Feketéné Bencsik Julianna: Vízió

illusztráció: pixabay.com

A városba indult. Miután átment a felüljárón, meghallotta a HÉV sípoló jelzését, és ebből tudta, azonnal indul a szerelvény. Szaladni akart, de a lába nem engedelmeskedett. Integetni szeretett volna, hogy várjanak, de nem volt képes megmozdítani a karját. Kiabálni akart, de nem jött ki hang a torkán. Nem értette, mi történt vele. Amikor elment a HÉV, végtagjai lassan megmozdultak. Úgy gondolta, majd a parkon át besétál a város központjába. Elindult. Átment a zebrán, majd elhaladt a mozaikkövekkel kirakott kis tér díszes padsora mellett, mélyen beszívta az erdei fenyők mézgás illatát. Élvezte ezt az illatot, mely olyan üde és tiszta volt, mint a növények leveleit beborító hajnali harmatcsepp. Úgy érezte magát, mint a madár, amelyik kirepült a város zajából, és egy faágon megpihent. Leült az egyik padra, és elvarázsolta a csend. Csak a park rezdüléseit figyelte, megleste a kopácsoló harkályt, feketerigókat, csuszkát, pintyet, sőt még a verebeket is, amint repkedtek, vagy csőrükkel felcsipegették az apró magvakat. Szerette a természetet, az egyszerűt, a szépet.

A nap a szemébe sütött, és csak homályosan látta az utat, ami olyan idegennek tűnt, mintha nem is a saját városában lenne. Felállt, hogy jobban szemügyre vegye. Az út két oldalán, pár méterenként kerek, másfél méter magas, fehér kőoszlopok voltak, melyek tetején, a négyzet-alakú kőlapon, egy-egy mellszobor állt. Egy darabig nézte, majd közelebb ment hozzájuk, s kezével megérintette őket. Valódinak tűntek. Ujjaival kitapogatta a szobrok barázdáit, sima felületeit. Észrevette a kőlap közepébe beékelt fém táblát is, melyen betűk sorakoztak. El akarta olvasni a szöveget, de nem tudta. Talán a napfény vakította el, vagy az iménti bénulás következménye lehet, hogy nem tud olvasni? Lassan haladt tovább. Látta, hogy minden szobor más-más személyt ábrázol, de bármennyire igyekezett, nem ismerte fel őket. A bronzszobrokon a délutáni napfény olyan erősen verődött vissza, mintha lámpások világítanák be a sétány két oldalát. A látvány lenyűgözte. Csak állt a szobrok világító ölelésében, és nézte őket. Levegőt is alig mert venni. Úgy érezte, egy idegen, varázslatos helyre tévedt, pedig a megszokott úton indult el. Tűnődését egy halk, ismerős zongoradallam szakította meg. Körbenézett, keresni kezdte a hang forrását. Gyermekkorában hallotta először ezt a zenét, a szülőfalujában, a szomszédjuk fiaitól, akik a nyarakat szüleikkel töltötték. Először csak a kerítésen át leste meg őket, de később a kíváncsiság nem hagyta nyugodni, és átment hozzájuk. Barátságosan fogadták, és megengedték neki, hogy órákig nézze és hallgassa, amit csináltak. Az egyik szobrot faragott, a másik zongorázott, a harmadik festett. A nyár folyamán a barátok, tanítványok is megjelentek náluk. Ilyenkor előfordult, hogy megkérték, portréfestéskor legyen a modelljük. Szívesen vállalta, mert a festők ecsetvonásainak rezdüléseit nemcsak zongora, hanem sokszor hegedűjáték is kísérte. Minden dallamot élvezett. Sokszor meg is kérdezte, kinek a művét játszották, és mi a címe. A legjobban Beethoven Für Elisé-jét szerette, mert az olyan varázslatos volt. Őt mindig a virágoskert egyik ágyása mellé, a rózsák elé ültették le. Kedvelte azt a helyet. Igaz, nem nagyon mozoghatott, de közben megfigyelhette a virágokat, amint az enyhe szellő táncot járt a sokszínű szirmokon. Amikor az estikék bontogatták virágjaikat, és édeskés illatot leheltek a kertre, már tudta, aznapra befejeződött a modellkedés. A három testvér, akiket akkor csak Varázslóknak nevezett, olyan szép dolgokat tudtak teremteni, amikre még ma is emlékszik. Talán ők hozták ide a szobrokat, és ők zongoráznak, mert emlékeznek még arra a gyermekre, aki csodálta őket. De honnan tudják, hogy ő itt lakik, ebben a városban?

Elindult, hogy megkeresse a hang forrását. A nagy tisztás felé haladva a zene egyre hangosabban szólt. Mikor a domb tetején az égbe nyúló Életfához ért, a közelében egy pergolát pillantott meg. Közepén ott állt a zongora, és egy férfi a Für Elisé-t játszotta. Kedvence volt ez a darab, valamikor úgy gondolta, egyszer majd ő is megtanulja és eljátssza. Hallgatta az ismétlődő dallamot, és pillantásával körbejárta a teret. Az is megváltozott. Az emlékművel szemben, a félkörben ültetett facsemetéket virágágyások kötötték össze, melyekben szebbnél szebb virágok nyíltak. A fák felett beszűrődő napsugarakban úgy kellették magukat, mintha ezt mondták volna: nézzetek ránk, milyen káprázatos színeket öltöttünk.

Sokáig nézte a virágokat: a rózsaszín és harsány vörös árnyalatokat, a sárgákat, a rikító sárgától a barnába hajló mustársárgáig, a fehér pettyekkel tarkított kékeket, a lilákat, a hihetetlen sokszínűséget. Érezte az illatukat is, ami vaníliába vegyített, fahéjjal kevert, enyhén kesernyés felhőként kavargott a tér felett. Közben észrevette a játszótér felől jövő vonósokat, akik lassan közeledtek a pergola felé. Miután leültek, a karmester vezényletével megszólaló mű dallamai a virágok illatfelhőivel együtt lebegtek a tisztás felett. Olyan misztikus volt minden, mintha ő is a levegőben úszna, a karjait kitárva szállna a zene hullámain, felülről nézve a teret, a virágokat. Szeretett volna még sokáig fürdeni ebben az áhítatban, de egy közeledő csoport hangoskodása megzavarta, és a látomás eltűnt. Rosszallóan nézett az érkezőkre, de amikor meglátta kezükben a rajztáblát és a rajzlapokat sejtető mappákat, óvatosan követte őket. Átmentek a patak egyik hídján, és letelepedtek azon a tisztáson, mellyel szemben az ő kedvenc fája állt. Az az érdekes fa, amely élő volt, és kiszáradt is egyben. Az elhalt törzse hosszan elnyúlt a gyep felett, de gyökere még táplált egy-egy hajtást, melynek lombkoronája még feledtette az idő múlását, a hervadást. A csoport tagjai lassan elcsendesedtek. Kezükben ceruza, térdükön a rajztáblára helyezett lap. Időnként a fára tekintettek, majd a kézmozdulatuk jelezte, rajzolnak. A hosszabb-rövidebb vonalakból idővel létrejött az alkotás, a természet adta kompozíció rajzban megformált vetületek.Sokáig nézte őket. Már megbocsátotta nekik a hangoskodást, és kereste köztük azokat a régi ismerős arcokat, akiket gyermekkorából ismert, de nem találta. Meg akart szólalni, hogy megkérdezze, kik ők, de nem tudott. Közelebb akart menni, de lábai nem mozdultak. Karjait testéhez szorítva fel akart szállni, érezte, lassan elszakadt a földtől, már emelkedett, amikor az ébresztőóra csörögni kezdett.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kérjük adja meg a hiányzó számot *