Koponyámba tolulnak négyütemű emlékeim,
Illatos fotók villannak be és arcok, 
füstjárta felvételek homályos időkről, egy valaha volt valóságról.
Kacajok orgiája keveredik a kimerevedő emléktöredékekkel.
A háttér szüntelen morajlás és tajték. 
Az arcokon ráncokat vet az éttermi fény,
Patinásak a hajszálak, néhol pocakot eresztett a téboly, de a színek vakítanak,
szabadon szárnyalnak a lelkek.
A burkolat ugyanolyan, talán a motor is, 
de a kilométerek nyomot hagytak a tekinteten.
Mégsem teljes az osztály.
Nem lehet velünk, aki vadvirágmezővé változott, akit elnyelt a föld.
Szelleme táncol, rakott szoknyája pördül,
Repül a szőke fonat és utolsót dobbant a tánccipő.

január

kihűlt
termőföldre
jégburkot fagyasztva
dermesztő hideget áraszt
a szél

február

elég
lett a búból
vigadozik a nép
amíg húsfelejtve nem jön 
a böjt

március

végre
enyhül a fagy
a mező kisarjad 
szürkéből lesz minden üde
zöld

április

szellő
simogatja
bokrok és fák rügyét
minden lengő hintán gyerek
nevet

május

kihűlt
kedélyt fűt fel
újra felizzó vágy
nehéz belátni mennyi az
elég

június

elbújt
gabonából
aranykalász nyílik
szelíd felhők suhannak kék
égen

július

szomjas
minden ami él
sokan imádkoznak
hogy jöjjön az enyhet adó
eső

augusztus

tikkadt
vidékekről
akinek módja van
hűvös nagyvizek partjára
vonul

szeptember

érik
zöldség s gyümölcs
nyílnak az iskolák
dologgal telt mindennapok
jönnek

október

semmi
akadálya
sincs senkinek aki
saját útján halad sorsa
szerint

november

hűvös
hajnalokon
levelek helyére
hófehéren telepszik rá
a dér

december

egyre
hosszabb éjek
könyörület nélkül
szűk kalodába zárják be
a fényt

Cinquain: Egy ötsoros versforma, amelynek sorai általában 2, 4, 6, 8 és 2 szótagot tartalmaznak.

Megint temettünk.

De volt nyár is:
nyomdaillatú könyvlapok,
tábortűz, pajzán versek,
szinte kézzelfogható csillagok.

Elmúlt egy év. Vagy más is?
Ebben a decemberi
ködben-sárban
vajúdnak már a válaszok. (Medrsdorf Ilona)

Kettőt temettem.

De volt tavasz és nyár is:
napfény és tenger,
kánikulai terasz,
azok a régi nyarak,
új szenvedély, új alkotás,
megszületett az ötödik,
kézzelfogható kis csillag.

Elmúlt egy év. Vagy más is?
Ebben a decemberi
ködben – szélben
posztumusz
sírtunk és nevettünk
ne halj meg minden percben
semmi nem ugyanolyan.
Nézem a fejfát
és letörlöm a sírról
a száraz gallyakat. (Galló Kovács Zsuzsanna)

(Tél)
Jégkár,
fagyos, üres,
szétrepeszti lelked,
mit addig felépítettél,
halál.

(Tavasz)
Csíra,
duzzadt, erős,
reméled az összes,
de lesz, mi a földben marad,
magok.

(Nyár)
Kóró,
száraz, sárga
határban bandukolsz,
szomjas marhákkal együtt bőgsz,
aszály.

(Ősz)
Lepra,
nyálkás, pőre
bőröd vedled tompán,
védtelenül állsz a szélben,
csontváz.

Cinquain: Egy ötsoros versforma, amelynek sorai általában 2, 4, 6, 8 és 2 szótagot tartalmaznak.

avar
levélöröm
szitáló köd dereng
komor pompa válladra ül
varjak

Cinquain: Egy ötsoros versforma, amelynek sorai általában 2, 4, 6, 8 és 2 szótagot tartalmaznak.

Szófa ha volnál beléd süppednék

zöld szövetedbe fonnám

sejtjeim téged ölelnének szüntelen

mohaszálakkal simogatnád testemet.

Matrac ha volnál, felfújható

hozzám alakulnál.

Szüntelen napsütésben

Együtt hevernénk,

Testtelen.

ezen a napon olyan szépek a temetők,                              
amilyen szépnek kellene lennie minden napunknak                    
a krizantémok sárgán, lilán, fehéren világítanak              
a gyertyák meleg fényét látni a messzi űrből                                 
 
családok állják körül csendben a sírokat                            
együtt vannak azok is, akik nem szeretik egymást                         
az elhunytak is legderűsebb arcukat mutatják                 
a holnap ma estére a kapun kívül maradt                                       
 
a szürkület egybemossa az életet, halált                                         
örökzöld koszorúba fonja az emlékeket                                          
talán ilyen lesz majd a béke odaát                                                    
 
az én szeretteim olyan messzire vannak                           
egy mécses lángja vajon üzenetnek elég?                                       
várok, míg ott fönn a válaszfények kigyúlnak       

kiemelt kép: pixabay

Gödöllő Városi temető 2025 november elsején

A búzatábla szélén álló nagyszülői ház falai meszelt fehérrel világítottak, a vakolat itt-ott megrepedezett, s apró árnyékokat vetett, mintha ráncokat hordozna akárcsak mamám arca az ablakban. A kádár kocka piros cseréptetői kissé megkoptak, néhol mohás színfoltok tarkították, de még tartotta magát büszkén, mintha a ház koronája lenne, ahogyan papám is.  A kiskertben két orgonabokor állt, amelyek tavasszal lila virágba borulva szinte eltakarták a ház merev formáit, nyáron pedig méhek zümmögésével telítették meg a levegőt. A homokos udvart alacsony drótkerítés zárta körbe, a kapu nyikorgott, ha valaki belépett rajta. Szerettem az egyik utcára néző szoba ablakában ülni. Innen néztem unalmas estéimen a szemközti búzatáblát, ahogy a gabona tetejét narancsszínűre festi a lenyugvó nap, miközben a szél lassan hullámoztatja a búzát, mintha aranytenger ringatózna. Megfigyelhettem a tábla szélén hol óvatosan lépdelő, hol játékosan szökkenő őzeket.

A nap mindig itt kezdődött, amikor az utcabéli gyerekekkel egymás után léptünk be a kalászok közé, mintha kaput nyitottunk volna egy másik világba. A fény szűrődve csillant a szálak között, a levegő tele volt porral és édes illattal, a szél susogása pedig titkokat mesélt. Futottunk, amerre csak a lábunk vitt és a búza engedett nekünk. Ösvényeket tapostunk, amelyek labirintussá fonódtak. Néha megálltunk, elrejtőztünk a sárgálló falak között, hallgattuk a többiek lépteit, majd nevetve ugrottunk elő, mintha magát a napfényt tréfálnánk meg. Akkoriban a kalászok magasra nőttek, nem úgy, mint mostanában. Körülöleltek bennünket, s mi azt hittük soha senki nem találhat ránk. Mintha csak egy titkos ország uralkodói lettünk volna, ahol minden ösvény a miénk és minden kacajunk visszhangot vert a búza tengerében. Még mindig hallom azt a zizegést, érzem a karomon a szálak érintését.

Amikor nem a búzatáblában játszottam, papám kézen fogott és elindultunk az utca végén lévő erdei ösvényen. A tölgy és akácfákkal tűzdelt út a nyári melegben árnyékot adott utunk során. Ha szerencsénk volt, az akác még virágzott és fehér fürtjeit csemegézhettük. Papám vasutas barátja egy magányos libatanyán lakott az erdő mélyén és mindig betértünk hozzá, ha a környéken jártunk. Míg a két cimbora a teraszon sörözött, addig én az ott élő állatokkal játszottam. Pár kecske a hátsóudvarban volt elkerítve és délután még nem mehettem be hozzájuk. De szerencsére az elfogyasztott sör mennyiségétől a figyelem is apadt és estefelé már a kecskék közé is beosontam. Kacsákkal kergetőztem, cicákat simogattam, kutyáknak dobáltam botokat. Barátságot kötöttem egy kivételes libával. Az a fehér, sántikáló gúnár mintha mindent értett volna, amit mondtam neki, olyan okosan nézett.

Papám jelentette számomra a legnagyobb vidámságot azokban az időkben. A legtöbb mókát vele éltem át. Mélybarna szeme mindig melegen csillogott, mintha folyton valami csínytevésen gondolkodna, mosolya pedig olyan gyorsan villant elő, mint a nyári nap fénye a lombok között. Olyan magas volt, hogy ha felemeltem a kezem, alig értem el a vállát. Sokszor cipelt a nyakában, én pedig csak úgy kapaszkodtam sötét, dús hajába. Ilyenkor az ég felhőiből láttam a világot. Mivel mozdonyvezető volt, többször elvitt vonatozni. De csak engem, a legidősebb unokáját.

– Melcsike, a többiek még kicsik ehhez a komoly feladathoz! – mondogatta nekem mindig.

Minden hajnalban kiment a kertbe. Még harmatos volt a fű, a nap csak félénken kandikált be a diófa lombjai közé, de ő már ott hajlongott a paradicsom- és paprikabokrok között. Amint felébredtem, szaladtam ki hozzá és ott sündörögtem a nyomában, mezítláb a puha földön, a kis kosarammal a kezemben.

Sosem kérte, hogy segítsek, de én mindig ott voltam. Segítettem a barack szedésében is. Felmásztam a fának támasztott létrára, ő pedig lent állt, két karját kitárva, mintha el tudna kapni, ha megcsúsznék.

Délután a disznókhoz mentünk. A vályúhoz cipeltük a moslékos vödröt, közben papa mindig mondott valami történetet a régi háborús időkről, a fiatalkori munkáiról, vagy kitalált valami mulatságos történetet, hogy szerinte a disznók összeesküvést szőttek a kutya ellen, mert meg akarnak tanulni fütyülni, hogy megtévesszék a házőrző négylábút.

Később előkerült a bicikli is. A régi Csepel, amin mindig akadt valami szerelnivaló. Leültem mellé a garázs hűvös kövére, néztem, ahogy olajos kézzel teker, feszít, igazít. Nem számított, mit csinálunk, csak az, hogy együtt tevékenykedjünk. Mellette minden gond elszállt, a világ könnyebbé vált, mintha egy másik rend szerint működött volna.

Utolsó nyaramat 11 évesen töltöttem náluk. Komorabb arcát mutatta az a nyár. A régi nevetések elmaradtak, a kert csendesebben lélegzett. Papa mintha komolyabb lett volna, vagy én kezdtem kamaszodni, de valami megváltozott.

Pár hétre rá pont akkor értünk anyuékkal hozzájuk, mikor hozták le papa testét és a kötelet a padlásról. És én soha többé nem nyaraltam ott.

Azóta is sokat gondolok arra, hogy volt egyszer egy nyár, amikor a világ határát egy búzatábla jelentette és azon belül minden a miénk volt.

Az Irka tábor „Azok a régi nyarak” feladatára íródott

Ötven éve őrzöm a szekrény aljában
azt a kék piros sárga ruhámat
amiben huszonegyévesen hunyorgok
a fotón a Szent Márk téren,
a Campanile téglavörösen fénylett a Piazzettán,
kezemre szálltak a galambok,
s a bronzlovakat éppen állvány takarta el.

Velencében ettem életemben először
bolognai spagettit Chiantival,
három hét múlva összevissza kóvályogtunk
a sikátorokban mire megtaláltuk
a trattoriát, hogy újra belekóstoljunk a
a szabadság paradicsom ízébe,
a vörösbor lágyan bódító csókjába,
nem messze a Sóhajok Hídjától,
ami alatt párok gondoláztak 
az örök szerelemben bízva.

Az Irka tábor „Azok a régi nyarak” feladatára íródott

Eljön az a pillanat, amikor az Élet nagy kérdését
szeretnéd megosztani Vele
de épp pezsgő Aperol a kezedben
az övében párásodó úszószemüveg
arról beszél, mekkora élmény a tengeri sünt széttörni a mélyben
mert arra jönnek a halak, szebbnél szebbek.
A fiaid a sup-on próbálgatják az áramlást,
a lányod a mélybe csobban.
Ez ismétlődik ritmusosan.
Nagy zenekar vagyunk, köröttünk és bennünk zajok
több szólamban…
É.n is néha széttöredezem
jönnek rám a szólamok
mind megenni akar, egy darabot belőlem
nekem meg már nem szúrnak a tüskéim,
meglehet sosem szúrtak
Közben fut a szimfónia:
a Duolingo az I. tétel, a sup felfújás a II.
a sörnyitás a sherzo, a finálén csapódsz a jelenbe.
Mindfullnes meg ilyesmi, tudod már
de hát nem tehetsz róla, a tenger mindig kihozza belőled a mélységet.
Nem vágytok az Élet nagy kérdéseiről beszélgetni
itt a szelfi, a tengerbe napfürdőző naplemente,
a vízen úszó álmok, mint elhagyott nejlon.
Miért kell folyton mély eszméket felhozni a felszínre?
Szebbnél szebbeket?
Éjjel csak azt kérdezed az ágyazásnál:
Hogyan kell a gumis lepedőt összehajtani? Tudod már?

Az Irkatábor „Azok a régi nyarak!” feladatára íródott

kiemelt kép: pixabay