A búzatábla szélén álló nagyszülői ház falai meszelt fehérrel világítottak, a vakolat itt-ott megrepedezett, s apró árnyékokat vetett, mintha ráncokat hordozna akárcsak mamám arca az ablakban. A kádár kocka piros cseréptetői kissé megkoptak, néhol mohás színfoltok tarkították, de még tartotta magát büszkén, mintha a ház koronája lenne, ahogyan papám is. A kiskertben két orgonabokor állt, amelyek tavasszal lila virágba borulva szinte eltakarták a ház merev formáit, nyáron pedig méhek zümmögésével telítették meg a levegőt. A homokos udvart alacsony drótkerítés zárta körbe, a kapu nyikorgott, ha valaki belépett rajta. Szerettem az egyik utcára néző szoba ablakában ülni. Innen néztem unalmas estéimen a szemközti búzatáblát, ahogy a gabona tetejét narancsszínűre festi a lenyugvó nap, miközben a szél lassan hullámoztatja a búzát, mintha aranytenger ringatózna. Megfigyelhettem a tábla szélén hol óvatosan lépdelő, hol játékosan szökkenő őzeket.
A nap mindig itt kezdődött, amikor az utcabéli gyerekekkel egymás után léptünk be a kalászok közé, mintha kaput nyitottunk volna egy másik világba. A fény szűrődve csillant a szálak között, a levegő tele volt porral és édes illattal, a szél susogása pedig titkokat mesélt. Futottunk, amerre csak a lábunk vitt és a búza engedett nekünk. Ösvényeket tapostunk, amelyek labirintussá fonódtak. Néha megálltunk, elrejtőztünk a sárgálló falak között, hallgattuk a többiek lépteit, majd nevetve ugrottunk elő, mintha magát a napfényt tréfálnánk meg. Akkoriban a kalászok magasra nőttek, nem úgy, mint mostanában. Körülöleltek bennünket, s mi azt hittük soha senki nem találhat ránk. Mintha csak egy titkos ország uralkodói lettünk volna, ahol minden ösvény a miénk és minden kacajunk visszhangot vert a búza tengerében. Még mindig hallom azt a zizegést, érzem a karomon a szálak érintését.
Amikor nem a búzatáblában játszottam, papám kézen fogott és elindultunk az utca végén lévő erdei ösvényen. A tölgy és akácfákkal tűzdelt út a nyári melegben árnyékot adott utunk során. Ha szerencsénk volt, az akác még virágzott és fehér fürtjeit csemegézhettük. Papám vasutas barátja egy magányos libatanyán lakott az erdő mélyén és mindig betértünk hozzá, ha a környéken jártunk. Míg a két cimbora a teraszon sörözött, addig én az ott élő állatokkal játszottam. Pár kecske a hátsóudvarban volt elkerítve és délután még nem mehettem be hozzájuk. De szerencsére az elfogyasztott sör mennyiségétől a figyelem is apadt és estefelé már a kecskék közé is beosontam. Kacsákkal kergetőztem, cicákat simogattam, kutyáknak dobáltam botokat. Barátságot kötöttem egy kivételes libával. Az a fehér, sántikáló gúnár mintha mindent értett volna, amit mondtam neki, olyan okosan nézett.
Papám jelentette számomra a legnagyobb vidámságot azokban az időkben. A legtöbb mókát vele éltem át. Mélybarna szeme mindig melegen csillogott, mintha folyton valami csínytevésen gondolkodna, mosolya pedig olyan gyorsan villant elő, mint a nyári nap fénye a lombok között. Olyan magas volt, hogy ha felemeltem a kezem, alig értem el a vállát. Sokszor cipelt a nyakában, én pedig csak úgy kapaszkodtam sötét, dús hajába. Ilyenkor az ég felhőiből láttam a világot. Mivel mozdonyvezető volt, többször elvitt vonatozni. De csak engem, a legidősebb unokáját.
– Melcsike, a többiek még kicsik ehhez a komoly feladathoz! – mondogatta nekem mindig.
Minden hajnalban kiment a kertbe. Még harmatos volt a fű, a nap csak félénken kandikált be a diófa lombjai közé, de ő már ott hajlongott a paradicsom- és paprikabokrok között. Amint felébredtem, szaladtam ki hozzá és ott sündörögtem a nyomában, mezítláb a puha földön, a kis kosarammal a kezemben.
Sosem kérte, hogy segítsek, de én mindig ott voltam. Segítettem a barack szedésében is. Felmásztam a fának támasztott létrára, ő pedig lent állt, két karját kitárva, mintha el tudna kapni, ha megcsúsznék.
Délután a disznókhoz mentünk. A vályúhoz cipeltük a moslékos vödröt, közben papa mindig mondott valami történetet a régi háborús időkről, a fiatalkori munkáiról, vagy kitalált valami mulatságos történetet, hogy szerinte a disznók összeesküvést szőttek a kutya ellen, mert meg akarnak tanulni fütyülni, hogy megtévesszék a házőrző négylábút.
Később előkerült a bicikli is. A régi Csepel, amin mindig akadt valami szerelnivaló. Leültem mellé a garázs hűvös kövére, néztem, ahogy olajos kézzel teker, feszít, igazít. Nem számított, mit csinálunk, csak az, hogy együtt tevékenykedjünk. Mellette minden gond elszállt, a világ könnyebbé vált, mintha egy másik rend szerint működött volna.
Utolsó nyaramat 11 évesen töltöttem náluk. Komorabb arcát mutatta az a nyár. A régi nevetések elmaradtak, a kert csendesebben lélegzett. Papa mintha komolyabb lett volna, vagy én kezdtem kamaszodni, de valami megváltozott.
Pár hétre rá pont akkor értünk anyuékkal hozzájuk, mikor hozták le papa testét és a kötelet a padlásról. És én soha többé nem nyaraltam ott.
Azóta is sokat gondolok arra, hogy volt egyszer egy nyár, amikor a világ határát egy búzatábla jelentette és azon belül minden a miénk volt.
Az Irka tábor „Azok a régi nyarak” feladatára íródott
