyre közelebb óvakodik, hűvös-halk léptei surrannak a folyosókon. Mielőtt elragad, el kell döntenem, melyikőtökre hagyjam a trónt és minden gazdagságomat. Mondd hát, mennyire szeretsz engem?

A lány meghajtotta a fejét, de leomló hajkoronája mögött piros ajkát magabiztos mosolyra húzta.

Úgy szeretem édesapám, ahogy édesapám szereti kedves lányai énekét, gyöngyöző kacagását hallgatni.

A válasz nagy elégedettséggel töltötte el az öreg királyt. Elmorfondírozott magában, hogy érdemes-e a másik két választ is meghallgatnia, mert ez tökéletesnek tűnt.

A középső lánya délben érkezett, épp akkor szolgálták fel a király hétfogásos ebédjét. Hamvasszőke haja ezüst függönyként borult halovány vállára, csillámló szürke ruhájában olyan volt, mint egy holdsugár.

Édeslányom, jól gondold meg, mit mondasz, mert válaszodon múlik a jövöd. Mondd hát, mennyire szeretsz engem?

A lány pukedlizett, kecses mozdulatokkal, mint egy táncos.

Úgy szeretem édesapám, ahogy édesapám szereti, mikor édes almából omlós pitét készítünk neki, és telehintjük fahéjjal és odaadással.

A királynak a pite puszta említésétől összefutott a nyál a szájában, hiszen tényleg ez volt a kedvenc csemegéje. Ez a válasz még jobban lenyűgözte, mint az előző, úgyhogy várta, mivel rukkol elő harmadik gyermeke.

A legkisebb alkonyatkor jött, amikor a hanyatló nap fénye aranyba vont mindent. Ilyenkor szeretett a király a kincstárában üldögélni, mert élvezte a színes csillogást. A leány haja fehér volt, mint a gerle tolla, és egyszerű gyolcsinget viselt.

Édeslányom, jól fontold meg, mit mondasz, a nővéreid remek válaszokkal álltak elő.

A lány leszegte a fejét, és remegő hangon így szólt:

Akkor miért kínoz engem is édesapám? Nem érdekel a trón, örömmel átengedem bármelyik nénémnek.

Szembe szegülnél atyád akaratával? Amíg még élek, ebben a palotában az van, amit én mondok, akár tetszik, akár nem. Nos, válaszolj hát, mennyi szeretsz engem?

Úgy szeretem édesapám, mint ahogy édesapám szereti az ujja alatt érezni a drágakövek hűvösségét és a tallérok kerekségét.

A király annyira elképedt a válaszon, hogy kihullott a kezéből a hosszú gyöngysor, amit a beszélgetés alatt morzsolgatott.

Hát semmi tisztelet nincs benned? – kérdezte dühtől remegő hangon. – Őrség!

Katonák rontottak be, és döbbenten néztek a királyról a legkisebb lányára, aki sápadtabb volt, mint a csillagfény.

Vigyétek ezt a szemtelen fruskát az öregerdőbe! – adta ki a parancsot a király, és rá se bírt nézni a lányára.

De felség, a farkasok! – rebegte az egyik katona.

Majd őket is megvágja éles szavaival, az ő szívükbe is tőrt döf a hálátlanja. Vigyétek a szemem elől!

A leány szó nélkül követte a katonákat, akik foglyot még soha ilyen előzékenyen nem kísértek a vesztőhelyére. Megfordult a fejükben, hogy elengedik, de a király a toronyablakból figyelte útjukat, nem volt menekvés. A törékeny fogoly mosolyogva megrázta a fejét, és beszaladt az erdőbe. Még látták, ahogy eltűnik a vadalmafák közt.

A csillagok vigyázzanak rá! – sóhajtották a katonák, és nehéz szívvel tértek vissza a palotába.

Aznap egész éjjel üvöltöttek a farkasok, de a király édesen aludt. A Halál többé már nem kísértette a palotát.

Egy hozzászólás a(z) “Sütő Fanni: Az igazi kincs” bejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kérjük adja meg a hiányzó számot *