Szia Ilona!
Panni a szívéhez kapott, amikor megemlítettem neki, hogy majd négyszáz oldal lenne a könyv a Lépcsők regényeddel együtt. Ez kettőnek is sok. Ismerve Panni szakértelmét és szigorát, nem volt mit tenni, mint a már készre szerkesztett művet szétcincálni. Azóta napok óta variálgatom, hogy mit lehet kihagyni, és mit lehet párosítani a regényeddel egy másik kötetbe. A szívem vérzett egy-egy kitörlésnél, átcsoportosításnál. Most lenne rád a legnagyobb szükség, te szuperul megoldanád ezt is. Jó, tudom, azt gondolod mi is szuperul megoldjuk, de az mégsem lesz ugyanaz.
Nagyon nagy sikert aratott az első neked írt levelem. Volt, aki megkönnyezte, volt, aki azt hitte több is van, és kérte, hogy mindet küldjem el neki, mert így ismeretlenül is közelebb kerülsz hozzá. Egy régi, kedves ismerősöm kommentjét megmutatom most, hisz téged is dicsér, Az életidőről gondolataidért.
„Nagyon jó a kezdet, természetes, (nem pont idevaló szó, de mégis kedves), megértő, együttérző. Mintha eleven személynek írnád, akivel most kezdődik egy közös munka, kaland. Valljuk be az Ilonától vett idézet is remek: nem érzelgős, nem szenvelgő, hanem pontosan megfogalmazott, a gondolatot jól közvetíti. Találóan igaz.”
Képzeld, már ott tartok, hogy reggelenként téged olvaslak a mobilon, mindjárt ébredés után az ágyban, ezzel kezdve a napot. Hihetetlen, hogy most fedezlek fel igazán, amikor már elveszítettelek. Nagyon tetszenek a szentenciáid. Már-már vetekszel Máraival. Ne szabadkozz, nézd, az Élet és művészet-ben ezt írod:
„A tárgyi valóság sem garancia az örökkévalóságra. Sőt, hangsúlyozottan benne van a múlandóság, a fizikai valójuk bármikor megsemmisülhet. Akkor már mégis inkább a szó? Az lenne az, ami inkább megmarad? Kihez jut el, az egymásra zúdított szavak végtelen tengerében? Ne gondoljunk inkább bele. Ragaszkodjunk az illúzióinkhoz. Gauguin sem festette volna meg a képeit, ha nem őrzi magában azt az álmot, hogy nagy festő lesz belőle. Pedig anélkül is boldog volt – vagy lehetett volna – ott, a meglelt szigetén.”
Megrendítően igaz, amit a halálról közölsz:
„Lassan halunk meg. Egyre fogy belőlünk az a valami, ami az élet. Elhagynak az ábrándjaink és vágyaink, aztán apránként a testi erőnk. A megvalósítható céljaink, amikért érdemes reggel felkelni. Az öröm, hogy megéltünk valami újat. Sorban azok is elhagynak, akikkel megoszthattuk a jót, és – ha voltak ilyenek is, ez már valódi luxus – akiknek esetleg elsírhattuk megalapozatlan kis csalódásainkat, fájdalmainkat.”
Drága Ilona! Nehéz volt írói hagyatékod rendezése. Néha összecsaptak a hullámok a fejem felett, mert nem láttam át az egészet. Ezt betudtam annak, hogy most debütáltam szerkesztőként. Sokat segítettél, megsúgtad a címeket is, és velem volt nyugodt hangod, szerény mosolyod. Örülök, hogy megszületnek a szép és értékes könyvek, találkozunk a bemutatón.
A Lépcsők önéletrajzi regényed befejező részletével búcsúzom: Zsuzsa
„Azon a képen, amit tizenötödik születésnapomról megőriztem, egy csokor hóvirágot tartok kezemben, amit az imént kaptam. Állok egy szív alakú porcelánváza előtt, ami a nappalink falára van felszegezve – se azelőtt, se azután nem emlékszem, hogy láttam volna –, zavart örömmel tuszkolom belé szálanként a virágokat. Nehezen férnek be a többi közé, amit én vettem reggel a piacon, aztán szétbontottam a keményre fűzött kötegeket, szabadjukra engedve a filigrán kelyheket. Eljut hozzám a szobában beszélgetők hangja, érzékelem az ünnepien fényes hangulatot, mégis egyedül vagyok, megsokszorozódva abban a pillanatban, amit megélek, és amiben emlék vagyok már magam is, sok távoli percből visszanézve.”
